Türelmetlenül néztem meg a személyi hívóm kijelzőjét, az elmúlt félórában már kábé ezredszerre, és az eredmény nagyon nem tetszett. Hét óra már több mint húsz perccel elmúlt, és Mattnek még híre-hamva se volt.
Azért az elég idegesítő, hogy életemben először nem, hogy nem késtem el, sőt még negyedórával hamarabb odaértem a korábban megbeszélt helyre, nehogy Mattnek várnia kelljen rám, erre meg ő késik legalább annyit, mint amennyit normál esetben én szoktam.
Azt tudni kell rólam, hogy nagyon nem bírom a várakozást, szóval már két perc után elegem lett belőle, ezért megpróbáltam lefoglalni magamat valahogy. Az F.F.-es ügyekkel nem foglalkozhattam, hiszen ahhoz túl sokan voltak a közelemben, pluszban még már a bejáratnál pusztán csak szemmel két kamerát szúrtam ki, ezért nem igazán akartam semmi illegális dolgot cselekedni. Ezért maradtam a jó öreg, megunhatatlan alap tetrixnél, ami elég elavult, de legalább így le tudtam foglalni valamivel az ujjaimat. A gondolataimat sajnos már nem annyira, de ez csak részletkérdés.
Most először jutott időm arra, hogy azon filózzak, mi lehetett Leóval azon a vizsgán, de ahogy a tesómat ismertem, biztos átment, hiszen ebben a tanévben mást se csinált, mint tanult és gyakorolt, meg nagyon akarta ezt az egészet, szóval tuti átment. Mondjuk arra kíváncsi voltam, hogy milyen színű lett a kristálya, de ezt hamarosan úgyis meg tudom, mivel ha akarná, se tudná eltitkolni előlem, mert mesterszintre fejlesztettem azt, hogy hogyan lehet belőle információt kiszedni.
Na, ezután jött az a téma, hogy mégis miért késik Matt. Jó, egy-két perc nem érdekes, de azért háromnegyed óra elteltével már komolyan kezdtem elgondolkozni azon, hogy hazamegyek, de nem tettem meg, mert visszatartott az, hogyha megteszem, akkor nem túl valószínű, hogy feltűnésmentesen fel tudnám venni vele a kapcsolatot, ezért magamban füstölögve vártam tovább.
Szép is lett volna, ha egy lúzer fickó se keveredik a közelembe, aki gyors kalandra vágyik, és azt reméli, hogy ezt egy védtelen fiatal lánytól meg is kapja, de persze nem volt akkora szerencsém, hogy ezt elkerüljem.
- Kire vársz, kislány? – lépett oda hozzám három velem egykorú cingár srác, akik nyílván nagyon menőnek és erősnek érezhették magukat. Mindegyikük képén szemtelen vigyor ült, aminek láttán majdnem előhúztam a dzsekim zsebébe rejtett minisugárvetőt, de aztán mégsem tettem.
Tudom, beteges, hogy még egy randit se bírok ki pisztoly nélkül, de megtanultam, hogy sose árt, ha van az embernél, ráadásul különös módon a vidámpark nem rendelkezett fegyverérzékelővel, szóval nyugodt szívvel magammal hozhattam volna egyet, és ezt meg is tetettem.
- A barátomra – pillantottam fel a tetrixből egy pillanatra, és úgy tettem, mintha tökéletesen hidegen hagyott volna a jelenlétük, ami nem volt igaz, mert legszívesebben behúztam volna nekik egyet, de kivételesen el akartam kerülni a balhét, mert nem szándékoztam felhívni magamra a figyelmet.
- Úgy néz ki, hogy felültetett. Már vagy egy órája itt álldogálsz egyedül – mondta az, aki először megszólalt. Nyilván ő lehetett köztük a bandavezér.
Oké, szóval megfigyeltek, amit nem igazán értékeltem, de az biztos, hogy nem tartották folyton rajtam a szemüket, mert az érzékeim élesebbek, a megérzéseim meg jobbak annál, hogy ne vegyem észre, ha egy órán keresztül több szexuálisan kielégületlen fiú bámul.
- Csak késik – válaszoltam még mindig higgadtságot tettetve, de tudtam, hogy közeleg a határ, amikor ilyen egyébként is frusztrált állapotban nem leszek képes visszafogni magam.
- Egy ilyen jó csaj nem töltheti egyedül a szombat estéjét. Velünk tartasz? – villant meg gonoszul a szeme, amit természetesen észrevettem, és fel is fogtam, hogy ezt nem kérésnek szánta, de azt színleltem, mintha nem értettem volna a dolgot.
- Értékelem az ajánlatot, de inkább nem – utasítottam el, és észrevétlenül, ugrásra készre állítottam az izmaimat, mert tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy már nincs messze az a pillanat, amikor meg kell védenem magamat.
- Azt hiszem, nem fogtad fel, szivi – válaszolt a fickó még mindig ugyanazzal a nyomorék vigyorral a képén, ami már akkor is ott volt, amikor hozzám lépett. – Nincs választásod. Velünk fogsz jönni – közölte, majd nyúlt is, hogy megragadjon, ami azért elég röhejes kísérlet volt velem szemben, ezért hagytam, hogy elég közel érjen, és a cél előtt koppanjon.
Már lendítettem volna a lábam, hogy a legérzékenyebb pontján találjam el, de erre végül nem került sor, mert valaki felemelte a pulóverénél fogva, és távolabb rántotta tőlem.
- Azt hiszem, hogy a hölgy világosan kifejtette, hogy nem érdekled – hallottam meg Matt szigorú hangját, aki szilárdan tartotta a kapálózó suhancot. Nem tudtam, hogy ehhez a művelethez használta-e a Képességet, de az izmaiból, és a srác feltételezhető súlyából ítélve egy határozott nemre tippeltem.
- Mondtam, hogy a barátom csak késik – vetettem egy győzedelmes mosolyt a fiúra, miután elmentettem a tetrixet, aminek a pontja egyébként már így is több volt, mint az eddigi személyes csúcsom.
- Én a helyedben nem próbálkoznék semmivel – eresztette le Matt a srácot, és a hangja olyan szintű fenyegetést árasztott, hogy a fiú helyében még én is kétszer meggondoltam volna, hogy szembeszálljak-e vele, főleg úgy, hogy a két társam már régen elszelelt.
Ez a szánalmas alak is valószínűleg arra a következtetésre jutott, hogy esélye sincs Matt-tel szemben, szóval villámgyorsan lelépett.
- Ismered? – kérdezte Matt, miután a fiú látótávolságon kívülre került.
- Nem. A társaival együtt egyszerűen csak kiszúrta a védtelennek látszó, régóta egyedül ácsorgó lányt, és idejöttek, hogy megerőszakolhassanak – vázoltam a tényeket köntörfalazás nélkül.
- Ez mindennapos dolog?
Na, ilyen esetekben jutott eszembe mindig, hogy Matthew tulajdonképpen egy kalitkában felnevelkedett herceg, aki nem tudott túl sokat arról, hogy hogyan működik a valódi világ. Furán éreztem magam, hogy számomra ennyire nyilvánvaló dolgokat magyarázzak neki, de valakinek csak fel kellett világosítania.
- Sajnos igen, és a legtöbb lány nem olyan szerencsés, hogy megérkezik a felmentő sereg az izmos pasijuk képében, és velem ellentétben ők nem is tudják megvédeni magukat, ráadásul ezek itt csak piti alakok voltak.
- Értem – bólintott Matt, miközben elfelhősödött a homloka, de úgy döntöttem, nem firtatom tovább a témát.
- Menjünk! Szereztem jegyeket.
- Nem az én dolgom lett volna ezt megvenni? – bújt elő Mattből rögtön a lovag.
- De, csak nem voltam benne biztos, hogy hoztál elegendő készpénzt, meg így különben is gyorsabb, mert nem kell sorban állni a kassza előtt – vontam meg a vállam.
- Hoztam pénzt, de mindegy. Majd a kaját én állom.
- Egyébként miért késtél ennyit? – kérdeztem nemtörődömséget színlelve, ami nehezemre esett, mert valójában furdalta az oldalamat a kíváncsiság.
- Nem tudtam, merre van a vidámpark – válaszolta egyenesen, amitől pislogtam párat, majd kapcsoltam, hogy tényleg nem tudhatta, hiszen sose volt még itt, és elnevettem magam.
- Nem vagy semmi – vigyorogtam egy vadalmát is lekörözve. – Végül hogy találtál ide?
- Légtaxi. Még nekem is feltűnt, hogy az ára egy normál ember pénztárcájának egy rablással is felérne, de ez volt a leggyorsabb megoldás.
- Épp ezért nem ültem még soha légtaxiban. Nem éri meg, ha egyszer ott van a légdeszka.
- Akkor már van egy dolog, amit a palota falain kívül többet csináltam, mint te – mosolyodott el végre kivillantva a fogfehérítő reklámokba illő fogsorát.
Ekkor értünk oda a kapuhoz.
Átadtam a jegyeket az ajtónál álló unott nőnek, aki csak egy pillantást vetett rájuk, majd azonnal be is engedett minket, szóval a kitiltásomat ezennel kijátszottam.
- Mit csináljunk először? – kérdeztem Mattet.
- Nem tudom. Te mit javasolsz?
Abból, hogy én választottam először az lett, hogy hullámvasutazni mentünk, aminél sorban kellett állni, de ez kivételesen nem zavart, mert várakozás közben beszélgethettem Matt-tel. Megtudtam például, hogy a kedvenc színe a zöld, kedvenc állata nincs, és szereti a gyorskajákat, de eddig nem evett túl sokszor, amit nem is csodálok. Gondolom, ezért is szerette őket, mert a palotán belül nem ehetett. A legtöbb ember így van ezzel, még ha csak tudat alatt is, hogy az kell nekik, amit nem kaphatnak meg.
- Na és te? – kérdezte.
- Mit én?
- Neked mi a kedvenc színed?
- Kedvenc színem nincs, viszont a rózsaszínt és különféle árnyalatait egyenesen rühellem.
- Azt valahogy sejtettem, hogy nem vagy rózsaszín rajongó – mosolyodott el. – A kedvenc állatod mi?
- Nem is tudom, azt hiszem, az sincs, bár egy bizonyos eset után szimpatizálok az oroszlánokkal. Várj! – kaptam fel a fejemet hirtelen. – Mégis van! A kedvenceim a papagájok.
- Miért pont a papagájok? – tekintett rám kíváncsian, miközben lassan araszoltunk a sorban.
- Mert kisgyerekkoromban volt együnk. Olyan tíz éve pusztulhatott el, és azóta semmilyen háziállatot nem tartottunk. Mondjunk a fővárosban nem is az állattartás a világ legzseniálisabb ötlete.
Ekkor végre mi is sorra kerültünk. Beszálltunk az egyik kocsiba, bekapcsoltam a szükséges védőfelszerelést, és a szemem sarkából láttam, hogy Matt, ha egy kissé ügyetlenül is, de követte a példámat.
- Kapaszkodj erősen! – figyelmeztettem pont egy pillanattal azelőtt, hogy elindultunk.
Még láttam, hogy engedelmeskedett az utasításomnak, majd a szerelvény váratlanul elindult, és másodpercek alatt elérte a csúcssebességet. Már el is felejtettem, milyen, amikor egy deszkánál gyorsabb eszközzel száguldasz, de most újra feléledt bennem a sebesség iránta rajongás, és azt kívántam, hogy bárcsak még gyorsabban mennénk. Gondolom, hogy ezt az ötletemet a legtöbb utas nem igazán értékelte volna, ha megvalósul, mivel már így is kisikították a tüdejüket.
Nagyon élveztem azt, ahogy az ellenszél az arcomba csapott, meg persze az éles kanyarokat is, ahol az automatika alig lassított valamit. Amikor vége lett, türelmesen megvártam, amíg Matt kiszállt a kocsiból, majd frissen és üdén kipattantam utána.
- Hogy tetszett? – érdeklődtem, miközben arrébb mentünk, hogy az utánunk következők be tudjanak szállni.
- Az én ízlésemnek talán egy kicsit túl gyors volt, de amúgy élveztem – válaszolta. Egy kicsit imbolygott, ami teljesen normális volt, mivel az ismeretségi körömből csak Leo és én vagyunk olyan mutánsok, hogy egy ilyen száguldás után nem veszítjük el az egyensúlyérzékünket.
- Karolj át! Nehogy elvágódj itt nekem szégyenszemre – vigyorodtam el, amikor láttam, hogy még mindig problémát okoz neki az átállás. Mondjuk ő még egész jól bírta, mert az emberek többsége elhányta magát, és hosszú ideig egy lépést se tudott megtenni segítség nélkül.
Matt vita nélkül engedelmeskedett. Csak ekkor jöttem rá, hogy ennek a megtámasztás dolognak megvan az az előnye, hogy így hozzám ért, ami mint mindig, most is kellemes bizsergést árasztott szét a testemben.
- Neked hogy tetszett? – érdeklődött, amikor sikeresen odanavigáltam egy üres padhoz, de a kezét azután se vette le rólam, miután leültünk. Álszentség lenne azt mondani, hogy erre felháborodtam, mivel sokkal inkább elégedettség töltött el.
- Király volt – mosolyogtam rá vidáman. – Mondjuk, mehettünk volna gyorsabban is.
- Gondolkodtál már azon, hogy vadászpilóta legyél? Csak azért kérdezem, mert az egy olyan munka, amihez bírni kell a sebességet.
- Igen, de egy nő csak protekcióval juthat be – fintorodtam el. – Ennek ellenére valahogy mindenképpen meg fogok tanulni űrhajót vezetni.
- Ahogy téged ismerlek, biztos, hogy megoldod valahogy.
- Szellemvasút? – érdeklődtem, amikor láttam, hogy kellően visszaszerezte az egyensúlyát.
A szellemvasút érdekes volt, sokat fejlesztettek rajta, amióta legutóbb ott jártam, és még nekem is el kellett ismernem, hogy egész félelmetes volt, de azért se sikítottam. Utána dodzsemeztünk, valamilyen furcsa agymenés folytán körhintáztunk, tükörútvesztőztünk, mesecsónakoztunk, szimulátorban versenyeztünk és még sok különféle játékot kipróbáltunk.
Olyan jól szórakoztam, hogy észre se vettem az idő múlását, de igazából nem is érdekelt. Ezért a mai estéért háromszorosan megkeményített kiképzést is képes lettem volna elviselni.
Ahogy egymás mellett sétáltunk a különféle bódék között, megakadt a szemem az egyiken, és teljesen természetesnek tűnő mozdulattal megfogtam Matt kezét, majd odakormányoztam.
- Céllövészet? Csak nem akarod kipróbálni? – fordult hozzám Matt hamiskás mosollyal az ajkán, majd a válaszomat meg se várva befizetett egy menetet.
- A célpontok a fel-felbukkanó állatfigurák. Tíz célpont van húsz töltényre. Lőni úgy tud, ha meghúzza a ravaszt – magyarázott a bódés. – A ravasz a pisztoly alján az a…
- Tudod, mi az a ravasz – állítottam le a férfit, és elvettem tőle a felém nyújtott ősrégi darabot.
Ez a céllövészet jól ki lett találva, az biztos, mivel az állatfigurák egy kezdő számára túl gyorsan bukkantak fel-le, és túl messze voltak, ráadásul a pisztoly még csak nem is lézeres gyártmányú volt, és ezt a típust arról lehetett felismerni, hogy nehéz vele célozni. Egy szó, mint száz, az árus úgy állította be, mintha egy kezdőnek lenne esélye nyerni akár csak egy kis ajándékot is, de ez egyáltalán nem így volt.
Viszont nekem ezek a hátrányok ellenére se okozhatott problémát eltalálni az összes célt, mivel éles helyzetben is elég sokat lőttem, a gyakorlásról és a szimulátorokról nem is beszélve.
- Kezdheti! – jelzett az árus, amire begyakorlott mozdulattal magam elé emeltem a fegyvert, és vártam a célpontok felbukkanását.
Nem kellett sokat várnom rájuk, azonnal felbukkantak, én pedig hidegvérrel leszedtem mind a tízet úgy, hogy a töltényeimnek csak a felét használtam el.
- Ezt nem hiszem el – suttogta döbbent képpel maga elé az árus, amin felettébb jól szórakoztam. Megérdemelte, hogy egyszer valaki kifogjon rajta, ha már mindennap szórakozni vágyók százait verte át.
- Mit nyertem? – érdeklődtem vidám, hozzám egyáltalán nem illő kislányos hangon, csakhogy a férfi még jobban bosszankodjon, amiért valakinek sikerült leszednie az összes célpontot.
- Innen bármit lehet választani – mutatott a mellette álló polcsorra.
- Mit szeretnél? – néztem vigyorogva Mattre.
Ő erre válaszul csak megforgatta a szemét, de látszott rajta, hogy jól szórakozik.
- Legyen az a légdeszka! – mutattam az áruk közül az egyértelműen a legértékesebb darabra. Gondolom, az volt a fődíj.
A férfi mogorván levette a polcról, és nekem nyújtotta. Elvettem tőle, majd egy intés kíséretében ott hagytam.
- Ez meg mire volt jó? – érdeklődött Matt.
- Valakinek meg kellett leckéztetnie, és így legalább szereztem neked egy deszkát – nyomtam a kezébe az említett tárgyat. – Egész jó darab.
- Azt hiszem, ez általában fordítva szokott lenni, de azért köszönöm.
- Ne felejtsd el, hogy te fizetted a menetet! Eszünk vattacukrot? – váltottam hirtelen témát, mivel a gyomrom jelezte, hogy ideje végre vele is foglalkozni.
Matt mosolyogva intett, hogy várjam meg itt, majd eltűnt a tömegben, és nem sokára visszatért két hatalmas vaníliás vattacukorral a kezében, és az egyiket egyszerre elegáns és játékos mozdulattal nekem nyújtotta.
- Köszönöm – vettem el tőle mosolyogva.
Ezután a kaját majszolva lézengtünk egy darabig, majd kelletlenül a kijárat felé vettük az irányt, mivel közeledett a vidámpark zárási ideje.
Amikor kiértünk, megkerestem a helyet, ahol a légdeszkámat elrejtette, és előszedtem.
- Ez volt életem eddigi legjobb estéje – mosolygott rám gyengéden Matt.
Oké, ezt más szájából abszolút nyálasnak ítéltem volna, de tőle valahogy olyan aranyos volt, és a fellegekben éreztem magam, amiért ennyire jól érezte magát velem. Kénytelen voltam belátni, hogy bármennyire is keménynek és függetlennek tartom magam, ha ezt így folytatom, akkor hamarosan menthetetlenül szerelmes leszek, de most már nem is zavart annyira a gondolat, hiszen megismertem Mattet.
- Én is jól éreztem magam – viszonoztam a mosolyát olyan kedvesen, hogy korábban még csak nem is sejtettem, hogy képes vagyok rá.
Ekkor Matt már nagyon közel állt hozzám, tehát bármikor megcsókolhatott volna, amit ki is használt.
Mint mindig, most is úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém, és a belsőmet kellemes melegség töltötte el. Ezt a melegséget ahhoz az érzéshez lehetett hasonlítani, amikor kisebb koromban legyőztem Leót valami videojátékban, csak ez ezerszer jobb volt.
- Mikor találkozunk legközelebb? – kérdezte Matthew, amikor szétváltunk.
- Akkor most járunk? – érdeklődtem, és a gyomrom összeszorult, miközben a válaszára vártam.
- Igen – mosolygott rám, és az a titokzatos szürke szeme tele volt melegséggel.
A bennem rejlő kedves lány (öröm)táncot lejtett örömében, de nem hagytam ezt kiülni az arcomra, mivel azért az már sok lett volna. Már így is sokkal többet puhultam a közelében, mint bárki máséban, beleértve Lizt is.
- Oké – válaszoltam higgadtan. – Két hét múlva szombaton ötkor találkozhatunk ott, ahol azután váltunk el, miután találkoztunk az ikrekkel?
- Nem is tudom – morfondírozott Matt. – Rizikós lesz, de megoldom valahogy – egyezett bele végül. – Hova megyünk?
- Egy hivatalos deszkaversenyre. A bandából mindig kijelölnek valakit, hogy menjen el, hátha lát egy tehetséges újoncjelöltet, és most én vagyok soros. Amúgy nem profiknak egész élvezhető a dolog, szóval szerintem neked tetszeni fog.
- Már alig várom.
Ekkor megnéztem, hogy mennyi az idő, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy én hatalmas nagy bajban vagyok, mivel anya a fenyegető Fehér Harcos nézésével azt mondta, hogy legkésőbb éjfélre érjek haza, és már egy is elmúlt.
- Hatalmas bajban vagyok – közöltem Matt-tel. – Anya meg fog ölni.
Jó, ez túlzás volt, mivel az ájulásig edz pontosabb lett volna, de ez ettől függetlenül elég ismert szófordulat volt a kimaradó tinik körében.
- Nekem is ideje hazamennem, ha reggel fel akarok tudni kelni – mondta Matt. – Menj csak nyugodtan, nem akarlak feltartani!
- Oké, akkor két hét múlva találkozunk – pattantam fel a deszkámra.
Ezután elköszöntem tőle, majd annyira gyorsan száguldottam hazafelé, amire már régen volt példa, bár ha jobban belegondoltam, már teljesen mindegy volt, hiszen ígyis-úgyis elkéstem, és anyánál csak ez játszott szerepet, az már nem, hogy mennyit.
