Az ismert galaxisban csak egyetlen olyan faj létezett, ami beszélni is tudott. Az Anyabolygóról kiindulva pontosan harminckilenc csillagot vagy holdat telepítettünk be, mi emberek. A lakott bolygók nevein nem látszott meg a híres-neves emberi találékonyság. Mivel a betelepítésük sorrendjében megszámozták őket, és a számok lettek a neveik.
Én az Anyabolygó A-, vagyis fővárosában éltem szürkének nem mondható hétköznapjaimat.
Minden lehetséges módon hadakoztam a rendszer ellen. Pontosabban annak egy pontja ellen, mert egyébként egésze normális világban éltem volna. Bár, jobban belegondolva volt egy-két furcsaság, amik kissé hihetetlennek tűntek.
A legfurcsább az volt, hogy valamilyen csoda folytán mind a negyven bolygót ugyanaz az ember uralta a születése jogán, vagyis uralni fogja, mert a legutóbbi király tíz éve meghalt. A halála körülményeit nem részletezném. Csak egy gyereke volt, egy fiú, aki akkor még csak kilenc éves volt, és a törvények értelmében csak felnőttkorában foglalhatta el a trónt, amire már egy évet se kellett várnia. Addig a családja legbölcsebbnek ítélt tagjai kormányoztak a bolygók főembereivel együtt. Furcsamód sose keveredtek olyan vitába, amit ne tudtak volna megoldani.
A másik furcsaság a Képesség volt.
Leghamarabb világuk legelső királya használta, majd annak az utódai, és végül a többi ember is felfedezte magában. Most már bizonyított tény, hogy mindenkiben megvolt, de csak a legerősebbek, a Különlegesek tudták használni kisebb-nagyobb mértékben. Voltak olyanok, akiknek egy kavics felemelésében kimerült az elméjük ereje, mások meg többtonnás dolgokat át tudtak rakni egyik helyről a másikra, de a Képesség nem csak ezekből állt. Megérezhetted vele a másik érzelmeit, szándékait, gyógyíthattál, növelhetted a testi-, lelkierődet, és olyan is volt, hogy biztonsággal átmehettél egy aknamezőn, vagy segítethetett egy kombinációs zár feltörésében, és még ezer más dologra lehetett volna használni, de én azokat elképzelni se tudtam, mivel nem rendelkeztem ezzel az erővel.
A Különlegesek között kevesen voltak az igazán erősek, őket nevezték Választottaknak.
A történelemben egyetlen Választott nő sem volt, és innen adódik a problémám, mert a férfiak így túlzottan elbízták magukat. Fizikai és a Képesség felfedezése utáni szellemi fölényükből adódóan már nagyon régen arra kényszerítették a nőket, hogy csak a háztartás és a férfiak kielégítése számítson nekik. Sajnos ez egy idő után teljesen beleivódott a társadalomba.
Kivételek mindig voltak, és mindig is lesznek, ezért szerencsére ebben az esetben is voltak.
Néhány nő, vagy férfi, akik felismerték a rendszer barbárságát, de a felszólalásaikat semmibe vették. Rosszabb esetben még börtönbe is vetették őket. Ez így ment egészen a Fehér Harcosig.
Nevét fehér ruhájáról és az ugyanolyan színű fénypengéjéről kapta. Az arcát senki sem látta. Ruhája szabása, és a furcsa elváltoztatott hangja alapján még a nemét se lehetett megmondani, de az, hogy férfi volt, elfogadott tényként élt a közéletben, mert az ereje felért bármelyik ismert választottéval.
Négy év munkássága alatt megtisztította az Anyabolygót a bűnözőktől, és közben félreérthetetlenül jelezte, hogy az egyenlőség mellett áll. Erre aztán megmozdultak a fiatalok, és a király a tömeg lenyugtatása miatt törvénybe iktatta, hogy a lányoknak kötelező legyen iskolába járni addig, amíg férjhez nem mennek, vagy be nem töltik a húszat. Vegyes osztályok még mindig nem jöhettek létre, mert hát a lányok nem lehetnek olyan okosak, mint a fiúk. Továbbá esetleges szavazások vagy fórumok esetén a szavunk már felért egy férfi feléével.
A Fehér Harcos nem volt elégedett. Vélemények hangot is adott, de aztán hirtelen eltűnt. Senki nem tudta, hogy mi lett vele, az emléke fokozatosan fakult, és huszonkét évvel az eltűnése után a vezetőség elérte, hogy bolond közellenségnek tartsák, aki beleavatkozott a rendőrség dolgába. Ez nagy marhaság volt, de a legtöbb ember elhitte. Persze akadtak még értelmesek a világon.
Néhány felvilágosult fiatallal együtt három éve titkos társaságot alapítottam, ahova nem vettünk fel akárkit. A jelentkezőket alapos vizsgálat alá vetettük, és az elhivatottságukat különféle próbákkal kellett bizonyítaniuk.
Mostanra a létszámunk már egésze komolyra duzzadt, és a mozgalmunk továbbterjedt az Anyabolygóról. Több titkos bázist is alapítottunk.
Legnagyobb megelégedésünkre a rendőrség észrevette a munkásságunkat, keresni kezdték a tagjainkat, de eddig szerencsére nem jártak sikerrel. Még nevet is adtak nekünk, a Fanatikus Fiatalokat. A dupla F stimmelt, mert az igazi nevünk Felvilágosult Fiatalok volt.
Természetesen nem loptunk, vagy öltünk, de ha kellett leütöttünk egy-két embert, vagy betörtünk néhány titkosított adatbázisba. Ebből adódóan a szervezetünknek háromféle tagja volt. A komputeresek, a terepesek és azok, akik mindkettőt tudták. Én a mindkettőbe tartoztam.
Volt egy főtanácsunk, ahova a legtehetségesebbek, és a hét alapító tag tartozott. Eddig nem volt vezérünk, de a társaságuk akkora méretűre duzzadt, hogy eljött az ideje, hogy legyen. A barátaim engem, a tizenhét éves, szőkésbarna hajú lányt javasolták.
A többiek is benne lettek volna. Így hát szavazásra bocsátottuk, és az lett az eredmény, hogy én leszek az, ha sikerül valami ütőset produkálnom.
Így hát én, a Képesség használatára nem képes Lea éppen életem eddigi legbátrabb, vagy legőrültebb tettére készültem, mert hát minden nézőpont kérdése.
