2010. december 12., vasárnap

3. fejezet

Amikor hazaértem, szerencsére koromsötét volt a házunkban, ami arra utalt, hogy a két emberből álló szűk családom tagjai már aludtak. Ez azért volt jó, mert egy kissé ciki lett volna, ha meglátnak ilyen felsőben, hidrogén szőkére festett hajjal.

Akkor aztán magyarázkodhattam volna, amit úgyse vett volna be egyikük se, legalábbis Leo biztos, hogy nem, hiszen ismert, és anya se volt az a típusú szülő, aki azt hiszi, hogy a lánya egy született angyal, akinek eszébe se jutna hazudni neki.

A lényeg az volt, hogy aludtak, ami teljesen érthetőnek tartottam, mivel már a hajnalhoz jócskán közelebb járt az idő, mint az éjfélhez, és holnap, vagyis az idő figyelembevételével inkább ma mindkettőjüknek fontos dolguk volt.

Leonak ott volt a húszas mérés, amin áll vagy bukik az álma, anyag meg megkapja az új osztályát, egy rakás hat-hét éves lánykát, akik azért elég fárasztóak lehetnek.

Ha nekem kéne elviselnem annyi kicsit egy rakáson, akárcsak néhány napig, tuti, hogy irtóra kiakadnék, vagy a felügyeletemre bízottak akadnának ki, ugyanis kevés dologban vagyok olyan béna, mint a gyerekek lelkének bánásmódjában.

Azt hiszem, hogy tizenöt lehettem, amikor az állatkertbe, és velünk jött úgy két tucatnyi nyolc éves is. Az egyik talpig rózsaszínbe öltözött kis csaj folyton azt hajtogatta, hogy az oroszlánokat akarja megnézni, ráadásul olyan közel sétált hozzám, hogy én minden egyes alkalommal hallottam a panaszkodását.

A végén annyira elegem lett belőle, hogy megfenyegettem, bedobom az oroszlánok ketrecébe, ami ugyan lehetetlen volt a láthatatlan erőtértől, de ezt ő nem tudhatta. Részletesen leírtam neki, hogy az állatok hogyan fogják letépni a bőrt a csontjáról, és elevenen megenni. Persze ennek semmi valóságalapja nem volt, mert tuti, hogy azonnal ott termett volna legalább tíz gondozó, és az állatok bőrébe egy mini, de annál erősebb sokkoló volt beoperálva, ami egy gombnyomás hatására működésbe lépett volna, ráadásul az oroszlánok hülyék lettek volna venni a fáradságot, és széttépni az eléjük kerülő nyolcévest, amikor ígyis–úgyis megkapták a napi kajaadagjukat.

Ezektől a függetlenül a kislány egyre sápadtabb lett, és elhányta magát, pedig még nem is jutottam el a belsőszervekig, és nem is mentem bele annyira a dolog durva részeibe, mint amennyire tudtam volna.

Természetesen a kislány tanítója dühösen nézett rám, de nem kaptam semmiféle büntetést, mivel a tanítványán kívül csak a legjobb barátnőm, Liz hallotta a horrorfilmbe illő előadásomat, ő pedig nem vallott ellenem.

Egyébként az a lány még most is elsápadt, és a lehető legmesszebbről elkerült, amikor csak meglátott.

Otthon az első utam a fürdőszobába vezetett, ahol beálltam a jó meleg zuhany alá, és hagytam, hogy a víz végigfolyjon a testemen kellemes érzést hagyva maga után.

A zuhanyozás és a vele összekötött hajmosás alatt végig az éjszaka történteken és persze főként Matten járt az eszem.

Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek az iszonyúan gazdag és extra hatalmas herceget elképzeltem. Látatlanban azt hittem, hogy teljesen arrogáns, elvakult, piperkőc és énközpontú egyén lehet, erre egy megítélésem szerint teljesen normális, őszinte volt, ráadásul látszólag egyetértett az F.F. érveivel, és az egész lénye intelligenciát sugallt.

Ezek a tulajdonságok, a kinézete és azok a hihetetlenül különleges, szürke szemei olyasmit indítottak el bennem, amit még soha senkinek nem sikerült. Nem voltam tisztában vele, hogy mi lehetett az a valami, de mindenképpen megakartam tudni, mert nem az az ember voltam, aki szeretett tudatlanságban élni.

Persze abba is belegondoltam, hogy a srác esetleg hazudott arról, hogy ki ő, de ezt nem tartottam túlzottan valószínűnek, mivel minden egyes részlet azt igazolta, hogy tényleg ő Matthew, a koronaherceg, és ezt az a különös légkör is megerősítette, ami végig körüllengte.

A víz bódító hatással volt rám, ezért miután megbizonyosodtam róla, hogy teljesen kimostam-e a hajamból a festéket, otthagytam a fürdőt, és pizsamára öltöztem. Végül elrejtettem Merr felsőjét, és az F.F.-es kütyüimet.

Miután mindent elrendeztem, lefeküdtem a kényelmes ágyamba, ami természetesen nem beágyazva várt rám, mert reggel lusta voltam megcsinálni, anya meg azt mondta, hogy a gyerekei már elég nagyok ahhoz, hogy az ilyesmit egyedül is meg tudják csinálni. Ez persze engem nem zavart, mert amint leért a fejem a párnámra, mély álomba merültem.

Nem sokkal később arra ébredtem, hogy valaki többször is erősen megrázott. Még félálomban voltam, és legszívesebben visszasüppedtem volna az álmom kellemes mocsarába, ezért ösztönösen begubóztam a takarómba. Ez nem jött be, mivel a következő pillanatban egy erős kéz lerántotta rólam. Erre aztán kénytelen-kelletlen felnyitottam a szemhéjamat.

Nem lepődtem meg azon, hogy a bátyám izgatottan csillogó zöld szempárjába bámultam bele.

- Hagyj békén, és add vissza a takarómat! - parancsoltam neki morcosan álmos hangon.

- Ha értemész, akkor bákán hagylak – válaszolta azon a hangján, ami mindig azt jelentette, ő készen áll a kettőnk között dúló háború következő csatájára annyira, hogy még provokálni is fogja azt.

Elgondolkoztam rajta, hogy mivel érdemeltem ezt ki pont akkor, amikor annyira fáradtnak éreztem magam. Amint az agyam kezdett működésbe lépni, rögtön eszembe jutottak az éjszaka történtek, amiből nem volt nehéz rájönnöm, hogy miért zaklatott ilyen korai órában, bár mondjuk az idő nem tudtam.

- Hány óra van?

Leot szemlátomást meglepte a hirtelen témaváltás, és én magamban nagyon jót szórakoztam az arcán.

- Háromnegyed hét. Na, kell az a takaró vagy sem?

Szórakozottan felbámultam a plafonra úgy, mintha tökéletesen hidegen hagyna a kérdés, hogy hová tüntette el a jó meleg, biztonságot nyújtó takarómat. A válaszra a következő pillanatban rájöttem, csak a probléma megoldására nem, ugyanis a sárga és zöld csíkos plédem közvetlenül a kék színű szobám teteje alatt lebegett.

- Szemét vagy! - fakadtam ki felháborodottan.

Igyekeztem visszafogni magamat, de ez a két szó önkéntelenül is kitört belőlem, hiszen egyáltalán nem volt fer, hogy a Képességet ilyen módon használta fel ellenem, mert így semmi esélyem nem volt rá, hogy védekezhessek.

- Az lehet, de ettől még nem kapod vissza – mondta provokáló mosollyal a képén, amit legszívesebben letöröltem volna róla.

Felmértem az előttem álló lehetőségeket.

Megpróbálhattam volna felállni valamilyen bútordarabra, és onnan felugrani a takarómért, de ismertem annyira a bátyám képességeit annyira, hogy tudjam, könnyűszerrel ki fogja manőverezni a kezeim közül.

Fizikailag is rátámadhattam volna, hogy elvonjam a figyelmét, de a testem jelezte, nem vagyok elég kipihent egy ennyi energiát igénylő feladatra.

Végül egyszerűen csak felálltam, és a konyha felé indultam, mivel tisztában voltam vele, hogy a végtelenül kedves Leonard úgyse hagyna visszaaludni.

A konyhánk, és egyben az étkezőnk kicsi volt, de barátságos, és kábé ennyi az összes, amit el tudok mondani róla.

A hat személyes asztalon öt állt három tányér, és rajtuk frissen sütött tükörtojások díszelegtek. Anya éppen a megérkezésem pillanatában vette le a kötényét. A zöld szemei élénken és kipihenten csillogtak.

- Örülök, hogy felkeltél! -üdvözölt jókedvűen. - Úgy nézel ki, mint ha csak pár órát aludtál volna.

Magamban megjegyeztem, hogy ez talán, de csak talán azért volt, mert tényleg csak néhány órát sikerült aludnom, hála a reggeli ébresztésnek.

- Azt hittem, hogy tovább tart majd, amíg kivered az ágyból - fordult mosolyogva a bátyámhoz.

- Ismerem a húgomat, mint a rossz pénzt, igaz Lea? - kérdezte tőlem vigyorogva.

A válaszom csak egy lesújtó pillantás volt, és inkább hozzáláttam az evésnek.

A mai napon Lep mintha minden egyes mozdulatával engem akart volna ingerelni, és ezt nem csak beképzeltem magamnak, ugyanis sajnálatos módon megvolt az a rossz szokása, ami egyébként rajtam kívül senkinek nem tűnt fel, még neki sem, hogy stressz helyzet előtt, legyen az verseny, vagy akármi mindig csipkelődéssel vezette le az energiáit, hogy aztán oda tudjon koncentrálni a feladatára. Ez igazából hidegen hagyott volna, csakhogy valamilyen különös módon mindig én voltam az, akit halálra idegesített. Most ráadásul minden eddiginél jobban izgulhatott, hiszen ha elszúrja a húszas mérést, akkor elugrik a lehetősége, hogy Választott testőr lehessen.

- Kiraktam a ruhádat, amit az évnyitóra kell felvenned – közölte velem anya pont akkor, amikor megpróbáltam feltűnésmentesen lelépni.

- Muszáj elmennem? - Néztem rá szenvedő tekintettel.

- Igen.

- De hát minek? Annyira felesleges az egész. Az igazgató és a tanárok mindig ugyanolyan unalmasak, és a Nagy Csarnokos előközvetítés meghallgatása is felesleges. A nemesek leolvassák a súgógépről a szövegüket, amiket nem is ők írtak. Agyondicsérik a birodalom nagyságát, és megerősítik az emberek hitét abban a hülyeségben, hogy a nők nem érnek annyit, mint a férfiak.

Anya sóhajtott egyet, de nem vágott megbotránkozó arcot, és még csak nem is nézett rám megrovóan, pedig biztos, hogy bármelyik normális szülő ezt tette volna.

- Figyelj rám, Lea! Tudom, hogy érzel, de azzal semmit nem segítesz magadon, ha nem mész el, mivel biztos megkérdeznék, hogy merre jártál, és akkor nem lennél képes kielégítő választ adni nekik. Különben is, már ezerszer végighallgattad, és eddig egyszer se lett semmi bajod tőle. Most se lesz. Így legalább hamarabb viszont láthatod az osztálytársaid arcát. Lizzel se találkoztál már hónapok óta.

Az arc szóról eszembe jutott, hogy milyen képet fog vágni az etikatanárom, amikor meglátja a tervem megvalósulását. Ezért, de csakis ezért elhatároztam, hogy mégiscsak túlélem valahogy az évnyitót.

- Rendben van, elmegyek, de nem szívesen teszem, és nem azért, amit te mondtál, hanem mert megváltoztattam a döntésemet – mondtam olyan dacosan, amit bármelyik cukorkát akaró kisgyerek megirigyelhetett volna.

Nem vártam meg a reakcióját, hanem bemasíroztam a nappaliba, ami a ház központi helye volt, ugyanis innen nyílt az előszoba, a fürdőszoba, anya, Leo és az én szobám is. A szobáink nem voltak túl nagyok, és összességében a házunk is átlagos, vagy annál kisebb nagyságúnak számított. Ez teljesen érthető volt, hiszen anya tanítói fizetéséből nem telt többre, de ez engem nem zavart, mert ez volt az a hely, ahol születésem óta éltem, és ráadásul az időm nagy részét máshol töltöttem.

A nappalink közepén ott lebegett egy vállfa, amire anya gondosan ráhelyezte az ünneplőmet. Biztos, azért hagyta a terem közepén, hogy még véletlenül se történhessen meg, hogy nem veszem észre, és ezért azt veszek fel, amit akarok. Most, hogy éberebb voltam fel is tűnt, hogy annak nem ott van a helye, de amikor felkeltem, annyira kába voltam, hogy észre se vettem,

Bevittem a ruhát a szobámba, és egy alapos arcmosás után, amit értelemszerűen a fürdőszobában végeztem el, felöltöztem.

Térdig érő fekete szoknya volt rajtam és fehér blúz, amiket nagyon nem szerettem viselni, mert csak akkor hordtam őket, amikor muszáj volt, és én hadilábon álltam a kötelező dolgokkal.

Feltettem a kezemre a személyi hívómat, és felidéztem magamban azokat a Nagy Csarnokos dolgokat, amikben végezni akartam egy kis változtatást. Ez lesz a dolog könnyebbik része, hiszen hála az F.F.-es zseniknek tuti, hogy nem fognak tudni lenyomozni.

A kütyüimet sajnos hanyagolnom kellett, mert nem volt hova rakni őket, arra meg nem vetemedtem volna, hogy női táska legyen nálam, amikor nem álruha volt rajtam, mert azért valahol meg kellett húzni a határt.

Amikor kiléptem a nappaliba, egyik családtagommal se akadtam össze, és így akadálytalanul eljutottam az előszobába. Ott felhúztam a koromfekete edzőcipőmet. Azért ilyen fajtát, mert anya elfelejtette belerakni az egyezségünkbe, hogy ünneplőcipőt kell viselnem, és amikor erre rájött, már késő volt.

Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy deszkával menjek-e, de aztán úgy határoztam, hogy nem kockáztatom meg, hogy a szerencsére bízzam, a szoknyám felcsúszik-e akkora sebességnél, amekkorával én közlekedni szoktam, vagy sem.

Mielőtt kiléptem az ajtón, elkiáltottam egy sok szerencsét olyan hangerővel, hogy a bátyám biztos meghallja, aztán elindultam a sulim lebegőbuszjáratának legközelebbi megállójáig.

Nem is tudom, hogy legutóbb mikor légbuszoztam, de egy cseppet se aggódtam amiatt, hogy felengednek-e, hiszen minden tanulónak jogában állt használni, amikor csak akarta, még akkor is ha máskor a járat közelébe se ment.

A megállóban egy nagy rakatnyi ismeretlen arc bámult rám, ezért félrehúzódtam, és egy kicsit körülnéztem a Nagy Csarnok rendszerében. Az alatt a negyedóra alatt, amíg vártam a lebegőbusz megérkezését, sikeresen megismertem a tervem megvalósításához szükséges eszközök irányítását.

Amikor a légbusz hangtalanul megállt előttem, felszálltam, megmutattam a sofőrnek az elektronikus igazolványt, és közben a tekintettemmel ülőhely után kutattam. Hamar kiszúrtam Veronicát, aki mellett még szabad volt a hely.

Miközben odaigyekeztem, megmarkolta a csuklómat egy srác, aki szemlátomást azt hitte magáról, hogy bármit megtehet.

- Ülj le mellém, csinibaba! - követelte mézesmázos hangon.

A csinibaba szóra felment bennem a pumpa, de nem akartam verekedni, ezért nagy nehezen bár, de türtőztettem magam.

- Ne is álmodj róla! - sziszegtem jéghideg hangon.

Egy mozdulattal ki akartam szabadulni a szorításából, de ő vasmarokkal tartott, és megpróbált lehúzni maga mellé.

- Te akartad - szűrtem a fogaim között, és fenyegetően meredtem rá, de ő láthatóan nem szándékozott elengedni, ezért nekem kellett kiszabadítanom magamat, ami egyáltalán nem esett nehezemre.

A másodperc törtrésze alatt csavartam egyet a fogoly csuklómon, amivel azt értem el, hogy így meg tudtam fogni a srác alkarját, és rántottam egyet rajta. Ő felordított fájdalmában, és ösztönösen elengedett.

- Én mondtam, hogy ne is álmodj róla - vetettem oda neki mielőtt tovább mentem volna. - Ja, és ne aggódj! Nem tört el a karod, hanem egyszerűen csak fáj. Majd elmúlik. Van még valami. Én a helyedben még egyszer nem közelíteném meg magamat tíz méternél jobban.

Ezzel otthagytam, és leültem Vera mellé.

- Ki volt ez? - kérdezte.

Megvontam a vállam.

- Nem tudom, csak túlságosan merészen közeledett hozzám.

- Ja, rendben. Hogyhogy busszal jössz suliba? Csak azért mert nem emlékszem rá, hogy régebben is ezt a közlekedési formát használtad volna.

- Azért, mert nem is ezt használtam. Egyszerűen csak nem akartam megkockáztatni a szoknyában deszkázást.

- Értelek. A szoknyáról jut eszembe, nagyon csinos vagy.

- Az lehet, de nagyon kényelmetlenül érzem magam.

- Szerintem egy idő után észre se vennéd.

- Inkább nem akarom kipróbálni.

- Pedig nem annyira rossz. Na, mindegy. Hogy ment a tegnapi parti?

Pontosan tudtam, hogy a partit mire értette, de úgy döntöttem, hogy én is ugyanúgy fogok válaszolni, mint ahogy ő kérdezett.

- Simán lezajlott.

- Az szuper. Kíváncsi vagyok a videókra. Kár, hogy én nem lehettem ott.

- Ma délelőtt akartam elküldeni őket, de hát suli lesz - fintorodtam el.

- Mit szóltak a pasik a kinézetedhez?

- Odavoltak. Mindegyikük engem akart, de egyiküknek se jött össze.

Fogalmam sem volt, hogy az utolsó kérdést azért tette-e fel, mert tényleg kíváncsi volt, vagy csak még jobban homályosítani akarta az amúgy sem túl éles képet az esetleges illetéktelen fülek miatt.

- Nagy szívás lehetett nekik.

- Hát igen, de én nem sajnálom őket. Gusztustalan, hogy miket művelnek.

Ezután végig teljesen hétköznapi témákról beszélgettünk, mint például a legújabb film, klip, vagy ilyesmi.

Amikor leszálltunk a buszról, elváltunk, és mindegyikünk elindult a maga osztálya felé.

Az iskola épületkomplexusát három szóval lehetne jellemezni. Nagy és barátságtalan.

Az én osztálytermem a másodikon volt, a lépcsővel szemben. Természetesen lift is volt, de azt csak a mozgássérültek és a tanárok használhatták.

Amikor beléptem a terembe, már mindenki a helyén ült, ami azt jelentette, hogy a megérkezésemkor tizenkilenc női arc fordult az ajtó felé, és bámult rám.

Kikényszerítettem magamból egy hallható sziasztokot, majd a helyem felé vettem az irányt, ahol a padtársam, Liz lelkesen integetett.

- Hiányoztál - közölte velem, amikor lehuppantam mellé. Látszott rajta, hogy meg akart ölelni, de tiszteletben tartotta, hogy nem szeretem az ilyesmit, és nem tette meg.

- Te is nekem - mosolyogtam rá őszintén.

Liznek hosszú barna haja, barna szeme és gyönyörű arca volt. Egyáltalán nem tartozott a fiús lány típusba, de képes volt kizárni azt az idióta tanítást, amit szajkóztak nekünk. Ezen kívül egyáltalán nem hasonlítottunk, de különös módon mégis megértettük egymást. Ez azt igazolta, hogy vagy a teljesen hasonlóak jönnek ki jól egymással, vagy a teljesen különbözőek.

Egyébként még soha nem voltam náluk, és nem is beszélt nekem soha a családjáról. Emiatt fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de nem jártam utána a dolognak, mert mégiscsak a barátom volt.

Ő már aludt nálunk párszor, és az alatt a néhány alkalom alatt fülig beleszeretett Leoba, de nem közeledett hozzá látványosan. A bátyám természetesen nem vette észre, hogy a gyönyörű Elizabeth mit érez iránta, én meg úgy döntöttem, hogy nem játszom el a kerítő szerepét.

- Na, hogy telt a nyarad? - kérdeztem tőle könnyedén.

- Nagyon jó volt. Szinte az egészet a Hármas bolygó egyik jól menő tengerpartján töltöttem az egyik rokonomnál. Láttam egy csomó jó pasit, de egyikük se volt olyan jóképű, mint a bátyád. Veled mi volt?

A Leora tett megjegyzését figyelmen kívül hagyva válaszoltam neki.

- Egész jól telt el a nyaram. Légdeszkáztam egy csomót, és volt egy nagyon komoly verseny, amin két résztvevőnek is eltört a karja, aztán jöttek a zsaruk, és így nem tudtuk befejezni, mivel utcai verseny volt, és nem terepen tartottuk. Nem sokon múlott, de mindenkinek sikerült meglógnia.

- Jaj, erről én is hallattam. Valamikor benne volt az esti hírekben, hogy egy csapatnyi deszkás engedély nélküli versenyt tartott, de a rendőröknek nem sikerült elkapniuk őket. Amikor láttam a tévében gondoltam is, hogy te is benne vagy. Ejtsük a témát! - vesztette el az érdeklődését. - Nyaralni nem voltatok?

- Hát, ha azt nyaralásnak vesszük, három napos gyalogtúrával elballagtunk a remete nagyanyámhoz, és ott töltöttünk egy hetet, akkor igen, voltunk nyaralni.

Ebben a pillanatban félrecsúszott a terem ajtaja, és legnagyobb döbbenetemre nem az osztályfőnökünk, Mrs. Brenson lépett be rajta, hanem a kövérnek és ellenszenvesnek mondható Mr. Kayl, az illem- és történelem tanárom.

A döbbenetemet a tanárok belépésekor szokásos automatikus felállás törte meg.

Magamban reménykedtem, hogy Mrs. Brenson csak egy sima tüdőgyulladást kapott, de a gyomrom összeszorulása jelezte, hogy valószínűleg nem ez a helyzet. Volt egy olyan megérzésem, hogy számomra egy sokkal rosszabb dolog történt.

Sajnos nem kaptam rögtön választ a kérdésemre, mert a táblán megjelent a Nagy Csarnok belső, hatalmas arénaméretű terme. Egy csomó ember volt ott, többnyire riporterek vagy magasabb beosztásúak. Mindannyian álltak, és az egységes himnuszt énekelték. Természetesen nekünk is be kellett kapcsolódni.

Figyeltem, hogy feltűnik-e a képen Matthew, de a kamera nem mutatta, és ebből sejtettem, hogy nem is lesz látható, mivel ritka esetnek számított a koronaherceg nyilvános megjelenése. Annyira ritkának, hogy nem is emlékeztem egyre sem.

A himnusz után helyet foglalhattunk. Mr. Kayl a hátát mutatta nekünk, ami eléggé előnyös volt, mivel így nem láthatta, ha a személyi hívómon elkezdek pötyögni.

Most örültem csak igazán annak, hogy a leghátsó sorban, az ablakok melletti padsor sarkában ültem, mivel az osztálytársaimnak nincs hátul szemük, és ezért nem vehetik észre, hogy mit csinálok. Ráadásul volt egy olyan sejtésem, hogy egész idő alatt SMS-ezgetni fognak a pasijukkal, és emiatt még kevésbé lesz kirívó a viselkedésem. Persze én nem SMS-ezni fogok, hanem valami sokkal feltűnőbb dolgot terveztem.

A megnyitót egy kövérkés férfi kezdte, aki nem mondott semmi olyan fontosabb dolgot, amivel nem értettem egyet, de persze ez nem jelenti azt, hogy nem is volt unalmas.

Másodiknak a kormányzót jelentették be. Magamban kárörvendően elvigyorodtam az elkövetkező félórára gondolva. Az biztos, hogy nagyon megalázó percekben lesz része.

Néhány villámgyors és hangtalan parancssor beütésével elvágtam a Nagy Csarnok informatikusai elől az irányítást, és lezártam az összes ajtót, valamint a kommunikációt is blokkoltam. Így senki nem tudott üzeneteket küldeni kivéve, ha azt élőadásban mondta be a kamerába.

Egyelőre nagylelkűen meghagytam a kormányzónak a súgógépet, méghozzá érintetlenül, de a mögötte álló óriási kivetítőt, amin normál esetben az előadók arcának kellett volna látszódnia, azt a saját céljaimra használtam fel.

A férfi megkezdte a beszédét, és vele egy időben a személyi hívóm fölött lebegtettem a kezem. Csak arra vártam, hogy valami olyat mondjon, amibe beleköthetek. Nem kellett sokáig várnom.

- Tisztelt férfiak és mindenki más, azért gyűltünk ma össze, hogy megkezdjük az új tanévet, és a nyár után mindenki visszatérjen a normális kerékvásárba.

Kedves férfiak és mindenki más – írtam egyszerű fekete és dőlt betűkkel. - Ez úgy hangzik, mintha a férfiak lennének a földre szállt istenek. Mintha a nők és a gyerekek nem lennének többek tudatlan barmoknál, pedig bizonyított tény, ami mindenki számára egyértelműnek kéne legyen, hogy mindannyian az emberi fajhoz tartozunk, és ezért ugyanannyit érünk, de úgy látszik, hogy a kormányzó urat erről még soha senki nem világosította fel.

A betűk abban a pillanatban jelentek meg a képernyőn, ahogy beütöttem őket.

A rögtönzött kis szövegem néhány emberből egyetértést, érdeklődést, nevetést, vagy közömbösséget váltott ki, de a legtöbbjükön őszinte megbotránkozás látszódott. Nem hibáztattam őket, mert nem is lehetett ép ésszel mást várni azoktól, akik erre maguktól nem jöttek rá, hiszen a férfiak egyeduralkodása már több évezrede beleivódott a társadalmunkba.

A kormányzónak senki nem jelezte, hogy mi folyik a háta mögött, ezért kissé megdöbbent a szavai kiváltotta hatáson, de ettől függetlenül nyugodtan olvasta tovább a szövegét a súgógépről.

- A felnőtteknek jó munkát, a fiúknak eredményes tanulást és testedzést, a lányoknak pedig azt kívánom, hogy legyenek még szebbek – mondta, és kacsintott egyet. Komolyan mondom, abban a pillanatban nem voltam messze attól, hogy elhányjam magam.

Lehet, hogy ez még nem tűnt fel senkinek – írtam -, de a lányok ugyanúgy járnak iskolába, mint a fiúk, ugyanazokat a tantárgyakat tanulják, továbbá ők is járnak különféle edzésekre, tehát ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy a lányok tanuljanak jól és eddzenek szorgalmasan, a fiúk meg legyenek jóképűek.

Amikor befejeztem az írást, elvettem a kezem a személyi hívómról, és figyeltem az emberek reakcióját.

Mr. Kayl hangosan felhördült, és abban teljesen biztos voltam, hogy nem egyetértő hörgés volt. Az osztálytársaimról vegyes érzelmek látszódtak. Voltak érdeklődőek, mint például Liz, közömbösek és megrökönyödőek, sőt olyan is volt, aki semmit nem vett észre az egészből. A Nagy Csarnokban is hozzájuk hasonlóan reagáltak az emberek.

Valaki odament az előadóhoz, és súgott valamit a fülébe. Az arra megpördült, és elolvasta az újabbik üzenetemet.

- Ki vagy te? - kérdezte.

Egy szemernyi kétségem se volt azzal kapcsolatban, hogy a kérdés nekem szólt-e vagy sem.

Valaki, akinek a kezében van a Nagy Csarnok teljes rendszere.

- De hiszen az lehetetlen! - hápogta a kormányzó. - Bizonyítsa be!

Örömmel.

Gyorsan begépeltem néhány parancssort, mire a terem teljes sötétségbe borult az óriás monitort kivéve, mivel szükségem volt rá, hogy az emberek lássák, amit írok. A képernyő hátterét átváltoztattam feketére, a betűszínt pedig fehérre.

Most már hisz nekem?

- Igen. Mit akar tenni?

A férfi hangja megremegett beszéd közben, ami arra engedett következtetni, hogy félt. Ha jobban belegondolok, akkor végül is volt alapja, hiszen egy bérgyilkos kezébe is kerülhetett volna az épület irányítása, ami az ő szempontjából nem lett volna túl előnyös, de hát akkor is. Ha annyira hatalmas tartotta a férfiakat, akkor nem kellett volna példát mutatnia, és bátran szembe néznie a fenyegetéssel? Nagy volt a kísértés, hogy ezt szóvá tegyem, de valamilyen érthetetlen módon mégsem tettem meg.

Nyugodjon meg! Se magának se egyetlen ott lévő embernek nem fog bántódása esni az én hibámból.

- Tehát maga nem bérgyilkos - derült fel az arca. - Akkor viszont ki és mik a szándékai?

Gondolkoztam rajta, hogy mit válaszoljak, amikor üzenet érkezett Veronicától. Azt írta a témába, hogy sürgős, ezért megnyitottam a levelet. Ez állt benne:

Írtam a többieknek, hogy te csinálod ezt a cirkuszt. Azt válaszolták, hogy csak így tovább. Szerintük ez egy remek alkalom arra, hogy a világ megismerje a Felvilágosult Fiatalok nevű szervezetet, szóval írd le nyugodtan. Ja, és azt is írták, hogy mától te vagy a főnök. Gratulálok, és hajrá!

ui.: ugye azt nem is kell mondanom, hogy amint elolvastad a levelemet, töröld is ki?

Ezzel tehát eldőlt a kérdés, de én azért nem voltam annyira biztos a dologban, mivel Mattel még beszéltünk is, de elhessegettem magamtól a kétségeket, hiszen az esély arra, hogy újra összefussunk, és ő fel is ismerjen a nullával volt egyenlő.

A Felvilágosult Fiatalok nevű társaság tagja vagyok. A célom pedig egyszerűen csak az, hogy az emberek megismerjék a nézeteimet.

- Vagyis maga törvényen kívüli - állapította meg a férfi.

Én azért ezt nem mondanám, mert mi törvényellenes van abban, amit csinálok? Ha jól emlékszem, sehol sincs megírva, hogy nem szabad betörni a Nagy Csarnok rendszerébe és írni az ottani nagy monitorra.

Greg erre nem tudott mit felelni, csak dühösen nézett, és így csinált a szájával, mintha partra vetett hal lenne. Elég mulatságos volt, és nem csak én találtam annak, mivel az élő közvetítésből több ember is elröhögte magát.

Mivel nincs semmi kifogása, ezért tovább léphetnénk? Más is kérdezhet tőlem, aztán vagy válaszolok rá, vagy nem.

A kormányzó felmérte a termet. Látszott rajta, hogy nincs ínyére a dolog, de leolvasta az embere arcáról, hogy ők viszont akarják, és nem mert szembeszállni a tömeggel.

- Legyen.

Először egy vakmerő riporter állt fel, aki ráadásul nő volt. Cindy Weinnek hívták, és ő volt a legismertebb tévés tudósító és műsorvezető.

- Már hallottam magukról, de semmi konkrétat nem sikerült kiderítenem. A kérdésem tehát az lenne, hogy kik maguk és miért harcolnak?

Fiatalok vagyunk, és azért harcolunk, hogy az emberek megismerjék azt, amiben hiszünk, ami egyszerűen és tömören az, hogy a férfiak és a nők egyenlőek.

- Mennyire nagy ez a társaság? Csak az Anyabolygón vannak jelen, vagy máshová is kiterjedt a mozgalmuk?

Nem fogok pontos adatokat mondani, de annyit elárulok, hogy eléggé sokan vagyunk. Kezdetben csak az Anyabolygón voltunk jelen, de most már jóval több bolygón vannak tagjaink.

- Mikor alapították és kik lehetnek tagok?

Az F.F.-et körülbelül három éve alapították. Tagok azok lehetnek, akik egyetértenek velünk, teljesen megbízhatónak találjuk őket és valamit tenni is tudnak az ügyért.

- Ha jól vettem ki a szavaiból, akkor a nemek közti egyenlőségért harcolnak, vagyis a tagjaik között vegyesen vannak férfiak és nők?

Igen, ez pontosan így van.

- Maga melyik csoportba tartozik? - kérdezte a nő kertelés nélkül.

Elmosolyodtam a kérdésen. Nem gondolhatta komolyan, hogy tényleg elárulom.

Sajnálom, de a Felvilágosult Fiatalokról beszélünk, és nem rólam. A személyem körüli homályt a saját és a társaim érdekében igyekszem megőrizni. Más kérdés?

- Különlegesen bátor embernek tűnik. Miért nem jön ide és beszél velünk szemtől szemben?

Azon egyszerű oknál fogva, hogy biztos letartóztatnának csak azért, mert kinyilvánítottam a véleményemet, ráadásul nem szeretnék nemzetközi hírnévre szert tenni.

- Térjünk vissza a tagfelvételre! Ahhoz, hogy valaki tag lehessen szükséges a Képesség használata?

Nem az. Attól még teljes ember valaki, hogy nem képes használni, ezért ezt mi nem vesszük figyelembe.

- Mik a terveik a továbbiakra nézve?

Ez egy jó kérdés. Természetesen folytatni fogjuk, amit eddig elkezdtünk, és igyekszünk kiirtani az emberekből azt a téves hitet, hogy a férfiak a nők fölött állnak.

- Ha valamilyen csoda folytán sikerrel járnak, meg akarják dönteni a királyságot?

Őszintén szólva nem értettem, hogy ez a kérdés hogy kerülhetett elő, de azért válaszoltam a riporternek.

Nem igazán értem, hogy ez hogyan tartozik ide. Nekünk semmi bajunk ezzel az államformával, amíg a király igazságosan uralkodik.

- Mi a véleményük a leendő királyról?

Őszintén szólva nem sokat tudunk róla. Lehet belőle bölcs uralkodó, de ugyanúgy lehetséges, hogy véreskezű zsarnok lesz. Néhány év múlva ki fog derülni.

Személy szerint nem tudtam elképzelni, hogy Matthewból véreskezű zsarnok legyen, hiszen olyan tiszta és jóságos szürke szemei voltak, de ez csak a saját vélemény volt, és nem a társaimé, ezért nem is tettem közzé.

Felpillantottam az órára, és az már nyolc ötvenötöt mutatott. Pontosan tudtam, hogy az iskola szokásai szerint kilenckor befejezik az élő közvetítést, ezért sajnos nem maradt több időm, pedig még elbeszélgettem volna a riporternővel.

Még egy utolsó kérdést feltehet, és aztán meg kell válniuk a társaságomtól.

Valaki a nő fülébe súgott valamit, és az arra bólintott.

- Egy olyan határozott embernek, mint maga van valakije.

Magamban felnevettem a kérdés hallatán, de a derültségemet megtartottam magamnak.

Más határozott személynek lehet, hogy van, de nekem jelenleg nincs. Viszlát!

Búcsúajándékként letöröltem mindent a Nagy Csarnok adatbázisáról, és a saját mini gépemről is, hogy még véletlenül se terelődhessen rám a gyanú egyetlen picike árnyéka sem.

Még két perc volt hátra egészig, tehát nem futottam ki az időből.

Mr. Kayl meredten bámulta a képernyőt, majd pontban kilenckor felállt, és felénk fordult.

- Örömmel jelentem be, hogy Mrs Brenson terhes lett, és a tanári kar engem jelölt ki az osztályfőnökötöknek.

Nem tehetek róla, de erre olyan cifrán káromkodtam el magam, mint még soha életemben.

2010. október 11., hétfő

2.fejezet

Nagy nehezen lecsendesítettem a mellkasomban őrült tempóban dobogó szívemet, és a feladatra koncentráltam. Törtem már be néhány szigorúan őrzött épületbe, de ez most egészen más volt. Eddig csak Képesség nélküli vagy maximum Különleges biztonsági őrökkel kellett szembenéznem, és az esetek többségében volt valaki, aki védte a hátamat, vagy esetleg fordítva oldottuk meg. Most meg teljesen egyedül voltam, a társaim azt sem tudták mit tervezek, plusz nem engedhettem meg magamnak a megfutamodást, mert már így is túl sok energiát öltem ebbe a tervbe, és őszintén szólva az Felvilágosult Fiatalok vezetői posztja is nagyon csábító volt.

Semmit nem mutattam ki a magammal vívott csatából, hanem egyenletes léptekkel haladtam a Választott testőrök felé, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Egy gyors pillantással végigmértem a két férfit. Mindketten magasra nőttek, vagyis körülbelül akkorára mint én. Az egyiket huszonötre a másikat meg negyvenötre tippeltem. Ez a felállás logikus volt. Egy tapasztalt és egy tapasztalatlan kétségkívül sokkal jobb párosítás volt, mintha két frissen képzett újoncot raktak volna össze.

Amikor odaértem hozzájuk, mogorva képpel megállítottak, hogy igazoljam magam. Kicsit ideges voltam, de ezt elrejtettem a pajzsom mögé, hogy ne vegyék észre. Ehhez egy kicsit még hozzá is segítettem, mert egész véletlenül elejtettem Ursula igazolványait, és így le kellett hajolnom értük.

Idegesen vihorásztam Merr magas hangján, és mentegetőztem az ügyetlenségemért. A mesterkedésem félig bejött, mivel a fiatalabbik zavartan félrenézett, mivel a jelenlegi ruháimban eléggé meglátszódtak a domborulataim. Az idősebbik viszont rezzenéstelen tekintettel bámult rám.

Túlestem egy ujjlenyomat ellenőrzésen, és közben megpróbáltam flörtölni az egyenruhás pasikkal. Nem volt könnyű, mert az egész lényem tiltakozott ellene, és ráadásul még senkivel nem csináltam. Belül égtem a szégyentől, de azzal nyugtatgattam magamat, hogy soha senki nem tudja meg, mit csináltam ma este. Beleborzongtam a gondolatba, hogy még csak most kezdődött el az éjszaka.

A Választott testőrök mindent rendben találtak, és amikor beléptem az ajtón, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Azok az idióták elfelejtették megnézni a táskámat, mert hát mi veszélyes lehet egy dögös nő táskájában? Bolondok. Jó, mondjuk modern fegyvert nem csempészhettem volna be, de halálos vírust igen.

Az ajtóban már várt rám egy faarcú komornyik, aki végigvezetett jó pár folyosón, és nem is a legrövidebb úton. Ha ezzel az volt a célja, hogy összezavarjon, akkor nem jött össze neki, mivel a Csarnok térképe még mindig a fejemben volt. Egy ízlésesen berendezett terembe érkeztem, ahol körülbelül tíz szajha üldögélt a kanapékon, és közben természetesen kuncogva beszélgettek.

Nagyon reméltem, hogy egyikük se ismerte az általam megszemélyesített nőt, mert akkor nagy lett volna az esélye az idő előtti lebukásnak.

Pechemre az egyikük Ursulának szólított, amire megfagyott a vér az ereimben. Alig bírtam ki, hogy teljesen visszafogjam magam, és csak pár szót mondjak, mivel fogalmam sem volt, Merr mennyire ismeri az előttem álló prostit.

Az állásról jut eszembe, irtóra kényelmetlen volt a magassarkú, és csodálkoztam is rajta, hogy még mindig nem törtem ki a bokámat. A legrosszabb az volt, hogy egy kicsit sem inoghattam meg, hanem végig úgy kellett tennem, mintha egész életemben ilyenekben járkáltam volna. Mázlimra az egyensúlyérzékem segített valamennyit, így sikerült megőriznem a látszatot.

Intettem a csajnak, majd leültem a tőle legtávolabb eső kanapéra. Nem mutatta, hogy zavarná a tartózkodó magatartásom.

Szerencsére nem keveredtem több kényes helyzetbe, mert fél perc múlva már férfiak léptek be a terembe. Jövetelükre az összes nő felállt, ezért én is felpattantam.

Egy kicsit meglepődtem az érkezett személyeken, ugyanis egytől-egyig gazdag, befolyásos és elviekben becsületes emberek voltak. Ráadásul legjobb tudomásom szerint mindegyiküknek volt felesége.

Nem engedtem kiülni az undort, amit éreztem, hanem helyette a kurvákhoz hasonlóan csábosan mosolyogtam. Egészen jól játszhattam, mivel saját megítélésem szerint a férfiak rajtam legeltették a legtöbbet a szemünket. Mondjuk nem az agyonsminkelt arcomat nézték az tény.

Legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy bámuljanak mást, és talán még be is mostam nekik, bár az utóbbit a velük lévő testőrök biztos, megakadályozták volna. A lényeg az volt, miszerint sajnos nem voltam abban a helyzetben, hogy ezeket megtegyem, és erre folyton emlékeztetnem kellett magamat.

A kormányzó is a teremben volt. Egy a negyvenes éveiben járó, őszülő barna hajú, kék szemű, karvaly orrú és egyáltalán nem jóképű férfinek nézett ki, A hatást még az is fokozta, hogy levettem volna a magassarkút akkor is alacsonyabb lett volna nálam egy fejjel. Ráadásul elég sovány volt.

Egyértelmű volt, hogy ő választhat először. Nem érdekelt, engem választ-e, vagy sem. Őt is ugyanúgy elkábíthattam, mint bármelyik másikat. Leplezetlen tekintettel bámult végig a szobában álló nőkön, mintha csak gépekről, és nem élő emberekről lett volna szó. Az már más kérdés, hogy ezek a lányok mennyi erkölcsi érzéssel rendelkeztek. A kormányzó tekintete végül rajtam állapodott meg, majd felfalt a kiéhezett tekintetével, és kis idő múlva intett, hogy kövessem. A többi férfin látszott a csalódottság, amire akaratlanul is elvigyorodtam.

Követtem a kormányzót a liftig, amibe be is szálltunk. Két nagydarab Választott testőr szorosan a nyomunkban haladt. Próbáltam ügyet se vetni rájuk, és az övükön lógó fenyegető fémhengerről. A kísérletemet siker koronázta. Szövevényes folyosókon haladtunk keresztül, de nem vesztettem el a tájékozódási képességemet.

A karvalyorrú megállt egy vastag, díszes, fából faragott kétszárnyú ajtó előtt, ami elég furán hatott a modern környezetben. Megparancsolta a testőreinek, hogy másnap reggelig semmi miatt ne merjék zavarni. Fogalma sem lehetett róla, hogy ezzel elősegítette a titkos terveimet.

Egy hatalmas, díszesen berendezett nappaliba léptem, de nem volt időm körülnézni, mert a kormányzó megfogta a kezemet, és egy ajtó felé húzott. Nagyon fűthette a vágy, ha ennyire sietett. Nem tudtam, hogy mindig ilyen-e, vagy ezt csak én váltottam ki belőle, de nem is érdekelt.

A hálószoba régi stílusú volt, és egy hatalmas baldachin ágy állt a közepén. A férfi odasétált az ágyhoz, és rávetette magát. Hihetetlen, hogy mennyire nem érdekelte, kivel is fog lefeküdni, hanem csak a dolog élvezet része izgatta. Félreérthetetlen módon maga felé intett az ujjával.

- Kaphatnék fél percet, uram? Ki kell mennem a mosdóba. - Beszéd közben megpróbáltam csábosan, és ártatlanul mosolyogni.

A kormányzó megnyalta az ajkát.

- Szólíts csak Gregnek! A mosdó arra van – egy ajtó felé mutatott -, de aztán nehogy megvárakoztass!

- Én Ursula vagyok. Sietek, és garantálhatom, hogy olyan élményben lesz része, amilyenben még soha sem volt – mondtam, azzal kivonultam a hálóból.

Azt természetesen nem tettem hozzá, hogy ez az élmény egyáltalán nem lesz kellemes, mert tudtommal a begyógyszerezés nem számított annak.

Amikor a fürdőbe értem, matatni kezdtem a kölcsönvett táskában. Nem kellett félnem a kameráktól, vagy a poloskáktól, mert a műszereim azt jelezték, hogy ebben a lakosztályban nincs egy se. Végül is érthető volt, hogy a tisztelt kormányzó úr, aki minden kétséget kizáróan házas volt nem akart pornófelvételeket készíteni.

Az ujjaim végre rátaláltak arra, amit kerestem. Egy kicsi injekciós tű volt, amiben csak annyi anyag fért el, hogy a szerencsétlen áldozatomat hat-nyolc órára kiüsse, de nekem ez az időmennyiség bőven elég volt. Egy csattal a viszonylag dús hajamba erősítettem, vigyázva arra, hogy még véletlenül se szúrhassam meg magamat.

Visszamentem a türelmetlen Greghez, és halálos nyugalommal mellé feküdtem. Ő felém fordult, kéjesen felnyögött, és átkarolta a nyakamat. Meg akart csókolni, de arra már nem maradt ideje, ugyanis időközben előhúztam a tűt, és tévedhetetlen pontossággal beledöftem a húsába. Szerencsére a szer azonnal hatott.

Gyorsan és cseppet se finoman lefejtettem magamról a karjait. Visszavettem magamra a saját cipőmet, nadrágomat, és felcsatoltam magamra az övemet. Merr cuccait az ágy alá hajítottam.

Ekkor történt a baj.

A nappaliba vezető ajtó kinyílt, amire ösztönösen odafordultam.

Egy nálam legalább fél fejjel magasabb, izmos, szőke hajú, iszonyatosan jóképű, tippre tizenkilenc éves fiúval találtam szembe magam. Egyszerű fekete nadrágot és pólót viselt, de valamiért biztos voltam benne, hogy méregdrága lehetett. Sötét ruhái éles kontrasztot alkottak a tökéletes, fehér bőrétől. Valami különös légkör lengte körül, de a legvonzóbb benne egyértelműen a szeme volt. Vérbeli szürke színe miatt már önmagában is ritkának számított, de sokkal fontosabb volt az, amit kiolvastam belőle. Magabiztosságot, értelmet, szilárdságot, megmagyarázhatatlan nyugalmat és meglepettséget láttam benne.

El kellett ismernem, hogy még soha nem találkoztam nála vonzóbb pasit, és ráadásul az a különös tekintete fogságba ejtett. Hálát adtam az égnek, amikor kiszakította a tekintetét az enyémből, mert én biztos, hogy nem lettem volna rá képes.

- Neked nem ilyen színű a szemed. - Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. A hangja mély, lágy, valamint határozott volt, és valamiért kellemes bizsergést váltott ki belőlem.

Nem volt értelme tagadni, ezért beszéd helyett inkább felmértem a lehetőségeimet. Őt is aludni küldhettem volna, de számolnom kellett a lehetséges következményekkel, például azzal, hogy a testőrei keresni kezdik, mivel biztos voltam benne, hogy vannak neki, és abban is, hogy az ősei elég befolyásosak lehettek.

- Mit csináltál Greggel? - kérdezte, amikor az ágyon horkoló férfire pillantott.

Ezzel akaratlanul is támpontot adott a tippelgetésre, hogy ki is lehet ő, mivel nem hiszem, hogy a kormányzót túl sok ember tegezhetné. Ezúttal nem térhettem ki a válaszolás elől.

- Elaludt, mielőtt bármi történhetett volna.

Magamban könyörögtem neki, hogy ne fogjon gyanút, és húzza már el a csíkot. Nem volt semmi értelme. Nem tettem egy indulásra emlékeztető mozdulatot, hanem helyette újabb kérdést tett fel.

- Szajha vagy? - érdeklődött árnyalatnyi undorral a hangjában. Nem hibáztattam az undor miatt, mert én is ugyanígy éreztem, amikor azokra a nőkre néztem.

Gondolkodás nélkül kimondta azt, ami először az eszembe jutott.

- Hát nem sakkozni jöttem az egyszer biztos – törtem ki szarkasztikusan. Ez hiba volt, mivel a mondatom és Ursula hangja nagyon nem illettek össze. Átkoztam magamat a csípős nyelvem miatt, ami mint mindig, most is bajba sodort.

A srác egy árnyalatnyival feljebb vonta a szemöldökét, de nem hozta szóba a dolgot.

- Csak azért kérdeztem, mert szerintem az egy gusztustalan dolog.

Megvontam a vállamat.

- Akkor tegyél ellene. Ha nem tetszik valami, harcolj az igazadért, és ne várd el, hogy más cselekedjen helyetted! Az életben semmi nem hullik az öledbe, hanem küzdened kell azért, amit akarsz.

Ez a filozófikus megszólalásom még egy hiba volt. Egy igazi prosti biztos, nem így reagált volna. Arra is rájöttem, hogy Merr hangszínéhez a mélyen szántó gondolatok se illenek.

- Tehát nem vagy szajha. Akkor viszont ki vagy, és mit keresel itt? - Nem látszódott rajta félelem, csak őszinte kíváncsiság.

- Ezt meg honnan veszed? - kérdeztem csípőre tett kézzel, és lassan közelíteni kezdtem felé.

- A ruhád, legalábbis az alsó része, a mondataid és a kisugárzásod. Ezek árulkodó jelek azok számára, aki alaposan megfigyelnek. Újra kérdezem. Ki vagy te, és mit keresel itt?

Nem kioktatóan beszélt, hanem úgy, hogy tudta, én is tisztában vagyok azzal, amit mond. Mire befejezte, már közvetlenül előtte álltam. Még az egyenletes lélegzetvételeit is hallottam.

- Miért, mi lesz, ha nem mondom meg?

- Akkor szólok a lakosztály előtt álló testőröknek.

- Micsoda fenyegetés! - válaszoltam gúnyosan, majd egy hirtelen mozdulattal erősen belekönyököltem a gyomorszájába. Ezzel pont annyi időt nyertem, hogy a háta mögé kerüljek, és előhúzzak egy újabb injekciós tűt. - Én a helyedben nem mozdulnék, mert akkor beléd szúrom a nálam lévő tűt, amitől úgy ki leszel ütve, mint a kormányzó úr.

Tökéletes higgadtsággal válaszolt.

- Úgyse teszed meg, mivel nem tudhatod, hogy mennyi idő múlva kezdenek el keresni. Ha megtalálnának itt csecsemőként aludva, akkor biztos, gyanút fognának, és lezárnák az egész épületet.

Komolyan, mintha én nem ezen törtem volna a fejemet, mióta csak belépett, de úgy gondoltam, hogy inkább nem teszek még egy lapáttal a magabiztosságára.

- Te csak ne törődj azzal, hogy én mit teszek meg, vagy mit nem! - sziszegtem fenyegetően.

A fiú váratlanul elnevette magát.

- Tudod, ez a hang nagyon nem illik hozzád. Mi lenne, ha a sajátodat használnád?

- Kösz, de inkább nem. Maradok ennél. Ki vagy te? - szegeztem neki azt a kérdést, ami már az első pillanattól kezdve foglalkoztatott. Volt ugyan egy tippem, de meg akartam bizonyosodni róla, hogy igazam van-e.

- A nevem Matthew. Mindenki így szólít, de ezt nem szeretem annyira. Túl hivatalos. Szólíts csak egyszerűen Mattnek.

- Bővebben, Matt? - Hátba vertem, hátha attól egy kicsit gyorsabban pörög majd az agya.

Nem láttam az arcát, de a hangjából következtetve sejtettem, hogy dacos lehet a tekintete.

- Nem akarom elmondani, mert akkor te is úgy fogsz viselkedni velem, mint mindenki más.

- Mintha ez olyan kellemes bánásmód lenne – morogtam az orrom alatt, majd hangosabban kezdetem el beszélni. - Ha te nem mondod meg, akkor kénytelen leszek találgatni. Te leszel negyven bolygócskányi világunk következő uralkodója.

Matthew nem volt képes visszafogni magát.

- Ezt meg honnan...? - kérdezte döbbenten.

Győzelemittasan elvigyorodtam, amit ő nem láthatott, de ez egy cseppet sem zavart.

- Akkor ezt helyeslésnek veszem. Különben meg nem te vagy az egyetlen, aki észreveszi az apróbb jeleket és a köztük lévő összefüggéseket. Az első az volt, hogy a kedves kormányzó úr megparancsolta a Választott testőreinek, hogy senki ne zavarja. Te mégis itt vagy, és csak egy férfi van, aki magasabb agyú annál a hígagyúnál, és érdekes módon a neved és a korod megegyezik az övével. Szóval egyszerűen csak rájöttem, hogy egy meg egy az kettő. Lett volna még egy lehetőség, miszerint profi bérgyilkos vagy, és valamilyen módon sikerült bejutnod, de ezt hamar elvetettem, mert nincs nálad fegyver, ha az lennél nyilvánvalóan nem álltál volna le velem cseverészni, és végül, de nem utolsó sorban azért, mert nem is nézel ki annak.

- Akkor most mihez kezdesz velem, hogy mindezekre rájöttél?

Ezen gondolkoznom kellett. Magamnak muszáj volt bevallanom, hogy halvány fogalmam sem volt róla, mit tegyek vele. Nem akartam elaltatni, mert élveztem a vele való társalgást, de emlékeztettem magam, hogy miért is jöttem ebbe az épületbe. A származása miatt nem illetődtem, de ettől függetlenül még mindig fenn állt a veszély, hogy valaki utánanézz, mit is csinál. Úgy gondoltam, azzal semmit sem vesztek, ha megkérdezem, ő mit akar.

- Te mit javasolsz, mit tegyek veled?

Nagyon úgy tűnt, hogy már régóta erre a kérdésre várhatott, mert azonnal rávágta a válaszát.

- Először is engedj el, aztán mond el, mit akarsz csinálni, és ha nem emberölésről van szó, akkor becsületszavamat adom, hogy nem köplek be.

Ez is egy lehetőség volt. Úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt. Mással biztos, nem tettem volna meg, de benne valamilyen rejtélyes oknál fogva ösztönösen megbíztam, és az ösztöneim még soha nem hagytak cserben.

Erőteljesen meglöktem, és odaálltam az ajtó elé, hogy még véletlenül se léphessen meg.

- Kipróbálhatjuk, de először válaszolni fogsz néhány kérdésemre.

Nem parancsoltam, hanem kijelentettem, de sajnos az egész hatását elvette Merr nyávogós hangja. Legszívesebben letéptem volna magamról a medált, hogy újra a saját hangomon beszélhessek, de nem kockáztathattam ekkorát.

- Rendben van, de csak egyet.

Nem tetszett, hogy ő akarja megszabni a feltételeket, amikor kétségtelenül én voltam az előnyösebb helyzetben, de ezt nem tettem szóvá.

- Mikor kezdenek el keresni a testőreid?

- Azt mondtam nekik, hogy egész éjszaka itt leszek, és ne is jöjjenek utánam.

Megkönnyebbülten sóhajtottam.

- Most te jössz, hogy elmondd, mit is keresel itt.

- Honnan veszed, hogy betartom a szavam, és kitálalok neked? Most már könnyű szívvel álomba küldhetnélek.

A herceg nyugodtan nézett rám azokkal a különleges, szürke szemeivel. Kellemes borzongás futott rajtam végig a pillantásától.

- Nem látszol szószegőnek.

- Ezt meg honnan szedted? Nem is ismersz.

Ekkor döbbentem rá, hogy könnyen megeshet az, hogy tudja használni a Képességet, hiszen állítólag az első király minden trónra kerülő utódja képes volt rá. A felismeréstől ösztönösen megháromszoroztam az eddigi kőkemény védelmemet. Matt erre elismerően nézett rám.

- Ez ügyes, de teljesen felesleges lépés volt.

Ezzel igazolta a sejtésemet. Megfagyott a vér az ereimben a gondolatra, hogy már bejuthatott a fejembe, és kiolvashatott belőle mindent.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy már bejutottál az elmémbe?

Mosolyogva megrázta a fejét, amire felgyorsult a szívverésem.

- Nem, meg se próbáltam. Szerintem nem illik más gondolatai között turkálni az engedélye nélkül, és mivel te nagyon erős pajzsot építettél fel, ezért egyértelmű, hogy nem akarod. Szóval, miért is jöttél a Nagy Csarnokba?

Becsültem a tisztességességet, ezért elhatároztam, hogy nagy vonalakban bár, de felvázolom neki a tervemet.

- Be akarok törni a rendszerbe, és szabotálni egy kicsit a holnapi egységes évnyitót, hogy az idióta elvű politikusok visszavegyenek egy kicsit az arcukból.

- F. F. tag vagy?

Nem válaszoltam azonnal, hanem inkább mérlegeltem a lehetőségeket. Az a megoldás látszott a legbiztosabbnak, ha nem mondom el neki, mert itt már nem csak rólam volt szó, hanem az egész csapatról.

- Mi az az F. F.? - Nyomatékul összeráncoltam a homlokom, mintha erősen kutatnék az emlékezetemben, bár kételkedtem benne, hogy a kb. százrétegű smink alatt meglátszik ez az egyszerű arcjáték. A visszakérdezésnek megvolt az az előnye is, hogy megtudhattam, Mattnek mennyi információja van rólunk.

- Lehet, hogy jól tudsz blöffölni, de engem nem sikerült teljesen meggyőznöd. Ettől függetlenül tegyük fel, hogy hiszek neked. Az F. F. egy olyan társaság, akik többek között a nemek közti egyenlőségért küzdenek. A hivatalos nevük a Felvilágosult Fiatalok, de a hatóságok nem hivatalosan Fanatikus Fiataloknak nevezik őket. Úgy két-három évvel ezelőtt figyeltünk fel rájuk, de azóta jelentősen felduzzadt a mozgalom. Tudsz követni?

- Attól, hogy szóba álltam veled, még nem vagyok értelmi fogyatékos – tettem egy csípős megjegyzést, de láthatóan nem vette a szívére, és ugyanolyan hangon folytatta, mint amilyenen elkezdte.

- Legnagyobb valószínűség szerint ebből a városból indult ki a szövetség, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Csak arról van infóm, hogy körülbelül tíz-tízenként bolygón működnek aktívan.

Elhallgatott, és egy ideig méregettük egymást. Egyébként pontosan tizennégy bolygón alapult meg az F. F., de ezt nem szándékoztam az orrára kötni. Amikor már kínosnak éreztem, megtörtem a csendet.

- Ennyi?! Az agyondicsért zsaruk, kopók és a Képességgel rendelkezők csak ennyit bírtak kideríteni? Ha jól értettem, akkor a hatóságok nem tudnak elkapni egy csapatnyi fiatalt. Ez meg hogy lehetséges?

A legapróbb morzsácska is jól jöhetett a védelmünk fejlesztésében. Ettől függetlenül a herceg szavait nem vettem készpénznek, mert jócskán megvolt az esélye, hogy félre akar vezetni, és csak ezért válaszol a kérdéseimre.

- Igen, körülbelül ennyi. Valamilyen érdekes dolog folytán profin elfedik a nyomaikat, és sose lehet tudni, hogy mikor, vagy hol tűnnek fel legközelebb. Túlságosan cselesek. Nagyon átgondolhatják minden egyes lépésüket, mivel közülük még soha senkit nem kaptak el, akire rábizonyíthatták volna, hogy tag.

Már nyitottam volna a számat, hogy kérdezzek valamit, de ő a kezével jelezte, hogy ne szólaljak meg.

- Természetesen megpróbáltak beépíteni valakit. Elég sokat dolgoztak rajta, hogy Warrennek sikerüljön bejutnia, de valahogyan rájöttek a tervre.

Ez nem történt olyan régen, azért még élénken emlékeztem az esetre.

A fiatal srác nagyon be akart kerülni, és mindent megtett a célja érdekében. Imponáló volt a lelkesedése, de nem bíztunk meg benne. Nem is találkozott senkivel közülünk. Mivel alapító tag vagyok, ezért át kell néznem minden egyes felvételi kérelmet. A többiek megfelelőnek találták a fiút, de nekem nem volt szimpatikus, ezért külön nyomozásba kezdtem.

Betörtem az e-mailjeibe, és kerestem egy-két embert, akikkel kapcsolatba lépett. Az üzenetei törölve voltak, de ez nem okozott komolyabb gondot. Megnéztem az ismerős listáján szereplők postafiókját is. A leghasznosabbnak egy sértődött barátnőé volt, aki saját saját írása szerint nem bírta elviselni, hogy a pasija többet foglalkozik a titkosszolgálati ügyekkel, mint vele. Ez jó nagy bogarat ültetett a fülembe, és megkértem az egyik F. F.-es szuper zsenit, Charlest, hogy nézze meg, van-e egyezés Warren, és az elmúlt tíz évben a titkosszolgálatnál dolgozók fényképei között. Érdekes módon volt egyezés.

A srácot nem szégyenítettük meg nagyon, csak az egyik legforgalmasabb bevásárlóközpontban hagytunk neki egy lezárt borítékot, amiben egy kütyü volt. A boríték felnyitásakor a kütyü hangos „lúzer, minket nem versz át” felkiáltással megsemmisítette önmagát.

A visszaemlékezésem közben Matt befejezte a gondolatmenetét.

- Még csak fogalmunk sincs róla, hol keressük őket. A tagokról csak annyit tudunk, hogy vegyesen vannak köztük fiúk és lányok. Arról, hogy miként intézik el a belügyeiket nincs információnk.

- Ez úgy hangzott, mintha agyontanulmányoztad volna őket, és mégse jutottál komolyabb eredményre – jegyeztem meg epésen.

- Ez sajnos így van. Szerintem figyelemre méltó, amit csinálnak, és bármilyen hihetetlennek hangzik is az én számból, egyetértek a törekvéseikkel.

Az utolsó mondata felkeltette az érdeklődésemet. Ha igazat mondott, akkor hatalmas szövetségest nyerhetnénk vele. Persze, nem tudhattam, hogy igazat mond-e, vagy hazudik, és meghatalmazásom se volt arra, hogy fel fedjem a csapatot egy fiúnak, akivel húsz percig beszélgettem, ezért inkább elhessegettem az ilyen irányú gondolataimat.

- Ez mind szép és jó, de bármilyen meglepő, nekem dolgom van. Eldöntheted, hogy segítesz nekem, vagy szembeszállsz velem.

Matt komolyan nézett rám, majd elvigyorodott.

- Persze, hogy segítek. Úgyse nagyon van ilyesmiben részem, és szeretném látni holnap Greg és a többi főúr képét, ráadásul szimpatikus vagy nekem. - Ezzel odament a baldachin ágy támlájához, és mögötte nyomogatni kezdte a mintákat a falon. Az ágy mellett megnyílt a fal. - Hölgyem. - Invitáló mozdulatot tett a kezével, de amikor látta, hogy nem mozdulok, ő ment be előbb. Követtem.

Amikor beléptem, Matt megnyomott egy gombot, és a titkos ajtó bezárult mögöttem.

Egészen elképedtem. Ezernyi adatot átnéztem a nyilvánostól a titkosítottig, de egyik se jelezte rejtett alagutak létezését. Matthew válaszolt a ki nem mondott kérdésemre. A kezében egy zseblámpát tartott.

- Nem sokan tudhatnak a rejtett alagutak létezéséről. Az apám halála után sokat voltam a palotai könyvtárban, mert az volt a kedvenc helye. Szerettem a sok régi könyv látványát, és rohangálni is jó volt a felbecsülhetetlen értékű kötetek között. Egyszer letévedtem az alagsori szintre, és ott találtam egy csomó poros könyvet, amikhez már több évtizede nem nyúlt semmi. Megkerestem a legvastagabbat, és ott találtam meg a Nagy Csarnok teljes térképét. Egyébként a palotáé és a fontosabb régi épületeké is benne volt. Hamar memorizáltam, és nem szóltam róla senkinek. Ez volt az én kis titkom. Tudtommal senki más nem tud róla. Amint alkalmam volt rá, felfedeztem az egészet, és lámpákat rejtettem az összes bejárathoz, hogy ne kelljen tapogatóznom. Az elektronikai központba megyünk, ugye?

- Igen – válaszoltam bőbeszédűen. Jó érzés volt hallani a hangját, Ursuláét meg egyáltalán nem, ezért arra utaztam, hogy ő beszéljen és ne nekem kelljen.

- Az jó. Azt nem őrzik, mert ilyenkor nem tartózkodik ott senki, és Választottak csak a bejáratoknál és különféle fontos emberek hálószobáinál vannak. Mit akarsz csinálni, ha odaérünk?

- Észrevétlenül behatolok, és rácsatlakoztatom a hálózatára az átalakított személyi hívómat. A megnyitón pedig majd elkezdődik a show.

- Már kíváncsi vagyok rá, mi fog kisülni ebből az egészből.

- Én is. Tudod, már hónapok óta ezen dolgozom. Bejutni nehezebb volt, mint amire számítottam a megerősített őrség miatt, ezért is álcáztam magam, de te most jelentősen megkönnyíted a dolgomat.

- Mivel miattam nyüzsög itt egy csomó testőr, ezért így korrekt. - A hangjából érezni lehetett, hogy mosolyog. - Meg is érkeztünk.

Bekukucskált egy kis résen, és intett nekem, hogy én is nézzek be. Tényleg az elektronikai központ volt, és nem tartózkodott benne senki.

- Kamerák? - kérdeztem tőle suttogva.

- Nincsenek, mert nem tartották szükségesnek a beépítésüket, mivel ha más úton akarnál bejutni, az nagyon nehéz lenne, de hát ezzel te is tisztában vagy.

Beléptünk a terembe. Mattel az oldalamon odasiettem a központi számítógéphez. Elővettem egy kis adatkártyát, és becsúsztattam az egyik nyílásba. A kártya arra volt programozva, hogy programokat törjön fel. Én is segítettem a megtervezésében, de a legnagyobb részét Veronica, Charles és még néhány szuper gyík csinálta. A rendszerbe így három perc alatt sikerült betörnöm.

- Bámulatos – jegyezte meg a mellettem álló srác. - Informatikusuk százai dolgoznak ezen a védelmi rendszeren, te meg csak úgy feltöröd.

- Kívülről tényleg lehetetlen lenne, ezért kellett bejutnom, és az épület belsejéből feltörnöm.

Villámgyorsan rejtett hozzáférést adtam a személyi hívómnak, majd elrejtettem a nyomaimat, és kihúztam a kártyát.

- Mehetünk is – fordultam oda Matthez.

- Melyik oldalon akarsz kijutni?

- A nyugatin - válaszoltam habozás nélkül, ugyanis arrafelé hagytam a deszkámat.

A herceg bólintott, és szótlanul vezetett végig. Jó sokat kellett gyalogolnunk, de nem bántam. A járatok sziklából épültek, ami a belső modern kialakítás ellenére megmutatta, hogy a Csarnok milyen régi. Többnyire kanyargós és szűk járatokban haladtak, és a hangok alapján néhány rágcsáló élhetett bennük. Matt szavait, miszerint rajta kívül senki nem tud a titkos járatokról bizonyította rengeteg pókháló és sok por is.

Amikor Matthew megállt, ugyanúgy kinéztünk egy nyíláson, mint az elektronikai központ előtt. Az ajtó tényleg az utcára vezetett.

- Köszönöm a segítséget!

- Nincs mit. Szívesen tettem.

- Ugye nem árulsz el? Én bízok benned. Igazából nekem is szimpatikusnak tűnsz, és nem vagy olyan sznob, mint a többi dúsgazdag kölyök – nyögtem ki nagy nehezen. Elég hülyén hangzott. Mintha csak egy idióta mondta volna. Legszívesebben visszaszívtam volna szavakat, de sajnos ezt nem tehettem meg.

Matt komolyan nézett rám.

- Nem árullak el, de cserébe kérhetek valamit?

- Persze.

- Mondd meg az igazi nevedet az igazi hangodon!

Sóhajtottam egyet, majd úgy döntöttem, megérdemli, hogy megtudja. Levettem a nyakamon függő medált, és közvetlenül Matt mellé álltam.

- A nevem Lea – súgtam a fülébe halkan, de úgy, hogy biztosan meghallja.

Ő még kérdezni akarhatott valamit, mert megfogta a kezemet. Olyan érzés volt, mintha áram rázott volna meg. Kíváncsi voltam, hogy mit akar, de inkább nem akartam megkockáztatni, hogy halljam, ezért elrántottam a karomat. A reakciómban az is benne volt, hogy már sok fiú fogta meg a kezemet szkander, deszkázás, vagy ilyesmik közben, de egyiknél se éreztem semmit, az ő érintésétől meg úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém. Ez a számomra nagyon különleges és egyben furcsa élmény volt.

Kiléptem a rejtekajtón, és a fejemben zsongó ezernyi gondolattal, gyors léptekkel elindultam a deszkámért.