36. fejezet

Boldogság töltött el, sokkot kaptam, és úgy bepánikoltam, mint még soha, ráadásul mindezt egyszerre sikerült produkálnom. Erre egyáltalán nem számítottam, főként azért, mert én még el sem gondolkoztam igazán azon, merre tart a kapcsolatunk, a házasság pedig végképp meg sem fordult a fejemben.

Komoly hátrányként ért, hogy az általában átlátható érzelmeim valamiféle katyvasszá változtak, amihez egyáltalán nem voltam hozzászokva, és így kiigazodni sem tudtam rajtuk, nemhogy logikusan gondolkodni vagy a szívemre hallgatni.

A lényem legbelső része Matt nyakába akart ugrani, és sikoltva igent mondani, de nem voltam képes rá. Annak ellenére nem, hogy tényleg nagyon szerettem őt, és az életemet is habozás nélkül kockára tettem volna érte. Folyton az járt a fejemben, hogy nem mondtam el neki, én vagyok a Kék Harcos, pedig annyi alkalmam akadt már rá. Rettenetesen féltem a reakciójától tekintve, mióta együtt vagyunk, milyen komoly dologról volt szó, és hogy mennyire mérges lett, amikor megtudta, Leo a bátyám, pedig az igazán apróság ehhez képest. Plusz még az is hozzájön ezekhez, hogy Kék Harcosként gyakorlatilag azt a kormányt tettem nevetségessé, aminek nemsokára az élére fog állni.

Nem is álltam készen a házasságra, arra, hogy örökre elkötelezzem magam valaki mellett, még akkor se, ha az a valaki Matt. Pontosabban, ha a rangját nézzük, akkor főleg nem mellette. Csak most fogtam fel a súlyát annak, mit is jelent pontosan a származása. Eddig csak egy srác volt, akibe beleszerettem, egyáltalán nem érdekelt, hogy herceg. Most viszont nagyon is felfogtam, hogy ő két nap múlva király lesz, és bár a legtöbb lány ezt a pozitívumok közé sorolná, én megrémültem tőle. Tökéletesen alkalmatlannak éreztem magamat a lázadó természetemmel együtt arra, hogy belőlem valaha is olyan dáma legyen, mint azok a nők, akiket a bálon láttam.

Mindez ott kavargott a fejemben, eszembe sem jutott gondolkodási időt kérni, és a pánik kimondatta velem azt a választ, amit helyesnek tartottam, még akkor is, ha a szívem majdnem belerokkant.

- Nem – suttogtam, és nyomatékul megráztam a fejem. – Nem vagyok rá képes, és veled szemben sem lenne fair.

Láttam a szemében, hogy bár izgult, de egyáltalán nem erre a válaszra számított, és azt a mély szomorúságot és csalódottságot nem tudtam elviselni, ami az egész lényéből áradt, azt meg végképp nem, hogy ezt én okoztam, ezért sarkon fordultam, és szó nélkül elrohantam.

Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és hátrafordultam, de utána azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Beleégett a fejembe, ahogy lesújtott ábrázattal, földbe gyökerezve állt, és figyelte a távolodásomat.

Minden erőmet beleadtam a futásba – természetesen a Képességet leszámítva -, és nem is érdekelt, merre tartok, csak minél távolabb akartam kerülni attól, akit az imént halálosan megbántottam.

Az őrült rohanásnak egy rövid időre sikerült félig-meddig elérnie, hogy ne gondoljak semmire, de amikor egy óra múlva lihegve megálltam, újult erővel tört rám az egész. A fejemben újra és újra lejátszódott a lánykérés, és mély kétségbeesés töltött el.

Mielőtt Matt-tel találkoztam, nem hittem, hogy valaha beleszeretek bárkibe, de ez mégis megtörtént, és most, hogy a kapcsolatunknak ilyen hirtelen vége lett, teljesen át tudtam érezni azoknak a közvetlenül egy szakítás után lévő síró lányoknak a fájdalmát, akiket eddigi életemben láttam. Késztetést éreztem rá, hogy hazamenjek, és átbőgjem az éjszakát, amikor arra gondoltam, hogy soha többé nem fogok beszélni Matt-tel, nem láthatom azt az elbűvölő mosolyát, amitől mindig gyorsabban kezd el verni a szemem, és a kezét sem foghatom meg.

A makacsságom azonban nem engedte meg, hogy hazamenjek. Nem akartam, hogy anya vagy bárki más ilyen állapotban lásson, hiszen az egyetlen dolog, amit sosem bírtam elviselni, hogyha mások rólam való véleményéről volt szó, hogy a számomra fontos emberek gyengének hisznek. Különben sem lettem volna képes bárkinek is elmondani, mi történt pontosan. Na, jó, Liznek talán, de ő meg nem tudott a Kék Harcosságomról.

Azzal áltattam magam, hogy egyedül is elég erős vagyok a történtek feldolgozásához, és csak magányra van szükségem hozzá, ezért eldöntöttem, hogy addig nem megyek haza, amíg legalább tettetni nem tudom, hogy minden rendben van. Kikapcsoltam a személyi hívómat is, mert senkivel nem akartam beszélni, és eszembe sem jutott, hogy esetleg valaki aggódni fog értem.

Miután ezt lerendeztem magamban, valamivel sürgősen el kellett terelnem a figyelmemet, ha nem szándékoztam megőrülni, és ehhez a harc tűnt a legjobb megoldásnak. A balt segítségével felvettem a Kék Harcos egyenruhámat, és elhatároztam, hogy ma este maratoni bűnüldözést fogok tartani.

Kerek húsz órán keresztül, evés és pihenés nélkül tevékenykedtem, közben szinte végig intenzíven használva a Képességet, csakhogy ne kelljen a történtekre gondolnom. Nem is tudtam, hogy ilyen jó az állóképességem, bár tény, hogy a megfelelő motiváció nélkül nem bírtam volna idáig.

Végül mégiscsak le kellett állnom, ha nem akartam éhen és szomjan halni, ezért visszavedlettem a hétköznapi öltözetembe, vettem egy pizzát és egy üveg vizet egy viszonylag nagy kajáldában, ahol addig még sosem jártam, és behúzódtam egy sötét sarokba.

Bár nagyon éhes voltam, a szokásomtól eltérően lassan és kelletlenül rágcsáltam az ételt, miközben semmire sem fókuszálva magam elé meredtem. Csalódottan állapítottam meg, hogy az elmúlt húsz óra hajtás nem ért semmit, csak elodáztam a problémát, és most még mindig olyan rosszul, ha nem még gázabbul éreztem magam, mint tegnap este.

A zsibongó étterem egyik pillanatról a másikra csendessé vált, és erre még én is kíváncsian kaptam fel a fejem. A teremnek nagyjából a közepén egy a húszas évei elején álló férfi térdelt egy ragyogó arcú lány előtt, megkérte a kezét, mire a csaj rögtön igent mondott. Az étteremben mindenki tapsolni kezdett, a boldog szerelmesek pedig megcsókolták egymást.

Leforrázva ültem a székemen, és belegondoltam, hogy mi lett volna, ha ehhez a lányhoz hasonlóan tegnap este én is igent mondok. Az elszalasztott boldogságon való elmélkedés közben éreztem, hogy a gát, amivel idáig visszatartottam a könnyeimet mindjárt átszakad, és mentem elbőgöm magam.

Az imént látott jelenet megtörte az ellenállásomat és a hiúságomat, aminek következtében már csak arra vágytam, hogy elmondhassam valakinek a tegnap este történteket, és részben megszabadulhassak a terhem egy részétől.

Villámsebesen felpattantam, és kiviharzottam az épületből. Mivel nem volt nálam a deszkám, kénytelen-kelletlen elsétáltam a legközelebbi légbuszállomásig. Még ez is gyorsabb, mintha gyalog mentem volna, de a deszkámhoz képest a légbusz csigalassan araszolt, ráadásul még többször át is kellett szállnom. Másfél órával később ott álltam Lizék háza előtt, legalábbis a cím szerint, amit hétfőn megadott ennek kellett lennie.

Egyébként sem érdekeltek a házak, nemhogy ilyen állapotban, ezért anélkül, hogy felfogtam volna bármit is a környezetemből becsöngettem. Egy házsártos női hang szólt bele a kaputelefonba, és el kellett vitatkoznom vele egy darabig, hogy felfogja, tényleg Liz barátnője vagyok, de végül csak beengedett.

A kerten átvágva – Lizék ugyanabban a negyedben laktak, mint Felixék, szóval persze, hogy volt nekik, méghozzá jó nagy – habozás nélkül beléptem a házba. Liz az ajtó előtt várt rám, és bár látszódott rajta, hogy elég sok kérdése lenne, meg sem szólalt, amíg fel nem vezetett a szobájába, majd be nem csukta maga mögött az ajtót.

- Mi történt? – kérdezte aggódó hangon. – Nem vettet fel a személyi hívódat, ráadásul látszik az arcodon, hogy mindjárt elsírod magad.

- Elmondok mindent – ígértem meg neki, és tényleg komolyan is gondoltam. Már első óta a legjobb barátnők voltunk, és ideje volt megismertetni őt az igazsággal. Joga volt megtudni, plusz ahhoz, hogy teljesen érthető legyen, miért utasítottam vissza Mattet nem állt elég információ a rendelkezésére. Abban az állapotban legalábbis ezt beszéltem be magamnak, de igazából már nem bírtam többet titkolózni a legjobb barátnőm előtt.

Én sem tudom, hogyan, de sikerült megőriznem annyira a lélekjelenlétemet, hogy leellenőrizzem, van-e poloska a szobában, mielőtt megosztottam volna Lizzel az életem titkait. Amikor végeztem az ellenőrzéssel, visszafordultam Lizhez, aki éppen a személyi hívójába pötyögött valamit.

- Mit csinálsz? - kérdeztem tőle, és törökülésben felültem mellé az ágyára.

- Csak írtam Felixnek, hogy lemondjam a ma esti randit – válaszolta. Pocsék hazudozó volt, most mégsem jöttem rá, hogy nem mondott igazat, vagyis pontosabban rájöttem, csak nem érdekelt.  – Mit szeretnél mondani? – tért vissza az eredeti témára.

Elmondtam neki mindent. Az F.F.-vel kezdtem, aztán rátértem a Nagy Csarnokban történtekre, a Képesség megjelenésére, anya titkára, a baltra, hogy hogyan melegedtünk össze Mattel, apa halálának a körülményeit, sőt még Leo történetét is, és végül elmeséltem neki a tegnap estét.

Liz kiváló hallgatóságnak bizonyult. Az idő nagy részében csak hallgatott, néha-néha feltett egy-két kérdést, és sikerült megőriznie az önuralmát, egyáltalán nem akadt ki rám, amiért ennyi mindet eltitkoltam előtte, pedig én az ő helyében tuti, dühös lettem volna.

Liz egy pillanatig csak együttérzően nézett rám, amikor azt is elmondtam, mi adta meg a lökést ahhoz, hogy idejöjjek, majd szorosan megölelt. Nem szólt egy szót sem, de a belőle áradó szeretetet és a bánatom miatt érzett szomorúságát tisztán érzékeltem, és ennek hatására átszakadt a gát. A könnyeim megállíthatatlanul kezdtek el ömleni, és már egy cseppet sem érdekelt, hogy mennyire tűnök gyengének.

Álomba sírtam magam az ölelésében, és amikor felébredtem, már nem náluk voltam, hanem az otthoni kanapén feküdtem Leo arcával a fejem felett. Ez alapján nem volt nehéz rájönni, kinek írt Liz tegnap este.

- Idióta vagy – közölte velem kertelés nélkül.

- Mégis miért? - ültem fel, és felháborodásomban arról is elfeledkeztem, hogy kiakadjak, amiért hazahozott.

- Ezt most komolyan kérdezted? – válaszolta olyan hangsúllyal, mintha egy értetlen óvodáshoz beszélne.

 - Az a bajod, hogy nem jöttem haza csütörtökön, és hogy lógtam a suliból? – érdeklődtem, bár komolyan kételkedtem benne, hogy ez lenne a probléma, hiszen máskor van, hogy hetekig nem beszélünk, így elég kicsi az esélye, hogy ez feltűnt volna neki.

- Te is tudod, hogy nem, bár ez sem volt éppen szép húzás – oktatott ki. – Arra nem is gondoltál, hogy anya esetleg aggódik érted? Legalább írhattál volna neki, hogy valamelyik barátnődnél alszol, ha már annyira kiütöttek az ostobaságod következményei.

Erre inkább nem válaszoltam, hiszen alapjában véve igaza volt, attól függetlenül, hogy tudok vigyázni magamra.

Ebben a rövid csöndben arra is rájöttem, mire utalt Leo, és bár nem akartam vele beszélni róla, tudtam, hogy úgyse hagy békén addig, amíg el nem éri, amit akart, ezért mihamarabb túl akartam esni rajta.

- Miből jöttél rá?  - kérdeztem halkan, miközben felhúztam a térdemet, és átöleltem a karommal.

- Láttam Mattet csütörtökön kiszökni, pénteken az egész edzés alatt olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott, amikor megpróbáltalak téged felhívni, nem vetted fel, és mint kiderült iskolában sem voltál, tehát egyszerű volt kitalálni, hogy szakítottatok. Megkértem Lizt, hogyha esetleg megjelennél náluk, akkor értesítsen, mert tudni akartam, pontosan mi történt.

- Liz mennyit mondott el neked?

Leo megpróbált szemkontaktust teremteni, de elkaptam a pillantásomat, és kitartóan fixírózni kezdtem a falat.

- Mindent. Aggódik érted, amiért ennyire magad alatt vagy, és reméli, hogy tudok neked segíteni.

Nem haragudtam Lizre, amiért kiadta a titkomat Leónak, hiszen ahogy őt ismerem, komolyan elhitte, hogy a bátyám segíthet nekem. Leóra viszont annál inkább mérges voltam, mert kiszedte Lizből a történetemet. Senki nem jogosította fel rá.

- És most, hogy tudod, boldog vagy? – kérdeztem keserűen.

- Ami azt illeti, nem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire idióta vagy. Ha legalább valami komoly dolog miatt szakítottak volna, de ennek így semmi értelme. Legalább azt megvárhattad volna, hogy elmagyarázza, miért kérte meg a kezedet.

- Mondjuk, azért mert szeret és velem akarja leélni az életét? – Komolyan, mi más indoka lehet egy lánykérésnek? Jó, ez elég naiv gondolkodásra vall, de még mindig teljesen magam alatt voltam.

Leo elnevette magát a naivságom.

- Ez nem a miértre válasz, hanem arra, hogy miért pont téged kért meg. Próbálj meg logikusan gondolkozni! Matt éppen csak betölti a húszat, és máris megkéri a kezed, még a koronázása előtt, pedig csak fél éve jártok. Nem veszel észre semmi furcsát?

Most, hogy így rámutatott, tényleg elég különösnek tűnt. Az az érzésem támadt, mintha Matt csak külső nyomás hatására tette volna meg ezt a lépést.

- Pontosan – bólintott Leo, amikor meglátta a felismerés szikráját a szememben. – Múlt hét szombaton, a párharcunk után elkaptam egy beszélgetést foszlányt Matt és a Választott testőrség parancsnoka között, és ennek, valamint a történteknek hála biztos vagyok benne, hogy Mattet az anyja erőltette, hogy valami szokás szerint jegyezzen el valakit.

Ennek a fényében értettem meg annak a sznob lánynak a szavait, akivel összeszólalkoztam a bálon. A királynő ezek szerint azt akarta, hogy Matt őt vegye el, és Matt azért akarta annyira, hogy ott legyek a bálon, hogy mindenki előtt kérjen meg. Elsápadtam a gondolatra, hogy mi történt volna, ha az a fickó nem akarja őt megölni.

- Már értem – suttogtam, de ez a felismerés nem rendítette meg az indokaimat, amikért nemet mondtam.

- Mondjuk elmagyarázhatta volna neked, mielőtt letérdel eléd gyűrűvel a kezében. Végül is azt a lányt akarta örökre magához kötni, aki retteg az elkötelezettségtől.

- Nem is félek tőle! – csattantam fel. – Az F.F.-hez is elköteleztem magam, és a Kék Harcosság mellett is.

Leo úgy csóválta meg a fejét, mintha orbitális baromságot mondtam volna.

- Az F.F.-el és Kék Harcosként is csak egy eszméért harcolsz, pontosabban lázadsz. Én arról beszélek, hogy nem vagy képes teljesen megbízni az emberekben és közel engedni őket magadhoz. Senkit sem avatsz be az igazán nagy titkaidba, csak akkor, ha lelepleződsz, vagy ha muszáj megtenned. Ismerve ezt a tulajdonságodat egyáltalán nem meglepő, hogy nemet mondtál.

- Egyáltalán nem ezért utasítottam el – makacskodtam, de igazából Leo szavai az elevenembe találtak.

- Dehogy nem. Valószínűleg azzal indokoltad magadban, hogy túl fiatal vagy a házassághoz, és hogy nem mondtad el neki, te vagy a Kék Harcos, most meg már félsz bevallani, mert rettegsz attól, hogy így már nem kellenél neki. Ja, és valószínűleg a dolog királyné részétől is félsz – tett rá még egy lapáttal Leo.

Bármennyire is fájt, el kellett ismernem, hogy igaza van, ezzel párhuzamosan pedig rájöttem, hogy mekkora egy önző dög vagyok. El nem tudtam képzelni, hogy Matt hogy volt képes beleszeretni olyasvalakibe, mint én.

Egy darabig hallgattunk, Leo nyilván valami reakcióra vált, de én annyira belemerültem a gondolataimba, hogy eszembe se jutott megszólalni, ezért végül ő törte meg a csendet.

- Őszintén szólva, kétlem, hogy Matt azt akarná, hogy kifordulj magadból, és dámává válj. Nem véletlenül szeretett beléd. Mivel az F.F.-ről is tud, kétlem, hogy a Kék Harcoskodás miatt annyira kiakadna, de ez csak magánvélemény.

- Tehát azt mondod, hogy a helyemben te elmondanál neki mindent, és bocsánatot kérnél az ostobaságod miatt? – emeltem rá a tekintetemet.

Leo komolyan nézett rám.

- Az most teljesen lényegtelen, hogy én mit tennék. Ezt a döntést neked kell meghoznod, én csak segíteni tudtam abban, hogy tisztán gondolkodj.

- Köszönöm – suttogtam. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is hálás leszek azért, hogy beleüti az orrát a dolgomba, de most ez történt. Ha ő nincs, tuti elkövetem életem legnagyobb baklövését.

- Ez a testvérek dolga – mosolyodott el. – Csak tedd fel magadnak a kérdést, hogy Matt fontos-e annyira a számodra, hogy képes legyél áldozatokat hozni érte, eldobni a büszkeségedet, és bocsánatot kérni!

Ezzel elindult a szobájába, hogy hagyjon gondolkodni, de nekem nem volt szükségem több időre. Miközben rávilágított a hibáimra és a történtek miértjére, rájöttem, hogy helytelenül cselekedtem, és Matt igenis megérdemli a teljes őszinteséget.

- Igazad van, tényleg idióta vagyok – szóltam utána, és közben fájón tudatában voltam azzal, hogy ezt sosem mosom le magamról. – Megpróbálom helyrehozni, amit elrontottam.

Amint kimondtam ezeket a szavakat, a depressziós Leát mintha csak elfújták volna, és tettrekészség töltött el.

- Ebben az esetben segítek, hogy még a koronázás előtt találkozzatok – fordult vissza Leo. – Amilyen állapotban most Matt van, gyorsan kell cselekednünk, ha nem akarod, hogy az anyja rávegye valaki más eljegyzésére.

- Mire várunk még? – pattantam fel a kanapéról. Nem bírtam volna elviselni, ha Matt elveszi azt a gőgös csajt, bár jobban belegondolva azt se tudtam volna, ha rajtam kívül bárki mást vesz el.

- Először zuhanyozz le, és öltözz át! Olyan a szagod, mint egy disznónak – vigyorodott el Leo, majd nevetve elkapta a Képességgel a párnát, amit ösztönösen felé hajítottam. Bár a mai tettével vitathatatlanul versenybe szállhatna a világ legjobb bátyja címért, jó volt tudni, hogy még mindig tud olyan idegesítő lenni, mint amilyen máskor is.

~ Leo ~

Lea valószínűleg fel sem fogta, mit teszek kockára azzal, hogy segítek neki találkozni Mattel még a koronázás előtt, de én nagyon is tisztában voltam vele. Ha nem békülnek ki, lőttek annak az álmomnak, hogy Választott testőr lehessek, hiszen több testőr ideiglenes likvidálása, majd a már majdnem király eltüntetése nem éppen jutalmat érdemlő tett. Márpedig én éppen erre készültem.

Ennek ellenére vállaltam a kockázatot, mert nem hagyhattam, hogy azok az idióták végleg szétmenjenek, márpedig a közreműködésem nélkül esélyük sincs a vitás pontok tisztázására. Vannak olyan emberek, mint például anya és apa, akiket egymásnak szánt sors – nem mintha hinnék a sorsban, csak nem tudom jobban megfogalmazni -, és miután egymásba szeretnek, a másik nélkül már sosem lesznek teljes egészek. Azt hiszem, Lea és Matt is egy ilyen pár, én pedig nem hagyhatom, hogy a húgom és egy barátom lelki ronccsá váljon, ezért a tettek mezejére léptem.

Leával beláttatni a hibáját sokkal könnyebb volt, mint gondoltam, bár ezelőtt nem hittem volna, hogy ennyire képes lesz összezavarodni. Hiába, a szerelem furcsa dolgokat tud művelni az emberrel. Már csak Mattet kellett rábeszélnem, hogy hajlandó legyen beszélni a húgommal azok után, amilyen csúnyán kikosarazta.

Abban a palotarészben ahol Matt szobája helyezkedett el eddig csak egyszer-kétszer jártam, de könnyedén megtaláltam az ő lakosztályát. Csak meg kellett keresnem azt az ajtót, ami előtt a legtöbb őr állt.

Négy Választott testőr posztolt az ajtaja előtt, ami rosszat jelentett. A meglepetés erejét kihasználva kettővel még gyorsan el tudnék bánni, de néggyel már nem. Bármennyire is voltam tehetséges, hála a szüleimtől örökölt géneknek, még nagyon sokat kellett fejlődnöm, hogy erre képes legyek, ezért változtattam az előre kitalált taktikámon. Először beszélek Matt-tel, és csak aztán juttatom ki valahogy a szobából. Ez sajnos nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik, mert be is kell jutni valahogy abba a szobába.

Ez mindössze néhány másodperc alatt zajlott le a fejemben, hiszen amint megpillantottam a négy testőrt, el kellett döntenem, mit tegyek.

Határozott léptekkel odasétáltam a férfiakhoz. Közben alaposan ügyeltem rá, hogy a testbeszédem ne áruljon el se idegességet, se határozatlanságot.

- Bemehetek? – kérdeztem a testőröktől olyan hangsúllyal, mintha minden jogom meglenne hozzá, és csak udvariasságból tettem volna fel a kérdést.

- Mégis miért mehetnél be? – érdeklődött az egyikük. Nem gyanakodott rám, egyszerűen csak egy rutinkérdést tett fel.

- Ami azt illeti, én sem igazán tudom – vontam meg a vállamat zavartságot színlelve. – Robert mester üzent, hogy menjek a herceg szobájába, de mielőtt megkérdezhettem volna, miért, megszakította a vonalat.

A testőrök nem tűntek gyanakvónak, ami logikus is, hiszen minden Választott testőr és tanítvány pontosan tudta, hogy Matt-tel szoktam edzeni, és azt is észrevették, hogy Robert mester nagyon megbízik bennem. Elég erős lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért visszaéltem ezzel a bizalommal, de legalább helyesen cselekedtem.

Attól, hogy az őrök nem gyanakodtak, még a Képességgel megvizsgálták az elmémet, de nem találtak hazugságra utaló jeleket, így beengedtek. Leával ellentétben én utáltam hazudni, de most elég jól jött, hogy ennek ellenére jól tudtam.

Matt szobája még a palota méreteihez képest is elképesztő volt, de ez jelenleg engem nem nagyon érdekelt. Amint kiszúrtam Mattet – az ágyán feküdt, és meredten bámulta a plafont -, elindultam felé.

Már abban a pillanatban észrevett, amikor beléptem, de nem törődött velem. Még akkor sem, amikor már az ágya mellett álltam. Nem hibáztattam, amiért ennyire maga alatt van, egy olyan elutasítás, amit a húgomnak sikerült produkálnia, mindenkit kiütne, ráadásul ő egészen eddig nem is mutatta ki, mi történt vele. Tegnap is csak azért vettem észre, hogy valami baj van, mert vele nem szokott előfordulni, hogy szétszórt és figyelmetlen, ráadásul a sok közös gyakorlásnak hála, eléggé ráhangolódtam már ahhoz, hogy megérezzem a hangulatingadozásait.

Valahogy fel kellett ráznom ebből a depresszióhoz közeli állapotból, és ehhez az volt a legjobb módszer, ha kegyetlenül őszinte leszek vele. Végül is, a tiszteletlenségért úgyse jár nagyobb büntetés, mint azért, mert megszegem a nem szólhatok a koronaherceghez szabályt.

- Idióta vagy – indítottam meg ugyanúgy ezt a beszélgetést, mint a nem sokkal ezelőttit Leával.

Döbbenet suhant végig az arcán, amiért hozzászóltam, de hamar visszatért rá a közöny.

- Pontosan miért is? – kérdezte.

Mélyet sóhajtottam. Ez a kibékítő szerep egyre kevésbé tetszett, de ha már egyszer belekezdtem, végig is kellett csinálnom.

- Lea egy érzelmi amőba, és retteg az elkötelezettségtől, erre te minden előjel nélkül megkérted a kezét. Mégis mit vártál, hogy reagál? Nem azt mondom, ő is egy idióta, szépen egymásra találtatok, de ismerhetted volna már annyira, hogy tudd, ki fog akadni.

Néma csönd állt be. Már azt hittem, Matt nem is fog válaszolni, ezért folytatni akartam a kioktatását, amikor végre megszólalt.

- Azt hittem, szeret annyira, hogy igent mondjon.

- Szeret is – válaszoltam határozottan. Ennek az igazságában egy cseppet sem kételkedtem.

Mattet ez a két szó, ha nem is teljesen, de kirángatta a letargiából, felült, és rám nézett.

- Akkor miért utasított el? – kérdezte feltámadó érdeklődéssel, amiből leszűrtem, hogy nem haragszik annyira Leára, hogy csupán büszkeségből ne adna neki egy második esélyt.

Már a nyelvem hegyén volt, hogy „mert egy idióta”, de végül meggondoltam magam, és másként fogalmaztam.

- Azért, mert bepánikolt. Félt attól, hogy örökre hozzákösse az életét valakiéhez, a királynőség sem vonzotta túlságosan, ráadásul van néhány dolog, amiről nem beszélt neked, és félt, hogy – itt megakadtam egy kicsit, mert kerestem a megfelelő kifejezést – kiakadnál. Mostanra viszont már rájött, mekkora hibát követett el, és találkozni szeretne veled.

Hagytam egy kicsit, hogy megeméssze a szavaimat, de közben kínosan tudatában voltam, mennyire gyorsan telik az idő. Minden másodperccel egyre nagyobb lett az esélye annak, hogy a kint posztoló őrök gyanút fognak, és utánajárnak a fedőtörténetemnek.

Miközben Matt agyalt, én sem csak magam elé bámultam, hanem kiötlöttem, hogyan jutunk ki a szobájából. Eléggé drasztikus terv lett, de pont ezért fog beválni.

- Hajlandó vagy rá? – kérdeztem, amikor úgy véltem, már eleget gondolkozhatott.

- Igen – bólintott, és már nem is tűnt annyira komornak az arca. - Mikor és hol?

Megkönnyebbülten elvigyorodtam. Az első fázist sikeresen végrehajtottam, már csak el kellett juttatnom Mattet a találkozópontra, a többi Lea dolga.

- Most. Az üvegházban, a déli szárny tetején.

Az üvegház a megközelíthetőségét tekintve nem túl praktikus, mert viszonylag messze van, viszont ilyenkor senki nem szokott ott lenni, ráadásul arra kamerák sincsenek.

- Rendben – pattant fel Matt tettre készen. - Hogy jutunk ki innen, és mi lesz a kamerákkal?

- A kamerákat el tudod intézni úgy, mint a bálon?

Ő egy cseppet sem csodálkozott azon, honnan tudok erről, ami nem meglepő. Elég buta lenne, ha az előbbi prédikációmból nem jött volna rá, hogy Lea nagyon sok mindent elmondott nekem, többek között ezt is.

- Menni fog, de nehezebb lesz, mint a múltkor, mert még nem volt időm kijátszani minden biztonsági újítást. Körülbelül öt percre mindenképpen szükségem lesz.

- Remek – nyugtáztam a fejleményeket. Eddig minden remekül alakult, és szerencsére még a testőrök sem jöttek rá a hazugságomra.

Miközben Matt a kamerákat iktatta ki, én átkutattam az elmémmel a közelünkben lévő területeket. Az alsóbb szinteken valósággal nyüzsögtek az emberek, mindenki rohant valahova, ami nem csoda, hiszen a koronázás kezdetéig már csak néhány óra volt hátra. Fölöttünk viszont alig érzékeltem valakit, így könnyen eldöntöttem, merre menjünk.

- Készen vagyok – jelentette be Matt. Tényleg csak öt percébe került a kamerák kiiktatása, ami még úgyis nagyon szép teljesítmény, hogy már korábban beépült a rendszerbe.

- Akkor most én jövök – nyugtáztam, és leakasztottam az övemről a fénykardomat. – Van esetleg olyan plafondarab, ami különösen kedves a szívednek, és nem akarod, hogy bántódása essék? – kérdeztem viccelődve. Ahhoz képest, hogy eddig nem is szóltam hozzá, most talán egy kicsit túlzottan lazára vettem a figurát, de nem tehettem róla, egyszerűen csak jött. Szerencsére ez őt nem zavarta.

Azonnal rájött, mire készülök, de nem bánta különösebben.

- Nincs – csóválta meg nevetve a fejét, és bekapcsolta a holotévéjét, hogy a zaj majd elfedje a fénykard hangját.

Bekapcsoltam a fegyverem, a Képességgel felröpítettem a mennyezethez, és vágtam egy jókora lyukat a plafonba. Ügyeltem rá, hogy a kivágott darab ne zuhanhasson le, óvatosan leeresztettem a földre, majd kikapcsoltam a kardom, és visszaakasztottam az övemre.

- Akarsz első lenni, vagy menjek én? – kérdeztem, miközben elégedetten szemléltem a művemet. A lyuk szinte teljesen kör alakúra sikerült.

Matt válasz helyett kinyúlt a Képességért, és felrepítette magát a nyíláson át. Amint felért, ugyanazzal a módszerrel, mint amit ő használt, követtem.

- Siessünk, Lea már biztosan vár! – mondtam, és elindultam az üvegházhoz.

Nem volt könnyű elkerülni az embereket, főként mert a kamerák meghibásodásának hála a testőrök sokkal éberebbek lettek. Nem is sikerült maradéktalanul, kétszer is előfordult, hogy el kellett altatnom valakit, de végül csak odaértünk az üvegház bejáratához.

- Sok sikert! – fordultam Matthez, mielőtt bement volna. – Én itt fogok várni – ekkor megszólalt a személyi hívóm. Robert mester volt az. – Pontosabban lehet, hogy mégse – javítottam ki magam, és magyarázatul megmutattam neki, ki hív.

Matt együttérző tekintetet vetett rám, de látszott rajta, hogy szorong egy kicsit, hála a beszélgetésnek, ami előtt áll.

- Ha fegyelemsértés miatt kirúg, a koronázás után elintézem, hogy visszavegyen – biztatott, majd a válaszomat meg sem várva belépett az üvegházba. Csak reménykedni tudtam, hogy ez a szándéka akkor sem változik meg, ha esetleg Leával félresikerül valami.

Vettem egy mély levegőt, és fogadtam a parancsnok hívását.

- Landel, mi az oka annak, hogy egy fénykarddal vágott lyuk tátong Matthew herceg szobájának a tetején, és a herceg nincs sehol? – vágott bele a közepébe. Meglepő módon nem hallottam ki a hangjából egy csipetnyi dühöt sem, pedig amit elkövettem az nem éppen dicséretre méltó.

- A herceg titokban akart találkozni valakivel, uram, én pedig segítettem neki. – Ilyen megfogalmazással nem is hangzott olyan vészesnek, amit tettem. Végül is én csak azt tettem, amit Matt akart. Igaz, hogy a legelején a saját szakállamra cselekedtem, de ezt Robert mesternek nem feltétlenül kell megtudnia.

- Kivel?

- Azt nem mondhatom meg, uram.

- Hol van?

Ez is ugyanolyan felesleges kérdés volt, mint az előző, mindenesetre válaszoltam rá.

- Azt sem mondhatom meg, uram.

Csak ekkor jöttem rá, hogy a személyi hívóm alapján könnyen lenyomozhatják, hol vagyok, de ekkor azonnal bontottam a kapcsolatot. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy már késő, de ezzel is nyertem néhány másodpercet, jobb esetben percet. Nagyon reméltem, hogy Matték gyorsak lesznek, és hogy fel tudom tartani az ide igyekvő testőröket addig, amíg mindent letisztáznak.