26. fejezet

- Itt az ideje, hogy behegeszd a fénykard külső burkolatát – mondta anya, és a kezembe nyomott egy apró szerszámot.

Bólintottam, jelezve, hogy megértettem, majd hozzákezdtem a művelethez. Őszintén szólva nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan kész lesz a fénykardom, hiszen Leo annyit pepecselt vele. Jó, ő egyedül csinálta, nekem meg itt volt anya, aki folyamatosan adagolta az utasításokat, és figyelmeztetett, ha valamit rossz helyre helyeztem, vagy ilyesmi. Ettől függetlenül akkor is gyorsnak találtam a tempót, hiszen hétfőn kezdtük el, és mindjárt kész, pedig csak péntek van. Igaz, hogy nem aludtam valami sokat, de ez akkor is durva.

Apropó durva dolgok, még mindig nem tálaltam ki anyának arról, ami a miniszter házában történt, pedig ez azért nagyon is rá tartozna. Nem is tudom, miért nem mondtam el neki. Talán azért, mert féltem a reakciójától, vagy, mert örültem, hogy tisztában vagyok valamivel, amiről ő nem tud, hogy tudok. Oké, ez elég kacifántos, de szerintem érthető. Az indokaim nyomóssága persze közel se múlta felül a kíváncsiságom és lelkiismeret-furdalásom egyvelegét, ezért hirtelen döntéstől vezérelve úgy döntöttem, mégis elmesélem neki a tegnap esti eseményeket.

- Tudod, ki az a Rosa Felden? – vágtam bele a közepébe, mivel így látszott a legegyszerűbbnek megszerezni azokat az információkat, amiket akartam. Na, meg persze anya se díjazta túlzottan a körítéseket, hanem szeretett hamar átesni a kínos pillanatokon. Gondolom, ezt a tulajdonságomat is tőle örököltem.

- Nem ismerős a neve.

Direkt figyeltem az arcát, miközben ezt mondta, és őszinte értetlenség tükröződött rajta, ami fura, hiszen az a nő ismerte a titkát. Mondjuk, ha jobban belegondolok, nem is olyan meglepő, hiszen Rosa végtére is kém volt, és ki tudja, milyen gyakran váltogatta az álneveit.

- Egy olyan nő, akinek az a különlegessége, hogy látja mások Képességét. Elvileg ismeri a titkodat. Ez igaz? Én azt hittem, hogy rajtam és nagyin kívül senki nem tudja.

Anya elkalandozott egy pillanatra, mielőtt válaszolt. Gondolom, rendezte a gondolatait, hogy még véletlen se kotyogjon el olyasmit, amiről úgy vélte, nem tartozik rám.

- Vannak néhányan, akik tudják az igazat. Ez a Rosa, akiről beszéltél valószínűleg Aura lehet, legalábbis ezen a néven ismert a szakmában. Találó igaz? Végül is a különlegességét tekinthetjük egyfajta auralátásnak. Ami pedig a valódi nevét illeti, azt senki se tudja, de biztos vagyok benne, hogy nem a Rosa Felden az.

- De akkor Felix mért ezt a nevet említette, és nem az Aurát? Ha jobban belegondolok, ezzel akár jó nagy bajba sodorhatta volna a nőt, hiszen könnyen megeshetett volna, hogy elkotyogom valakinek a nevét.

- Nem látok bele az F.F. védelmi miniszterének a fejébe – jelezte anya aranyosan, hogy pontosan tudja, Felix nem csak egyszerűen a gyerekei haverja, hanem fontos pozíciót tölt be az általam vezetett szervezetben. – Ennek ellenére természetesen van egy ötletem. Az Érintetlen – újabb jelentőségteljes célzás –, valószínűleg azt akarta, hogy felismerd Rosát, ha találkozol vele. Az elkotyogásról pedig az a véleményem, hogy Aurora olyan könnyedén dobná el Rosa Feldent és a hozzá tartozó személyiséget, mint bármelyik másik eddigi álnevét. Biztos vagyok benne, hogy ha akarná, tíz perc alatt úgy felszívódna, hogy soha senki nem ismeri fel.

- Még te se?

Anya elmosolyodott.

- Ahhoz hatalmas szerencse kellene, de tekintettel a múltamra, ha elkezdeném keresni, felfedné magát előttem.

Jajj, feljött egy újabb kínos téma. A Fehér Harcos kiléte, amire ugyebár Felix rájött. Ezt igazából szívesen megtartottam volna magamnak, de ha már egyszer őszinteségi rohamom volt, inkább elmondtam neki.

- Felix tudja, hogy te vagy a Fehér Harcos. Nem erősítettem ugyan meg az állítását, de elég biztos a dolgában.

Ami ezután történt, az elég fura volt, ugyanis anya nem lett dühös, sőt még csak egy picit se akadt ki, pedig én arra számítottam, hogy minimum előveszi azt a jellegzetes gyilkos nézését, amibe általában még én is beleborzongok, pedig ilyen tekintetben elég erős az idegrendszerem.

- Sejtettem, hogy előbb-utóbb rá fog jönni – válaszolta anya halálos nyugodtsággal. – Megvan a magához való esze. Csodálkoztam is, hogy te lettél az F.F. vezetője és nem ő. Ne vedd sértésnek, de ő sokkal jobban átlátja a dolgokat, és higgadtabb is, ami nem árt, ha valaki egy ekkora szervezetet akar irányítani.

Rosszul esett, hogy a saját anyám rátermettebb vezetőnek tartotta Felixet nálam, de nem akadtam ki, mert az elmúlt időszakban sokat gondolkoztam ezen. A lelkiismeret ugyanis szakadatlanul gyötört, amiért a titkos kiképzésem miatt elég keveset foglalkoztam az F.F. ügyeivel, és ez arra késztetett, hogy alaposan rágjam át magam ezen a dolgon.

Az eredmény korántsem keltett bennem elégedettséget. Azt leszámítva, hogy valamiért hallgattak rám az emberek, semmi tulajdonságot nem találtam magamban, amivel egy vezetővel rendelkeznie kellene. A pozíciómat valószínűleg csak annak köszönhettem, hogy remekül harcoltam, és ezért felnéztek rám a társaim. A kegyetlen igazság viszont az, hogy háborús példával élve ez az ünnepelt hősök jellemvonása, és nem a hadvezéreké. A hadvezérek olyanok, mint Felix. Körültekintőek, higgadtak, remek stratégák és tisztelik őket a beosztottjaik.

Minél többet agyaltam a dolgon, annál inkább arra jutottam, hogy senkinek nem tesz jót, ha én maradok az F.F. főnöke, de anya megjegyzése adta meg a végső lökést az elhatározásomnak, miszerint lemondok. Mindenkinek jobb lesz így. Én nyugodtan koncentrálhatok arra, amihez értek, vagyis a harcra, a szervezet pedig kap valakit, aki ezerszer rátermettebb a feladatra.

Bármennyire is sértette az önbecsülésemet, hogy lemondjak a pozícióról, aminek az érdekében nagyon sokat kockáztattam azzal, hogy nem egészen négy hónappal ezelőtt betörtem a Nagy Csarnokba, meg kellett tennem, mert így volt helyes.

- Igazad van. Hétfőn lemondok, és Felixet javaslom a posztomra - nyögtem ki nagy nehezen. Leírhatatlanul jó érzést találtam, amikor a szavaim hatására eltűnt a mázsás súly, ami hetek óta nyomasztott, és így már felszabadultan tudtam arra figyelni, amit éppen csináltam, vagyis a fénykardom készítésére.

- Nagyon büszke vagyok rád, hogy végre sikerült felmérned a helyzetedet.

Oké, azért jól esett volna valami olyasmi, hogy biztos vagy benne, egy jól meggondoltad a dolgot kérdés se jött volna rosszul, vagy esetleg legalább annyi, hogy jó vezető voltál. Erről sajnos nem is álmodhattam, ugyebár az én anyám nem képes arra, hogy azért hazudjon, hogy jobban érezzem magam. Ő csak azért hajlandó hazudni, hogy egy csomó mindent eltitkoljon előlem. Mindezek ellenére könnyen túltettem magam anya érzéketlenségén, mert az együttérzés majdhogynem teljes hiányát is tőle örököltem.

Úgy döntöttem, hogy erre inkább nem is válaszolok, és inkább a munkára tereltem a figyelmemet. Az összpontosítás nem volt könnyű, mert ezernyi gondolat kergette egymást a fejemben.

Példának okáért újra rászakadt a nyakamra az Olivia ügy. Pete elhívta ugyan randizni, de a csaj azt válaszolta, hogy csak azután mehet el egy fiúval bárhová, miután a szülei megismerték a srácot, és engedélyezik a kapcsolatot. Elég fura, hogy pont egy ilyen ribancnak védik ennyire a szerelmi életét a szülei, de most inkább nem térnék ki Olivia mocskos jellemére, mert a lista elég hosszú lenne. A lényeg az, hogy Pete itt besokallt, mert az már túl sok lett volna neki, hogy a csaj szüleit is átverje, és azt mondta, akkor a randi tárgytalan. Muszáj volt valamit kitalálnom, máskülönben Olivia még akkor jól is kijöhetne ebből, hiszen a suli legmenőbb srácának felkeltette a figyelmét. Legalábbis ő ezt hitte, és rajta kívül szinte mindenki más is. Összesen tehát két lehetőségem maradt, hogy ebből Olivia porig alázva jöjjön ki. Az első az, hogy én randizok Pete-tel, aminek még a gondolatától is rosszul leszek, mert egyáltalán nem az esetem, ráadásul pasim is van, szóval ez a lehetőség kilőve. Maradt tehát a második variáció. Ez a hihetetlenül zseniális terv abból állt, hogy találnom kellett egy olyan lányt, akinek a szülei ugyanúgy elvárják a bemutatást meg az ilyesmit, mint Olivia ősei. Ilyet még lehetne találni, csak a probléma az, hogy Pete biztos, nem akar egy ártatlan lányt belekeverni a bosszúmba, ezért olyan csaj kellett, akibe rövid úton beleszeret, vagy megtetszik neki.

A haditerv tehát elkészült, csak a megvalósítással akadtak problémák. Először is már réges-régen elhatároztam, hogy nem folyok bele mások szerelmi ügyeibe, és nem játszom el a kerítőnőt, mert az túl sok macerával jár, plusz, ha valami rosszul alakul köztük, akkor azt én szívom meg, mert engem kezdenek el szidni, amiért összehoztam őket. Éppen ezért nem segítettem Liznek abban, hogy Leo észrevegye. Jó, mondjuk ebben az is benne volt, hogy totál nem illenek össze, és Liz szerelme aranyos, meg minden, csak szerintem az, amit érez nem szerelem, hanem rajongás. Egyszóval a barátnőm körülbelül ugyanúgy járt, mintha valami népszerű sztárba esett volna bele, de persze ezt nem említettem neki. Annyira kőszívű még én se vagyok, és mindenkinek jobb úgy, ha magától múlik el a kislányos rajongása, mintha én törném darabokra a szívét azzal, hogy közlöm vele a kegyetlen tényeket. Még a kezdet kezdetén megmondtam neki, hogy nincs esélye Leónál, és ezt bizonyos időközönként finoman megismételtem, így ha nem hallgat rám, akkor az az ő hibája.

Na, de elkanyarodtam a témától. Komolyan mondom, néha nehezebb kordában tartani a gondolataimat, mint azt mondani Mr. Kaylnak, hogy jól áll neki az új öltönye, vagyis mégsem, mert ez utóbbit akkor se ejteném ki a számon, ha diliházból szökött őrültek válogatott eszközökkel napokig kínoznának.

Visszatérve az ügyhöz, Olivia megleckéztetése miatt úgy döntöttem, mégis vállalom a kerítő szerepét, de szilárdan leszögeztem magamban, hogy ez kivételes alkalom, és ha rajtam múlik, többet nem fordul elő. Szerencsére elég sok mindenkit ismertem, mert nagyon széles ismeretségi körrel rendelkeztem, de így se könnyű megtalálni valakinek a tökéletes társat, főleg úgy nem, ha a szülős kitevés is érvényben van. Egyelőre nem is jutott eszembe senki, ezért úgy döntöttem jegelem a témát, és majd megkérdezem Lizt, mi a véleménye a róla. Ő sokkal romantikusabb jellem volt, és jobban is értett nálam az ilyesmihez, ami ironikus, mert ő lett viszonzatlanul szerelmes, míg nagyon úgy néz ki, hogy az én pasim eléggé erősen érdeklődik irántam. Persze szerelemről még nem volt szó köztünk, plusz én se tudtam igazán, hányadán is állunk, meg azt se, hogy én mit érzek pontosan, de nem gyötörtem ezzel magam, mert jól, sőt remekül éreztem magam Matt közelében, és vonzódtam is hozzá, ami a jelenlegi leterheltségemet figyelembe véve szerintem bőven elégnek számított.

- Lea, figyelj oda, mit csinálsz! – szólt rám anya. – Tudom, hogy unalmas, de lehetőleg ne az előtt öt perccel rontsd el, mielőtt végeznél.

A figyelmemet újra a fénykardra fordítottam, és meglepetten vettem észre, hogy amíg itt különféle dolgokon gondolkoztam, a kezem dolgozott. Már csak egy aprócska részt kellett meghegesztenem a nagy mű befejezéséig. Ezúttal tényleg száz százalékosan a munkára figyeltem, és makacsul elkergettem a nem oda tartozó gondolatokat. Ennek meg is lett az eredménye, ugyanis néhány perc múlva végeztem, és így a kezemben tarthattam a vadonatúj fénykardomat.

Nem volt időm a meghatottságra, és az elérzékenyülésre, amiért kész lettem, mert a mesterem megtörte a majdnem áhítattal teli csendet.

- Remek. Akkor most kapcsold be!

Vetettem rá egy szemrehányó pillantást, de igazából nem voltam rá dühös, mert én is látni akartam a fegyveremet működés közben. Felálltam a munkaasztal mellől, majd hátráltam néhány lépést, hogy nehogy bármiben is kárt tegyen az előbukkanó penge, és pillanatnyi habozás nélkül megnyomtam az indító gombot. A magabiztosságomat az okozta, hogy nem kellett tartanom a fegyver felrobbanásától, hiszen az egész elkészítési folyamatot egy profi felügyelte.

A penge halk szisszenéssel szökött ki a markolatból, és majdnem elállt a lélegzetem, amikor megláttam a kék legkülönbözőbb árnyalataiban pulzáló kristályt, és megéreztem a fegyver szenzációs egyensúlyát. Egyszerűen tökéletes volt, és úgy éreztem, mintha nem is csak egy eszköz lenne, hanem ennél sokkal több. Egy csoda.

Még mindig a fénykardot bámultam, amikor azt vettem észre, hogy valami meghatározhatatlan színű ragacs szépen lassan beborítja a fegyvert, ráadásul amikor lenéztem, hogy ez a valami az én kezemből szivárog ki. Annyira megdöbbentem, hogy rám egyáltalán nem jellemző módon felsikítottam, és reflexből elhajítottam a kardot. Pontosabban csak akartam, de nem sikerült, mert a markolat makacsul a tenyeremhez ragadt.

Kétségbeesetten anyára pillantottam segítségért, de ő csak a hátát döntve állt a falnál, és somolygott magában. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha bármit is akarna tenni, pedig éppen ki akart nyírni valami mutáns anyag.

Várjunk csak! Jobban belegondolva anya szórakozott az ijedtségemen, plusz a támadóm összetételét inkább kocsonyásnak lehetett bélyegezni, így ha beletelt is egy kis időbe, de összeállt a képlet. Éppen most mutatkozott meg a balt, amit belém operáltak. Mit ne mondjak, kevésbé ijesztően is tehette volna, mivel majdnem szívbajt kaptam.

- Most mit csinál? – kérdeztem anyát, amikor eltapostam magamban a hirtelen jött pánik utolsó lángocskáját is.

- Kapcsolódik a fénykardodhoz, hogy szükség esetén át tudja alakítani.

- Átalakítani? Azt mondta, a tárgyak alakját képes felvenni, nem átalakítani, vagy eltüntetni őket.

Anya vállat vont.

- Akkor nem volt kedvem egyben elmagyarázni mindent. Tapasztalatok híján túl keveset értettél volna meg, ezért az igazságnak csak egy részét mondtam el.

- Most már hajlandó vagy mindent elmondani? – kérdeztem bosszúsan, miközben a balt még mindig a kardom beterítésén fáradozott. Hihetetlen, hogy anya még az után se volt teljesen őszinte hozzám, hogy megtudtam, ő a Fehér Harcos, és fogalmam sincs, még mikről nem fejtette ki a teljes igazságot.

A mesterem láthatóan jót szórakozott a sértődöttségemen, és már ritkán láttam ennyire jókedvűnek, de ezzel csak olajat öntött a tűzre, mert egyre bosszúsabb lettem. Na, nem mintha ez őt egy cseppet is zavarta volna, sőt csak még jobban érezte magát tőle. Legalábbis a vigyora erről árulkodott.

- Persze, már nincsen semmi akadálya. A tárgyakat háromféle csoportba sorolhatjuk aszerint, hogy a balt miként képes bánni velük. Az első csoportba azok tartoznak, amiket a balt csak simán lemásol, ezekről beszéltem neked korábban. Ezek általában egyszerű eszközök. A második csoportba tartoznak a valamivel nagyobb, bonyolultabb dolgok. Ezeket a balt elemészti, és szükség esetén újra előállítja. Ebbe a kategóriába tartozik például a felszerelés, amit Fehér Harcosként használtam. A harmadik csoportba tatoznak azok, amik már túl bonyolultak ahhoz, hogy a balt le tudja másolni, vagy felemészteni, de még képes módosítani az anyag kinézetét. Ebbe tartozik bele a fénykard és a személyi hívó is. Ja, és természetesen a balt semmit sem tud kezdeni a nagyobb és nehezebb dolgokkal, tehát ne is próbáld meg lemásoltatni vagy átalakíttatni vele a légdeszkádat, mert úgyse sikerül. A fénykarddal is csak a kristály miatt képes boldogulni. Van kérdésed?

A magyarázata elég hosszú és kimerítő volt ahhoz, hogy ne tudjam gyorsan megemészteni, de azért nagyjából sikerült megértenem. Ettől függetlenül természetesen akadtak kérdéseim.

- Hogyan tudom rávenni a baltot a másolásra, az elemésztésre, vagy az átalakításra?

- Ezt nehéz elmagyarázni – válaszolta anya egy kis gondolkodás után. – A baltok kommunikációjával függ össze. Nem képesek beszélni, tehát nem kell attól félned, hogy egyik pillanatról a másikra megszólal egy hang a fejedben, de a szavakat se képesek felfogni. Ők érzésekkel és képekkel kommunikálnak, tehát ha azt akarod, hogy a balt lemásolja a kezedben tartott villát, akkor magad elé kell idézned az evőeszköz kinézetét, erősen akarnod kell, és persze mindezt el kell juttatnod a baltnak. Tudod, a népük elég diszkrét, ezért nem tolakodnak bele a magánéletedbe, ha csak nem muszáj, viszont ez a társalgás kétirányú, szóval ha baj van, ő is képes képekkel és érzésekkel jelezni neked.

Klassz, tehát a balt nem avatkozik bele a magánügyeimbe, és skizofrén se leszek. A nap első igazán jó híre, persze a fénykardom elkészültét leszámítva.

- Ez elég bonyolultnak hangzik – jegyeztem meg.

- Valójában nem nehéz. Csak sokat kell gyakorolni, és menni fog.

- Ez igazán megnyugtató – morogtam az orrom alatt. – Mi tart a baltnak ennyi ideig? – böktem a fejemmel a fegyveremre, amit még mindig nem borított be teljesen a kocsonya.

- A fénykard egy meglehetősen bonyolult szerkezet, ezért időbe telik, amíg felméri, és eldönti, hogy mivé tudja átalakítani, de ezt csak egyszer kell megtennie. Másodjára már automatikusan átalakítja azzá, amit első alkalommal kigondolt.

- Na, álljunk meg egy pillanatra! Nem én döntöm el, hogy a balt milyennek álcázza a tárgyaimat?

- Természetesen nem. A balt egy intelligens lény, és ennyi önállóságot elvár, ha már egyszer segít neked, ráadásul megvannak a korlátai, hiszen nem képes egy csupa fém dolgot szövetdarabnak tettetni. Erről jut eszembe, az átalakítás csak addig működik, amíg a tárgy érintkezik veled. Teszem azt, a személyi hívódat átalakítja karkötővé. Ha leteszed a karkötőt, akkor az visszaváltozik azzá, ami eredetileg is volt. Személyi hívóvá. Az ebből adódó problémák elkerülése végett csak te, és az tudja levenni rólad az álcázott eszközöket, akinek megengeded.

Ez az ügy kezdett egyre bonyolultabbá válni, de hát mégis mit vártam, amikor egy idegen élőlénynek és az anyámnak is köze van hozzá? Persze azt semmi pénzért nem vallottam volna be, hogy kezdek megkavarodni, ezért inkább úgy tettem, mintha érteném, amit mondott. Bíztam benne, hogy csak alaposan át kell gondolnom a hallottakat, és akkor majd tényleg megértem.

- Ahogy látom, a balt mindjárt végez – szólalt meg anya a szavai keltette hosszú csönd után. – Ne ijedj meg, a balt automatikus át fogja alakítani a kardot azzá, amit kiválasztott neked.

Bólintottam, és közben igyekeztem lelkileg felkészíteni magam az eseményre. Amikor a kocsonya teljesen beterítette a kardot, mintha kék színű szikrák pattantak volna ki a fegyverből. Néhány másodperc múlva a kocsonya visszahúzódott, és legnagyobb megdöbbenésemre a fénykard is vele együtt tűnt el. Amikor már semmit nem tartottam a kezemben, a keletkezett massza az alkaromra húzódott, és formálódni kezdett, ami csiklandozott és bizsergető érzést is keltett bennem egyszerre.

Fél perc múlva a balt visszahúzódott a bőrömbe, és egy fém karperecet hagyott maga után. Körülbelül olyan hosszúsággal rendelkezett, mint az alkarom harmada, és egyszerűen, de mégis elegánsan volt megmunkálva, valamint a fémes szürkében három vonal futott körbe, és keresztezte egymást, amik olyan színnel rendelkeztek, mint a kristályom. A karperec egyszerre sugárzott veszélyt és kecsességet, ami nagyon bejött.

- Ez gyönyörű – suttogtam ámulattal, majd visszanyertem a szokásos énemet. – Viszont ékszer, és nem is hétköznapi.

- Mégis, mit vártál, mi lesz belőle? Valami kiálló tüske, vagy esetleg kulcstartó? Mellesleg ez egy lányon egyáltalán nem feltűnő, és ha mégis zavarna, akkor tájékoztatnálak, hogy sokkal könnyebb elrejteni, mint egy fénykardot.

- Jó, de nyáron hogyan rejtem el? – vitatkoztam. – Azt ne mondd, hogy nyáron nem feltűnő egy ekkora fémkarperecet viselni!

Anya bosszúsan felsóhajtott.

- Jól van, elárulok valamit annak ellenére, hogy azt akartam, magadtól jöjj rá. Ha majd szorosabb kapcsolatba kerülsz a balttal, rá tudod venni, hogy alakítson a karperec formáján, és a másik kezeden is képes leszel viselni, de ez bele fog telni három-négy hónapba. Különben pedig nem muszáj mindig viselned. Csak akkor kell, ha szükséged van a fénykardra.

Beláttam, hogy nem tehetek semmit a kialakult helyzet ellen, ezért inkább belenyugodtam. Még mindig jobb, mint félórányi vitatkozás után veszíteni.

- Most mi jön? – kérdeztem végül.

- Visszaalakítod a fénykardodat, amíg én elmegyek valamiért – mondta anya, és elindult a kijárat felé ügyet se vetve arra, hogy döbbent tekintettel bámultam rá. Komolyan, pont akkor hagy itt, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Mondjuk jobban belegondolva mégis jobb, hogy elment, mert így legalább nem fogja látni a bénázásomat.

Törökülésben a földre telepedtem, és megpróbáltam felidézni, mit mondott a mesterem a visszaalakítással kapcsolatban. Hamar rájöttem, hogy semmit, de ettől kivételesen nem kaptam dührohamot, mert valahogy kiokoskodtam, hogy a folyamat valószínűleg visszafelé is ugyanúgy működik.

Jól megnéztem tehát a karperec minden egyes négyzetcentiméterét, hogy hibátlanul tudjam elküldeni a baltnak a képet, és még véletlenül sem azért, mert tetszett vagy ehhez hasonló ostobaságok miatt. Ezután behunytam a szemem, kinyúltam a Képességért, és a saját agyamban kezdtem el kutakodni. Mit ne mondjak, elég érdekes érzés volt. Kábé olyan, mint amikor az ember saját magát csiklandozza, csak ezt átültetve az adott szituációra.

Hosszas agyturkálásba tellett, amíg végre megéreztem valamit, ami nem én voltam. Természetesen azonnal lecsaptam a lehetőségre, és gőzerővel sugározni kezdtem a karperecem képet, majd a vágyat, hogy visszakapjam a fegyveremet, de nem történt semmi. A sikertelen kísérlet nem elkeserített, hanem felhergelt, és csak még makacsabbul ugrottam neki a feladatnak, mert nem engedhettem, hogy az a nyomorék balt ne tegye, amit én akarok.

Amikor újra rátaláltam az idegen érzésre, nem a képet kezdtem el sugározni felé, hanem erősen megragadtam a Képességgel, és szabályosan satuba fogtam a baltot. Oké, ez így elég durván hangzik, de mentségemre szóljon, hogy addigra már iszonyú dühös voltam. Következő lépésként felváltva bombáztam a bennem lévő idegen lényt a karperec és a fénykard képével, amíg végre meg nem értette, és nem éreztem, hogy a karperec levánszorog rólam, és visszaalakul fénykarddá.

Csak akkor jöttem rá, hogy mekkora egy barom vagyok, amikor elégedetten kinyitottam a szemem, és anya kárörvendő vigyorával találtam szemben magam.

- Gondolhattam volna, hogy a nehezebb utat választod.

Ekkor fogtam fel, hogy szimplán le kellett volna vennem az ékszert, és az magától visszaváltozott volna, de hát anya azt nem instrukcióként, hanem figyelmeztetésként mondta el, azok meg csak nagyon nehezen jutnak el a tudatomig, ha eljutnak egyáltalán.

- Csak tudni akartam, hogy elég erős vagyok-e ahhoz, hogy visszafordítsam a folyamatot – hazudtam, miközben úgy tettem, mintha minden figyelmemet a fegyverem látványa kötötte volna le, ami igazából tényleg igaz is volt.

- Hát persze – mondta anya olyan hangsúllyal, ami azt üzente, mintha bevette volna a mesémet, de ha jobban kielemeztem, rájöttem, hogy mégsem. Igen, az én anyám ilyet is tud. – Nagyanyád küldött neked egy ajándékot – közölte, amire kíváncsian elszakítottam a tekintetem a fénykardomról.

Anya kezében egy harci ruha lógott, amiről tisztán látszott, hogy kényelmesen lehet benne mozogni, és még az alakot is elrejti, szóval pont úgy nézett ki, mint a Fehér Harcos felszerelése. Csak a szín különbözött, ugyanis az enyém a kék egy sötétebb árnyalatát öltötte fel.

- Most már csak az van hátra, hogy holnap este megmutasd a világnak, ki vagy – mosolyodott el anya, és miközben ezt mondta, mintha könnyeket láttam volna megcsillanni a szemében, de ez nem teljesen biztos -, ugyanis a mai napon hivatalosan is megszületett a Kék Harcos.