20. fejezet

Összehúzott szemöldökkel bámultam az előttem magasodó sziklafalat, majd ránéztem a térképemre, végül megint a sziklafalra, hátha csak képzelődtem, és nincs is ott. Sajnos nem képzelődtem, és tényleg ott tornyosult fölöttem mindössze két méterre tőlem. A térkép szerint viszont nem szabadott volna ott lennie, de mivel mégis ott volt, így zsákutcába kerültem. Elég idegesítőnek találtam, mivel már legalább háromnegyed órája baktattam felfelé ezen az elágazáson, és nagyon sok időt vesztenék azzal, ha most vissza kéne fordulnom.

Mindenesetre mielőtt határoztam volna arról, hogy mihez kezdjek úgy döntöttem, hogy szokásomtól eltérően higgadtan analizálom a helyzetemet, és csak utána cselekszek.

Az egyes számú lehetőség az volt, hogy én rontottam el a térkép leolvasását, és eltévedtem, de ezt kizártnak tartottam, mivel csak el tudok igazodni néhány nyomorék vonalon és ábrán. A kettes számú lehetőség az volt, hogy az előttem magasodó valami nem is igazi természeti képződmény, hanem csak anya akarta megnehezíti az amúgy sem egyszerű próbát.

Ennek leellenőrzésére teljes erővel nekidobtam a falnak néhány ökölnyi nagyságú követ, de mindegyik visszapattant, szóval a hegyoldalnak valódinak kellett lennie. Persze gondoltam arra, hogy anya csak szimplán betemette a járható ösvényt néhány méteren keresztül, de hiába tapogatóztam az elmémmel, a fal mögött csak tömörséget éreztem. Ez végérvényesen bizonyította számomra, hogy az elmúlt néhány ezer évben itt ugyan nem volt ösvény, ergo hibás a térkép, amit kaptam.

Oké, lehet, hogy egy normális ember arra a következtetésre jutott volna, hogy ő rontott el valamit, és nem arra, hogy a mestere direkt nehezíti a dolgát. Mentségemre szóljon, hogy a rendőrös eset óta annyira gyanakvóvá váltam anya tetteivel kapcsolatban, ami már egyáltalán nem egészséges.

Na, mindegy. A lényeg az, hogy a térképet hibásnak nyilvánítottam, ezért eltettem a táskámba, mivel már úgyse vehettem semmi hasznát. Ezután az alapos mérlegelés után már csak az maradt hátra, hogy eldöntsem, mit tegyek.

Az látszott a logikus megoldásnak, hogy visszaforduljak, és keressek egy másik utat, de ez ellen a megoldás ellen minden porcikám tiltakozott, mivel túl sok időt vesztenék, ráadásul a térkép anyát ismerve biztos, hogy nem véletlenszerűen lett módosítva, tehát ha visszafordulnék, azzal meghátrálnék. Persze a józan eszem a visszafordulás mellett voksolt, de az ő véleménye meg kit érdekel? Inkább vágtam neki mászófelszerelés nélkül a veszélyesnek tűnő sziklafalnak, minthogy gyáván megfutamodjak.

Mielőtt komolyabban átgondolhattam volna a dolgot beleértve az szélerősséget és azt, hogy ebben a magasságban már bármikor találkozhatnék hóval, plusz a kiszögellések se biztos, hogy stabilak elkezdtem mászni.

Annyira azért nem voltam őrült, hogy csak úgy véletlenszerűen elkezdtem felmászni, hanem előtte szemügyre vettem a falat, és ott indultam el, ahol a legtöbb kiszögellést és potenciális kapaszkodót láttam. Mondjuk ez se túl tudományos és biztos módszer, de ennél több a jelenlegi helyzetben nem tellett tőlem.

Hosszú ideig teljes összpontosítással haladtam felfelé pusztán a fizikai adottságaimat igénybe véve, és már én is kezdtem csodálkozni, hogy vajon miért is nem tört már le a súlyom alatt valamelyik párkány, amin ideiglenes megpihentem, mint egy átlagos kalandfilmben, amikor egyik pillanatról a másikra feltámadt a szél, és csak az éberségemnek köszönhettem, hogy nem sodort le a hegyoldalról. Mit ne mondjak, elég csúnya vég lett volna. Jó, ha kapcsolok, és használom a Képességet zuhanás közben, akkor is megúszom, de ez most nem érdekes.

Apropó Képesség. Komolyan elkezdtem gondolkozni azon, hogy most már ideje lenne használni, mivel hiába simultam a falhoz nem túl türelmesen, a szél csak nem akart csillapodni, és ilyen erejű fújásnál esélyem se volt arra, hogy mászófelszerelés vagy a különleges erőm bevetése nélkül feljebb jussak. Mivel felszerelést nem tudtam csak úgy a semmiből leakasztani, maradt a Képesség használata, amit azonnal el is kezdtem, mert volt egy olyan érzésem, hogyha tovább várok, akkor az időjárás az én szerencsémmel csak rosszabb lesz.

Pillanatnyi gondolkodás után azt a döntést hoztam, hogy ahelyett, hogy a fizikai teljesítőképességemet erősíteném meg, inkább láthatatlan burkot hozok létre magam körül a szél ellen. Egyértelműen ez tűnt a hatékonyabb módszernek, ezért nem haboztam, hanem felépítettem a mentális szélgátat. Amikor végeztem, elégedetten vettem tudomásul, hogy a szél többé már nem érte el a testemet. Igaz, hogy hallottam, ahogy veszettül zúgott körülöttem, de ez már nem akadályozott meg az előre haladásban.

Szerencsére a láthatatlan pajzsot sikerült minimális koncentrációval fenntartanom, és így figyelhettem a mászásra. Minden további probléma nélkül felértem a sziklafal tetejére.

Vezetett ugyan felfelé egy nagyon keskeny és meredek ösvény, de a mázlim gyakorlatilag csak eddig tartott ki, mivel ez a legnagyobb pozitívum, amit el tudtam mondani arról a helyről, ahova felértem. Most akkor jöhetnek a negatívumok.

Mindent, ismétlem mindent hó borított, méghozzá elég sűrűn. Úgy kábé a fehéren kívül nem is láttam más színt. Ja, és természetesen havazott. Erősebben, mint amit eddig valaha láttam, bár ez nem meglepő, tekintve, hogy a Fővárosban még a tél leghidegebb időszakában is alig esett hó. Ó, és még mielőtt kifelejteném, olyan baromira erősen fújt a szél, hogyha elővigyázatosan nem tartottam volna fel a védőburát, akkor volt Lea, nincs Lea, ugyanis simán lefújt volna a sziklafalról. Ez most tényleg nagyon komoly, ugyanis nem hiszem, hogy ilyen erős szélben képes lennék levitálni, és a pajzsot is fenntartani egyszerre, ugyanis zuhanás esetén egyikkel se megyek semmire a másik nélkül.

Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nem időzhetek sokáig a sziklafal szélén guggolva, ezért úgy döntöttem, hogy nem várok a csodára, hanem lépek a küldetésem előrehaladásának érdekében.

Először is felhúztam a fejemre a pulóverem csuklyáját a nagymama által mutatott módszerrel, mert igencsak lehűlt az idő, majd megtettem tíz lépést. Körülbelül ennyi időbe tellett, amíg rájöttem, hogy már olyan magas területen vagyok, ami viszonylag oxigénhiányos, ezért előhalásztam a mini légzőkészüléket, és felerősítettem.

Miközben a sípcsontom közepéig erő hóban gázoltam, morogva megállapítottam magamban, hogy egy hótaposó igazán nem ártott volna. Mivel mást nem nagyon tehettem, anyát kezdtem el szidni, amiért nem csináltatott a nagyival valami spéci hótaposót. Tudom, hogy nekem is eszembe juthatott volna meg minden, de az ilyesmire a mesternek kéne gondolnia, nem? Különben meg feszültség levezetőnek tökéletesen megfelelt, és sokkal jobban éreztem magam utána.

Igazából, amíg elértem a meredeknek látszó ösvényig, az is megfordult a fejemben, hogy direkt hagyták, hogy edzőcipőben induljak neki, nehogy már az életfeltételek biztosításánál többet is segítsenek. Ez totál jellemző lett volna anyára, aki meg ugyebár biztos könnyedén rávette mamát, hogy ezt a használati eszközt ne adja meg.

Na, ekkor állítottam le magam, mivel kezdtem úgy gondolkozni, mint egy paranoiás, és mindenféle szánalmas összeesküvés elméleteket állítottam fel.

Amikor ráléptem az ösvényre, csak a remek egyensúlyérzékemnek köszönhettem, hogy nem taknyoltam el, ugyanis mint kiderült, itt csak vékony volt a hó, viszont alatta jég borította a talajt. Ennek ellenére nem estem kétségbe, mivel erre az eshetőségre azért felkészültem, még ha a drágalátos fehér vattacukor halomra hasonlító dologra nem is.

Leguggoltam, hogy elérjem az edzőcipőmet, ami történetesen F.F.-es fejlesztésűnek számított, és bekapcsoltam a csúszásgátló funkciót. Elégedetten állapítottam meg, hogy nem hiába jöttem ebben a cipőben, és azt is, hogy nem árt, ha az ember nem csak egy zseniális tudósra támaszkodik.

Szomorúan kellett rájönnöm, hogy a csúszásgátló ellenére nem lett sokkal egyszerűbb a dolgom, ugyanis a szél egyre erősödött, tehát egyre több energia kellett a pajzs fenntartásához, ráadásul még arra is ügyelnem kellett, hogy le ne zúgjak az igencsak keskeny ösvényről. Keserűen megjegyeztem magamban, hogy ez nem lenne túlzottan népszerű turistaútvonal, ha esetleg valami őrült bepróbálkozna errefelé az idegenforgalom beindításával.

Pontosan tizennyolcszor kellett kinyúlnom a Képességért, hogy egy inaktív szakaszon le ne essek, és a havazás is erősödött, szóval mire felértem, gyakorlatilag alig láttam valamit.

Korábban elhatároztam, hogy amilyen gyorsan csak tudom, megszerzem a kristályt, és húzok haza, de kénytelen voltam belátni, hogy ebben a hóviharban teljesen esélytelen továbbmennem. Még akkor is annak tartottam volna, ha látok is valamit, mivel a túlzottan hosszú és erőteljes Képességhasználat kifárasztott, a gyalogtúrát és a hegymászást nem is említve.

Tapogatózva megkerestem a sziklafalat, majd a látásviszonyok miatt elég ügyetlenül, de sikeresen felállítottam a mama által adott extra erős sátrat, és bemásztam. Ja, és itt jegyezném meg, hogy a ruha tökéletesen működött, és úgy éreztem magam, mintha a kertben üldögéltem volna egy kellemes tavaszi napon. Mit ne mondjak, ha nagyi szabadalmaztatná a találmányait, akkor pillanatok alatt milliárdossá válna, és persze nemzetközi hírnévre tenne szert.

Néhány másodpercig hallgattam a vihart, amitől csak egy vékonyka sátorlap választott el, majd úgy döntöttem, hogy ideje nyugovóra térni, és cseppet sem szívbajosan elaludtam.

Másnap frissen és kipihenten ébredtem, és valamit nagyon furcsának éreztem. Néhány másodperc múlva rá is jöttem, mi volt a fura, mégpedig az, hogy nem hallottam semmit, ergo elállt a vihar, és a szél se fújt már.

Feldobódva másztam ki a sátorból, majd gyors, szakavatott mozdulatokkal elraktam a táskámba, és a gyomrom sürgető korgásainak engedelmeskedve kajáltam egyet, ami e légzőkészülék miatt nem volt túl egyszerű, de csak sikerült.

Elég felelőtlen módon csak ezután néztem meg, hogy tulajdonképpen hol is vagyok.

Nagyot vigyorogtam, amikor megláttam, hogy már nem sok kellett ahhoz, hogy felérjek a hegytetőre. Szétnéztem, hogy esetleg van-e errefelé kristály, de nem láttam semmit, ami nem okozott különösebb csalódást, mivel volt egy olyan érzésem, hogy a csúcson megtalálom, amit keresek.

Egy kevés ideig bámultam a gyönyörű kilátást, mivel nagyvárosi lányként nem túl sokszor tudok lenézni egy magas hegyről, majd elindultam, hogy megtegyem az utam utolsó szakaszát, természetesen a visszautat leszámítva.

Minden teljesen nyugodtnak tűnt, és az előttem álló szakasz se volt valami megterhelő a fizikai adottságaimhoz képest, szóval csekély másfél óra alatt ledolgoztam a hátralévő utat.

Mit is mondjak? Nagyon furcsa volt, és egyáltalán nem így képzeltem el egy hegytetőt. Jó, a mindent hó borított rész megvolt, ezt nem tagadom, de ezenkívül semmi nem passzolt. Gyakorlatilag az egész vízszintesen terült el, és csak annyiban különbözött valamelyik párkánytól, hogy nem lehetett továbbmászni. Ha engem kérdeztek, én elég durva látványnak tartottam.

A pálmát azonban mégse ez vitte el, hanem az, hogy a tőlem átellenes oldalon egy természetes képződmény helyezkedett el, amit leginkább valami tartóoszlophoz tudnék hasonlítani. Bizarr volt, de nem igazán érdekelt, mivel a képződményen egy klasszikus gyémánt alakú színtelen kristály trónolt.

Reflexből kiengedtem a kristályra a Képességet, és már az első mentális érintéskor éreztem, hogy ez kell nekem. Igaz, hogy a formája nem nyerte el túlzottan a tetszésemet, de ez a markolatban úgyse fog annyira látszani.

Ekkor jöttem rá, hogy ezt a kristályt még meg kell szereznem, és nem tervezhetek úgy, mintha már az enyém lenne, ezért közelebb mentem hozzá, miközben a Képességgel folyamatosan tapogattam, és be kell, hogy valljam, az a különleges kő minden egyes tizedmásodperccel jobban vonzott.

Már csak néhány méter választott el tőle, amikor távolabb gurult tőlem, pedig esküdni mertem volna arra, hogy semmi légmozgás nem történt, és én se löktem meg mentálisan.

Tettem még egy lépést, amire a kristály mintha menekült volna tőlem, ugyanis még tovább gördült. Hirtelen rossz érzésem támadt, ezért sietősebbre vettem a figurát, és szabályosan a talapzatra ugrottam, de nem értem el vele semmit, ugyanis a kristály felröppent, majd lesett a hegyről.

Megpróbáltam a Képességgel utána nyúlni, de kicsúszott a mentális ujjaim közül, mintha láthatatlan szappannal lett volna bekenve, vagy ott se lett volna.

Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogyan történhetett ez, de nem is foglalkoztam ezzel a gondolattal, mert egyszerűen kellett nekem az a kristály. Már most éreztem, hogy különleges kapocs fűzött hozzá, és nem voltam hajlandó ilyen könnyen lemondani róla.

Mielőtt még meggondolhattam volna magam, teljes erőmmel a szakadék széle felé futottam, majd elrugaszkodtam, mintha csak egy medencébe ugrottam volna bele.

Erősen a kristályra koncentráltam, miközben zuhantam a semmibe, és próbáltam elkapni a Képességgel, de sehogy se tudtam megfogni, ezért ezt a módszer egy idő után feladtam, és inkább a saját gyorsulásomat turbóztam fel. A kő így minden egyes másodperccel közelebb és közelebb került hozzám.

Ekkor egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy lehet, hogy ez már túlságosan nagy őrültség volt, de ez a kétség nem maradt meg a fejemben, mivel mindennél jobban akartam azt a kristályt, és ettől még a földbe csapódás gondolata se választhatott volna el. Mondjuk, már nem is gondolhattam meg magamat, de ha megtehettem volna, se vontam volna vissza a döntésem.

Végtelennek tűnő idő telt el, amikor az ujjam hegye végre elérte a színtelen drágakövet, és rákulcsolhattam a tenyeremet. Hihetetlenül jóleső melegség töltött el, és talán még jobb érzés is volt, mint Mattel csókolózni.

Ebben a pillanatban láttam meg a külvilágot, és legnagyobb rémületemre a talaj már nagyon közel volt. Ahogy csak tudtam, lelassítottam a Képességgel az esést, de a becsapódás még így is nagyon fájdalmas volt, és úgy éreztem, hogy a tagjaim menten kiszakadnak a helyükről.

A becsapódással egy időben pedig vakító, de mégis jól eső fehér fény villant, ami fokozatosan kékké alakult át, majd minden elsötétült, és elsüllyedtem az eszméletlenség mocsarában.