33. fejezet

A néma csendben, ahol egy légy zümmögése is ágyúdörgésnek hatott volna, lassan egy ajtó felé hátráltam, amit már akkor kiszúrtam, amikor felmértem a termet. Nagyon óvatosan haladtam, hiszen a törvénytelen cselekedetek listámat nem lehetett rövidnek mondani, de túszul még nem ejtettem senkit, és nem szándékoztam a gyakorlatlanságomból adandó esetleges rossz lépés miatt megsebezni Mattet.

Még mindig nem tudtam, mi értelme van ennek az egésznek, de igazából nem is nagyon igyekeztem kitalálni, inkább arra koncentráltam, hogy mindketten – bár engem tagadhatatlanul sokkal nagyobb veszély fenyegetett - épen kijussunk innen. Ez elég nehéz feladatnak bizonyult, hiszen a Képességemet még mindig el akartam titkolni. Minden reményem a magabiztosnak látszó mozdulataimban volt, és abban, hogy a Választott testőrök ezt akkora fenyegetésnek tekintik, hogy egyelőre nem próbálkoznak meg semmivel, de azért ebben eléggé kételkedtem.

Minden pesszimizmusom ellenére, amit a gáz helyzetemet figyelembe véve inkább realizmusnak hívnék, minden probléma nélkül eljutottam az ajtóig, sőt az ott őrködő Választott testőrök még arrébb is mentek néhány métert. Biztos nem akarták, hogy közvetlen fenyegetésként tekintsek rájuk, és véletlenül „megcsússzon” a kezem.

Miközben körülményesen kinyitottam az ajtót, vigyázva, hogy ne hagyjak rést a védelmemen, azon gondolkodtam, eddig mégis miért nem tettek semmi kísérletet a megállításomra. Jó, benne volt a pakliban, hogy megölöm a koronaherceget, de könyörgöm, ők a híres-neves Választott testőrök, a világunk elit harcosai, én meg mégiscsak lánynak születtem, elviekben még úgy se lenne esélyem ellenük, ha minden erőmet bevetném, amiről ők nem is tudhatnak. Hála a Képességnek, ezernyi módon lefegyverezhettek volna, de mégsem tették, és csak akkor értettem meg, miért, amikor eljutottam idáig.

Az anyával folytatott rengeteg edzés után a mentális pajzsom a Képesség használata nélkül is erősebb, mint egy átlagos tehetségű Választottnak, így ha nem is érzékelik bennem a különleges erőt, nem tudhatják biztosan, van-e Képességem vagy sem. Ez az az ütőkártya, az ellenfeleimben keltett bizonytalanság, aminek köszönhettem, hogy Matt terve eddig nem fuccsolt be. A legrosszabb ellenfél nem az, aki iszonyatosan, minden képzeletet felülmúlóan erős Képességhasználó, hanem az, akiről nem vagy tisztában, az-e, mert ennek az információnak a hiányában nem tudsz megfelelő stratégiát felállítani ellene. Ebben a szituációban ez hatványozottan igaz.

Vigyázva hagytam el a termet, mert ez tökéletes pillanat lett volna arra, hogy kintről lesből rám támadjanak, de a folyosón, ahova kiértem, nem láttam senkit. Ez megkönnyebbüléssel töltött el, viszont máris jött a következő probléma, miszerint halványlila gőzöm sem volt, merre menjek tovább, Matt-től meg nem kérdezhettem meg, mivel tuti, raktak ki biztonsági kamerákat, és akkor ez az egész túszejtősdi elveszti az értelmét.

- Menj jobbra! Körülbelül ötven méter múlva találsz egy beugrót a falban! Húzódjunk be oda! – szólalt meg Matt, de legnagyobb döbbenetemre nem a fülemmel hallottam a szavait, hanem a fejemben csengett a hangja. Ijedtemben majdnem felkiáltottam, de szerencsére még időben észbe kaptam, visszafogtam magam, és jobbra indultam.

Nem nagyon lehet leírni az elképedésemet, amit ez a néma beszéd keltett bennem. Először is, anya még csak nem is említette, hogy lehetséges a Képességgel gondolatban kommunikálni mással, másodszor pedig olyan erős falakat építettem fel, hogy azokon lehetetlen áthatolni. Legalábbis anélkül biztosan nem lehetséges, hogy ne venném észre. Leellenőriztem, és a mentális pajzsom szilárdan állt, ami csak még furábbá tette az egészet.

Amikor a beugróhoz értünk, beirányítottam Mattet, de a hely elég szűkös volt, éppen csak elfértünk benne ketten. Matt óvatosan megfogta a tőrt tartó kezem, és leirányította az oldalam mellé. Ebből könnyedén rájöttem, hogy a kamerák vakfoltjában álltunk.

Matt az ajka elé emelte a mutatóujját jelezve, hogy attól, hogy a kamerák nem látnak minket, még hallanak, majd felhúzta a ruhája bal ujját, ami alól előtűnt a személyi hívója. Vadul pötyögni kezdett rajta, és kábé két perc múlva, mint aki jól végezte dolgát, leeresztette a kezét, és nekidőlt a falnak.

- A biztonsági kamerák és a poloskák az egész palota területén ártalmatlanítva – vigyorodott el elégedetten. Ezúttal nagy megkönnyebbülésemre a száját használta a kommunikációra.

- Hogy csináltad? – szegeztem neki a kérdést.

- Sok a szabadidőm, és értek is kicsit az elektronikához, szóval rákötöttem a biztonsági rendszer irányítását a személyi hívómra. Egyhamar nem kapcsolják vissza – értette félre – szerintem szándékosan – a kérdésemet.

- Nem erre gondoltam – válaszoltam bosszúsan, de közben elraktároztam, hogy a pasim ilyenekhez is ért. – Hogy tudtál megszólalni a fejemben? – Oké, ez elég bénán hangzott, de másképpen nem tudtam megfogalmazni.

- Könnyen – vonta meg a vállát nemtörődően, mintha ez teljesen természetes lenne. – A Képességgel lehet csinálni ilyesmit.

Mintha erre nem jöttem volna rá! Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy közel sem ez a teljes igazság, de mégse vághattam a képébe, hogy hazudsz, mert én vagyok a Kék Harcos, és az anyám, aki mindenkinél jobban ért a Képességhez még csak nem is említette, hogy ez lehetséges, és különben sem hallottam még ilyesmiről soha.

A jelenlegi helyzetünk nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy kiszedjem belőle az igazat, de megjegyeztem magamnak, és egyszer mindenképpen megtudom, miképpen csinálta. Most viszont sokkal gyakorlatiasabb dolgokra kellett koncentrálnom, például, hogy jutok ki innen, és mi értelme volt Matt tervének.

- Mégis miért kellett túszul ejtselek? Én mentettem meg az életedet. Kábé két percbe telt volna elmagyarázni – váltottam témát.

- Majd elmagyarázom. Most sietnünk kell – ragadta meg a kezemet Matt, és kihúzott a kis fülkéből. Az érintésére még egy ilyen helyzetben is megborzongtam.

Olyan gyorsan haladtunk, amennyire csak tudtunk. Szívesen kérdezősködtem volna, de túlságosan lefoglalt, hogy ne essek el ebben a cipőben, ráadásul Matten látszott az összpontosítás, bár fogalmam sem volt, mi lehet az, ami szellemileg ennyire lefoglalja, ezért inkább nem zargattam. Ez tekintve a kíváncsiságom nagyságát és a még fel nem tett kérdéseim számát hatalmas önuralomra vallott tőlem.

Félreeső folyosókon és lépcsőkön haladtunk keresztül, és ami iszonyatosan furcsa, hogy egy teremtett lélekkel sem találkoztunk. Tíz perc után kezdtem gyanítani, hogy bármennyire is lehetetlen, ezt Matt érte el, de nem kérdeztem rá, úgyis csak kitérő választ adott volna. Nagyon úgy nézett ki, hogy nem én voltam az egyetlen, aki eltitkolt valamit a másik előtt, de szerintem még mindig én vezettem hazugságok terén, bármennyire is fura képességei vannak Mattnek. Ez az, a Képesség! Biztos, ő is kapott valami különlegességet, mint nekem a védekezés és a fénykard harc, de egyelőre még nem jöttem rá, mi lehet az.

Még javában ezen törtem a fejem, amikor Matt lefékezett egy ajtó előtt, és habozás nélkül benyitott.

Egy olyan szobába érkeztünk, ami kétszerese lehetett az osztálytermünknek, szóval a palota méreteihez képest egy elég kicsibe. A berendezése egy ágyból, néhány karosszékből, egy íróasztalból és az egyik fal mentén végigfutó szekrénysorból, néhány falra lógatott képből állt, és egy ajtó is volt, ami valószínűleg egy fürdőszobába vezetett. A kastély többi részéhez képest elég szegényes kinézetűnek hatott, de nekem tetszett.

- Mi ez a hely? – kérdeztem Mattet.

- Egy használaton kívüli szoba – válaszolta, miközben odament a szekrénysorhoz, és matatni kezdett. – Akkor bukkantam rá, amikor az egyik városi kiruccanásom után majdnem elkaptak, és megszerettem. Erre nem nagyon jár senki, szóval ha elegem van mindenből, vagy csak egyedül akarok lenni, de kiszökni nem akarok, ide jövök. Meg is van – állt fel, és a kezében egy ruhakupacot tartott. – Öltözz át! – adta át a ruhákat, és az ajtó felé terelt, ahol a fürdőszobát sejtettem. – Siess, nincs sok időnk! – tuszkolt át az ajtón, ami becsukódott mögöttem.

- Szóval miért is kellett túszul ejtselek? – érdeklődtem, miközben megpróbáltam lerángatni magamról a báli ruhát. Szerencsére az ajtón keresztül is meghallotta, és ezúttal válaszolt is.

- El akarod titkolni, hogy velem jársz, nem? – kérdezett vissza.

- De igen, de ez mégis hogy jön ide? – morogtam bosszúsan, amiért nem válaszolt egyenesen.

- Ha akkor ott elmondjuk, hogy az a fickó meg akart engem ölni, és te mentettél meg, vagy már akkor lekerült volna rólad az álarc, vagy felvették volna a hangodat, vagy ha ezt mind ki tudtad volna kerülni, akkor anyám rád állított volna egy tucatnyi testőrt, hogy derítsék ki, ki vagy, őket pedig sosem ráztad volna le.

- Ezért inkább kitaláltad azt az őrült tervet, hogy kicsempészel az egyik titkos alagúton, és majd utólag elmondod, hogy nem én akartalak megölni - jöttem rá a megfejtésre, miközben már a Matt-től kapott melegítőnadrágot vettem fel, ami majdnem tökéletesen passzolt rám, mint ahogy egy perccel később megtudtam, pontosan úgy, ahogy az edzőcipó, a póló és a pulóver is.

- Pontosan.

– Kicsit kockázatos, nem gondolod? – nyomtam meg gúnyosan a kicsit szót. - Mi lett volna, ha lelőnek, vagy valami?

- Tudok pajzsot emelni a Képességemmel, és hárítani a támadásokat – közölte magabiztosan. – A merénylőt is csak azért nem vettem észre, mert valaki túlságosan elvonta a figyelmemet – fejezte be öntudatosan, de kihallottam a hangjából a mosolygást. – Különben is, eddig minden simán ment – tette még hozzá.

- Miért illenek rám ezek a ruhák? – kérdeztem gyanakvóan, amikor kiléptem a fürdőszobából.

Matt jókedvűen rám vigyorgott.

- Ismerlek, és számítottam rá, hogy esetleg nem szokványos módon fogod elhagyni a bált, ezért előre beszereztem őket.

Felháborodottan fújtam egyet a vádra, miszerint én ekkora bajkeverő lennék. Nem mintha ez nem lenne igaz, de legtöbbször a baj talált meg engem, és nem fordítva. Jó, talán egy kicsit szoktam könnyíteni a baj dolgán…

- Már ne is haragudj, de nem én tehetek róla, hogy téged megpróbáltak meggyilkolni – közöltem önérzetesen, csípőre tett kézzel.

Matt elnevette magát, majd elkomolyodott.

- Bármennyire is szórakoztató ez a vita, sietnünk kell. Valószínűleg minden épkézláb testőr minket keres, és csak idő kérdése, mikor találnak ránk.

- Mi a terv? – ébredtem tudatára én is a szorult helyzetemnek.

- A könyvtár csak néhány percnyire van innen. Az alagsorában van az egyik titkos átjáró. Adok térképet és belépőkártyát, aminek a segítségével odajutsz. Addig én megpróbálom elcsalni a testőröket.

Érdekelt, Matt hogyan akarja őket elcsalni, de az idő egyre fogyott, ezért úgy döntöttem, nem kérdezek rá, hanem feltétel nélkül bízok benne.

- Rendben van. Merre kell menni?

Matt átadta a térképet és a belépőkártyát, valamint részletesen elmagyarázta az utat, én pedig minden szavát az emlékezetembe véstem.

- A ruhámmal mi lesz?

Nem mintha, hiányozna, de mégsem maradhatott a fürdőszoba padlóján. Mi van, ha valaki véletlenül pont most téved erre, megtalálja, és egy rajta maradt DNS-sel beazonosítanak? Oké, ez tényleg a paranoia csúcsa, de végül is lehetséges.

- Elrakom az egyik szekrénybe, és ha legközelebb találkozunk, elviszem – válaszolta, és közben el is rakta.

- Csak az a lényeg, hogy ne találják meg, az, hogy mikor kapom vissza, nekem teljesen mindegy.

- Nyugodj meg, itt senki nem talál rá, és szerzi meg a DNS-edet! – mosolyodott el. Hihetetlen, mennyire ismert. Rajta kívül csak nagyon kevesen tudták volna kitalálni, hogy ezért aggódtam a ruha miatt.

- Akkor jó – bólintottam elégedetten, de azért a szám sarkában ott bujkált egy mosoly, ami teljesen komolytalanná tette a válaszom. Ekkor a felelősségteljes énem rám ordított, hogy hagyjam már abba az incselkedést, nagyon nem most van itt az ideje, mihamarabb el kéne tűnnöm ebből a palotából, és én tőlem szokatlan módon hallgattam rá. Nem akartam, hogy elkapjanak, és ez az egész macera hiábavalóvá váljon. – Ideje indulni – közöltem Mattel.

- Egyetértek – tudatosult újra benne is a helyzetünk. Odasétált hozzám az ajtó mellé, megfogta a kezemet, határozottan magához húzott, és megcsókolt. Mindketten megtartottuk az önuralmunkat, így a csók nem lett hosszú, de annál hevesebb, és amikor szétváltunk látni véltem a közöttünk szikrázó levegőt.

Kéz a kézben kiléptünk a folyosóra, majd elengedtük egymást, bár egyikünknek sem akaródzott. Úgy döntöttem, nem nehezítem tovább az elválást, ezért futva elindultam a Matt által korábban magyarázott irányba.

- Sok szerencsét – üzente gondolatban a barátom. Nem tetszett, hogy így kommunikált velem, mert nem tudtam, hogyan csinálja, ennek ellenére mégis furcsa izgalommal töltötte el az ismerős hangja az elmémet. Válaszul egyszerűen csak felemeltem a jobb kezemet, és futottam tovább.

Óvatosan haladtam, és iszonyatosan feszült voltam, mert nem tudhatta, mi vagy ki vár rám a következő sarkon. Amikor végre elég nagynak  ítéltem meg a távolságot Matt és köztem, minimálisra szándékoztam csökkenteni annak az esélyét, hogy elkapjanak. Kinyúltam a Képességért, és megkönnyebbülten kémleltem körbe a környezetemet. Komolyan mondom, fogalmam sincs, hogy boldogultam régebben nélküle!

A közvetlen közelemben senkit sem érzékeltem, de azért kockáztatni nem akartam, hiszen Választott testőrökkel eddig egyszer sem kerültem szembe, ki tudja, mennyire vagyok képes érzékelni őket, ezért használtam a különlegességemet, és álcáztam magam. Anya szerint ezen csak a legképzettebbek és legerősebbek láthatnak keresztül, ha nem sejtik, hogy ott vagyok. Nagyon reméltem, hogy az eddig tévedhetetlen tudása nem pont most hagy cserben.

A könyvtárig már csak négy sarok választott el – hogy a csudában lehet ekkora ez a palota? -, amikor megéreztem, hogy valakik a közelben voltak, azt hiszem, ketten, méghozzá Képességhasználók. Néhány lépés után már hangokat is hallottam. Megálltam, és füleltem, közben pedig magamban káromkodtam egyet. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Kereshettem volna másik utat, de az eltévedés lehetősége túl nagynak tűnt, és mégis ki garantálja, hogy nem futnék össze még több Választott testőrrel? Mattnek láthatóan nem sikerült elcsalnia őket.

- Nekem akkor is bűzlik valami ebben az egészben – hallottam meg egy fiatal férfi hangját. – Ha meg akarná ölni, már megtette volna.

- Lehet, hogy az a másik nemes volt a célpont, és a herceget csak arra használja, hogy élve kijusson innen – válaszolta a társa. Könnyen rájöttem, hogy rólam beszéltek. – Neked mi a véleményed? – szólított meg egy harmadik embert, akit nem érzékeltem.

Mégis mért nem érzékeltem?! – pánikoltam be. Lehet, hogy valaki olyan volt, aki még nálam is jobban el tudja rejteni magát? Nem tűnt teljesen kizártnak, hiszen ő éppen nem rejtőzködött úgy, mint én, bár az is közre játszhatott, hogy nem mertem teljes erőmmel pásztázni a környezetemet, nehogy rés keletkezzen a mentális és a fizikai láthatatlanságom pajzsán.

- Rossz érzésem van – jutott el a fülemig az a hang, amit most a legkevésbé akartam hallani. Amekkora pechem van, természetes, hogy a bátyám volt az, aki – mint most megtudtam -, hozzám hasonlóan örökölte apa különlegességét. – Szerintem van valaki a közelben.

Leo második mondatára majdnem megállt bennem az ütő, és az egész testem megfeszült. Most aztán igazán komoly kulimászba kerültem.

- Én nem érzek semmit – válaszolta az először hallott hang tulajdonosa, aki Leóhoz hasonlóan tanítvány lehetett.

A másik tanítvány már nem fejthette ki a véleményét, ugyanis személyi jelző csipogása hallatszott, majd egy sebtében elhadart parancs, miszerint a tanítványok menjenek az északi szárnyhoz. Gondolatban hálát adtam Mattnek, akinek biztosan benne volt a keze ebben, és reménykedtem, hogy a tanítványok útja nem erre vezet.

Mindenesetre elhatároztam, hogy nem hagyom elfogni magam, és azt se hogy Leo felismerjen, márpedig tuti felismerne, ha látna, hiába viseltem ezt az idióta álarcot, ezért segítséget kértem a balttól. Egy másodperc múlva már Kék Harcosként lapultam a falhoz, kezemben a fénykardommal, és készen álltam a harcra.

Szerencsére nem került sor az összecsapásra, mivel Leóék nem azon a folyosón hagyták el a helyszínt, ahol én voltam. A mázlim ezek szerint visszatért, és csak remélni tudtam, hogy egész este kitart. Vártam egy fél percet, hogy eléggé eltávolodjanak, és csupán ezután folytattam az utamat a könyvtár felé.

Csendesen és gyorsan haladtam, kiterjesztett érzékszervekkel, és minden további probléma nélkül elértem a célomat. Mielőtt bementem volna, letapogattam a terem területét, és megéreztem egy képességnélküli nő jelenlétét. Nem tartozott a felelőtlen emberek közé, az elméjét szilárd falak védték, de hála a sok gyakorlásnak majdhogynem könnyedén sikerült átjutnom rajtuk, és elaltatni a bent lévőt.

Benyitottam a könyvtárba, ami még hatalmasabb és lenyűgözőbb volt, mint amire számítottam, de sietnem kellett, ezért mellőztem a bámészkodást, és Matt utasításait követve az alagsorba vezető ajtóhoz igyekeztem. Könnyen megtaláltam, és a kártya, amit kaptam, ki is nyitotta.

Megkönnyebbülten szaladtam le a lépcsőn azzal a tudattal, hogy a nehezén már túljutottam. Hogy én milyen hihetetlenül naiv voltam!