35. fejezet

Idegesen járkáltam fel-alá a nappaliban várva, hogy Leo végre-valahára megérkezzen, és tisztázhassuk az egész én vagyok a Kék Harcos, a barátom meg a koronaherceg ügyet. Nem mintha annyira vágytam volna erre a kínosnak ígérkező beszélgetésre, de minden jobb volt, mint magamban tipródni, és Leo jéghideg tekintetére gondolni. Komolyan mondom, sokkal rosszabb volt arra gondolni, milyen dühös most rám, mint a tudat, hogy egy kemény harc után egy olyan egyszerű trükkel győzött le.

Még sose láttam ilyen mérgesnek, ami gáz, mert őt tényleg csak ritkán lehet kihozni a sodrából. Ahogy ott állt két fénykarddal a kezében, vészjósló arccal, nagyon ijesztő volt. Még az én hátamon is végigfutott a hideg, pedig tudtam, hogy nem fog bántani, szóval nem lennék azok helyében, akikkel majd szembekerül, miután végez a testőrképzőben.

Anya szerint viszont egészen jól reagált, hiszen elengedett, de ez most nem igazán vigasztalt, ráadásul ő nem látta azt a harcos, félelmet keltő, tagadhatatlanul felnőtt férfi Leót, akit én igen. Apropó, anya egy csöppet sem akadt ki, amikor elmondtam neki, mi történt, sőt szerintem meg is könnyebbült, amiért nem kell többet titkolóznia Leo előtt.

Most nagy szükségem lett volna arra, hogy beszéljek valakivel a történtekről, de a számba jöhető két személy egyikével sem sikerült. Felix nem vette fel a személyi hívóját, anya pedig elment aludni mondván, hogy fáradt, és ébresszem fel, amikor Leo hazaér.

Hajnali háromig vártam türelmetlenül, majd úgy döntöttem, lefekszek a kanapéra, és megpróbálok elaludni, bár kételkedtem a kísérlet sikerességében. Végül öt perc alatt elnyomott az álom. Úgy néz ki a húsz órás ébrenlét, és az esti izgalmak többet kivettek belőlem, mint gondoltam.

***

Leo végül csak délután négykor jelent meg, addig hagyta, had emésszem magam. Látszott rajta, hogy aludt valamennyit, de nem róttam fel neki, amiért ilyen sokáig nem jött, mert sokkal nyugodtabbnak látszott, mint amilyen tegnap késő este volt.

Anyával megmutattuk neki a ház alatti bázist, és anya elmondott neki mindent, amit nekem is. Még a baltokat és apa Választott testőrségét is. Leo egyértelműen túltette magát a sokkon, és azon, hogy ilyen sokáig titkolóztunk előtte, ugyanis mindent jól fogadott, és sokat kérdezett, de igazi megdöbbenést csak a baltok okoztak neki.

- Ki akarta megölni Mattet? – kérdeztem végül, amikor befejeztük a mesedélutánt. Reménykedtem, hátha hallott valamit, hiszen mégiscsak a palotában tanult.

- Valami gróf, de nem is a kiléte érdekes, hanem az, hogy öngyilkos lett.

- Ezek szerint nem ő volt az értelmi szerző – állapította meg anya egy csepp meglepetést sem tanúsítva a hír hallatán.

- Mi is így gondoljuk – helyeselt Leo, és ekkor én is kapcsoltam. Halálbüntetést már szinte semmiért nem szoktak kiszabni, tehát a fickó csak azért követhetett el öngyilkosságot, mert félt, hogy a Képességet használva erővel megszerzik az elméjéből a társai nevét. Nagyon akarhatta Matt halálát, vagy félhetett a társaitól, ha egy ilyen drasztikus lépésre szánta el magát.

- Van valami nyom? – faggattam tovább, mert arra hiába vártam volna, hogy magától folytassa. Nem volt valami bőbeszédű hangulatban.

- Azon kívül, hogy a szabót, aki Matt ruháját készítette, tegnap este megölték nincs semmi, de sajnos ez sem segít sokat. Profi munka volt, az elkövető nem hagyott maga után semmit, ami alapján el lehetne indulni.

Azért a szabó megölése elég komoly nyomnak számított. Csak ki kellett deríteni, kivel beszélt az elmúlt néhány napban, és máris össze lehet állítani a gyanúsítottak listáját. Ennek az ötletnek hangot is adtam.

- Nem te vagy az első, akinek ez eszébe jutott, csakhogy ez is zsákutca – törte le a reményeimet Leo. – A merénylő is vele varratta a ruháját. Ennél többet viszont tényleg nem tudok, szóval ne is faggass tovább.

Igazából szívem szerint még többet akartam kihúzni belőle, de még elevenen élt bennem, ahogyan tegnap nézett rám, ezért inkább nem feszítettem tovább a húrt.

Kényelmetlen csönd telepedett le közénk. Legalábbis engem zavart, anya és Leo viszont annyira a gondolataiba merült, hogy az is lehet, hogy észre sem vették. Végül Leo törte meg a csendet.

- Ha már úgyis őszinteségi napot tartunk, mi lenne, ha elmondanád, hogy hogyan halt meg apa? – címezte a szavait anyának.

Erre én is nagyon kíváncsi voltam, de amikor régebben rákérdeztem, anya mindig kitérő választ adott, ezért már letettem arról, hogy valaha is megtudom. Most viszont Leo fel merte tenni a kérdést, én meg visszafojtott lélegzettel vártam anya válaszát.

- Rendben van, elmondom – bólintott beleegyezően anya. – Matthew apja nagyon szeretett kirándulni, és egyszer a főváróshoz legközelebb eső, már bezárt bányát ment el megnézni. Luca és két másik testőr kísérte. Mélyen a föld alatt jártak, amikor a mennyezet a fejük felett beomlott. A testőrök még idejében kapcsoltak, és sikerült megtartaniuk a Képességgel a közvetlenül fölöttük lévő részt, csakhogy ez a súly még egy tucatnyi Választott testőrnek is sok lett volna, nemhogy háromnak. Luca ráparancsolt a többiekre, hogy mentsék a királyt, és ő közben emberfeletti erőfeszítések árán tisztán tartotta a többiek előtt az utat, de ez túl sok energiáját emésztette fel, így ő csak nagyon lassan tudott haladni. Engem már korábban figyelmeztetett a Képesség, de túl sok időbe telt, amire rájöttem, mit akar, és csak akkor értem oda a bányához, amikor a többiek már majdnem kiértek. A Képességemmel segítettem Lucának fenntartanom a sziklákat, de már túl késő volt.

Anya itt megakadt egy pillanatra, a gát, amit az elmúlt tizenhárom évben folyamatosan fenntartott megsemmisült, és a szeméből patakzani kezdtek a könnyek. Látszott rajta, hogy magát teszi felelősség, amiért nem ért oda hamarabb.

– Luca addigra már túl sok energiáját emésztette fel, és szinte közvetlenül azután, hogy odaértem hozzá, meghalt. Csak a gyász okozta furcsa tudatállapotomnak köszönhetem, hogy nem omlott rám a bánya, és volt elég erőm kijutni a holttestével. Mint később kiderült, a bányát szándékosan robbantották fel, feltehetőleg a királyt akarták megölni. Az eset nem került napvilágra, és a merénylőt sem sikerült elkapni – fejezte be halkan, ökölbe szorított kézzel.

Így utólag megértem, miért nem mesélte el ezt eddig nekünk. Túlságosan fájhatott neki az esetnek még a gondolata is, ráadásul magát hibáztatta, amiért nem sikerült megmentenie apát, pedig nem is az ő hibája volt.

- Apa a Választott testőrség parancsnoka volt, igaz? – kérdezte Leo csöndesen.

- Igen – válaszolta anya, miközben letörölte a könnyeket az arcáról. Örült neki, hogy témát válthatott. - Rettenetesen tehetséges volt, ráadásul a királlyal is hamar barátok lettek. Most viszont el kell intéznem néhány dolgot – indult el a lift felé, de útközben még visszafordult. – Leo, azt hiszem, itt az ideje, hogy te is elmondd Leának az igazat.

Szerintem nem is akadt semmi dolga, csak nem akarta, hogy ilyen állapotban lássuk, de ezen nem nagyon morfondíroztam, mert az utolsó mondata másra terelte a figyelmemet.

- Az igazat miről? – kérdeztem Leótól, miután anya elment.

Leo mélyet sóhajtott, és csak utána válaszolt.

- Arról, amikor először használtam a Képességet.

- Ezek szerint az a minden lebegett a szobában, amikor felébredtél sztori csak kamu volt? – fontam keresztbe a karomat a mellkasom előtt. Nem azt mondom, hogy örültem, amiért hazudott nekem róla, de azért jól esett tudni, hogy kettőnk közül nem csak nekem voltak nagy titkaim a másik előtt.

- Igen.

- És miért hazudtad ezt?

Leo egy ingerült pillantással díjazta a számon kérő hangnememet.

- Azért, mert ki voltam akadva, de ha hagynád, akkor elmondanám az egészet. Emlékszel Yvettre?

- Az egyetlen barátnődre? Persze. De hogy jön ez ide?

Kábé fél évig jártak Leóval, aztán Yvették elköltöztek egy másik bolygóra, és szakítottak. Én nem igazán kedveltem a csajt, de Leónak beletelt egy kis idejébe, amíg túllépett rajta.

- Egy alkalommal, amikor késő este hazakísértem, útközben láttuk, ahogy az út túloldalán egy férfi rálőtt egy kisgyermekes anyukára. A Képességem abban a pillanatban ébredt fel, és igazából nem is voltam teljesen tudatában annak, ahogy visszairányítottam a lézersugarat a feladójának. A fickó azonnal meghalt. Nem akartam megölni, csak így alakult, akkor használtam életemben a Képességet, egyszerűen nem tudtam kontrollálni. Egyébként, mint utólag kiderült az a férfi a gyilkosságtól kezdve egészen a bolti lopásig minden lehetséges bűnt elkövetett.

- Ezt mért nem mondhattad el nekem? – értetlenkedtem. Semmi kivetnivalót nem találtam abban, amit tett, hiszen ő csak meg akarta menteni azt a nőt.

- Azért, mert Yvette nagyon kiakadt, amiért megöltem egy embert, gyilkosnak nevezett, ott helyben szakított velem, és még arra is rávette a szüleit, hogy másik bolygóra költözzenek. Ezek után nem akartam senkinek elbüszkélkedni azzal, hogy embert öltem, még ha nem is szándékosan tettem, és időbe telt, amíg feldolgoztam magamban az egészet.

Furcsálltam is, hogy annak ellenére, hogy Leo mért nem randizott azóta senkivel, pedig utána még jobban csorgatták a nyálukat a lányok, mint Pete után, de ezek után érthető. Ahogy ismerem, nem akart azzal indítani egy lánynál sem, hogy „egyszer véletlen megöltem valakit, akarsz velem randizni?”, de azt sem akarta, hogy akkor árulja el amikor már járnak egy ideje, és a lány esetleg pont úgy reagáljon, mint Yvette. Mondjuk az is lehet, hogy az egész elméletem ostobaság, és egyszerűen csak nem találkozott azóta olyannal, akivel megérte kockáztatni.

- Idióta vagy, amiért nem mondtad el – közöltem vele.

- Te is, amiért nem beszéltél az F.F.-ről – vágott vissza.

- Te tudsz róla? – akadt el a lélegzetem. Erre azért nem számítottam.

- Nem vagyok teljesen hülye – vigyorodott el –, ráadásul tizennégy évesen még sokkal rosszabbul hazudtál, mint most, és akkor még időm is volt utána járni.

- Téged nem is zavar ez az egész?

Megvonta a vállát.

- Nem igazán. Ha neked az az álmod, hogy egy illegális társaság tagjaként a nők egyenjogúságáért harcolj, akkor csak nyugodtan. Nem tudom feltűnt-e, de nem vagyok hímsoviniszta. Arra viszont ügyelj, hogy ne kapjanak el, mert az tuti, rosszat tenne az eljövendő karrieremnek – fejezte be komolynak szánt arckifejezéssel, de láttam rajta, hogy mindjárt elröhögi magát.

Azért elég érdekes, hogy azokat a dolgokat, amiket féltem elmondani neki ennyire lazán kezelte, és csak én bizonyultam túl paranoiásnak. A titkolózásnak hála csak felesleges stresszt és esetenként fájdalmat okoztam magamnak. Mint később kiderült, nem ő volt az egyetlen, akire ez igaz.

***

A következő héten a napok villámgyorsan teltek, és mire észbe kaptam, máris csütörtök délután volt, ami azt jelentette, hogy mehettem az oktatásügyi miniszter házába takarításórára. Mint mindig, Felix most is lyukat beszélt Rosa hasába, aminek az lett a vége, hogy szinte semmit nem takarítottam, hanem végigdumáltam Felixszel azt a két és fél órát.

Mint kiderült, ő se tudott többet a merénylőről, mint Leo, és azt mondta, egyelőre nem is akar találgatásokba bocsátkozni, ami nála vagy azt jelentette, hogy tényleg gőze sincs, vagy azt, hogy nagyon forró nyomon jár, de nem akarja elkiabálni. Szerintem ebben az esetben az előbbiről lehetett szó.

Alaposan kifaggattam Lizzel kapcsolatban is, mert bár ezt Lizzel már megtettem az elmúlt három napban, az ő verziójára is érdekelt. Nagyon vicces volt, ahogy az egyébként mindig magabiztos, szétszórt zseni zavarba jött, amikor a részletekről kérdezősködtem.

Természetesen F.F.-es ügyekről is beszéltünk, és így a délután nagyon hamar elrepült.

Kicsivel hét után farkaséhesen estem haza, és amint beléptem a bejárati ajtón, és lehajítottam a deszkámat az előszobában, lendületesen a konyha felé masíroztam. Ott olyan látvány tárult a szemem elé, amire egyáltalán nem számítottam, és egy pillanatig csak bambán álltam, és bámultam ki a fejemből.

Ezt a reakciót az váltotta ki belőlem, hogy Matt, akinek úgy adtam meg a címemet, hogy a lelkére kötöttem, hogy csak és kizárólag akkor jöjjön ide, ha élet-halál kérdésről van szó ott ült az étkezőasztalunknál, és anyával teázgatott.

- Szia! – köszönt nekem mosolyogva Matt, amikor észrevett, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Örülök, hogy megjöttél – üdvözölt anya is. – Szegény Matt már vagy egy órája rád vár.

- Sziasztok! – nyögtem ki nagy nehezen, és közben azon pörgött az agyam, hogy ezek ketten miről beszélhettek itt egy óra alatt. Az egy dolog, hogy elmondtam anyának az igazat Mattről, de az már teljesen más tészta, hogy a pasim és az anyám először úgy találkoznak, hogy én jelem sem vagyok.

- Örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Landel – állt fel Matt mosolyogva az asztaltól. – Ha nem gond, akkor most elrabolnám Leát egy kis időre.

- Persze, menjetek csak – válaszolta anya szívélyesen, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki képes az ájulásig hajtani a lányát egy-egy keményebb edzésen.

Az agyam boldog volt, hogy ilyen hamar lezárult a kínos pillanat, és leléphettem Matt-tel, a gyomrom azonban hevesen tiltakozott, és kaját követelt. Végül áthidaló megoldásként felkaptam egy almát a pulton lévő gyümölcsöskosárból, és Matt-tel a nyomomban elhagytam a konyha, majd a ház területét is. Bármiről is fogunk beszélgetni, nem akartam, hogy anya meghallja, ezért minél távolabb kellett kerülnünk tőle.

- Kedves anyukád van – törte meg végül a csöndet Matt, amikor kiértünk az utcánkból.

- Köszönöm – mosolyodtam el halványan, és megfogtam a kezét, hogy jelezzem, csak lesokkolt a látványa a konyhánkban, és nem haragszok rá. – Mi az az extra fontos ügy, amiről mindenképp beszélni szeretnél? – vágtam bele a közepébe, miközben az almámat ettem, mert nagyon furdalt a kíváncsiság.

- Meg sem kérdezed, mi történt, miután leléptél? – terelte el a témát egy csibészes mosollyal, de láttam rajta, hogy szorong egy kicsit valami miatt, ezért nem erőltettem a kérdést. Majd beszél róla, ha akar.

- Rendben van, mi történt, miután leléptem? – sóhajtottam fel látványosan.

- Leo nem mondta el? – kérdezett vissza. – Pedig azt hittem, észrevett.

Nem lepődtem meg, hogy tud a találkozásunkról. Elég ostobának kell lenni ahhoz, hogy ha valaki tud arról, merre menekültem, és Leo visszafordulásáról is, akkor ne rakja össze a képet.

Játékosan oldalba könyököltem.

- Ne szórakozz velem! Ha úgyis tudod, hogy tudom, akkor minek kellett megkérdeznem?

- Mert vicces nézni, amikor apróságokon felidegesíted magad – válaszolta, és megvillantott egyet az ezer wattos mosolyai közül, amitől mint mindig, most is hevesebben kezdett el verni a szívem. – Leo hogy fogadta? – komolyodott el.

- Egész jól – vontam meg a vállam. – Kicsit ki volt akadva, amiért nem mondtam el neki korábban, de hamar túltette magát rajta. – Ez igaz is volt, hiszen az, hogy mi járunk, nem is igazán érdekelte, mert a másik titkom sokkal jobban lekötötte…

- Ennek örülök – mosolyodott el Matt, de látszott rajta, hogy gondolatban egészen máshol jár. Most már tényleg nagyon érdekelt, mi az, ami miatt muszáj volt felkeresnie, és vállalta a kiszökést a megsokszorozott őrség ellenére. Ugyan se ő, se Leo nem mondta, hogy szigorúbb biztonsági intézkedések léptek életbe a palotában, de a szombati eset után ez egyértelműnek tűnt.

Némán sétáltunk egy darabig. Matt belemerült a gondolataiba, én meg valamiért nagyon empatikus hangulatba kerültem, ezért nem zavartam meg, hanem magamban őrlődtem azon, mit akarhat mondani.

Negyedórás séta után egy kihalt kisebb füves területre értünk, ahova odabiggyesztettek három padot és ültettek néhány virágot, amiknek a felét már letaposták, szóval parknak maximum csak csúfolni lehetett. Látszott rajta, hogy városszépítésnek szánták, csak nem jött össze, de ez a környék amúgy sem tartozott az elitek közé, inkább már az átlagos jövedelműek lakta peremterületekhez lehetett sorolni.

Tény, hogy a „park” elég lepukkant hely volt, de arra tökéletesen megfelelt, hogy megszabaduljak az almacsutkámtól.

Matt rosszallóan nézte, ahogy a csutka becsapódott néhány virágmaradvány közé.

- Szerves anyag, idővel úgyis lebomlik – ismertettem az ismert tényt válaszul a ki nem mondott dorgálásra.

- De nem két perc alatt – nevetett fel Matt.

- Ennek a helynek úgyis teljesen mindegy – vontam meg a vállam. – Ennél rosszabb állapotban már nehezen lehetne.

- Szerintem nem olyan rossz. Békés és csöndes, ahova elvonulhatsz, ha eleged van az emberekből – vetette ellen, és kihallatszódott a szavaiból, hogyha valaki, hát ő tudja értékelni az egyedüllétet.

- Gyakran van eleged az emberekből? – kérdeztem, miközben a vállára hajtottam a fejem.

Szomorkásan lepillantott rám.

- Megesik néha.

Hosszú percekig álltunk némán, szorosan egymás mellett, és csak élveztük egymás közelségét. Végül Matt elengedte a kezem, és szembe fordult velem. Először azt hittem, csókolózni akar, de hamar kiderült, hogy közel sem ez a helyzet. Hátralépett egyet, majd beszélni kezdett, és érződött rajta, hogy minden egyes szót halálosan komolyan gondol.

- Lea, el sem tudom mondani, mennyire szerencsés vagyok, amiért berobbantál az életembe, és közel engedtél magadhoz – kezdte. Beszéd közben egész végig mélyen a szemembe nézett, és a mondat befejeztével olyat tett, amitől egy pillanatra megállt a szívverésem. Elegánsan féltérdre ereszkedett, előhúzott egy apró dobozt. – Szeretlek, és veled akarom leélni az életemet – itt rövid szünetet tartott, amíg feltárta a dobozka tartalmát. - Leszel a feleségem? – kérdezte lágy, dallamos hanglejtéssel.

Nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

31. fejezet

Elnyúlva feküdtem a padon abban a parkban, ahol vagy fél évvel ezelőtt a közmunkát végeztem, és vártam, hogy a lélegzetvételem tempója lelassuljon.

Leszámítva néhány zúzódást a lábamon semmi bajom nem esett, de azért elég meleg helyzet volt. Az elején csak egy ékszerbolt kirablását akartam megakadályozni, aztán körülvett egy nagyrakás harcedzett férfi. Megölni nem ölhettem meg őket, és őszintén szólva nem biztos, hogy képes lettem volna rá. Hiába telt el négy hónap az első Kék Harcos küldetésem után, még mindig nem ontottam ki emberi életet, és nem is terveztem ezt megtenni a közeljövőben. Maradt tehát a menekülés, ami hála a ruhám álcázó berendezésének és az apától örökölt Különlegességnek, ha neccesen is, de sikerült.

Azért elég fura, hogy csapdát állítottak nekem, mert ez bizony az volt, még ha rosszul kivitelezett is, hiszen nem ártottam senkinek, sőt hála nekem, rengeteg közveszélyes bűnözőt lecsuktak az elmúlt időszakban. Persze megtisztelőnek is éreztem, hiszen felfigyeltek annyira a cselekedeteimre és a céljaimra, hogy kellően veszélyesnek nyilvánítsanak, és likvidálni akarjanak.

Léptek zajára lettem figyelmes, és fáradtan felemeltem a fejem, mert meg akartam nézni, ki közeledik. Megkönnyebbülten visszahanyatlottam, amikor nyugtáztam, hogy csak a randira érkező Matt az.

- Leülhetek? – kérdezte széles mosollyal az arcán, amikor mellém ért.

- Csak tessék – emeltem fel a felsőtestemet. Megvártam, amíg Matt leült, majd az ölébe hajtottam a fejem.

- Mitől dőltél ki ennyire? – kérdezte, miközben szórakozottan csavargatni kezdte az egyik hajtincsemet. – Vasárnap késő délután van, és tudtommal a hétvége arra való, hogy kipihenjük magunkat.

- De nem akkor, ha az anyánk nagytakarítást tervezett a hétvégére.

Nem mellesleg ez igaz is volt, csak nem a házat kellett érteni ez alatt, hanem a bűnözőket. Ezen a két napon megdöntöttem a hűvösre juttatási személyes csúcsomat, ami büszkeséggel töltött volna el, ha nem fáradok el ennyire. Egyre jobban bírtam ugyan a terhelést, és egyre kevesebb energiámat emésztette fel a Képesség használata, sőt a balttal is puszipajtások lettünk, olyannyira, hogy már azt is megengedte, hogy az át alakult fénykard lábperec legyen, amit eldughattam a farmerem alá, de nem váltam fáradhatatlanná, csak többet bírtam.

- Az rossz lehet. Erről jut eszembe – kezdte, és a hanghordozásából éreztem, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog -, anyám álarcosbált rendez szombaton a születésnapom tiszteletére.

- Mért pont álarcosbált? – kérdeztem, hogy minél tovább elodázzam annak a meghallgatását, amit Matt valójában mondani akart.

Sajnos nem kapta be a csalit.

- Ez a hagyomány már évszázadok, ha nem régebb óta – vonta meg a vállát. – A lényeg, hogy szeretném, ha te is ott lennél.

Már témánál is voltunk.

- Túl veszélyes - vágtam rá azonnal kifogásképpen. Komolyan el akart ráncigálni egy bálba, ahol csak az elitek elitjei lesznek, és ahol nem mellesleg simán kideríthetik a személyazonosságomat? Nem hitethette el magával, hogy ebbe belemegyek.

Matt úgy sóhajtott fel, mintha pontosan tudta volna, hogy ez lesz a reakcióm.

- Figyelj, tudom, hogy mennyire irtózol az ilyesmitől, de nagyon fontos lenne a számomra, hogy ott legyél. Akkor leszek húsz éves, felnőtt férfi. Az utolsó teljes szombatom hercegként, hiszen rá egy héttel, az első nagy király születésnapjának feltételezett évfordulóján megkoronáznak. Különben is, álarcosbál lesz, így senki sem láthatja az arcodat, és a DNS-eidet se fogja lopkodni senki.

Nem igazán győztek meg a szavai. Éreztem ugyan, hogy mennyire fontos ez neki, de a saját indokaimat nyomósabbnak éreztem. Mindenesetre nem akartam megbántani, és azt se, hogy egész este kérleljen, amire aztán igent kelljen mondanom, ezért nem utasítottam el élből a kérést.

- Gondolkozom rajta, de nem tartom valószínűnek, hogy tényleg elmenjek.

Matt szemében egy pillanatra csalódottságot fedeztem fel, de megértően bólintott.

- Remélem, meggondolod magad.

- Majd meglátjuk – hunytam le a szememet, és elég látványosan témát váltottam. – Milyen heted volt?

Matt töviről-hegyire elmesélt mindent. Nem volt túl érdekes, amit mondott, a legizgalmasabb eseményeknek a hetében egyértelműen a Leóval való közös edzések számítottak, de mivel ő mesélte, ezért éveken keresztül tudtam volna hallgatni.

- Ma délben már azt hittem, sikerült megszorongatnom, aztán egy pillanattal később a hátamon kötöttem ki fegyvertelenül. Eleinte azt hittem, sok gyakorlás után lesz esélyem ellene, de most már annyi sincs, mint a kezdetekben. El tudod ezt hinni? Pedig elvileg elég magas a Képesség-szintem.

- Te csak ennyit edzel naponta, ő viszont sokkal többet, ráadásul ő harcosnak készül, te pedig nem. Még szép, hogy jobb nálad. Mellesleg szerinte nem vagy olyan béna – tettem még hozzá bátorításképpen.

- Ti kibeszéltetek engem? – vonta fel a szemöldökét. – Nem úgy volt, hogy nem tud rólam?

- Nem is tud, de ettől függetlenül muszáj beszélnünk néha, hiszen a bátyám, és olyankor szóba kerül a tanulás, és onnan már nem nehéz eljutni hozzád.

Ezután még órákon keresztül beszélgettünk. Az idő gyorsan elrepült, és Mattnek érzésem szerint sajnos túl hamar indulnia kellett.

- Ígérd meg, hogy gondolkozol rajta! – kérte lágyan, amikor éppen szétváltunk a búcsúcsókból, és átadott egy elektronikus kártyát. – A meghívó – magyarázta.

Átvettem a kártyát, és a zsebembe süllyesztettem.

- Rendben van – egyeztem bele, és játékosan összeborzoltam a haját, pedig eszem ágában sem volt elmenni.

- Köszönöm – mosolyodott el hálásan, újra megcsókolt, ami sokkal hosszabbra és érzékibbre sikerült az előzőnél, és csak azután indult el.

Bevallom, volt egy kis lelkifurdalásom, amiért meghagytam abban a hitben, hogy van esélye arra, hogy tényleg elmenjek, mert így csak sokkal rosszabbul fog esni, amikor mégse leszek ott, de túl gyengének éreztem magam ahhoz, hogy belenézzek a szemébe, és kerek-perec elutasítsam. Mindenki mással probléma nélkül megtettem volna, de ehhez vele szemben nemes egyszerűséggel nem volt elég lelkierőm.

A hetem a szokásos módon telt, azt leszámítva, hogy az agyam egyik hátsó zugában folyton Matt meghívása járt, és egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Az meg csak még jobban rontott a közérzetemen, hogy a gyomromba, mintha napról-napra egyre nagyobb kőkupac vándorolt volna. Ezt kezdetben csak szimpla lelkiismeret-furdalásként könyveltem el, hiszen bármennyire is érzéketlen voltam, Matt ki bírta váltani belőlem már máskor, de ahogy teltek a napok, egyre nyugtalanabb lettem, és egyre kevéssé tudtam másra koncentrálni.

Végül nem bírtam tovább, és amikor szombat kora délután egy rövid időre kettesben maradtam Felixszel, az egyetlennel, aki minden fontosabb titkomat tudta - kivéve persze a baltot -, beszámoltam neki a bajomról. Egyszerűen muszáj volt elpanaszolnom valakinek, ami a lelkemet nyomta, ami így utólag belegondolva elég furcsa, hiszen ilyet még szinte sose csináltam, de végeredményében örülök, hogy megtettem, jobban éreztem magam tőle, bár a kövek nem szívódtak fel nyomtalanul.

- Nem fogsz örülni annak, amit mondok – dőlt neki egy asztalnak elgondolkodóan Felix, miután figyelmesen végighallgatta a történetet. -, de szerintem ez nem egyszerű lelkiismeret-furdalás. Ha csak az lenne, akkor sose vallottad volna be nekem, ahhoz túlságosan is büszke vagy. Szerintem a Képesség figyelmeztetni akar téged.

- Ez mégis hogy lenne lehetséges? Senki nem tudhatja mi fog történni a jövőben, még a Képesség sem, és bármekkora erővel is tud felruházni valakit, nem érző lény – tiltakoztam, pedig belül tisztában voltam azzal, hogy mint mindig, Felix most is a helyes következtetésre jutott el. Nem akartam elismerni, hogy igaza van, mert annak súlyos következményei lehettek volna.

- Érzékeled a veszélyt, amikor harcolsz, nem?

- Igen, de olyankor használom a Képességet, és csak a közvetlen veszélyre figyelmeztet.

Felix szemében felgyulladt a szikra, ami olyankor szokott, ha biztos benne, megnyeri a vitát, és ebben az ellensége, jelen esetben én jelentősen megsegítette. Ennél rosszabbul nem is alakulhatott volna a beszélgetés.

- Ha tetszik, ha nem, a Képességed nagyon erős és mindig jelen van, ha használod éppen, ha nem, attól még a tudatalattidban dolgozhat. Mért ne jelezhetné, hogyha egy szeretted bajba fog kerülni? Még csak féléve használtad először, ezért nem csoda, hogy most tapasztaltad először ezt az oldalát, de higgy nekem, létezik. Leóval is előfordult már.

Gyanakodva összehúztam a szemöldökömet.

- Én erről mért nem tudtam eddig?

- Azért, mert veled volt kapcsolatos, és amikor utólag rákérdezett, azt mondtad neki, hogy nem történt semmi különös, de ha jól raktam össze az információkat, akkor nem tévedett. A Képesség tényleg megsúgta neki, hogy komoly bajba kerülsz, pedig fizikailag elég messze járt tőled.

Nem volt nehéz rájönni, melyik esetre célozgatott.

- Hadd, találjam ki, arra gondolsz, amikor beleestem abba a lyukba Mattel?

- Pontosan. Akkor hiszel nekem? – tért vissza az eredeti témára.

Bármennyire is nem akartam, beismertem magamnak, hogy igaza van, amiből az következett, hogy el kellett mennem arra az idióta bálra. Végtére is a kövek azután kezdtek el lerakódni, hogy Matt beszélt a bálról, tehát a Képesség szerint vele fog történni valami szörnyű, azt pedig nem hagyhattam.

Mélyen, beletörődve a sorsomba sóhajtottam fel.

- Igen.

- És elmész a bálba, hogy megakadályozd, bármi is fog történni? – puhított tovább Felix teljesen feleslegesen.

- Igen – válaszoltam, és a tekintetem határozottan mogorvára váltott. – Csak azt kell még kitalálnom valahogy, honnan szerzek olyan autót, amit nem tudnak lenyomozni, és valami megfelelő ruhát. Nem hiszem, hogy az egy szem koktélruhámmal be tudnék olvadni a környezetembe.

- Sajnálom, de nem tudok segíteni. A női ruhákhoz nem értek, és bár engem is meghívtak, már van partnerem, így bármennyire is szeretnélek elvinni, nem megy.

Bármennyire is lekötötte a gondolataimat a hirtelen rám szakadt gond, azaz az a nyomorék bál, mégis feltűnt, hogy amikor Felix azt mondta, van partnerem, mintha kipirult volna az arca, és a szeme gyanúsan csillogott. Nagyon úgy nézett ki, hogy ez a partner nagyon tetszett neki, és mivel tudtommal eddig még senkivel nem randizott, ez elég különös volt a szóvá tevéshez.

- Ki a partnered? – kérdeztem rá vigyorogva. – Csak nem beleestél valakibe?

- Még az is lehetséges – tért ki a válaszadás elől Felix. – Most viszont mennem kell, este találkozunk – lökte el magát az asztaltól, és elment.

A távozását követő néhány percben meredtem bámultam magam elé, és próbáltam kitalálni, mitévő legyek.

Azt, hogy miképpen találhatok lenyomozhatatlan szállítóeszközt, mivel deszkával mégsem mehettem hamar kitaláltam, hiszen a telepi csempészek még mindig tartoztak nekem három szívességgel, amiért elvittem nekik a műkincset, amit Felix a huszadik születésnapjára kapott.

A ruhaügy viszont már sokkal komolyabb dió volt. Nem ismertem senkit, aki ennyire rövid idő alatt szerezni tudott volna nekem egyet, boltban pedig nem vehettem, mert nem az én pénztárcámhoz szabták őket, ráadásul az alapján simán lenyomozhatna a bál egyik kíváncsi, gazdag vendége, és ez most kivételesen nem paranoia, hanem óvatosság.

Hihetetlen, hogy mennyire tanácstalan voltam. Ha bármi másról lett volna szó, nagyméretű lángszórótól kezdve egészen kidolgozott töri tételekig, néhány órán belül gond nélkül beszerzem. Végül úgy döntöttem, inkább cselekszek légautó szinten, és közben reménykedek, hogy megszáll az ihlet, minthogy egy helyben álldogáljak, és ne csináljak semmi hasznosat.

Hála a frusztrált állapotomnak, még a szokottnál is gyorsabban deszkáztam, és így szinte pillanatok alatt a Telepre értem. Haroldnak éppen szabadnapja volt, így a helyettesével, Sammel kellett beszélnem, de ez nem okozott problémát, sőt az ő kérdezősködését sokkal könnyebben el tudtam fojtani. Morgott ugyan egy kicsit, amiért ilyen kockázatos helyzetbe akarom keverni – természetesen csak annyit mondtam el neki, hogy a palotához kell vinni, és ha szólok, akkor értem jönni -, de végül megígérte, hogy nyolcra személyesen jön értem egy új típusú légautóval.

Mire befejeztük a tárgyalást, az ihlet még mindig nem szállt meg, jobb ötletem nem lévén hazaindultam. Útközben eszembe jutott, hogy akár anyától is kérhetnék segítséget, hiszen ő az elmúlt félévben folyamatosan meglepetést okozott szinte minden téren, hátha most is ki tudna húzni a bajból. Ez az eshetőség viszont nagyon nem volt az ínyemre, mert ő nem elégedne meg annyi magyarázattal, hogy égetően kell és kész, a kapcsolatomról pedig nem akartam beszámolni. Ki tudja, hogy reagálna?

Amikor hazaértem, nem sokkal múlt négy. Anya a nappaliban ült, és elektronikus dolgozatokat javított a gépén. Egy pillanatra felnézett, és köszönt, amikor beléptem, majd visszafordult a munkájához.

Tudtam, hogyha eddig nem jutott eszembe semmi, akkor ezután se fog, Matt élete pedig sokkal fontosabb volt számomra, mint titokban tartani anya előtt a kapcsolatunkat, ezért más választásom nem lévén úgy döntöttem, segítséget kérek.

Leültem anya mellé a kanapéra, igyekeztem lazának tűnni a szorongás ellenére, amit az elhatározásom váltott ki a testemből, és egyenesen belevágtam a közepébe.

- Nincs véletlenül egy estélyi ruhád a méretemben, és valami álarcszerűséged?

Több száz féle reakciót lejátszottam a fejemben, mielőtt feltettem ezt a kérdést, de persze anyának sikerült úgy válaszolnia, amire egyáltalán nem válaszoltam.

- Már azt hittem, meg sem kérdezed – mosolygott rám, miközben félrerakta a gépét.

- Ezt meg mégis hogy érted? – kérdeztem totálisan ledöbbenve.

- A farmerodban felejtetted a meghívót, amit megtaláltam, amikor ki akartam mosni a nadrágot, de úgy döntöttem, nem avatkozom bele, amíg meg nem kérsz rá.

Anya nyugalma annyira letaglózott, hogy elkezdtem magam alatt vágni a fát, és olyan kérdéseket feltenni, amiket neki kellett volna.

- Jó, de nem is vagy kíváncsi rá, hogy honnan szereztem és mégis miért?

- Miért lennék kíváncsi arra, amit tudok? – kérdezett vissza.

Ezután olyasmi történt, ami csak ritkán szokott. Olyan értetlen és meglepett arckifejezést vághattam, hogy anya elnevette magát.

- Komolyan azt hitted, hogy nem vettem észre, hogy szerelmes vagy? Igaz, hogy nem vagyok éppen átlagosnak nevezhető anya, de attól még anya vagyok, és az anyáknak feltűnik az ilyesmi.

- Gondolom, nem bírtad ki, és utánajártál, kivel járok – állapítottam meg, miközben szépen lassan visszanyertem az önuralmamat.

- Igen.

- És nem is zavar?

- Amíg nem megy a tanulás vagy a kötelezettségeid kárára, addig azzal randizol, akivel akarsz. Természetesen a sorozatgyilkosokat és a rablókat leszámítva.

Hatalmas kő esett le a szívemről. Nem mintha szakítottam volna Mattel, ha anya ellenzi a kapcsolatunkat, de azért jó tudni, hogy nincs vele semmi baja. Ennek ellenére bosszús voltam, amiért ezt sem sikerült titokban tartanom előtte, de végül is már megszokhattam volna, hogy mindig mindenről tud.

- Akkor tudsz adni ruhát? – tértem vissza az eredeti témára.

- Igen – állt fel anya, és a szobája felé indult. – Várj meg itt!

Két perc múlva már vissza is tért egy hatalmas, kék ruhakölteménnyel a karján.

- Próbáld fel! – nyomta a kezembe. – Ja, és pántnélküli melltartóval kell.

Szó nélkül engedelmeskedtem, de a szobám ajtajában megtorpantam, és visszafordultam.

- Nekem van olyanom egyáltalán?

- Igen – forgatta a szemét anya. – Valószínűleg legalul lesz.

- Oké.

Miután becsuktam magam mögött az ajtót, leraktam a ruhát az ágyamra, és előkerestem azt a melltartót. Tényleg ott volt, ahol anya mondta. Ezután átöltöztem, bár be kell vallanom, az estélyi felvétele elég macerás művelet, de végül nagy nehezen csak sikerült megoldanom.

- Na, milyen? – mentem ki a nappaliba, ahol anya türelmesen várt rám.

Tüzetesen végigmért, és csak utána mondta ki az ítéletét.

- Tökéletesen illik rád – mosolyodott el. – Mindenesetre nem számítottam rá, hogy tényleg elmész. Azt hittem, sokkal jobban félsz a lelepleződéstől, és persze a bálokat is jobban utálod.

Úgy döntöttem, teljesen őszintén válaszolok neki. Végül is nemcsak az anyám volt, hanem a mesterem is, aki már nagyon sokszor tett ki halálos veszélynek, csaknem akad ki pont ezen.

- Amióta Matt elhívott, Képesség sugallta rosszérzésem van. Ott kell lennem, hogy megakadályozzam, ami történni fog, bármi miatt is van ez.

Anya arcáról egy másodperc alatt lehervadt a mosoly, és egy pillanatra olyan fájdalom tükröződött a tekintetében, ami eddig csak olyankor fordult elő, ha valaki apa haláláról mesélt, de hamar úrrá lett az érzelmein, és ha nem lennék benne teljesen biztos, mit láttam, azt is hihetném, hogy csak hallucináltam.

- Ebben az esetben fegyverekre is szükséged lesz. A szoknyád úgyis olyan bő, hogy kényelmesen elrejthetünk alatta néhány acéltőrt, amiket nem képesek érzékelni a fegyverdetektorok.

- Nem hiszem, hogy szükség esetén lenne időm előszedni őket, és különben is, megmotozhatnak – vétóztam meg az ötletét, de ettől még jól esett, hogy ennyire komolyan vette a fenyegetést, és ennyire megbízott a Képesség-érzékelésemben. – Én inkább arra gondoltam, hogy vészhelyzet esetére a kezem közelében tartom a fénykardom – mondtam, miközben a Képességgel megkerestem a baltot, és a speciális kommunikációs módunkon megkértem, hogy a jelenleg lábperecnek álcázott fegyverből legyen az a gyönyörű, fém karperec, amit eredetileg kigondolt. A balt azonnal segített, és néhány másodperc múlva az ékszer már ott díszelgett az alkaromon.

- Nem hinném, hogy megmotoznának, de ha úgy véled, hogy tőrök nélkül is menni fog, legyen – egyezett bele anya. – Arra viszont nagyon vigyázz, hogy a fénykardot tényleg csak a legeslegvégső esetben használd.

Nem kellett a figyelmeztetése ahhoz, hogy tudjam, milyen következményei lehetnének, ha előszedném az extrakülönleges kék színű kardomat a bál kellős közepén. Kétlem, hogy Matt meg tudna védeni a Választott testőröktől, hiszen annak ellenére, hogy a bűnözők ellen harcoltam, én is törvényen kívülinek számítottam, ezért tuti el akarnának kapni, a barátom pedig még nem király, ezért nincs korlátlan hatalma felettük. Persze, ez a gondolatmenet Matt segíteni akarását is feltételezi, amit lehet, nem tudhatnék a magaménak, hiszen már a Leo ügytől is iszonyúan kiakadt, és el tudom képzelni, mennyire dühös lenne, ha kiderülne, hogy egy ilyen fontos dolgot titkoltam el előle.

Először valami csípőset akartam válaszolni, hogy legalább addig ne kelljen a lehetséges következményekre gondolnom, de ez nem lett volna tisztességes anyával szemben. Azzal, hogy elengedett, ő is hatalmas kockázatot vállalt, mivel ha minden balul sülne el, és lelepleződnénk, akkor legnagyobb valószínűség szerint, ha akaratlanul is, de őt is magammal rántanám.

- Rendben van, vigyázni fogok.

- Akkor ezt megbeszéltük. Ugye, szereztél magadnak fuvart? Ebben a ruhában őrültség lenne deszkázni – váltott témát.

- Persze. A telepiek úgyis lógtak nekem néhány szívességgel.

- Remek – nyugtázta elégedetten. – Hányra jön az autó?

- Nyolcra.

- Akkor van három óránk arra, hogy megcsináljam a hajad, és kisminkeljelek.

- De hát álarc lesz rajtam! – tiltakoztam. Éppen elég sokkot okozott nekem ez a mesebeli hercegnőket idéző báli ruha, az idegrendszerem már nem biztos, hogy kibírná a sminket is.

- Rendben, akkor smink nem lesz – adta meg magát anya rögtön, ami azt mutatta, hogy ezt ő se gondolta teljesen komolyan. - A hajaddal viszont akkor is kezdeni kell valamit.

- Nem lenne elég, ha egyszerűen csak ki lenne bontva? Úgyis hosszú, egyenes hajam van, az csak nem fest olyan rosszul – próbálkoztam reménykedve.

- Azért ennyire könnyen nem úszod meg! Viszont nem vagyok fodrász, és én se érthetek mindenhez, ezért egyszerűen csak behullámosítom. A te hajad olyan, mint az enyém, így egy mosás után úgyis újra egyenes lesz.

- Legyen – adtam meg magam, és türelmesen tűrtem, hogy megcsinálja a hajam. Pontosabban tűrtem volna, ha nem lett volna annyira unalmas egy helyben üldögélni. Hamar fészkelődni kezdtem, amit anya nem díjazott túlzottan, ezért a figyelmem lekötése céljából kérdezgetni kezdett az általános illemszabályokról. Beszélgetés közben kiderült, hogy enyhén szólva elég szegényesek az ismereteim ezen a téren, amit valószínűleg az okozhatott, hogy amíg jártam illemtanra, soha nem figyeltem oda, mert nem érdekelt a téma, és nem hittem, hogy valaha szükségem lesz rá. Anya természetesen minden tőle telhetőt megtett, hogy minél több információt beleverjen a fejembe, így mire elérkezett az indulás ideje, majd szétrobbant az agyam.

- Egész jól nézel ki – nézett rá anya büszkén a kész művére. – Már csak az álarc és a cipő hiányzik – tettem még hozzá, besietett a szobájába, és egy percen belül vissza is jött az említett tárgyakkal.

- Te meg akarsz ölni?! – kiáltottam fel, és védekezően magam elé tartottam a kezemet, amikor megláttam a kezében tartott cipőt, aminek volt sarka.

Ő bosszúsan nézett rám.

- Lea, ne dramatizáld túl! Ez mindössze három centis. Tudom, hogy nem kényelmes neked, de ehhez a ruhához nem vehetsz fel lapos talpút, bármennyire is szeretnél. Különben sem fogsz belehalni.

Tudtam, hogy ezt úgyse úszom meg, ezért inkább nem vitatkoztam tovább, és inkább próbáltam feldolgozni a sokkot, amit a ruha, a cipő és a hajam hullámosítása okozott. Nagyon nem voltam hozzászokva az ilyesmihez, és csak a Képesség figyelmeztetése tartotta bennem a lelket. Ha ez nem lett volna, tuti, visszakozom, és hagyom a csudába az egészet, de így nem tehettem meg.

- Rakd fel az álarcot! – kértem anyát mogorván, miután gondolatban ejtettem a cipő témát. Őt szemmel láthatóan teljesen hidegen hagyta a duzzogásom, és teljes lelki nyugalommal felhelyezte a kék álarcot, ami az orrom aljától a homlokom közepéig tartott, azaz kábé az arcom felét takarta el.

- Mindjárt nyolc – pillantottam rá a személyi hívómra, majd gondolatban megkértem a baltot, hogy alakítsa át valamivé, mivel ezzel a ruhával elég hülyén nézett ki, de megválni nem akartam tőle. Még szükségem lehetett rá. A balt magához képest hosszú ideig töprengett. Valószínűleg nem tudta eldönteni, mi is nézne jól ki a mostani ruhámhoz – igen, ahogy az elmúlt néhány hónapban megtapasztaltam, elég komoly divat érzeke volt, az enyémnél legalábbis nagyobb -, majd egy számomra túl csicsás megoldást választott. A személyi hívómból nyaklánc lett, aminek a közepén egy belül lyukas szív volt. Komolyan, ma mindenki a halálomat akarja?

- Tudom, hogy ez számodra már túl sok – mosolyodott el anya a nyaklánc láttán -, de ne szekáld miatta a baltot, ugyanis igaza van, és tényleg jól néz ki.

Bármennyire is nem tetszett, úgy döntöttem, ma már mindent eltűrök, de ezután hosszú, nem is, nagyon hosszú ideig nem leszek hajlandó mást felvenni, csak amiben kényelmesen érzem magam, ergo farmert és pólót.

- Kibírom – feleltem, majd a fejemmel a szobám felé böktem. – Bemegyek a meghívóért.

A Mattől kapott kártyát hamar megtaláltam, de nem mentem vissza anyához azonnal, hanem megpróbáltam felkészíteni magam az előttem álló estére. Ez nem igazán jött be, mivel annyi borzalmas forgatókönyv jutott az eszembe, hogy jobbnak láttam nem gondolkozni, és a szokásos lesz, ami lesz filozófiámhoz fordulni.

Amikor kiléptem a szobámból, anya azzal fogadott, hogy egy modern légautó áll a házunk előtt, szóval igyekezzek.

Miután felvettem a cipőt, nem bírtam ki, muszáj volt még egyszer kifejeznem a nemtetszésemet, de persze anyát egyáltalán nem hatottam meg vele.

- Ha kitöröm a bokámat, az a te lelkeden fog száradni. – Jó, ha alapul vesszük azt az esetet, amikor prostinak álcáztam magamat, és abban a hatalmas sarkú cipőben jártam, elég valószínűtlen, hogy ebben bármi bajom essen, de erről anya nem tudhatott, hiszen csak azután kezdett el kémkedni utánam, miután előjött a Képességem.

- Valahogy túl fogom élni – válaszolta csípősen, és a kezembe nyomott egy hatalmas fekete köpenyt.

- Vedd fel! Nem akarom, hogy a szomszédok gyanakodjanak.

- Ja, mert egy tetőtől-talpig feketébe bugyolált alak egyáltalán nem feltűnő – morogtam, miközben engedelmesen felvettem a ruhadarabot.

- Kevésbé, mint egy farmernadrágos, deszkás lány báli ruhában – vágott vissza mosolyogva, majd elkomorodott. – Remélem, sikerül megakadályoznod, amit a Képesség jelzett.

Nagyot nyeltem, mivel eszembe juttatta a köveket a gyomromban.

- Én is – mondtam, azzal kisétáltam az ajtón.

Sam ott várt rám a kapunknak támaszkodva.

- Már azt hittem, mégse veszed igénybe a szolgálataimat – üdvözölt.

- Nincs akkora szerencséd – vigyorogtam rá, és beültem a hátsó ülésre. – Ugye, nem lehet kívülről belátni az ablakon? – kérdeztem, amikor ő is beszállt, mivel elég kényelmetlenül éreztem magam a köpenyben, és melegem is volt.

- Persze, hogy nem – válaszolta.

- Remek – nyugtáztam, és ledobtam magamról a ruhadarabot.

- Indulhatunk? – fordult hátra.

Nem tudtam nem észrevenni az arcán a döbbentet, amit a kinézetem váltott ki belőlem.

- Tisztázzunk valamit! – kezdtem fenyegetően. – Senkinek nem beszélhetsz arról, hogy mit csináltam ma, arról pedig végképp nem, hogy miben csináltam!

Az egy dolog, hogy ismeretlen arisztokraták, Felix és Matt ilyen ruhában láthatnak, de ha ezt a csempészek és a deszkások megtudnák, akkor azt sose tudnám lemosni magamról.

Sam hamar visszanyerte a lélekjelenlétét.

- Kérése számomra parancs, hölgyem – húzott, de kihallottam a hangjából, hogy tartani fogja a száját.

Ezután elindította a légautót, aminek hála fizikailag is közelebb kerültem a bálhoz, ahova magamtól soha az életemben nem mentem volna el, de a Képesség, mint az elmúlt félévben többször is, nem hagyta, hogy a saját fejem után menjek.

A segítségeteket szeretném kérni, csak egy szavazás az egész, de mindenki véleménye jól jönne :)
http://limoagymenesei.blogspot.hu/2012/09/mi-legyen-prologussal.html

29. fejezet

A hétfőn esedékes félévi vizsga már az ajtónkban toporgott, de ezzel egyik évfolyamtársam se foglalkozott, aki már megszerezte a kristályát, és így nem kellett ismételni mennie a Harminckettesre. Mindenkit a ma reggeli hírek izgattak, amiben egy meghiúsított terrorista akcióról számoltak be, amit egy óriási magánházban követtek el, hogy megöljék az ott tartózkodó magas beosztású nőket. Önmagában ezt még nem lehetett a szenzáció kategóriába sorolni, viszont a meghiúsítót már annál inkább. Képek igazolták, hogy a nők egy titokzatos megmentőnek köszönhették az életüket, akinek kék fénykardja volt, és ugyanolyan ruhája, mint még anno a Fehér Harcosnak. A riporter természetesen azonnal párhuzamot vont kettőjük között, a jövevényt elnevezte Kék Harcosnak, és a bátorságáról, valamint a tehetségéről beszélt, hiszen egymaga elintézett harminc terroristát úgy, hogy egyikőjüket se ölte meg. El kell ismerni, ez tényleg szép teljesítmény, de a lenyűgözésemhez ennél azért több kellett. Erre a végzett Választott testőrök bármelyike képes lenne, és most, hogy Robert mester megtanított a fénykardforgatás legalapvetőbb fogásaira, talán még én is, bár e felől azért akadtak kétségeim.

Éppen ezért nem is kavart fel túlzottan a hír. Úgy voltam vele, hogyha ez a valaki tényleg a Fehér Harcos nyomdokaiban jár – ebben a pontban mindegyik teória megegyezett -, akkor az idővel úgyis ki fog derülni, nem kell feleslegesen izgatnom magam rajta.

Eredetileg tanulni akartam, de Mark annyira felvillanyozódott a történtektől, hogy ő is folyamatosan teóriákat gyártott, és ki mást talált volna meg velük, mint engem? Egy ideig még figyeltem, de aztán el kezdett fárasztani a téma és a hatalmas lelkesedése is. Nem mintha nem érdekelt volna, amiket mondott, de az áradozása nagyon hamar találgatásba fulladt, ráadásul a rajtam való lógása is egyre jobban zavart.

Nem arról volt szó, hogy nem kedveltem, mert év eleje óta összebarátkoztunk, csak mivel egy párba osztottak minket, így reggelente együtt edzettünk, az olyan órákon, amiken kellett együtt gyakoroltunk, ráadásul a legtöbb tárgyra is közösen készültünk fel. Ha ez nem lett volna elég, amikor pedig nem vele voltam, akkor Matthew herceggel edzettem, gyakoroltam a Képesség használatát, tanultam vagy fejlesztettem a fizikai erőnlétemet. Összegezve tehát, az időm nagy részét Markkal töltöttem, a fennmaradó részt pedig kemény munkával.

Mióta elkezdtem a Választott testőr képzést, alig voltam otthon, hogy a barátaimmal való találkozásról és a pihenésről ne is beszéljünk. Nem mintha nem kaptunk volna semmi szabadidőt, de olyankor inkább mindig a tanulás vagy az edzés mellett döntöttem. Ha Lea tudná ezt, akkor biztos, lestréberezne, de nem tudja, és igazából nem is nagyon érdekel, mi a véleménye erről. Nem azért jöttem ide tanulni, hogy éppen csak átcsússzak a vizsgákon, hanem a tőlem telhető legtöbbet ki akartam hozni magamból, és ez a saját megítélésem szerint eddig sikerült is.

Az, hogy a tanáraim mit gondolnak erről, hétfőn fog kiderülni, amikor a képességeink szerint és persze a félévi záróvizsga eredményétől függően csoportokba osztanak minket. Erről elvileg nem szabadna tudnunk, és igyekeztek is minket elkülöníteni a felsőbb évesektől azzal, hogy nem léphettünk be a lakrészükbe, máshol ettünk, és máshol is voltak azok az óráink, amit megtehettek. Ezzel csak annyit sikerült elérniük, hogy nem haverkodtunk össze velük, de minimálisan azért elkerülhetetlen volt az érintkezés, és többek közt ezt a csoportos dolgot elárulták nekünk, de nem részletezték. Szerintem úgy voltak vele, hogy nem árt, ha nem szerzünk tudomást mindenről, és izgulunk egy kicsit.

Hamar rájöttem, hogy Mark egyhamar nem fog békén hagyni, és így nem fogok tudni tanulni, mert amikor ilyen lelkes, sose veszi észre, hogy zavarja a másikat, megsérteni pedig nem akartam, ezért köztes megoldást kellett választanom, ha a Kék Harcosról szóló pletykáknál valami értelmesebbel akartam eltölteni a vasárnap hátralévő részét.

Megvártam, amíg lezárja az aktuális gondolatmenetét, és csak akkor szólaltam meg.

- Bocsánat, de nekem most mennem kell. Megígértem anyának, hogyha lesz időm, akkor hazamegyek, mert már hetek óta nem látott. Ugye nem gond? – Ez még csak nem is volt hazugság, mert amikor legutóbb beszéltem anyával, akkor tényleg hiányolt.

- Persze, menj csak, megértem – szomorodott el Mark. – Nekem úgy is be kell mennem a laborba.

Tudtam, hogy ez a szomorúság elsősorban nem onnan fakad, hogy itt hagyom, hanem azért kenődött el, mert őt nem igazán hiányolták a szülei. Ami azt illeti, a tanév kezdete óta csak egyszer ment haza, és amennyire én tudom, személyi hívón vagy telefonon – attól függ, melyik van nekik – is csak négyszer, maximum ötször beszéltek.

Együtt érzően hátba veregettem, amikor távozott a szobámból, majd amikor becsukódott a háta mögött az ajtó, a Választott testőr tanítványi egyenruhámból átöltöztem valami hétköznapibba. A pulóverem fölé végül felvettem egy dzsekit is, mivel elfelejtettem elhozni otthonról a kabátomat, és azért mégiscsak tél volt. Még akkor is, ha a Fővárosban elég ritka vendégnek számító hó eddig egyáltalán nem is esett.

Az átöltözés után lekaptam a deszkámat a szekrényem tetejéről, majd elhagytam a szobámat, és szokás szerint gondosan bezártam magam után az ajtót. Nem mintha bármit is titkolnom kellett volna, és a fénykardomon kívül nem is tartottam ott semmi értékeset, de a szokás nagy úr.

Rutinosan vágtam át a folyosókon, kiléptem a palotából az egyik oldalsó ajtón, és átvágtam az udvaron, amin szokás szerint most is többen edzettek. A kapunál felmutattam a belépőkártyámat az őrt álló testőrnek, akit igazából látásból már ismertem, de a formaságokat be kellett tartani.

A falon túl azonnal felpattantam a deszkámra, és hazafelé vettem az irányt. Nagyon élveztem, ahogy átsuhantam a légautók között. Néhány perc után már képtelen voltam ellenállni a csábításnak, és teljes sebességre kapcsoltam. Eddig az iskola annyira lekötötte a figyelmemet, hogy csak a száguldás közben döbbentem rá, mennyire is hiányzott ez már nekem.

Valahol félúton szirénázás ütötte meg a fülemet. Ahogy körülnéztem, azonnal rájöttem, hogy a közelben rajtam kívül senki nem lépte át a sebességhatárt, és nem is szlalomozott szabálytalanul az autók között, tehát engem üldöztek. Gimnazista koromban, sőt még korábban is megtörtént már ez velem néhányszor, szóval újdonságot nem okozott, de egy kis lelkiismeret-furdalásom azért volt, hiszen mégiscsak Választott testőrnek tanultam, és így be kellett volna tartanom a szabályokat. A lelkiismeret-furdalás azonban nem tartott sokáig, a helyét ugyanis szinte rögtön átvette az adrenalinlöket, én pedig bevetettem az összes ügyességemet, és még vakmerőbben vágtam be a légautók elé.

Az első adandó alkalommal lefordultam egy mellékutcába, és gyorsan hátrapillantottam. A rendőrök még mindig nem maradtak le, ami csak azért volt lehetséges, mert légmotorral követtek, amiknek a végsebessége nagyobb, mint egy deszkának, és manőverezni is viszonylag könnyen lehetett velük, de persze egy deszka sokkal több lehetőséget nyújtott. Még sose fordult elő, hogy nem légautóval üldöztek, de ez nem jelenthetett komolyabb problémát. Annál azért nagyobb tehetséggel és tapasztalattal rendelkeztem, hogy esélyük legyen elkapni.

Nagyon élveztem az üldözést, és ezért nem is nagyon igyekeztem lerázni őket, de körülbelül öt perc múlva úgy döntöttem, lehetőséget adok nekik a valódi bűnözők üldözésére. Pont olyan városrészben jártunk, ami a tenyeremnél is jobban ismertem – ilyenből egyébként elég sok van -, ezért pillanatok alatt sikerült kiötölnöm egy egyszerű menekülési tervet.

Amikor először lehetőségem adódott rá, lefordultam egy zsákutcába, és egyenesen az utat elzáró régimódi magas téglafal felé tartottam, ami mögött egy viszonylag néptelenebb utcácskát lehetett találni. Két méterrel a fal előtt kinyúltam a Képességért, a segítségével felugrottam a járművemről, és még az ugrás közben a kezembe reptettem a deszkát.

Az időzítés tökéletesre sikerült, ugyanis sikerült ráugranom a fal tetejére. Hátrafordultam, küldtem elégedett mosolyt a rendőröknek, akik felől nagy adag döbbenetet érzékeltem, majd leugrottam a túloldalon. Még a levegőben a talpam alá raktam a deszkát, a Képességgel csökkentettem a zuhanást, és így amint megfelelő magasságba értem, már száguldottam is tovább. Az üldözőim így már nem kaphattak el, hiszen kerülniük kellett, és mire ezt megtették – ha egyáltalán vették rá a fáradságot -, már rég bottal üthették a nyomomat.

Ezután kicsit visszább vettem a tempón, és zökkenőmentesen jutottam el hazáig. A kapun belépve megkordult a gyomrom, és reméltem, hogy anya többet főzött a kelleténél, mert nem jeleztem előre az érkezésemet, és így nem is készülhetett fel még egy éhes szájra.

Úgy döntöttem, hogyha már nem jeleztem előre az érkezésemet, akkor az hadd legyen teljes meglepetés, és ne leplezzen le az ajtó csapódás, vagy a lépteim, ezért igyekeztem nagyon halk lenni. Az igyekezetemet siker koronázta. Amikor már bent voltam a házban, hangos szóváltást azonosítottam a konyha felől, ami az érkezésemre se maradt abba, tehát nem hallottak meg.

Lea és anya hangja is elég indulatos volt, így már az előszobából hallottam minden szót.

Eredetileg félbe akartam szakítani a vitát, de aztán a húgom szavai felkeltették a kíváncsiságomat, ezért olyasmire vetemedtem, amire már régen nem. Hallgatózni kezdtem.

- Mi lett volna, ha félre sikerül a terved? Megmondom én. Mindannyian meghalunk. Talán ezt akartad?

- Csak azt akartam elérni, ami történt. Ha nagyon nem ment volna, akkor az utolsó pillanatban besegítettem volna, de nem volt rá szükség. Ezzel a vita le van zárva – válaszolta anya erélyesen.

Amikor ilyen hangot ütött meg, akkor mondhattunk neki akármit, levegőnek nézett, és ezt Lea is tudta, legalábbis a közelgő léptei erről árulkodtak. Gyorsan kellett cselekednem, ha nem akartam lebukni.

- Hazajöttem! – kiáltottam fel, és beléptem a nappaliba.

Lea majdnem belém rohant, de még idejében korrigálta a mozgását, és kikerült.

- Jobban is vigyázhatnál! – vetette oda nekem dühösen, majd beviharzott a szobájába.

Amikor a konyhába léptem, értetlen arcot vágtam, ami teljesen őszinte volt, hiszen a kihallgatott beszélgetésfoszlány ellenére tényleg nem tudtam, mi baja van a húgomnak.

- Őt meg mi lelte?

- Semmi különös, csak kamasz – legyintett anya, de életemben először láttam rajta, hogy hazudik.

Az ösztöneim szerint a vita szorosan összefüggött azzal a titokkal, amiről a negyedévi vizsgám után Lea azzal a hírrel akarta elterelni a figyelmemet, hogy van barátja. Már akkor észrevettem anya hazugságát ezzel kapcsolatban, de nem gondoltam volna, hogy ez kettejük közös titka, pedig így utólag logikusnak tűnt. Már csak azt kellett kitalálnom, mit titkolnak előlem, de ez őket ismerve egyáltalán nem tűnt könnyű vállalkozásnak. Mindenesetre úgy döntöttem, elaltatom a figyelmüket, úgy teszek, mintha egyáltalán nem gyanakodnék, és kivárom a megfelelő alkalmat az információszerzésre.

- Majd kinövi – vontam meg a vállamat nemtörődömséget színlelve, majd témát váltottam. – Mi lesz az ebéd?

- Nem főztem, mert nekem nemsokára találkozóm lesz egy régi baráttal, Lea tud magának szerezni, és nem számítottam rá, hogy jössz. Sajnálom – kért bocsánatot a semmiért, és látszott rajta, hogy komolyan is gondolja.

- Semmi baj, majd eszek máshol. Különben sem ártana találkozni néhány régi haverral. Mostanában nagyon elhanyagoltam őket.

Valójában örültem is annak, hogy elszabadulhatok, és nem kell közönyt színlelnem, amikor a gondolatok sebesen száguldottak a fejemben az anyám és a húgom közös titkával kapcsolatban.

Ezután körülbelül húsz percig beszélgettünk, ami teljes egészében anya faggatásából a sulival kapcsolatban állt, és a válaszaimból.

- Most már mennem kell – mondta anya végül, amire kikísértem az ajtóig. – Sok sikert a vizsgához! – fordult még vissza a kapuból.

- Köszönöm.

Mosolyogva néztem, ahogy távozik, majd Lea szobájába mentem.

- Nem tudsz kopogni? – kérdezte miközben felült az ágyán. Szemmel láthatóan még mindig lángolt benne a düh, amit fel se vettem.

- Csak szólni akartam, hogy elmegyek a telepi vendéglőbe ebédelni. Jössz?

- Úgy érted, a telepi kocsmába? – nyomta meg az utolsó szót Lea.

Jó, igazából a kettő keveréke volt. Leginkább a telepi csempészek jártak oda, és elég gyakran részegre itták magukat, de nagyon jókat lehetett ott enni, és a személyzettel is jó kapcsolatot ápoltam, ráadásul Harold tulajdonában állt.

- Tudod, hogy narancslevet szoktam ott inni – utaltam a négy évvel korábbi fogadásra Harolddal, amit a férfi elvesztett, és így egész hátralévő életemben ingyen fogom ott kapni a narancslevet. – Akkor jössz vagy nem?

- Na jó, veled megyek – egyezett bele Lea lemondóan, mintha csak szívességet tenne vele.

- Akkor igyekezz, mert az fizet, aki először ér oda – vigyorogtam Leára, majd ügyet se vetve a méltatlankodó kiáltására kirohantam a házból, és felpattantam a deszkámra. Az utcán nagylelkűen megvártam, amíg ő is kilépett a kapun, és csak azután gyorsítottam fel. Elhatároztam, hogy egy kellemes délutánt fogok eltölteni a húgommal, de azt is, hogy minden mozdulatát figyelem majd, hátha közelebb kerülök a titok megfejtéséhez.

***

Másnap reggel a szokásos edzés előtt nyugodtan ácsorogtam az udvaron az aktuális kiképzőre várva. A többieknek már nem sikerült ennyire megőrizni a higgadtságukat. Mivel tegnap csak a Kék Harcossal foglalkoztak, így nem is gondoltak a vizsgára, és az izgalom most támadt rájuk, míg én már sikeresen felkészültem lelkileg.

Várakozás közben anyáék rejtélyes beszélgetésére gondoltam, de egyszerűen nem találtam logikus magyarázatot. Nem jutott eszembe semmi, ami akár egy picit is valószínűnek tűnt, figyelembe véve, hogy egyikük se volt Képességhasználó. Láttam anya papírjait, és a tavalyi felmérés után Leáét is. Különben is, ha azok lettek volna, akkor lehetetlen, hogy ne vegyem észre. Kivéve persze, ha annyira erősek, hogy tökéletesen el tudják rejteni. Ez utóbbit elméletileg el lehetett képzelni, de gyakorlatilag nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége. Főleg úgy, hogy Lea tizenhét évesen már túl öreg. Az én tizenhat éves Képesség-felébredésem is csodaszámba ment.

Nem maradt több időm ezen filozofálni, mert megérkezett Robert mester. Ez különös volt, ugyanis emlékeim szerint még egyszer se tartotta ő a reggeli edzést.

- Változott a program. Az edzés elmarad, helyette azonnal kezdődik a vizsga. Mindannyian menjetek el a fénykardotokért! Tíz perc múlva találkozunk a szimulációs teremben.

Amikor jelzett, hogy leléphetünk, azonnal sarkon fordultam, és sietős léptekkel a szobám felé vettem az irányt. Ott felkaptam a fegyvert, és máris a találkozóhely felé tartottam. Félúton két másik évfolyamtársammal találkoztam, és velük együtt mentem tovább, de a beszélgetéshez mindannyian túl feszültek voltunk.

Amikor beléptünk a terembe Robert és Owen mester már ott volt három másik Választott testőrrel együtt, akiket még nem ismertem.

Robert mester megvárta, amíg mind a nyolcan összegyűltünk, és csak aztán kezdett el beszélni.

- Elérkeztünk a féléves vizsgához. A vizsga alatt megmutatjátok a fénykardotokat, teszteljük elég erős-e, és azt is felmérjük majd, ti mennyit tanultatok az évfolyamán, és hányadán álltok a Képességgel. Főként a vizsgaeredmények alapján, de az egész eddigi munkátokat is figyelembe véve öt csoportba osztunk titeket, mint minden korábbi elsőévest. Ezentúl nem együtt edzetek majd, hanem a csoportotok szerint az idősebbekkel együtt. Az egyes csoport a legrosszabb, az ötös a legjobb. Természetesen kemény munkával az évek során felsőbb csoportokba kerülhettek, de ez fordítva is működik. Ha úgy látjuk, hogy valaki nem elég jó, akkor lejjebb kerül majd. Minden világos?

Nem akartam kérdést feltenni, de ha terveztem is volna, Robert mester szúrós tekintetét látva biztos, meggondoltam volna magamat. Valószínűleg ezzel a többiek is így lehettek, mert senki nem jelentkezett.

- Remek. Véletlenszerűen fogunk behívni titeket. – Lassan végigjáratta a tekintetét rajtunk, majd megállapodott Ericen. – Eric, te kezdesz! A többiek a folyosón várakozzanak.

Engedelmesen kisorjáztunk a teremből. Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, leültem a padlóra, és nekitámasztottam a hátamat a falnak.

- Mit csinálsz? – nézett rám elképedve Mark, mintha növesztettem volna egy második fejet a már meglévő mellé.

- Gondoltam, leülök, mert így kényelmesebb. Ez úgyis eltarthat egy darabig – böktem a fejemmel az ajtó felé.

Mark legnagyobb megrökönyödésére a többiek követték a példámat.

- Igaza van – vonta meg a vállát Aaron, egy középmagas, fekete hajú srác Mark vádló tekintetét látva. – Minek álldogáljunk, mint aki karót nyelt, ha pihenhetünk is?

Mark nem tiltakozott tovább, de nem ült le mellénk.

Ezután csend lett. Valószínűleg hozzám hasonlóan a többiek is azon gondolkoztak, ami ránk várt. Nagyon idegesítő helyzet volt. Azt kívántam, bárcsak én kerültem volna sorra elsőként. Minden jobb, mint ez az idegőrlő várakozás.

Körülbelül húsz perc múlva nyílt az ajtó, és az egyik számomra ismeretlen Választott testőr Shane-t szólította, de Eric nem jött ki. Nyilván egy másik ajtón távozott, hogy ne árulhassa el, mi történt vele a vizsgán.

Amilyen szerencsés vagyok – gondoltam magamban –, biztos utolsónak hívnak be.

Sajnos igazam is lett. A végén kétórányi várakozás után egyedül ücsörögtem a folyosón. Előttem Aaront hívták be, és amikor körülbelül tíz perce ment el, felálltam, kinyújtóztattam a tagjaimat, és amennyire tőlem telt, bemelegítettem. Valamiért biztos voltam benne, hogy szükségem lesz minden rugalmasságomra, és a Választott testőrök Robert mesterrel az élükön nem csak kérdéseket fognak feltenni.

Amikor kinyílt az ajtó, és kiszólt értem a Választott testőr, kicsit szorongva ugyan, de követtem a férfit. Utasított, hogy álljak a terem közelére, majd távozott az egyik oldalsó ajtón. Valószínűleg a megfigyelőszobába mehetett, de nem tudhattam biztosan, mert úgy állították be, hogy csak ők láthassanak engem, és én ne láthassam őket.

- Bár ez a szimulációs terem – hallottam meg Robert mester hangját -, a most következőek nem szimulációk lesznek, tehát adj bele mindent.

Miközben beszélt, leakasztottam az övemről a fénykardomat, és kinyúltam a Képességért. Ezzel a lehető legjobban felkészítettem magam egy véletlenszerű támadásra.

Hirtelen sok kisebb tárgy közeledését éreztem minden irányból. Azonnali reakcióként magam köré húztam egy pajzsot, és bekapcsoltam a fénykardomat. Oda sem figyelve nyugtáztam a penge halk előcsusszanását, és közben a szememmel is felmértem a veszélyt, amit a Képesség jelzett.

Ökölméretű kövek repültek felém, amik ártalmatlanul pattantak le a védőpajzsomról. Alapállásba álltam a fénykardommal, és feszült figyelemmel vártam a második hullámot. Néhány másodperc eltelt bárminemű történés nélkül, majd egyszer csak a védőpajzsom gyengülését éreztem, és egyre nehezebben sikerült fenntartanom. Annál azért erősebb voltam, hogy néhány kőtől, aztán pedig a semmitől elgyengüljek, tehát valakinek kívülről kellett babrálnia vele. A pajzs megerősítése végett ellenálltam volna, de az újabb támadás hiányából kikövetkeztettem, hogy a tanáraim jelezték nekem, nem arra kíváncsiak, mennyire erős pajzsot tudok létrehozni. Nem pazaroltam tehát az energiámat a felesleges ellenállásra, hanem leeresztettem a pajzsot, és még jobban kiterjesztettem az érzékeimet.

Ezután már nem kellett sokat várnom, a következő hullám szinte azonnal elindult, de ezúttal csak a hátam mögül éreztem bajt. Azon nyomban megpördültem, és kettévágtam a kispárna nagyságú követ, majd egy másodikat és harmadikat is, amiktől ha célba érnek, a sebességükből ítélve nagyon komoly, ha nem halálos sérüléseket szerezhettem volna. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy ez a vizsga mennyire halálosan komoly, de a magas tét nem rettentett el, hanem csak még nagyobb lendületet adott.

Rögtön ezt követően már egy másik irányból is záporozni kezdtek rám a kövek, majd fokozatosan mindenfelől, de észre se vettem a nehezedést. Egyre jobban belemelegedtem a harcba, mint máskor a deszkázásba, vagy nagy ritkán egy jó könyv olvasásába, és már csak azt vettem észre, hogy teljesen átadtam magam a harcnak és a Képességnek.

Egyszerűen imádtam a markolat fogását és az enyhe vibrálását a tenyeremben. Ezt már csak fokozta, amikor éles helyzetben használhattam a fegyvert. Akkor egyenesen a fellegekben éreztem magam. Pont, mint most.

Alig észleltem, amikor a köveket éles tőrök, majd lézersugarak váltották fel. Csak ide-oda pörögtem egy tornádó sebességével, és visszavertem minden támadást, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet, így hatalmas meglepetésként ért, amikor nem érkezett több lövedék, és felgyulladtak a fények. Észre se vettem, amikor lekapcsolták a világítást. Valószínűleg ezt is nehezítésnek szánták, de hála Robert mester edzéseinek a koronaherceggel, pontosabban az ott szerzett rutinnak, addigra teljesen a Képességre bíztam magam, és már semmi más nem számított.

Robert mester rejtett hangszórókból érkező hangja rántott ki a harc okozta készültségi állapotból.

- Leonard, gyere a nagy megfigyelő terembe.

Engedelmesen elindultam a megfelelő ajtó felé, közben kikapcsoltam a fénykardomat, és az övemre akasztottam.

A rövid út megtétele alatt elfogott az aggodalom, hogy elég jó voltam-e. Nem talált ugyan el semmi, és nagyszerűen éreztem magam a vizsga közben, de belülről másként látja az ember a dolgokat, mint egy külső szemlélő.

Amikor beléptem a figyelőszobába, meglepve láttam, hogy az öt felügyelőtanáron kívül körülbelül olyan hatvan-hetven diák tömörült ott öt csoportban. Nyilván aszerint az eloszlás szerint, amit a felsőbb évesektől megtudtunk. Az ábrázatukon ülő döbbent arckifejezést viszont nem tudtam mire vélni.

- Kitűnően hajtottad végre a vizsgafeladatot Leonard – fordult hozzám Robert mester. – Ötös csoport – közölte, és megengedett magának egy félmosolyt, ami nála ritkább vendég volt, mint a Fővárosban egy kiadós havazás. – Az az – mutatott egy csoportra, ahol csak öten álltak.

Megkönnyebbülten mosolyodtam el, és egy köszönöm után odamentem az öt tanítványhoz. Fogalmam sincs, mennyire ritka, hogy egy elsőst ide soroljanak, de a felsősök arcát látva egy halvány sejtés azért kezdett körvonalazódni bennem.

Nagyon sajnálom a sok késést, csak a gépem szervizbe került, nem tudtam előtte lementeni a fejezet meglévő részét, ezért várnom kellett, amíg visszakapom, ami ma este következett be :)