3. fejezet

Amikor hazaértem, szerencsére koromsötét volt a házunkban, ami arra utalt, hogy a két emberből álló szűk családom tagjai már aludtak. Ez azért volt jó, mert egy kissé ciki lett volna, ha meglátnak ilyen felsőben, hidrogén szőkére festett hajjal.

Akkor aztán magyarázkodhattam volna, amit úgyse vett volna be egyikük se, legalábbis Leo biztos, hogy nem, hiszen ismert, és anya se volt az a típusú szülő, aki azt hiszi, hogy a lánya egy született angyal, akinek eszébe se jutna hazudni neki.

A lényeg az volt, hogy aludtak, ami teljesen érthetőnek tartottam, mivel már a hajnalhoz jócskán közelebb járt az idő, mint az éjfélhez, és holnap, vagyis az idő figyelembevételével inkább ma mindkettőjüknek fontos dolguk volt.

Leonak ott volt a húszas mérés, amin áll vagy bukik az álma, anyag meg megkapja az új osztályát, egy rakás hat-hét éves lánykát, akik azért elég fárasztóak lehetnek.

Ha nekem kéne elviselnem annyi kicsit egy rakáson, akárcsak néhány napig, tuti, hogy irtóra kiakadnék, vagy a felügyeletemre bízottak akadnának ki, ugyanis kevés dologban vagyok olyan béna, mint a gyerekek lelkének bánásmódjában.

Azt hiszem, hogy tizenöt lehettem, amikor az állatkertbe, és velünk jött úgy két tucatnyi nyolc éves is. Az egyik talpig rózsaszínbe öltözött kis csaj folyton azt hajtogatta, hogy az oroszlánokat akarja megnézni, ráadásul olyan közel sétált hozzám, hogy én minden egyes alkalommal hallottam a panaszkodását.

A végén annyira elegem lett belőle, hogy megfenyegettem, bedobom az oroszlánok ketrecébe, ami ugyan lehetetlen volt a láthatatlan erőtértől, de ezt ő nem tudhatta. Részletesen leírtam neki, hogy az állatok hogyan fogják letépni a bőrt a csontjáról, és elevenen megenni. Persze ennek semmi valóságalapja nem volt, mert tuti, hogy azonnal ott termett volna legalább tíz gondozó, és az állatok bőrébe egy mini, de annál erősebb sokkoló volt beoperálva, ami egy gombnyomás hatására működésbe lépett volna, ráadásul az oroszlánok hülyék lettek volna venni a fáradságot, és széttépni az eléjük kerülő nyolcévest, amikor ígyis–úgyis megkapták a napi kajaadagjukat.

Ezektől a függetlenül a kislány egyre sápadtabb lett, és elhányta magát, pedig még nem is jutottam el a belsőszervekig, és nem is mentem bele annyira a dolog durva részeibe, mint amennyire tudtam volna.

Természetesen a kislány tanítója dühösen nézett rám, de nem kaptam semmiféle büntetést, mivel a tanítványán kívül csak a legjobb barátnőm, Liz hallotta a horrorfilmbe illő előadásomat, ő pedig nem vallott ellenem.

Egyébként az a lány még most is elsápadt, és a lehető legmesszebbről elkerült, amikor csak meglátott.

Otthon az első utam a fürdőszobába vezetett, ahol beálltam a jó meleg zuhany alá, és hagytam, hogy a víz végigfolyjon a testemen kellemes érzést hagyva maga után.

A zuhanyozás és a vele összekötött hajmosás alatt végig az éjszaka történteken és persze főként Matten járt az eszem.

Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek az iszonyúan gazdag és extra hatalmas herceget elképzeltem. Látatlanban azt hittem, hogy teljesen arrogáns, elvakult, piperkőc és énközpontú egyén lehet, erre egy megítélésem szerint teljesen normális, őszinte volt, ráadásul látszólag egyetértett az F.F. érveivel, és az egész lénye intelligenciát sugallt.

Ezek a tulajdonságok, a kinézete és azok a hihetetlenül különleges, szürke szemei olyasmit indítottak el bennem, amit még soha senkinek nem sikerült. Nem voltam tisztában vele, hogy mi lehetett az a valami, de mindenképpen megakartam tudni, mert nem az az ember voltam, aki szeretett tudatlanságban élni.

Persze abba is belegondoltam, hogy a srác esetleg hazudott arról, hogy ki ő, de ezt nem tartottam túlzottan valószínűnek, mivel minden egyes részlet azt igazolta, hogy tényleg ő Matthew, a koronaherceg, és ezt az a különös légkör is megerősítette, ami végig körüllengte.

A víz bódító hatással volt rám, ezért miután megbizonyosodtam róla, hogy teljesen kimostam-e a hajamból a festéket, otthagytam a fürdőt, és pizsamára öltöztem. Végül elrejtettem Merr felsőjét, és az F.F.-es kütyüimet.

Miután mindent elrendeztem, lefeküdtem a kényelmes ágyamba, ami természetesen nem beágyazva várt rám, mert reggel lusta voltam megcsinálni, anya meg azt mondta, hogy a gyerekei már elég nagyok ahhoz, hogy az ilyesmit egyedül is meg tudják csinálni. Ez persze engem nem zavart, mert amint leért a fejem a párnámra, mély álomba merültem.

Nem sokkal később arra ébredtem, hogy valaki többször is erősen megrázott. Még félálomban voltam, és legszívesebben visszasüppedtem volna az álmom kellemes mocsarába, ezért ösztönösen begubóztam a takarómba. Ez nem jött be, mivel a következő pillanatban egy erős kéz lerántotta rólam. Erre aztán kénytelen-kelletlen felnyitottam a szemhéjamat.

Nem lepődtem meg azon, hogy a bátyám izgatottan csillogó zöld szempárjába bámultam bele.

- Hagyj békén, és add vissza a takarómat! - parancsoltam neki morcosan álmos hangon.

- Ha értemész, akkor bákán hagylak – válaszolta azon a hangján, ami mindig azt jelentette, ő készen áll a kettőnk között dúló háború következő csatájára annyira, hogy még provokálni is fogja azt.

Elgondolkoztam rajta, hogy mivel érdemeltem ezt ki pont akkor, amikor annyira fáradtnak éreztem magam. Amint az agyam kezdett működésbe lépni, rögtön eszembe jutottak az éjszaka történtek, amiből nem volt nehéz rájönnöm, hogy miért zaklatott ilyen korai órában, bár mondjuk az idő nem tudtam.

- Hány óra van?

Leot szemlátomást meglepte a hirtelen témaváltás, és én magamban nagyon jót szórakoztam az arcán.

- Háromnegyed hét. Na, kell az a takaró vagy sem?

Szórakozottan felbámultam a plafonra úgy, mintha tökéletesen hidegen hagyna a kérdés, hogy hová tüntette el a jó meleg, biztonságot nyújtó takarómat. A válaszra a következő pillanatban rájöttem, csak a probléma megoldására nem, ugyanis a sárga és zöld csíkos plédem közvetlenül a kék színű szobám teteje alatt lebegett.

- Szemét vagy! - fakadtam ki felháborodottan.

Igyekeztem visszafogni magamat, de ez a két szó önkéntelenül is kitört belőlem, hiszen egyáltalán nem volt fer, hogy a Képességet ilyen módon használta fel ellenem, mert így semmi esélyem nem volt rá, hogy védekezhessek.

- Az lehet, de ettől még nem kapod vissza – mondta provokáló mosollyal a képén, amit legszívesebben letöröltem volna róla.

Felmértem az előttem álló lehetőségeket.

Megpróbálhattam volna felállni valamilyen bútordarabra, és onnan felugrani a takarómért, de ismertem annyira a bátyám képességeit annyira, hogy tudjam, könnyűszerrel ki fogja manőverezni a kezeim közül.

Fizikailag is rátámadhattam volna, hogy elvonjam a figyelmét, de a testem jelezte, nem vagyok elég kipihent egy ennyi energiát igénylő feladatra.

Végül egyszerűen csak felálltam, és a konyha felé indultam, mivel tisztában voltam vele, hogy a végtelenül kedves Leonard úgyse hagyna visszaaludni.

A konyhánk, és egyben az étkezőnk kicsi volt, de barátságos, és kábé ennyi az összes, amit el tudok mondani róla.

A hat személyes asztalon öt állt három tányér, és rajtuk frissen sütött tükörtojások díszelegtek. Anya éppen a megérkezésem pillanatában vette le a kötényét. A zöld szemei élénken és kipihenten csillogtak.

- Örülök, hogy felkeltél! -üdvözölt jókedvűen. - Úgy nézel ki, mint ha csak pár órát aludtál volna.

Magamban megjegyeztem, hogy ez talán, de csak talán azért volt, mert tényleg csak néhány órát sikerült aludnom, hála a reggeli ébresztésnek.

- Azt hittem, hogy tovább tart majd, amíg kivered az ágyból - fordult mosolyogva a bátyámhoz.

- Ismerem a húgomat, mint a rossz pénzt, igaz Lea? - kérdezte tőlem vigyorogva.

A válaszom csak egy lesújtó pillantás volt, és inkább hozzáláttam az evésnek.

A mai napon Lep mintha minden egyes mozdulatával engem akart volna ingerelni, és ezt nem csak beképzeltem magamnak, ugyanis sajnálatos módon megvolt az a rossz szokása, ami egyébként rajtam kívül senkinek nem tűnt fel, még neki sem, hogy stressz helyzet előtt, legyen az verseny, vagy akármi mindig csipkelődéssel vezette le az energiáit, hogy aztán oda tudjon koncentrálni a feladatára. Ez igazából hidegen hagyott volna, csakhogy valamilyen különös módon mindig én voltam az, akit halálra idegesített. Most ráadásul minden eddiginél jobban izgulhatott, hiszen ha elszúrja a húszas mérést, akkor elugrik a lehetősége, hogy Választott testőr lehessen.

- Kiraktam a ruhádat, amit az évnyitóra kell felvenned – közölte velem anya pont akkor, amikor megpróbáltam feltűnésmentesen lelépni.

- Muszáj elmennem? - Néztem rá szenvedő tekintettel.

- Igen.

- De hát minek? Annyira felesleges az egész. Az igazgató és a tanárok mindig ugyanolyan unalmasak, és a Nagy Csarnokos előközvetítés meghallgatása is felesleges. A nemesek leolvassák a súgógépről a szövegüket, amiket nem is ők írtak. Agyondicsérik a birodalom nagyságát, és megerősítik az emberek hitét abban a hülyeségben, hogy a nők nem érnek annyit, mint a férfiak.

Anya sóhajtott egyet, de nem vágott megbotránkozó arcot, és még csak nem is nézett rám megrovóan, pedig biztos, hogy bármelyik normális szülő ezt tette volna.

- Figyelj rám, Lea! Tudom, hogy érzel, de azzal semmit nem segítesz magadon, ha nem mész el, mivel biztos megkérdeznék, hogy merre jártál, és akkor nem lennél képes kielégítő választ adni nekik. Különben is, már ezerszer végighallgattad, és eddig egyszer se lett semmi bajod tőle. Most se lesz. Így legalább hamarabb viszont láthatod az osztálytársaid arcát. Lizzel se találkoztál már hónapok óta.

Az arc szóról eszembe jutott, hogy milyen képet fog vágni az etikatanárom, amikor meglátja a tervem megvalósulását. Ezért, de csakis ezért elhatároztam, hogy mégiscsak túlélem valahogy az évnyitót.

- Rendben van, elmegyek, de nem szívesen teszem, és nem azért, amit te mondtál, hanem mert megváltoztattam a döntésemet – mondtam olyan dacosan, amit bármelyik cukorkát akaró kisgyerek megirigyelhetett volna.

Nem vártam meg a reakcióját, hanem bemasíroztam a nappaliba, ami a ház központi helye volt, ugyanis innen nyílt az előszoba, a fürdőszoba, anya, Leo és az én szobám is. A szobáink nem voltak túl nagyok, és összességében a házunk is átlagos, vagy annál kisebb nagyságúnak számított. Ez teljesen érthető volt, hiszen anya tanítói fizetéséből nem telt többre, de ez engem nem zavart, mert ez volt az a hely, ahol születésem óta éltem, és ráadásul az időm nagy részét máshol töltöttem.

A nappalink közepén ott lebegett egy vállfa, amire anya gondosan ráhelyezte az ünneplőmet. Biztos, azért hagyta a terem közepén, hogy még véletlenül se történhessen meg, hogy nem veszem észre, és ezért azt veszek fel, amit akarok. Most, hogy éberebb voltam fel is tűnt, hogy annak nem ott van a helye, de amikor felkeltem, annyira kába voltam, hogy észre se vettem,

Bevittem a ruhát a szobámba, és egy alapos arcmosás után, amit értelemszerűen a fürdőszobában végeztem el, felöltöztem.

Térdig érő fekete szoknya volt rajtam és fehér blúz, amiket nagyon nem szerettem viselni, mert csak akkor hordtam őket, amikor muszáj volt, és én hadilábon álltam a kötelező dolgokkal.

Feltettem a kezemre a személyi hívómat, és felidéztem magamban azokat a Nagy Csarnokos dolgokat, amikben végezni akartam egy kis változtatást. Ez lesz a dolog könnyebbik része, hiszen hála az F.F.-es zseniknek tuti, hogy nem fognak tudni lenyomozni.

A kütyüimet sajnos hanyagolnom kellett, mert nem volt hova rakni őket, arra meg nem vetemedtem volna, hogy női táska legyen nálam, amikor nem álruha volt rajtam, mert azért valahol meg kellett húzni a határt.

Amikor kiléptem a nappaliba, egyik családtagommal se akadtam össze, és így akadálytalanul eljutottam az előszobába. Ott felhúztam a koromfekete edzőcipőmet. Azért ilyen fajtát, mert anya elfelejtette belerakni az egyezségünkbe, hogy ünneplőcipőt kell viselnem, és amikor erre rájött, már késő volt.

Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy deszkával menjek-e, de aztán úgy határoztam, hogy nem kockáztatom meg, hogy a szerencsére bízzam, a szoknyám felcsúszik-e akkora sebességnél, amekkorával én közlekedni szoktam, vagy sem.

Mielőtt kiléptem az ajtón, elkiáltottam egy sok szerencsét olyan hangerővel, hogy a bátyám biztos meghallja, aztán elindultam a sulim lebegőbuszjáratának legközelebbi megállójáig.

Nem is tudom, hogy legutóbb mikor légbuszoztam, de egy cseppet se aggódtam amiatt, hogy felengednek-e, hiszen minden tanulónak jogában állt használni, amikor csak akarta, még akkor is ha máskor a járat közelébe se ment.

A megállóban egy nagy rakatnyi ismeretlen arc bámult rám, ezért félrehúzódtam, és egy kicsit körülnéztem a Nagy Csarnok rendszerében. Az alatt a negyedóra alatt, amíg vártam a lebegőbusz megérkezését, sikeresen megismertem a tervem megvalósításához szükséges eszközök irányítását.

Amikor a légbusz hangtalanul megállt előttem, felszálltam, megmutattam a sofőrnek az elektronikus igazolványt, és közben a tekintettemmel ülőhely után kutattam. Hamar kiszúrtam Veronicát, aki mellett még szabad volt a hely.

Miközben odaigyekeztem, megmarkolta a csuklómat egy srác, aki szemlátomást azt hitte magáról, hogy bármit megtehet.

- Ülj le mellém, csinibaba! - követelte mézesmázos hangon.

A csinibaba szóra felment bennem a pumpa, de nem akartam verekedni, ezért nagy nehezen bár, de türtőztettem magam.

- Ne is álmodj róla! - sziszegtem jéghideg hangon.

Egy mozdulattal ki akartam szabadulni a szorításából, de ő vasmarokkal tartott, és megpróbált lehúzni maga mellé.

- Te akartad - szűrtem a fogaim között, és fenyegetően meredtem rá, de ő láthatóan nem szándékozott elengedni, ezért nekem kellett kiszabadítanom magamat, ami egyáltalán nem esett nehezemre.

A másodperc törtrésze alatt csavartam egyet a fogoly csuklómon, amivel azt értem el, hogy így meg tudtam fogni a srác alkarját, és rántottam egyet rajta. Ő felordított fájdalmában, és ösztönösen elengedett.

- Én mondtam, hogy ne is álmodj róla - vetettem oda neki mielőtt tovább mentem volna. - Ja, és ne aggódj! Nem tört el a karod, hanem egyszerűen csak fáj. Majd elmúlik. Van még valami. Én a helyedben még egyszer nem közelíteném meg magamat tíz méternél jobban.

Ezzel otthagytam, és leültem Vera mellé.

- Ki volt ez? - kérdezte.

Megvontam a vállam.

- Nem tudom, csak túlságosan merészen közeledett hozzám.

- Ja, rendben. Hogyhogy busszal jössz suliba? Csak azért mert nem emlékszem rá, hogy régebben is ezt a közlekedési formát használtad volna.

- Azért, mert nem is ezt használtam. Egyszerűen csak nem akartam megkockáztatni a szoknyában deszkázást.

- Értelek. A szoknyáról jut eszembe, nagyon csinos vagy.

- Az lehet, de nagyon kényelmetlenül érzem magam.

- Szerintem egy idő után észre se vennéd.

- Inkább nem akarom kipróbálni.

- Pedig nem annyira rossz. Na, mindegy. Hogy ment a tegnapi parti?

Pontosan tudtam, hogy a partit mire értette, de úgy döntöttem, hogy én is ugyanúgy fogok válaszolni, mint ahogy ő kérdezett.

- Simán lezajlott.

- Az szuper. Kíváncsi vagyok a videókra. Kár, hogy én nem lehettem ott.

- Ma délelőtt akartam elküldeni őket, de hát suli lesz - fintorodtam el.

- Mit szóltak a pasik a kinézetedhez?

- Odavoltak. Mindegyikük engem akart, de egyiküknek se jött össze.

Fogalmam sem volt, hogy az utolsó kérdést azért tette-e fel, mert tényleg kíváncsi volt, vagy csak még jobban homályosítani akarta az amúgy sem túl éles képet az esetleges illetéktelen fülek miatt.

- Nagy szívás lehetett nekik.

- Hát igen, de én nem sajnálom őket. Gusztustalan, hogy miket művelnek.

Ezután végig teljesen hétköznapi témákról beszélgettünk, mint például a legújabb film, klip, vagy ilyesmi.

Amikor leszálltunk a buszról, elváltunk, és mindegyikünk elindult a maga osztálya felé.

Az iskola épületkomplexusát három szóval lehetne jellemezni. Nagy és barátságtalan.

Az én osztálytermem a másodikon volt, a lépcsővel szemben. Természetesen lift is volt, de azt csak a mozgássérültek és a tanárok használhatták.

Amikor beléptem a terembe, már mindenki a helyén ült, ami azt jelentette, hogy a megérkezésemkor tizenkilenc női arc fordult az ajtó felé, és bámult rám.

Kikényszerítettem magamból egy hallható sziasztokot, majd a helyem felé vettem az irányt, ahol a padtársam, Liz lelkesen integetett.

- Hiányoztál - közölte velem, amikor lehuppantam mellé. Látszott rajta, hogy meg akart ölelni, de tiszteletben tartotta, hogy nem szeretem az ilyesmit, és nem tette meg.

- Te is nekem - mosolyogtam rá őszintén.

Liznek hosszú barna haja, barna szeme és gyönyörű arca volt. Egyáltalán nem tartozott a fiús lány típusba, de képes volt kizárni azt az idióta tanítást, amit szajkóztak nekünk. Ezen kívül egyáltalán nem hasonlítottunk, de különös módon mégis megértettük egymást. Ez azt igazolta, hogy vagy a teljesen hasonlóak jönnek ki jól egymással, vagy a teljesen különbözőek.

Egyébként még soha nem voltam náluk, és nem is beszélt nekem soha a családjáról. Emiatt fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de nem jártam utána a dolognak, mert mégiscsak a barátom volt.

Ő már aludt nálunk párszor, és az alatt a néhány alkalom alatt fülig beleszeretett Leoba, de nem közeledett hozzá látványosan. A bátyám természetesen nem vette észre, hogy a gyönyörű Elizabeth mit érez iránta, én meg úgy döntöttem, hogy nem játszom el a kerítő szerepét.

- Na, hogy telt a nyarad? - kérdeztem tőle könnyedén.

- Nagyon jó volt. Szinte az egészet a Hármas bolygó egyik jól menő tengerpartján töltöttem az egyik rokonomnál. Láttam egy csomó jó pasit, de egyikük se volt olyan jóképű, mint a bátyád. Veled mi volt?

A Leora tett megjegyzését figyelmen kívül hagyva válaszoltam neki.

- Egész jól telt el a nyaram. Légdeszkáztam egy csomót, és volt egy nagyon komoly verseny, amin két résztvevőnek is eltört a karja, aztán jöttek a zsaruk, és így nem tudtuk befejezni, mivel utcai verseny volt, és nem terepen tartottuk. Nem sokon múlott, de mindenkinek sikerült meglógnia.

- Jaj, erről én is hallattam. Valamikor benne volt az esti hírekben, hogy egy csapatnyi deszkás engedély nélküli versenyt tartott, de a rendőröknek nem sikerült elkapniuk őket. Amikor láttam a tévében gondoltam is, hogy te is benne vagy. Ejtsük a témát! - vesztette el az érdeklődését. - Nyaralni nem voltatok?

- Hát, ha azt nyaralásnak vesszük, három napos gyalogtúrával elballagtunk a remete nagyanyámhoz, és ott töltöttünk egy hetet, akkor igen, voltunk nyaralni.

Ebben a pillanatban félrecsúszott a terem ajtaja, és legnagyobb döbbenetemre nem az osztályfőnökünk, Mrs. Brenson lépett be rajta, hanem a kövérnek és ellenszenvesnek mondható Mr. Kayl, az illem- és történelem tanárom.

A döbbenetemet a tanárok belépésekor szokásos automatikus felállás törte meg.

Magamban reménykedtem, hogy Mrs. Brenson csak egy sima tüdőgyulladást kapott, de a gyomrom összeszorulása jelezte, hogy valószínűleg nem ez a helyzet. Volt egy olyan megérzésem, hogy számomra egy sokkal rosszabb dolog történt.

Sajnos nem kaptam rögtön választ a kérdésemre, mert a táblán megjelent a Nagy Csarnok belső, hatalmas arénaméretű terme. Egy csomó ember volt ott, többnyire riporterek vagy magasabb beosztásúak. Mindannyian álltak, és az egységes himnuszt énekelték. Természetesen nekünk is be kellett kapcsolódni.

Figyeltem, hogy feltűnik-e a képen Matthew, de a kamera nem mutatta, és ebből sejtettem, hogy nem is lesz látható, mivel ritka esetnek számított a koronaherceg nyilvános megjelenése. Annyira ritkának, hogy nem is emlékeztem egyre sem.

A himnusz után helyet foglalhattunk. Mr. Kayl a hátát mutatta nekünk, ami eléggé előnyös volt, mivel így nem láthatta, ha a személyi hívómon elkezdek pötyögni.

Most örültem csak igazán annak, hogy a leghátsó sorban, az ablakok melletti padsor sarkában ültem, mivel az osztálytársaimnak nincs hátul szemük, és ezért nem vehetik észre, hogy mit csinálok. Ráadásul volt egy olyan sejtésem, hogy egész idő alatt SMS-ezgetni fognak a pasijukkal, és emiatt még kevésbé lesz kirívó a viselkedésem. Persze én nem SMS-ezni fogok, hanem valami sokkal feltűnőbb dolgot terveztem.

A megnyitót egy kövérkés férfi kezdte, aki nem mondott semmi olyan fontosabb dolgot, amivel nem értettem egyet, de persze ez nem jelenti azt, hogy nem is volt unalmas.

Másodiknak a kormányzót jelentették be. Magamban kárörvendően elvigyorodtam az elkövetkező félórára gondolva. Az biztos, hogy nagyon megalázó percekben lesz része.

Néhány villámgyors és hangtalan parancssor beütésével elvágtam a Nagy Csarnok informatikusai elől az irányítást, és lezártam az összes ajtót, valamint a kommunikációt is blokkoltam. Így senki nem tudott üzeneteket küldeni kivéve, ha azt élőadásban mondta be a kamerába.

Egyelőre nagylelkűen meghagytam a kormányzónak a súgógépet, méghozzá érintetlenül, de a mögötte álló óriási kivetítőt, amin normál esetben az előadók arcának kellett volna látszódnia, azt a saját céljaimra használtam fel.

A férfi megkezdte a beszédét, és vele egy időben a személyi hívóm fölött lebegtettem a kezem. Csak arra vártam, hogy valami olyat mondjon, amibe beleköthetek. Nem kellett sokáig várnom.

- Tisztelt férfiak és mindenki más, azért gyűltünk ma össze, hogy megkezdjük az új tanévet, és a nyár után mindenki visszatérjen a normális kerékvásárba.

Kedves férfiak és mindenki más – írtam egyszerű fekete és dőlt betűkkel. - Ez úgy hangzik, mintha a férfiak lennének a földre szállt istenek. Mintha a nők és a gyerekek nem lennének többek tudatlan barmoknál, pedig bizonyított tény, ami mindenki számára egyértelműnek kéne legyen, hogy mindannyian az emberi fajhoz tartozunk, és ezért ugyanannyit érünk, de úgy látszik, hogy a kormányzó urat erről még soha senki nem világosította fel.

A betűk abban a pillanatban jelentek meg a képernyőn, ahogy beütöttem őket.

A rögtönzött kis szövegem néhány emberből egyetértést, érdeklődést, nevetést, vagy közömbösséget váltott ki, de a legtöbbjükön őszinte megbotránkozás látszódott. Nem hibáztattam őket, mert nem is lehetett ép ésszel mást várni azoktól, akik erre maguktól nem jöttek rá, hiszen a férfiak egyeduralkodása már több évezrede beleivódott a társadalmunkba.

A kormányzónak senki nem jelezte, hogy mi folyik a háta mögött, ezért kissé megdöbbent a szavai kiváltotta hatáson, de ettől függetlenül nyugodtan olvasta tovább a szövegét a súgógépről.

- A felnőtteknek jó munkát, a fiúknak eredményes tanulást és testedzést, a lányoknak pedig azt kívánom, hogy legyenek még szebbek – mondta, és kacsintott egyet. Komolyan mondom, abban a pillanatban nem voltam messze attól, hogy elhányjam magam.

Lehet, hogy ez még nem tűnt fel senkinek – írtam -, de a lányok ugyanúgy járnak iskolába, mint a fiúk, ugyanazokat a tantárgyakat tanulják, továbbá ők is járnak különféle edzésekre, tehát ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy a lányok tanuljanak jól és eddzenek szorgalmasan, a fiúk meg legyenek jóképűek.

Amikor befejeztem az írást, elvettem a kezem a személyi hívómról, és figyeltem az emberek reakcióját.

Mr. Kayl hangosan felhördült, és abban teljesen biztos voltam, hogy nem egyetértő hörgés volt. Az osztálytársaimról vegyes érzelmek látszódtak. Voltak érdeklődőek, mint például Liz, közömbösek és megrökönyödőek, sőt olyan is volt, aki semmit nem vett észre az egészből. A Nagy Csarnokban is hozzájuk hasonlóan reagáltak az emberek.

Valaki odament az előadóhoz, és súgott valamit a fülébe. Az arra megpördült, és elolvasta az újabbik üzenetemet.

- Ki vagy te? - kérdezte.

Egy szemernyi kétségem se volt azzal kapcsolatban, hogy a kérdés nekem szólt-e vagy sem.

Valaki, akinek a kezében van a Nagy Csarnok teljes rendszere.

- De hiszen az lehetetlen! - hápogta a kormányzó. - Bizonyítsa be!

Örömmel.

Gyorsan begépeltem néhány parancssort, mire a terem teljes sötétségbe borult az óriás monitort kivéve, mivel szükségem volt rá, hogy az emberek lássák, amit írok. A képernyő hátterét átváltoztattam feketére, a betűszínt pedig fehérre.

Most már hisz nekem?

- Igen. Mit akar tenni?

A férfi hangja megremegett beszéd közben, ami arra engedett következtetni, hogy félt. Ha jobban belegondolok, akkor végül is volt alapja, hiszen egy bérgyilkos kezébe is kerülhetett volna az épület irányítása, ami az ő szempontjából nem lett volna túl előnyös, de hát akkor is. Ha annyira hatalmas tartotta a férfiakat, akkor nem kellett volna példát mutatnia, és bátran szembe néznie a fenyegetéssel? Nagy volt a kísértés, hogy ezt szóvá tegyem, de valamilyen érthetetlen módon mégsem tettem meg.

Nyugodjon meg! Se magának se egyetlen ott lévő embernek nem fog bántódása esni az én hibámból.

- Tehát maga nem bérgyilkos - derült fel az arca. - Akkor viszont ki és mik a szándékai?

Gondolkoztam rajta, hogy mit válaszoljak, amikor üzenet érkezett Veronicától. Azt írta a témába, hogy sürgős, ezért megnyitottam a levelet. Ez állt benne:

Írtam a többieknek, hogy te csinálod ezt a cirkuszt. Azt válaszolták, hogy csak így tovább. Szerintük ez egy remek alkalom arra, hogy a világ megismerje a Felvilágosult Fiatalok nevű szervezetet, szóval írd le nyugodtan. Ja, és azt is írták, hogy mától te vagy a főnök. Gratulálok, és hajrá!

ui.: ugye azt nem is kell mondanom, hogy amint elolvastad a levelemet, töröld is ki?

Ezzel tehát eldőlt a kérdés, de én azért nem voltam annyira biztos a dologban, mivel Mattel még beszéltünk is, de elhessegettem magamtól a kétségeket, hiszen az esély arra, hogy újra összefussunk, és ő fel is ismerjen a nullával volt egyenlő.

A Felvilágosult Fiatalok nevű társaság tagja vagyok. A célom pedig egyszerűen csak az, hogy az emberek megismerjék a nézeteimet.

- Vagyis maga törvényen kívüli - állapította meg a férfi.

Én azért ezt nem mondanám, mert mi törvényellenes van abban, amit csinálok? Ha jól emlékszem, sehol sincs megírva, hogy nem szabad betörni a Nagy Csarnok rendszerébe és írni az ottani nagy monitorra.

Greg erre nem tudott mit felelni, csak dühösen nézett, és így csinált a szájával, mintha partra vetett hal lenne. Elég mulatságos volt, és nem csak én találtam annak, mivel az élő közvetítésből több ember is elröhögte magát.

Mivel nincs semmi kifogása, ezért tovább léphetnénk? Más is kérdezhet tőlem, aztán vagy válaszolok rá, vagy nem.

A kormányzó felmérte a termet. Látszott rajta, hogy nincs ínyére a dolog, de leolvasta az embere arcáról, hogy ők viszont akarják, és nem mert szembeszállni a tömeggel.

- Legyen.

Először egy vakmerő riporter állt fel, aki ráadásul nő volt. Cindy Weinnek hívták, és ő volt a legismertebb tévés tudósító és műsorvezető.

- Már hallottam magukról, de semmi konkrétat nem sikerült kiderítenem. A kérdésem tehát az lenne, hogy kik maguk és miért harcolnak?

Fiatalok vagyunk, és azért harcolunk, hogy az emberek megismerjék azt, amiben hiszünk, ami egyszerűen és tömören az, hogy a férfiak és a nők egyenlőek.

- Mennyire nagy ez a társaság? Csak az Anyabolygón vannak jelen, vagy máshová is kiterjedt a mozgalmuk?

Nem fogok pontos adatokat mondani, de annyit elárulok, hogy eléggé sokan vagyunk. Kezdetben csak az Anyabolygón voltunk jelen, de most már jóval több bolygón vannak tagjaink.

- Mikor alapították és kik lehetnek tagok?

Az F.F.-et körülbelül három éve alapították. Tagok azok lehetnek, akik egyetértenek velünk, teljesen megbízhatónak találjuk őket és valamit tenni is tudnak az ügyért.

- Ha jól vettem ki a szavaiból, akkor a nemek közti egyenlőségért harcolnak, vagyis a tagjaik között vegyesen vannak férfiak és nők?

Igen, ez pontosan így van.

- Maga melyik csoportba tartozik? - kérdezte a nő kertelés nélkül.

Elmosolyodtam a kérdésen. Nem gondolhatta komolyan, hogy tényleg elárulom.

Sajnálom, de a Felvilágosult Fiatalokról beszélünk, és nem rólam. A személyem körüli homályt a saját és a társaim érdekében igyekszem megőrizni. Más kérdés?

- Különlegesen bátor embernek tűnik. Miért nem jön ide és beszél velünk szemtől szemben?

Azon egyszerű oknál fogva, hogy biztos letartóztatnának csak azért, mert kinyilvánítottam a véleményemet, ráadásul nem szeretnék nemzetközi hírnévre szert tenni.

- Térjünk vissza a tagfelvételre! Ahhoz, hogy valaki tag lehessen szükséges a Képesség használata?

Nem az. Attól még teljes ember valaki, hogy nem képes használni, ezért ezt mi nem vesszük figyelembe.

- Mik a terveik a továbbiakra nézve?

Ez egy jó kérdés. Természetesen folytatni fogjuk, amit eddig elkezdtünk, és igyekszünk kiirtani az emberekből azt a téves hitet, hogy a férfiak a nők fölött állnak.

- Ha valamilyen csoda folytán sikerrel járnak, meg akarják dönteni a királyságot?

Őszintén szólva nem értettem, hogy ez a kérdés hogy kerülhetett elő, de azért válaszoltam a riporternek.

Nem igazán értem, hogy ez hogyan tartozik ide. Nekünk semmi bajunk ezzel az államformával, amíg a király igazságosan uralkodik.

- Mi a véleményük a leendő királyról?

Őszintén szólva nem sokat tudunk róla. Lehet belőle bölcs uralkodó, de ugyanúgy lehetséges, hogy véreskezű zsarnok lesz. Néhány év múlva ki fog derülni.

Személy szerint nem tudtam elképzelni, hogy Matthewból véreskezű zsarnok legyen, hiszen olyan tiszta és jóságos szürke szemei voltak, de ez csak a saját vélemény volt, és nem a társaimé, ezért nem is tettem közzé.

Felpillantottam az órára, és az már nyolc ötvenötöt mutatott. Pontosan tudtam, hogy az iskola szokásai szerint kilenckor befejezik az élő közvetítést, ezért sajnos nem maradt több időm, pedig még elbeszélgettem volna a riporternővel.

Még egy utolsó kérdést feltehet, és aztán meg kell válniuk a társaságomtól.

Valaki a nő fülébe súgott valamit, és az arra bólintott.

- Egy olyan határozott embernek, mint maga van valakije.

Magamban felnevettem a kérdés hallatán, de a derültségemet megtartottam magamnak.

Más határozott személynek lehet, hogy van, de nekem jelenleg nincs. Viszlát!

Búcsúajándékként letöröltem mindent a Nagy Csarnok adatbázisáról, és a saját mini gépemről is, hogy még véletlenül se terelődhessen rám a gyanú egyetlen picike árnyéka sem.

Még két perc volt hátra egészig, tehát nem futottam ki az időből.

Mr. Kayl meredten bámulta a képernyőt, majd pontban kilenckor felállt, és felénk fordult.

- Örömmel jelentem be, hogy Mrs Brenson terhes lett, és a tanári kar engem jelölt ki az osztályfőnökötöknek.

Nem tehetek róla, de erre olyan cifrán káromkodtam el magam, mint még soha életemben.