36. fejezet

Boldogság töltött el, sokkot kaptam, és úgy bepánikoltam, mint még soha, ráadásul mindezt egyszerre sikerült produkálnom. Erre egyáltalán nem számítottam, főként azért, mert én még el sem gondolkoztam igazán azon, merre tart a kapcsolatunk, a házasság pedig végképp meg sem fordult a fejemben.

Komoly hátrányként ért, hogy az általában átlátható érzelmeim valamiféle katyvasszá változtak, amihez egyáltalán nem voltam hozzászokva, és így kiigazodni sem tudtam rajtuk, nemhogy logikusan gondolkodni vagy a szívemre hallgatni.

A lényem legbelső része Matt nyakába akart ugrani, és sikoltva igent mondani, de nem voltam képes rá. Annak ellenére nem, hogy tényleg nagyon szerettem őt, és az életemet is habozás nélkül kockára tettem volna érte. Folyton az járt a fejemben, hogy nem mondtam el neki, én vagyok a Kék Harcos, pedig annyi alkalmam akadt már rá. Rettenetesen féltem a reakciójától tekintve, mióta együtt vagyunk, milyen komoly dologról volt szó, és hogy mennyire mérges lett, amikor megtudta, Leo a bátyám, pedig az igazán apróság ehhez képest. Plusz még az is hozzájön ezekhez, hogy Kék Harcosként gyakorlatilag azt a kormányt tettem nevetségessé, aminek nemsokára az élére fog állni.

Nem is álltam készen a házasságra, arra, hogy örökre elkötelezzem magam valaki mellett, még akkor se, ha az a valaki Matt. Pontosabban, ha a rangját nézzük, akkor főleg nem mellette. Csak most fogtam fel a súlyát annak, mit is jelent pontosan a származása. Eddig csak egy srác volt, akibe beleszerettem, egyáltalán nem érdekelt, hogy herceg. Most viszont nagyon is felfogtam, hogy ő két nap múlva király lesz, és bár a legtöbb lány ezt a pozitívumok közé sorolná, én megrémültem tőle. Tökéletesen alkalmatlannak éreztem magamat a lázadó természetemmel együtt arra, hogy belőlem valaha is olyan dáma legyen, mint azok a nők, akiket a bálon láttam.

Mindez ott kavargott a fejemben, eszembe sem jutott gondolkodási időt kérni, és a pánik kimondatta velem azt a választ, amit helyesnek tartottam, még akkor is, ha a szívem majdnem belerokkant.

- Nem – suttogtam, és nyomatékul megráztam a fejem. – Nem vagyok rá képes, és veled szemben sem lenne fair.

Láttam a szemében, hogy bár izgult, de egyáltalán nem erre a válaszra számított, és azt a mély szomorúságot és csalódottságot nem tudtam elviselni, ami az egész lényéből áradt, azt meg végképp nem, hogy ezt én okoztam, ezért sarkon fordultam, és szó nélkül elrohantam.

Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és hátrafordultam, de utána azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Beleégett a fejembe, ahogy lesújtott ábrázattal, földbe gyökerezve állt, és figyelte a távolodásomat.

Minden erőmet beleadtam a futásba – természetesen a Képességet leszámítva -, és nem is érdekelt, merre tartok, csak minél távolabb akartam kerülni attól, akit az imént halálosan megbántottam.

Az őrült rohanásnak egy rövid időre sikerült félig-meddig elérnie, hogy ne gondoljak semmire, de amikor egy óra múlva lihegve megálltam, újult erővel tört rám az egész. A fejemben újra és újra lejátszódott a lánykérés, és mély kétségbeesés töltött el.

Mielőtt Matt-tel találkoztam, nem hittem, hogy valaha beleszeretek bárkibe, de ez mégis megtörtént, és most, hogy a kapcsolatunknak ilyen hirtelen vége lett, teljesen át tudtam érezni azoknak a közvetlenül egy szakítás után lévő síró lányoknak a fájdalmát, akiket eddigi életemben láttam. Késztetést éreztem rá, hogy hazamenjek, és átbőgjem az éjszakát, amikor arra gondoltam, hogy soha többé nem fogok beszélni Matt-tel, nem láthatom azt az elbűvölő mosolyát, amitől mindig gyorsabban kezd el verni a szemem, és a kezét sem foghatom meg.

A makacsságom azonban nem engedte meg, hogy hazamenjek. Nem akartam, hogy anya vagy bárki más ilyen állapotban lásson, hiszen az egyetlen dolog, amit sosem bírtam elviselni, hogyha mások rólam való véleményéről volt szó, hogy a számomra fontos emberek gyengének hisznek. Különben sem lettem volna képes bárkinek is elmondani, mi történt pontosan. Na, jó, Liznek talán, de ő meg nem tudott a Kék Harcosságomról.

Azzal áltattam magam, hogy egyedül is elég erős vagyok a történtek feldolgozásához, és csak magányra van szükségem hozzá, ezért eldöntöttem, hogy addig nem megyek haza, amíg legalább tettetni nem tudom, hogy minden rendben van. Kikapcsoltam a személyi hívómat is, mert senkivel nem akartam beszélni, és eszembe sem jutott, hogy esetleg valaki aggódni fog értem.

Miután ezt lerendeztem magamban, valamivel sürgősen el kellett terelnem a figyelmemet, ha nem szándékoztam megőrülni, és ehhez a harc tűnt a legjobb megoldásnak. A balt segítségével felvettem a Kék Harcos egyenruhámat, és elhatároztam, hogy ma este maratoni bűnüldözést fogok tartani.

Kerek húsz órán keresztül, evés és pihenés nélkül tevékenykedtem, közben szinte végig intenzíven használva a Képességet, csakhogy ne kelljen a történtekre gondolnom. Nem is tudtam, hogy ilyen jó az állóképességem, bár tény, hogy a megfelelő motiváció nélkül nem bírtam volna idáig.

Végül mégiscsak le kellett állnom, ha nem akartam éhen és szomjan halni, ezért visszavedlettem a hétköznapi öltözetembe, vettem egy pizzát és egy üveg vizet egy viszonylag nagy kajáldában, ahol addig még sosem jártam, és behúzódtam egy sötét sarokba.

Bár nagyon éhes voltam, a szokásomtól eltérően lassan és kelletlenül rágcsáltam az ételt, miközben semmire sem fókuszálva magam elé meredtem. Csalódottan állapítottam meg, hogy az elmúlt húsz óra hajtás nem ért semmit, csak elodáztam a problémát, és most még mindig olyan rosszul, ha nem még gázabbul éreztem magam, mint tegnap este.

A zsibongó étterem egyik pillanatról a másikra csendessé vált, és erre még én is kíváncsian kaptam fel a fejem. A teremnek nagyjából a közepén egy a húszas évei elején álló férfi térdelt egy ragyogó arcú lány előtt, megkérte a kezét, mire a csaj rögtön igent mondott. Az étteremben mindenki tapsolni kezdett, a boldog szerelmesek pedig megcsókolták egymást.

Leforrázva ültem a székemen, és belegondoltam, hogy mi lett volna, ha ehhez a lányhoz hasonlóan tegnap este én is igent mondok. Az elszalasztott boldogságon való elmélkedés közben éreztem, hogy a gát, amivel idáig visszatartottam a könnyeimet mindjárt átszakad, és mentem elbőgöm magam.

Az imént látott jelenet megtörte az ellenállásomat és a hiúságomat, aminek következtében már csak arra vágytam, hogy elmondhassam valakinek a tegnap este történteket, és részben megszabadulhassak a terhem egy részétől.

Villámsebesen felpattantam, és kiviharzottam az épületből. Mivel nem volt nálam a deszkám, kénytelen-kelletlen elsétáltam a legközelebbi légbuszállomásig. Még ez is gyorsabb, mintha gyalog mentem volna, de a deszkámhoz képest a légbusz csigalassan araszolt, ráadásul még többször át is kellett szállnom. Másfél órával később ott álltam Lizék háza előtt, legalábbis a cím szerint, amit hétfőn megadott ennek kellett lennie.

Egyébként sem érdekeltek a házak, nemhogy ilyen állapotban, ezért anélkül, hogy felfogtam volna bármit is a környezetemből becsöngettem. Egy házsártos női hang szólt bele a kaputelefonba, és el kellett vitatkoznom vele egy darabig, hogy felfogja, tényleg Liz barátnője vagyok, de végül csak beengedett.

A kerten átvágva – Lizék ugyanabban a negyedben laktak, mint Felixék, szóval persze, hogy volt nekik, méghozzá jó nagy – habozás nélkül beléptem a házba. Liz az ajtó előtt várt rám, és bár látszódott rajta, hogy elég sok kérdése lenne, meg sem szólalt, amíg fel nem vezetett a szobájába, majd be nem csukta maga mögött az ajtót.

- Mi történt? – kérdezte aggódó hangon. – Nem vettet fel a személyi hívódat, ráadásul látszik az arcodon, hogy mindjárt elsírod magad.

- Elmondok mindent – ígértem meg neki, és tényleg komolyan is gondoltam. Már első óta a legjobb barátnők voltunk, és ideje volt megismertetni őt az igazsággal. Joga volt megtudni, plusz ahhoz, hogy teljesen érthető legyen, miért utasítottam vissza Mattet nem állt elég információ a rendelkezésére. Abban az állapotban legalábbis ezt beszéltem be magamnak, de igazából már nem bírtam többet titkolózni a legjobb barátnőm előtt.

Én sem tudom, hogyan, de sikerült megőriznem annyira a lélekjelenlétemet, hogy leellenőrizzem, van-e poloska a szobában, mielőtt megosztottam volna Lizzel az életem titkait. Amikor végeztem az ellenőrzéssel, visszafordultam Lizhez, aki éppen a személyi hívójába pötyögött valamit.

- Mit csinálsz? - kérdeztem tőle, és törökülésben felültem mellé az ágyára.

- Csak írtam Felixnek, hogy lemondjam a ma esti randit – válaszolta. Pocsék hazudozó volt, most mégsem jöttem rá, hogy nem mondott igazat, vagyis pontosabban rájöttem, csak nem érdekelt.  – Mit szeretnél mondani? – tért vissza az eredeti témára.

Elmondtam neki mindent. Az F.F.-vel kezdtem, aztán rátértem a Nagy Csarnokban történtekre, a Képesség megjelenésére, anya titkára, a baltra, hogy hogyan melegedtünk össze Mattel, apa halálának a körülményeit, sőt még Leo történetét is, és végül elmeséltem neki a tegnap estét.

Liz kiváló hallgatóságnak bizonyult. Az idő nagy részében csak hallgatott, néha-néha feltett egy-két kérdést, és sikerült megőriznie az önuralmát, egyáltalán nem akadt ki rám, amiért ennyi mindet eltitkoltam előtte, pedig én az ő helyében tuti, dühös lettem volna.

Liz egy pillanatig csak együttérzően nézett rám, amikor azt is elmondtam, mi adta meg a lökést ahhoz, hogy idejöjjek, majd szorosan megölelt. Nem szólt egy szót sem, de a belőle áradó szeretetet és a bánatom miatt érzett szomorúságát tisztán érzékeltem, és ennek hatására átszakadt a gát. A könnyeim megállíthatatlanul kezdtek el ömleni, és már egy cseppet sem érdekelt, hogy mennyire tűnök gyengének.

Álomba sírtam magam az ölelésében, és amikor felébredtem, már nem náluk voltam, hanem az otthoni kanapén feküdtem Leo arcával a fejem felett. Ez alapján nem volt nehéz rájönni, kinek írt Liz tegnap este.

- Idióta vagy – közölte velem kertelés nélkül.

- Mégis miért? - ültem fel, és felháborodásomban arról is elfeledkeztem, hogy kiakadjak, amiért hazahozott.

- Ezt most komolyan kérdezted? – válaszolta olyan hangsúllyal, mintha egy értetlen óvodáshoz beszélne.

 - Az a bajod, hogy nem jöttem haza csütörtökön, és hogy lógtam a suliból? – érdeklődtem, bár komolyan kételkedtem benne, hogy ez lenne a probléma, hiszen máskor van, hogy hetekig nem beszélünk, így elég kicsi az esélye, hogy ez feltűnt volna neki.

- Te is tudod, hogy nem, bár ez sem volt éppen szép húzás – oktatott ki. – Arra nem is gondoltál, hogy anya esetleg aggódik érted? Legalább írhattál volna neki, hogy valamelyik barátnődnél alszol, ha már annyira kiütöttek az ostobaságod következményei.

Erre inkább nem válaszoltam, hiszen alapjában véve igaza volt, attól függetlenül, hogy tudok vigyázni magamra.

Ebben a rövid csöndben arra is rájöttem, mire utalt Leo, és bár nem akartam vele beszélni róla, tudtam, hogy úgyse hagy békén addig, amíg el nem éri, amit akart, ezért mihamarabb túl akartam esni rajta.

- Miből jöttél rá?  - kérdeztem halkan, miközben felhúztam a térdemet, és átöleltem a karommal.

- Láttam Mattet csütörtökön kiszökni, pénteken az egész edzés alatt olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott, amikor megpróbáltalak téged felhívni, nem vetted fel, és mint kiderült iskolában sem voltál, tehát egyszerű volt kitalálni, hogy szakítottatok. Megkértem Lizt, hogyha esetleg megjelennél náluk, akkor értesítsen, mert tudni akartam, pontosan mi történt.

- Liz mennyit mondott el neked?

Leo megpróbált szemkontaktust teremteni, de elkaptam a pillantásomat, és kitartóan fixírózni kezdtem a falat.

- Mindent. Aggódik érted, amiért ennyire magad alatt vagy, és reméli, hogy tudok neked segíteni.

Nem haragudtam Lizre, amiért kiadta a titkomat Leónak, hiszen ahogy őt ismerem, komolyan elhitte, hogy a bátyám segíthet nekem. Leóra viszont annál inkább mérges voltam, mert kiszedte Lizből a történetemet. Senki nem jogosította fel rá.

- És most, hogy tudod, boldog vagy? – kérdeztem keserűen.

- Ami azt illeti, nem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire idióta vagy. Ha legalább valami komoly dolog miatt szakítottak volna, de ennek így semmi értelme. Legalább azt megvárhattad volna, hogy elmagyarázza, miért kérte meg a kezedet.

- Mondjuk, azért mert szeret és velem akarja leélni az életét? – Komolyan, mi más indoka lehet egy lánykérésnek? Jó, ez elég naiv gondolkodásra vall, de még mindig teljesen magam alatt voltam.

Leo elnevette magát a naivságom.

- Ez nem a miértre válasz, hanem arra, hogy miért pont téged kért meg. Próbálj meg logikusan gondolkozni! Matt éppen csak betölti a húszat, és máris megkéri a kezed, még a koronázása előtt, pedig csak fél éve jártok. Nem veszel észre semmi furcsát?

Most, hogy így rámutatott, tényleg elég különösnek tűnt. Az az érzésem támadt, mintha Matt csak külső nyomás hatására tette volna meg ezt a lépést.

- Pontosan – bólintott Leo, amikor meglátta a felismerés szikráját a szememben. – Múlt hét szombaton, a párharcunk után elkaptam egy beszélgetést foszlányt Matt és a Választott testőrség parancsnoka között, és ennek, valamint a történteknek hála biztos vagyok benne, hogy Mattet az anyja erőltette, hogy valami szokás szerint jegyezzen el valakit.

Ennek a fényében értettem meg annak a sznob lánynak a szavait, akivel összeszólalkoztam a bálon. A királynő ezek szerint azt akarta, hogy Matt őt vegye el, és Matt azért akarta annyira, hogy ott legyek a bálon, hogy mindenki előtt kérjen meg. Elsápadtam a gondolatra, hogy mi történt volna, ha az a fickó nem akarja őt megölni.

- Már értem – suttogtam, de ez a felismerés nem rendítette meg az indokaimat, amikért nemet mondtam.

- Mondjuk elmagyarázhatta volna neked, mielőtt letérdel eléd gyűrűvel a kezében. Végül is azt a lányt akarta örökre magához kötni, aki retteg az elkötelezettségtől.

- Nem is félek tőle! – csattantam fel. – Az F.F.-hez is elköteleztem magam, és a Kék Harcosság mellett is.

Leo úgy csóválta meg a fejét, mintha orbitális baromságot mondtam volna.

- Az F.F.-el és Kék Harcosként is csak egy eszméért harcolsz, pontosabban lázadsz. Én arról beszélek, hogy nem vagy képes teljesen megbízni az emberekben és közel engedni őket magadhoz. Senkit sem avatsz be az igazán nagy titkaidba, csak akkor, ha lelepleződsz, vagy ha muszáj megtenned. Ismerve ezt a tulajdonságodat egyáltalán nem meglepő, hogy nemet mondtál.

- Egyáltalán nem ezért utasítottam el – makacskodtam, de igazából Leo szavai az elevenembe találtak.

- Dehogy nem. Valószínűleg azzal indokoltad magadban, hogy túl fiatal vagy a házassághoz, és hogy nem mondtad el neki, te vagy a Kék Harcos, most meg már félsz bevallani, mert rettegsz attól, hogy így már nem kellenél neki. Ja, és valószínűleg a dolog királyné részétől is félsz – tett rá még egy lapáttal Leo.

Bármennyire is fájt, el kellett ismernem, hogy igaza van, ezzel párhuzamosan pedig rájöttem, hogy mekkora egy önző dög vagyok. El nem tudtam képzelni, hogy Matt hogy volt képes beleszeretni olyasvalakibe, mint én.

Egy darabig hallgattunk, Leo nyilván valami reakcióra vált, de én annyira belemerültem a gondolataimba, hogy eszembe se jutott megszólalni, ezért végül ő törte meg a csendet.

- Őszintén szólva, kétlem, hogy Matt azt akarná, hogy kifordulj magadból, és dámává válj. Nem véletlenül szeretett beléd. Mivel az F.F.-ről is tud, kétlem, hogy a Kék Harcoskodás miatt annyira kiakadna, de ez csak magánvélemény.

- Tehát azt mondod, hogy a helyemben te elmondanál neki mindent, és bocsánatot kérnél az ostobaságod miatt? – emeltem rá a tekintetemet.

Leo komolyan nézett rám.

- Az most teljesen lényegtelen, hogy én mit tennék. Ezt a döntést neked kell meghoznod, én csak segíteni tudtam abban, hogy tisztán gondolkodj.

- Köszönöm – suttogtam. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is hálás leszek azért, hogy beleüti az orrát a dolgomba, de most ez történt. Ha ő nincs, tuti elkövetem életem legnagyobb baklövését.

- Ez a testvérek dolga – mosolyodott el. – Csak tedd fel magadnak a kérdést, hogy Matt fontos-e annyira a számodra, hogy képes legyél áldozatokat hozni érte, eldobni a büszkeségedet, és bocsánatot kérni!

Ezzel elindult a szobájába, hogy hagyjon gondolkodni, de nekem nem volt szükségem több időre. Miközben rávilágított a hibáimra és a történtek miértjére, rájöttem, hogy helytelenül cselekedtem, és Matt igenis megérdemli a teljes őszinteséget.

- Igazad van, tényleg idióta vagyok – szóltam utána, és közben fájón tudatában voltam azzal, hogy ezt sosem mosom le magamról. – Megpróbálom helyrehozni, amit elrontottam.

Amint kimondtam ezeket a szavakat, a depressziós Leát mintha csak elfújták volna, és tettrekészség töltött el.

- Ebben az esetben segítek, hogy még a koronázás előtt találkozzatok – fordult vissza Leo. – Amilyen állapotban most Matt van, gyorsan kell cselekednünk, ha nem akarod, hogy az anyja rávegye valaki más eljegyzésére.

- Mire várunk még? – pattantam fel a kanapéról. Nem bírtam volna elviselni, ha Matt elveszi azt a gőgös csajt, bár jobban belegondolva azt se tudtam volna, ha rajtam kívül bárki mást vesz el.

- Először zuhanyozz le, és öltözz át! Olyan a szagod, mint egy disznónak – vigyorodott el Leo, majd nevetve elkapta a Képességgel a párnát, amit ösztönösen felé hajítottam. Bár a mai tettével vitathatatlanul versenybe szállhatna a világ legjobb bátyja címért, jó volt tudni, hogy még mindig tud olyan idegesítő lenni, mint amilyen máskor is.

~ Leo ~

Lea valószínűleg fel sem fogta, mit teszek kockára azzal, hogy segítek neki találkozni Mattel még a koronázás előtt, de én nagyon is tisztában voltam vele. Ha nem békülnek ki, lőttek annak az álmomnak, hogy Választott testőr lehessek, hiszen több testőr ideiglenes likvidálása, majd a már majdnem király eltüntetése nem éppen jutalmat érdemlő tett. Márpedig én éppen erre készültem.

Ennek ellenére vállaltam a kockázatot, mert nem hagyhattam, hogy azok az idióták végleg szétmenjenek, márpedig a közreműködésem nélkül esélyük sincs a vitás pontok tisztázására. Vannak olyan emberek, mint például anya és apa, akiket egymásnak szánt sors – nem mintha hinnék a sorsban, csak nem tudom jobban megfogalmazni -, és miután egymásba szeretnek, a másik nélkül már sosem lesznek teljes egészek. Azt hiszem, Lea és Matt is egy ilyen pár, én pedig nem hagyhatom, hogy a húgom és egy barátom lelki ronccsá váljon, ezért a tettek mezejére léptem.

Leával beláttatni a hibáját sokkal könnyebb volt, mint gondoltam, bár ezelőtt nem hittem volna, hogy ennyire képes lesz összezavarodni. Hiába, a szerelem furcsa dolgokat tud művelni az emberrel. Már csak Mattet kellett rábeszélnem, hogy hajlandó legyen beszélni a húgommal azok után, amilyen csúnyán kikosarazta.

Abban a palotarészben ahol Matt szobája helyezkedett el eddig csak egyszer-kétszer jártam, de könnyedén megtaláltam az ő lakosztályát. Csak meg kellett keresnem azt az ajtót, ami előtt a legtöbb őr állt.

Négy Választott testőr posztolt az ajtaja előtt, ami rosszat jelentett. A meglepetés erejét kihasználva kettővel még gyorsan el tudnék bánni, de néggyel már nem. Bármennyire is voltam tehetséges, hála a szüleimtől örökölt géneknek, még nagyon sokat kellett fejlődnöm, hogy erre képes legyek, ezért változtattam az előre kitalált taktikámon. Először beszélek Matt-tel, és csak aztán juttatom ki valahogy a szobából. Ez sajnos nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik, mert be is kell jutni valahogy abba a szobába.

Ez mindössze néhány másodperc alatt zajlott le a fejemben, hiszen amint megpillantottam a négy testőrt, el kellett döntenem, mit tegyek.

Határozott léptekkel odasétáltam a férfiakhoz. Közben alaposan ügyeltem rá, hogy a testbeszédem ne áruljon el se idegességet, se határozatlanságot.

- Bemehetek? – kérdeztem a testőröktől olyan hangsúllyal, mintha minden jogom meglenne hozzá, és csak udvariasságból tettem volna fel a kérdést.

- Mégis miért mehetnél be? – érdeklődött az egyikük. Nem gyanakodott rám, egyszerűen csak egy rutinkérdést tett fel.

- Ami azt illeti, én sem igazán tudom – vontam meg a vállamat zavartságot színlelve. – Robert mester üzent, hogy menjek a herceg szobájába, de mielőtt megkérdezhettem volna, miért, megszakította a vonalat.

A testőrök nem tűntek gyanakvónak, ami logikus is, hiszen minden Választott testőr és tanítvány pontosan tudta, hogy Matt-tel szoktam edzeni, és azt is észrevették, hogy Robert mester nagyon megbízik bennem. Elég erős lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért visszaéltem ezzel a bizalommal, de legalább helyesen cselekedtem.

Attól, hogy az őrök nem gyanakodtak, még a Képességgel megvizsgálták az elmémet, de nem találtak hazugságra utaló jeleket, így beengedtek. Leával ellentétben én utáltam hazudni, de most elég jól jött, hogy ennek ellenére jól tudtam.

Matt szobája még a palota méreteihez képest is elképesztő volt, de ez jelenleg engem nem nagyon érdekelt. Amint kiszúrtam Mattet – az ágyán feküdt, és meredten bámulta a plafont -, elindultam felé.

Már abban a pillanatban észrevett, amikor beléptem, de nem törődött velem. Még akkor sem, amikor már az ágya mellett álltam. Nem hibáztattam, amiért ennyire maga alatt van, egy olyan elutasítás, amit a húgomnak sikerült produkálnia, mindenkit kiütne, ráadásul ő egészen eddig nem is mutatta ki, mi történt vele. Tegnap is csak azért vettem észre, hogy valami baj van, mert vele nem szokott előfordulni, hogy szétszórt és figyelmetlen, ráadásul a sok közös gyakorlásnak hála, eléggé ráhangolódtam már ahhoz, hogy megérezzem a hangulatingadozásait.

Valahogy fel kellett ráznom ebből a depresszióhoz közeli állapotból, és ehhez az volt a legjobb módszer, ha kegyetlenül őszinte leszek vele. Végül is, a tiszteletlenségért úgyse jár nagyobb büntetés, mint azért, mert megszegem a nem szólhatok a koronaherceghez szabályt.

- Idióta vagy – indítottam meg ugyanúgy ezt a beszélgetést, mint a nem sokkal ezelőttit Leával.

Döbbenet suhant végig az arcán, amiért hozzászóltam, de hamar visszatért rá a közöny.

- Pontosan miért is? – kérdezte.

Mélyet sóhajtottam. Ez a kibékítő szerep egyre kevésbé tetszett, de ha már egyszer belekezdtem, végig is kellett csinálnom.

- Lea egy érzelmi amőba, és retteg az elkötelezettségtől, erre te minden előjel nélkül megkérted a kezét. Mégis mit vártál, hogy reagál? Nem azt mondom, ő is egy idióta, szépen egymásra találtatok, de ismerhetted volna már annyira, hogy tudd, ki fog akadni.

Néma csönd állt be. Már azt hittem, Matt nem is fog válaszolni, ezért folytatni akartam a kioktatását, amikor végre megszólalt.

- Azt hittem, szeret annyira, hogy igent mondjon.

- Szeret is – válaszoltam határozottan. Ennek az igazságában egy cseppet sem kételkedtem.

Mattet ez a két szó, ha nem is teljesen, de kirángatta a letargiából, felült, és rám nézett.

- Akkor miért utasított el? – kérdezte feltámadó érdeklődéssel, amiből leszűrtem, hogy nem haragszik annyira Leára, hogy csupán büszkeségből ne adna neki egy második esélyt.

Már a nyelvem hegyén volt, hogy „mert egy idióta”, de végül meggondoltam magam, és másként fogalmaztam.

- Azért, mert bepánikolt. Félt attól, hogy örökre hozzákösse az életét valakiéhez, a királynőség sem vonzotta túlságosan, ráadásul van néhány dolog, amiről nem beszélt neked, és félt, hogy – itt megakadtam egy kicsit, mert kerestem a megfelelő kifejezést – kiakadnál. Mostanra viszont már rájött, mekkora hibát követett el, és találkozni szeretne veled.

Hagytam egy kicsit, hogy megeméssze a szavaimat, de közben kínosan tudatában voltam, mennyire gyorsan telik az idő. Minden másodperccel egyre nagyobb lett az esélye annak, hogy a kint posztoló őrök gyanút fognak, és utánajárnak a fedőtörténetemnek.

Miközben Matt agyalt, én sem csak magam elé bámultam, hanem kiötlöttem, hogyan jutunk ki a szobájából. Eléggé drasztikus terv lett, de pont ezért fog beválni.

- Hajlandó vagy rá? – kérdeztem, amikor úgy véltem, már eleget gondolkozhatott.

- Igen – bólintott, és már nem is tűnt annyira komornak az arca. - Mikor és hol?

Megkönnyebbülten elvigyorodtam. Az első fázist sikeresen végrehajtottam, már csak el kellett juttatnom Mattet a találkozópontra, a többi Lea dolga.

- Most. Az üvegházban, a déli szárny tetején.

Az üvegház a megközelíthetőségét tekintve nem túl praktikus, mert viszonylag messze van, viszont ilyenkor senki nem szokott ott lenni, ráadásul arra kamerák sincsenek.

- Rendben – pattant fel Matt tettre készen. - Hogy jutunk ki innen, és mi lesz a kamerákkal?

- A kamerákat el tudod intézni úgy, mint a bálon?

Ő egy cseppet sem csodálkozott azon, honnan tudok erről, ami nem meglepő. Elég buta lenne, ha az előbbi prédikációmból nem jött volna rá, hogy Lea nagyon sok mindent elmondott nekem, többek között ezt is.

- Menni fog, de nehezebb lesz, mint a múltkor, mert még nem volt időm kijátszani minden biztonsági újítást. Körülbelül öt percre mindenképpen szükségem lesz.

- Remek – nyugtáztam a fejleményeket. Eddig minden remekül alakult, és szerencsére még a testőrök sem jöttek rá a hazugságomra.

Miközben Matt a kamerákat iktatta ki, én átkutattam az elmémmel a közelünkben lévő területeket. Az alsóbb szinteken valósággal nyüzsögtek az emberek, mindenki rohant valahova, ami nem csoda, hiszen a koronázás kezdetéig már csak néhány óra volt hátra. Fölöttünk viszont alig érzékeltem valakit, így könnyen eldöntöttem, merre menjünk.

- Készen vagyok – jelentette be Matt. Tényleg csak öt percébe került a kamerák kiiktatása, ami még úgyis nagyon szép teljesítmény, hogy már korábban beépült a rendszerbe.

- Akkor most én jövök – nyugtáztam, és leakasztottam az övemről a fénykardomat. – Van esetleg olyan plafondarab, ami különösen kedves a szívednek, és nem akarod, hogy bántódása essék? – kérdeztem viccelődve. Ahhoz képest, hogy eddig nem is szóltam hozzá, most talán egy kicsit túlzottan lazára vettem a figurát, de nem tehettem róla, egyszerűen csak jött. Szerencsére ez őt nem zavarta.

Azonnal rájött, mire készülök, de nem bánta különösebben.

- Nincs – csóválta meg nevetve a fejét, és bekapcsolta a holotévéjét, hogy a zaj majd elfedje a fénykard hangját.

Bekapcsoltam a fegyverem, a Képességgel felröpítettem a mennyezethez, és vágtam egy jókora lyukat a plafonba. Ügyeltem rá, hogy a kivágott darab ne zuhanhasson le, óvatosan leeresztettem a földre, majd kikapcsoltam a kardom, és visszaakasztottam az övemre.

- Akarsz első lenni, vagy menjek én? – kérdeztem, miközben elégedetten szemléltem a művemet. A lyuk szinte teljesen kör alakúra sikerült.

Matt válasz helyett kinyúlt a Képességért, és felrepítette magát a nyíláson át. Amint felért, ugyanazzal a módszerrel, mint amit ő használt, követtem.

- Siessünk, Lea már biztosan vár! – mondtam, és elindultam az üvegházhoz.

Nem volt könnyű elkerülni az embereket, főként mert a kamerák meghibásodásának hála a testőrök sokkal éberebbek lettek. Nem is sikerült maradéktalanul, kétszer is előfordult, hogy el kellett altatnom valakit, de végül csak odaértünk az üvegház bejáratához.

- Sok sikert! – fordultam Matthez, mielőtt bement volna. – Én itt fogok várni – ekkor megszólalt a személyi hívóm. Robert mester volt az. – Pontosabban lehet, hogy mégse – javítottam ki magam, és magyarázatul megmutattam neki, ki hív.

Matt együttérző tekintetet vetett rám, de látszott rajta, hogy szorong egy kicsit, hála a beszélgetésnek, ami előtt áll.

- Ha fegyelemsértés miatt kirúg, a koronázás után elintézem, hogy visszavegyen – biztatott, majd a válaszomat meg sem várva belépett az üvegházba. Csak reménykedni tudtam, hogy ez a szándéka akkor sem változik meg, ha esetleg Leával félresikerül valami.

Vettem egy mély levegőt, és fogadtam a parancsnok hívását.

- Landel, mi az oka annak, hogy egy fénykarddal vágott lyuk tátong Matthew herceg szobájának a tetején, és a herceg nincs sehol? – vágott bele a közepébe. Meglepő módon nem hallottam ki a hangjából egy csipetnyi dühöt sem, pedig amit elkövettem az nem éppen dicséretre méltó.

- A herceg titokban akart találkozni valakivel, uram, én pedig segítettem neki. – Ilyen megfogalmazással nem is hangzott olyan vészesnek, amit tettem. Végül is én csak azt tettem, amit Matt akart. Igaz, hogy a legelején a saját szakállamra cselekedtem, de ezt Robert mesternek nem feltétlenül kell megtudnia.

- Kivel?

- Azt nem mondhatom meg, uram.

- Hol van?

Ez is ugyanolyan felesleges kérdés volt, mint az előző, mindenesetre válaszoltam rá.

- Azt sem mondhatom meg, uram.

Csak ekkor jöttem rá, hogy a személyi hívóm alapján könnyen lenyomozhatják, hol vagyok, de ekkor azonnal bontottam a kapcsolatot. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy már késő, de ezzel is nyertem néhány másodpercet, jobb esetben percet. Nagyon reméltem, hogy Matték gyorsak lesznek, és hogy fel tudom tartani az ide igyekvő testőröket addig, amíg mindent letisztáznak.

32. fejezet

- Készen állsz? – fordult hátra Sam, amikor már csak egy légautó állt előttünk a sorban. Ki gondolta volna, hogy ennyi a meghívott, és hogy ennyire alaposan ellenőriznek mindent? Jó, igazából mindkettő várható volt, hiszen logikus, hogy egy ilyen nagyszabású estére néhány tucat embernél többet hívnak meg, és az is, hogy a Választott testőrök mindent megtesznek a bál biztonságossá tételének érdekében. Például még csak nem is lehetett légautóval behajtani a palota területére - legalábbis azalatt a fél óra alatt, amióta a sorban állunk, én még senkit nem láttam járművel bemenni -, ami az én paranoiás szemléletmódomból teljesen érthető, hiszen egy légautóban annyi, de annyi veszélyes tárgyat el lehetett rejteni.

- Persze – válaszoltam magabiztosan. Ebben a pillanatban bármit megtettem volna, hogy megszabaduljak a várakozás okozta kíntól. Még Matt extra előkelő születésnapi bulija is sokkal hívogatóbbá vált, mint ülni a kocsiban, és a keselyű újságírókat és riportereket bámulni, akik természetesen tudomást szereztek az eseményről, és mindent megtettek, hogy a lehető legtöbbet megtudjanak. Mondjuk nem volt könnyű dolguk, mivel a rendőrség néhány Választott testőr vezetésével távol tartotta őket és a kíváncsiskodók tömegét a déli bejárattól, ahova a meghívóm szerint mennem kellett. Komolyan mondom, az emberek tisztára úgy viselkedtek, mintha egy nagyon híres színészekkel telezsúfolt kasszasikernek ígérkező film bemutatóján lennének.

A Választott testőrök végre valahára végeztek az előttem lévők átvizsgálásával, és intettek Samnek, hogy menjen a bejárat elé.

- Kettőre itt leszek érted, rendben? Addigra biztos csillapodnak majd valamennyit a kedélyek – mondta Sam utalva a tömegre, miközben gázt adott, és odalebegtette az autót a kapu bejárata elé.

- Rendben van. Köszönöm a fuvart! – válaszoltam, majd nyeltem egy nagyot, a hirtelen rám törő izgatottságot kordában tartva, kinyitottam az ajtót, és óvatosan, vigyázva, hogy a ruhám ne sérüljön meg – még véletlenül se azért, mert a szívemhez nőtt volna vagy ilyesmi, egyszerűen csak ciki lett volna egész este szakadt ruhában parádézni – kiszálltam.

A kapunál hat Választott testőr állt, mind tökéletesen rideg arckifejezéssel. Ez a szám azért elég komoly ütőerőt jelentett, ráadásul mindegyikőjükön látszott, hogy nem tegnap kapták meg a diplomájukat. Odasétáltam ahhoz, aki egy adatkártya leolvasót tartott a kezében, és átnyújtottam a meghívót. Nem éreztem semmi izgatottságot, ami kezdetben elég furcsa volt, de hamar rájöttem az okára. Most ugyanis nem betörni készültem egy magas biztonsági fokozattal rendelkező épületbe, hanem meghívtak, így nem is kísértett a lebukás veszélye, hiszen éppen legálisan cselekedtem.

Miközben az adatkártya leolvasós fickó megnézte, hogy érvényes-e a meghívóm, addig egy másik egy kézi fegyverkeresővel közeledett felém. Már éppen elkezdte volna az ellenőrzést, amikor a másik felnézett a készülékéből.

- Nem szükséges. Matthew herceg személyes vendége – szólt rá a társára, majd a korábbi komorságát sutba vágva mosolyogva és illedelmesen fordult felém. – Elnézést, hogy megvárakoztattuk hölgyem! Kérem, fáradjon be a kapun, és kövesse a jobb oldalt várakozó komornyikok egyikét.

Ez a hirtelen kedvesség megdöbbentett, de azért nem vesztettem el a lélekjelenlétemet, és méltóságteljesen bólintottam köszönetem jeléül. Megszólalni nem akartam, mert kiszúrtam egy kamerát, és a hangom alapján később túl könnyen lehetett volna azonosítani.

Követtem a testőr utasításait, és belépéskor jobbra fordultam, de nem bírtam megállni, és balra pillantottam. Baloldalt sokkal több komornyik álldogált, ami azt jelenti, hogy én valamiféle VIP vendég voltam. Ez jólesett, de nem igaz, hogy Matt nem bírta ki, hogy ne hívja fel rám a figyelmet. Jó, valószínűleg ő nem is gondolt erre, ezért nem tudtam haragudni rá, és őszintén szólva, az se zavart túlzottan, hogy nem nézték meg, van-e nálam valami fegyver. Nem mintha lett volna esélyük megtalálni az átalakított fénykardot, de akkor is.

A közeledtemre az egyik komornyik kivált a sorból, meghajolt előttem, megkért, hogy kövessem, én pedig szó nélkül mentem utána. Azért Felixék bunkó komornyikja után üdítő változás volt találkozni eggyel, akibe némi udvariasság is szorult. Mondjuk, több mint valószínű, hogy ez az udvariasság csak a VIP vendég létemnek járt.

Egy hatalmas és gyönyörű kerten haladtunk keresztül, ami kétségkívül egyedülálló lehetett a galaxisban, de nem igazán voltam az a csodálattal bámuljuk a növényeket típus, ráadásul nem éreztem magam valami kényelmesen a ruhámban és a cipőmben, ezért hamar elegem lett belőle. A kert után beléptünk egy kitárt kétszárnyú ajtón, majd díszes előcsarnokokon és folyosókon keresztül haladtunk át. Szokásom szerint megjegyeztem az útvonalat, hogy tudjam, merre kell menni, ha esetleg gyorsan el kéne hagynom az épületet.

Minden, amit láttam lenyűgöző volt, és óriási gazdagságot árasztott. Kábé a szőnyeg egy négyzetmétere többet érhetett, mint az egész házunk. Ennek ellenére mégsem uralkodott el rajtam a csodálat, mivel hamar rájöttem, mire megy ki a játék. Ha a tájékozódó képességem nem csalt, a komornyik nem a legrövidebb úton vezetett, hanem valószínűleg az egyik legimpozánsabbon, tehát az, aki betanította az útvonalat direkt rájátszott, hogy letaglózza az épület szépségével a mit sem sejtő vendéget. Ezt elég undorítónak találtam, de még nekem is be kellett ismernem az ilyesmihez totálisan avatatlan szememmel együtt, hogy amit láttam az tényleg elég impozáns volt.

Egy laza negyedórás séta után – durva, mekkora ez a palota – végül csak odaértünk a bálteremhez. A nyitott kétszárnyú ajtó majdnem akkora volt, mint az, amin bejöttem az épületbe, és az onnan kihallatszó klasszikus zene miatt még egy vak se tudta volna eltéveszteni. Ettől függetlenül a komornyik egészen az ajtóig elkísért, aminek mindkét oldalán két Választott testőr posztolt vigyáz állásban, és csak ott távozott egy „kellemes szórakozást” udvariassági jókívánság után.

Innen már gondolni se gondolhattam volna a visszafordulásra, bármennyire is szerettem volna, de igazából már akarni nem is akartam, mert az innen egyértelmű megfutamodás lenne, és azok után, amin életemben eddig keresztülmentem, egy báltól csak nem száll inamba a bátorságom.

Habozás nélkül léptem be a terembe, de három lépés után akaratlanul is megtorpantam. Maga a helyiség monumentális volt, kábé olyan, mint a mesebeli filmekben a báltermek, csak nagyobb és szebb, de ugyanazt az érzetet keltette. Azonban megállásra nem ez késztetett, hanem az a nyavalyás lépcső, ami közvetlenül előttem helyezkedett el megakadályozva ezzel a feltűnésmentes elvegyülésemet a tömegben. Komolyan, mégis minek kellett ezt iderakni?

 Amennyire csak tudtam, elegánsan és méltóságteljesen elindultam lefelé. Észrevettem, hogy minden tekintet rám irányult közben, és máris megértettem a lépcső fő funkcióját, miszerint így minden megérkezőt alaposan végig lehetett mérni, és különböző kategóriákba osztani. Az előkelők néha annyira szánalmasak tudnak lenni, de életemben először mégis kínosan éreztem magam a felmérő tekintetek kereszttüzében. Még én, az ilyesmiben teljesen járatlan is tisztában voltam vele, mennyire ciki egy nőnek egyedül érkezni egy ilyen bálra. A feszengést hamar elkergettem, mintha ott se lett volna, hiszen nem érdekelt, vadidegenek mit gondolnak rólam, és az egészet csak a számomra új helyzetnek tulajdonítottam.

Amikor huszonöt – megszámoltam, tényleg annyi – lépés után végre leértem a lépcső aljára, a tekintetemmel keresni kezdtem Mattet, de ez nem bizonyult könnyű feladatnak, tekintve, hogy saccra olyan három-négyszáz ember volt jelen, ráadásul ugyebár mindnyájan álarcban. A nők, az enyémhez hasonló kicsit régiesebb, mesebeli hercegnő beütésű ruhát viseltek vagy testhez simuló estélyit többségében olyan álarccal, ami nem túl sokat takart a tökéletesen kisminkelt arcukból. A férfiak már lazábban értelmezték az álarcosbál kifejezést, így szmokingtól kezdve, a katonai egyenruhán át egészen az ezervalahányszázas évek nemesi ruháin keresztül mindent lehetett látni. A vendégek kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélgettek, de táncolni még senki nem táncolt, annak ellenére, hogy egy a lépcsőtől balra lévő pódiumon úgy két-háromtucatnyi zenész megállás nélkül játszott.

Mattet nem sikerült kiszúrnom, de mégse ácsoroghattam a lépcső tövében úgy, mint egy idióta, ezért elindultam valamerre, és reménykedtem, hogy minél hamarabb belebotlok a barátomba. Hamar meguntam a cél nélküli bolyongást, ezért odacsapódtam egy hat főből álló beszélgető csoporthoz, aminek a tagjai körülbelül velem egykorú lányok lehettek.

Nem kellett hozzá néhány mondatnál több, hogy kitaláljam, természetesen Mattről beszélgettek.

- Alig várom, hogy lássam! – mondta éppen lelkesen egy rózsaszín ruhát viselő lány.

- Ha egyáltalán eljön – válaszolta közömbösen egy sötétebb ruhás. Jó tudni, hogy legalább egy olyan férjezetlen nőnemű egyed van a teremben, aki nem pályázik a pasimra. – Eddig egy nagyszabású estélyen se jelent meg.

Hmm, szóval Matt nem az a bálozós típus, de engem mégis ide akart rángatni. Szép kis barát. Jobban belegondolva viszont megértettem, miért kerülte eddig az estélyeket. Ahogy ezeket a lányokat hallgattam, egy perc nyugta se lett volna.

- Muszáj itt lennie, a nagykorúságát ünnepeljük – vetette ellen egy zöld estélyit viselő.

- Ha itt is lesz, akkor se ismered fel – vitatkozott vele az előbbi.

- Annyira szánalmasak vagytok! – szólalt meg a velem pont szemközt álló, vörös ruhás, a haját bonyolult csigavonalakba rendezett lány.  A hangja tele volt gőggel és megvetéssel, és az egész lényéből sugárzott, hogy feljebbvalónak tartja magát a többieknél, ami arra engedett következtetni, hogy a családja az eliteknek is a krémjébe tartozott. – Nem teljesen mindegy, hogy itt lesz-e vagy sem? Esélyetek sincs, hogy titeket válasszon.

Ez a csaj teljesen úgy viselkedett, és beszélt, mint Olivia, vagy talán még nála is gőgösebb. Ez a felsőbbrendűségi képzet nagyon irritált, ezért nem bírtam ki, muszáj volt beleszólnom.

- Miért, neked van? – szegeztem neki a kérdést, és még se próbáltam leplezni a hangommal az iránta érzett ellenszenvemet.

Mindenki megdermedt egy pillanatra, ami bizonyította a vörös ruhás származásával kapcsolatos elméletemet.

- A királynéval folytatott ma délutáni beszélgetésemet tekintve több mint valószínű – rázta le magáról az az iránti döbbenetét, hogy valaki vissza mert szólni neki. – Még a bál vége előtt meglátod – tette még hozzá magabiztosan egy kis hatásszünet után.

Oké, a válasza hallatán már nem igazán értettem, miről is van szó, mivel ahogy Mattet ismertem, nem szívesen beszélt az ilyen lányokkal, ráadásul velem járt, bár ez utóbbit ez a hárpia nem tudhatta. A fonál elvesztése nem akadályozott meg abban, hogy visszavágjak. Nem fogok szócsatát veszteni egy ilyen csitrivel szemben.

- A királyné nem azonos a fiával.

Őbeképzeltsége magabiztosan felkacagott.

- Valóban, de Matthew herceg hallgat az édesanyjára az ilyen fontos kérdésekben.

Nem tehettem róla, ezen muszáj volt felnevetnem. Ha ez a lány tudná, Matt mennyi dolgot tett, amit az anyja nem helyeselne…

- Ha te mondod – legyintettem, és faképnél hagytam őket érezve, hogy ennél jobb végszóm úgyse lehet.

Ezek után fogalmam sem volt, merre menjek, de szerencsére nem is kellett kitalálnom, ugyanis csak néhány lépésnyire távolodtam el a lánycsoportosulástól, amikor elém lépett egy rendőrruhába öltözött alak.

- Hogy nézek ki? – kérdezte vigyorogva. A hangja alapján azonnal beazonosítottam, hogy ő bizony Felix.

- Ironikusan – vágtam rá, hiszen ő mégiscsak egy több bolygóra kiterjedt illegális szervezet vezetője volt.

- Nem is tudtam, hogy úgyis ki lehet nézni.

- Neked sikerült. Ennyire átlátszó a maszkom? - utaltam arra, hogy felismert.

Felix azonnal vette, hogy mire vagyok kíváncsi.

- Nyugodj meg, senki nem fog tudni beazonosítani. Ha nem tudtam volna, hogy itt leszel, és nem hallottam volna, ahogy vitatkozni kezdesz a Négyes hercegi uralkodócsaládjának egyetlen leányával, nem ismertelek volna fel.

- Ennek örülök! – könnyebbültem meg. – Nem láttad őt?

- Sajnos még nem.

- Akkor mutasd be a barátnődet! – váltottam témát, amikor eszembe jutott az a csillogás a szemében délután, amikor azt mondta, van partnere.

- Gyere velem! – mosolyodott el, de valami nagyon nem tetszett a tekintetében, és az se volt valami megnyugtató, hogy ilyen könnyen belement a bemutatósdiba, amikor délután még egyenes választ se adott a „barátnődet viszed?” kérdésre.

A terem széléhez vezetett, ahol egy rakás felnőtt beszélgetett, és tőlük kissé félrehúzódva, nekem az oldalát mutatva egy barna hajú, sárga ruhás, feltűnően csinos lány állt, akiben még csak az oldalát látva is volt valami nagyon ismerős. Felix egyenesen odament hozzá, megfogta a kezét, és szelíden felém fordította.

Oké, álarcot viselt, de amint összekapcsolódott a tekintetünk, felismertem. Az ő szemében nem villant felismerés, de nem volt kétségem afelől, hogyha megszólalok, azonnal rájön, ki vagyok. Még visszavonulót fújhattam volna, de már úgyis sokszor el akartam mondani neki az igazat, és az is nagyon izgatott, hogy jöttek össze Felixszel, ezért maradtam, és kockáztattam a teljesen jogos haragját.

- Szia, Liz! – köszöntem neki halkan.

- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte döbbenten. Nem hiába voltunk legjobb barátnők már nagyon régóta, neki is elégnek bizonyult ennyi, hogy felismerjen, pedig én vagyok az utolsó ember, akinek a megjelenésére egy ilyen helyen számítani lehet.

- A barátom hívott meg – feleltem őszintén. Azt, hogy csak azért jöttem el, mert a Képességem szerint, amiről Liz nem is tudott Matt veszélyben van inkább nem tettem hozzá. Az azért egyszerre túl sok új információ lett volna.

Liz szeme meglepetten elkerekedett.

- Ezek szerint a te Matted…

- Az a Matt – segített ki Felix.

- Miért nem mondtad el? – kérdezte Liz. A hangjában semmi düh nem volt, csak mélységes megbántottság, és ez sokkal rosszabbul érintett, mintha ordítozni kezdett volna velem.

Igazából ezt én sem tudtam. Liz biztosan nem fecsegte volna ki senkinek. Valószínűleg már annyira hozzászoktam a titkolózáshoz, hogy automatikusan mindent magamban tartottam, és így fokozatosan elszigetelődtem a legjobb barátnőmtől, aki pedig mindig mellettem állt. Csak ekkor döbbentem rá, hogy mekkora egy barom vagyok, de a múltat nem változtathattam meg.

Bűnbánóan lehorgasztottam a fejem.

- Senkinek nem mondtam el.

- Akkor Felix honnan tudja?

- Kitalálta. Apropó, ti mikor és hol jöttetek össze? – mentem át támadásba, mivel nem én voltam az egyetlen, aki nem mondott el mindent a másiknak. Mondjuk nekem meg rá kellett volna jönnöm, hogy az elmúlt időszakban tényleg szerelmes, és nem csak megint egy Leo iránti fellángolást tapasztalok, mert azt azért észrevettem, hogy még a szokottnál is vidámabb.

Liz arcát – már, amit nem takart el az álarc – pír öntötte el. Úgy látszik, érzékeny pontra tapintottam.

- Nálunk egy partin úgy másfél hónapja – válaszolt helyette Felix. – Egyikünk se érezte ott magát valami jól, beszélgetni kezdtünk, és ez lett belőle – szorította meg gyengéden Liz kezét, és vetett rá egy szerelmes pillantást, amit Liz automatikusan viszonzott.

Igazán aranyosak voltak együtt, és tényleg összeillettek, de még megmaradt az a kérdés, hogy Liz mit keresett egy a kulturális miniszter által adott partin.

- Hogy hogy ott voltál? – kérdeztem Liztől.

Ő egy pillanatig habozott, de hamar elhatározásra jutott.

- Az apám és az anyám is grófi családból származik.

Igazából már régóta gyanakodtam valami ilyesmire, szóval nem ért valami nagy meglepetésként a hír, de azért rosszul esett, hogy nem mondta el korábban.

- Akkor miért a mi sulinkba jársz?

- Az apám kiskoromban fontosnak tartotta, hogy megismerjem az átlagos embereket is, aztán meg amikor át akart íratni egy előkelőbb iskolába, nem voltam hajlandó otthagyni a mostanit.

- Miattam?

Oké, ez eléggé egoista kérdés volt, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel.

- Igen.

Ettől iszonyatosan elérzékenyültem, és olyat tettem, amit nem szoktam. Megöleltem.

- Sajnálom, hogy nem árultam el! – mondtam, amikor kibontakoztunk az ölelésből.

- Én is. Nem is tudod, mennyire rossz volt titkolózni előtted.

Egymásra mosolyogtunk, és tudtam, hogy újra szent a béke közöttünk.

- Kezdődik a műsor – mutatott Felix a lépcső felé, aminek a tetején egy karcsú, barna hajú, aranyszínű ruhát viselő nő állt koronával a fején. A kinézete és az alapján, hogy a megjelenése láttán mindenki elhallgatott, nem lehetett más, mint Matt anyja.

A királyné hosszú beszédbe kezdett, mindenkinek megköszönte a megjelenését, majd arról szónokolt, mennyire fontos ez a nap, és hogy milyen régóta is várt arra, hogy a fia nagykorú legyen. Semmi érdekeset nem mondott, ezért a figyelmem nagyon hamar elkalandozott, és inkább Mattet kezdtem el keresni a tekintetemmel, de komolyan kételkedtem abban, hogy ilyen módon megtalálom.

Noelia királyné valószínűleg befejezte a beszédét, mert mindenki tapsolni kezdett, amihez én is bekapcsolódtam. Miután elült a taps, a zenekar újra rákezdte, a királyné lesétált a lépcsőn, majd táncolni kezdett a hozzá legközelebb álló nemessel. Lassanként mások is bekapcsolódtak, és a vendégek figyelme visszatért a félbehagyott beszélgetésekre.

- Menjünk mi is! – kérte Felixet Liz lelkesen, majd rám pillantott. – Ugye nem baj? – kérdezte kissé bűntudatosan, amiért egyedül akart hagyni.

- Persze, hogy nem – nevettem fel. – Elleszek.

Igazából semmi kedvem nem volt egyedül maradni, de nem akartam megakadályozni őket abban, hogy még jobban egymásba szeressenek. Különben is, egy még a fellegek között járó és minden gyönyörű rózsaszín pár nem valami jó társaság.

Elgondolkozva bámultam a szerelmesek távolodó hátát, amikor valaki megérintette a vállamat. Azonnal megpördültem, és reflexből megfeszítettem az izmaimat készen arra, hogy ha szükséges, harcolhassak. Jó, ez elég hülye reakció arra, ha valaki megérinti a vállamat, de a Kék Harcoskodás és anya edzései közben túlzottan felerősödtek a védelmi ösztöneim.

A harckészültségem abban a pillanatban elszállt, amikor megpillantottam azt a szürke szempárt, amit bárhol felismertem volna. Matt fogalmam sincs, milyen kori ruhát viselt, de valószínűleg katonai egyenruha lehetett, hiszen a bal oldalán kard lógott, amin látszott, hogy nem valódi, és nagyon jól nézett ki benne. Kár, hogy nem láthattam a teljes arcát.

- Felkérhetem egy táncra, hölgyem? – hajolt meg előttem játékosan.

- Örömmel, uram – mentem bele a játékba, és megfogtam a felém nyújtott kezét.

Matt a tánctér szélére vezetett, ahol szembe fordult velem, és a kezét a derekamra tette, amibe az egész testem belebizsergett. Miközben a vállára raktam a kezemet jobbnak láttam figyelmeztetni.

- Csak hogy tudd, nem vagyok valami jó táncos.

Csibészesen elmosolyodott.

- Akkor kénytelen leszel rám hagyatkozni.

Nem szerettem másokra támaszkodni, ahogy ezt ő pontosan tudta, de ebben a helyzetben nem tehettem mást. Mindenesetre nem bántam meg, Matt profi táncosnak bizonyult, és mellette még én se tűntem annyira bénának. Vele táncolni sokkal jobb volt, mint három éve a hevesen utált társastánc órákon, ezt még élveztem is, de bármennyire is szórakoztam jól, nem tudtam elfelejteni, amiért valójában idejöttem, és ettől feszült lettem.

Matt észrevette a nyugtalanságomat, de persze rossz dolgot hibáztatott érte.

- Lazíts! Remekül csinálod, és nem is figyelnek minket – mondta, és közben a zene ritmusváltása miatt közelebb húzott magához, amit egy cseppet sem bántam.

- Azért néhány testőr rajtad tartja a szemét, nem? – kérdeztem vissza olyan hangsúllyal, mintha csak szimplán meg akarnám cáfolni az állítását, de igazából csak meg akartam nyugtatni magam, hogy nem csak rajtam múlik Matt testi épsége.

- Rajtad és rajtam kívül csak két ember tudja, hogy mit viselek ma este, szóval senki nem zavarhat meg minket – villantott rám egyet a különleges, teljes fogsorú mosolyaiból, amitől normális esetben mindig az elolvadás veszélye fenyegetett, viszont most túlságosan felkavart a szavai tartalma, így átsiklottam fölötte.

Nem igaz, hogy pont azt a napot választja az inkognitóban romantikázásra, amikor ekkora veszély leselkedik rá. Jó, ő nem tudhatta, mi vár rá, hiszen semmi más nem utalt arra, hogy tényleg történni fog valami a Képesség figyelmeztetésén kívül, amit meg ugyebár csak én kaptam meg.

- Hogy hogy csak három?

- Amennyire csak lehetséges egy vendégekkel teli bálteremben, kettesben akartam lenni veled, és ez csak úgy lehetséges, ha a lehető legkevesebben tudják, mit viselek.

Ez irtó édes tőle, tényleg, de sikerült még nagyobb terhet raknia a vállamra.

- Ki az a két ember?

Halkan sóhajtott egyet, látszott rajta, hogy ő közel sem tartotta annyira fontosnak a témát, mint én, ennek ellenére mégis választott.

- A Választott testőrség parancsnoka és a szabó.

- Az anyád nem is? – csodálkoztam őszintén.

- Ha ő tudná, akkor negyed órán belül mindenki más is könnyen kikövetkeztetné, mit viselek.

A szinte mindig higgadt Matt hangjába most enyhe keserűség vegyült, így jobbnak láttam abbahagyni a téma feszegetését, beletörődni, hogy több múlik rajtam, mint korábban gondoltam, és maximális készültségi fokra helyezkedni, már amennyire ez a Képesség eltitkolása közben lehetséges.

- Nem is mondtam még – váltottam témát -, boldog születésnapot! Ajándékot viszont elfelejtettem hozni.

- Nekem bőven elég, hogy itt vagy – mosolyodott el, és a tekintetéből végtelen gyöngédség és szerelem sugárzott. Egy kicsit megijesztett, hogy valaki, aki nem családtag ennyire kötődhet hozzám, de be kellett valljam magamnak, én is ugyanúgy érzek. Ha nem így lenne, most nem lennék itt.

Ösztönösen közelebb húzódtam hozzá, úgy, hogy a testük már-már összeért, amikor vége lett az aktuális zeneszámnak, és mellőlünk törökköszörülés hallatszott. Kénytelen-kelletlen hátrébb húzódtam Mattől, levettem a kezemet a válláról, és egy gyilkos pillantással karöltve a hang irányába fordultam.

- Elkérhetném egy táncra a hölgyet? – fordult Matthez a tippem szerint középkorú, szmokingos fickó, aki megakadályozott minket a csókolózásban. Már ez a tette is elég nagy ellenszenvet váltott ki belőlem, de a szavai után legszívesebben felképeltem volna. Ha már egyszer táncolni akar velem, bár nem látom be, miért szándékozna ilyet tenni, rajtam kívül még nagyon sok lány volt a teremben, akkor engem kérdezzen, ne a partneremet. Bármennyire is fontos nekem Matt, akkor se vagyok a tulajdona.

- Nem – válaszolta a pasim hűvösen, majd tudomást sem véve a meghökkent férfiról, visszafordult felém.

Megvártam, amíg a fickó eltakarodott, és csak akkor szólaltam meg.

- Ez bunkó volt – jegyeztem meg. – Vigyázz, mert a végén még lesüllyedsz a szintemre!

Matt felnevetett.

- Ne félj, nem vagyok ekkora veszélyben! – Oké, ez azért elég sértő, de ha az általános modorunk és beszédstílusunk közti különbséget vesszük alapul, akkor igaz, szóval nem vettem a szívemre. – Egyszerűen csak senkinek nem akarom átengedni a bál leggyönyörűbb résztvevőjét –lágyult el a hangja.

Nem is voltam tudatában, mennyire érdekelt Matt véleménye arról, hogy nézek ki, annak ellenére, hogy én pocsékul éreztem magam ebben a ruhában, amíg megjegyzést nem tett rá. Már meg kellett volna szoknom, az ösztöneimnek, na jó, nemcsak azoknak, hanem a teljes lényemnek, mennyire számít a véleménye, de mégis meglepetésként ért a testem reakciója. Elpirultam, ami a maszknak hála nem látszott annyira, és igazán szélesen, a fogaimat kivillantva, szívből elmosolyodtam, amit pedig iszonyúan ritkán szoktam csinálni.

Matt közelebb lépett hozzám, miközben abbahagyta a táncot, és így teljesen egymáshoz simultunk. Tökéletesen romantikus pillanat volt, amikor lehajtotta a fejét, és összeért az ajkunk. Igazán elevennek éreztem magam tőle, pont, mint harc vagy deszkázás közben, és már éppen belemerültem volna, amikor a fejemben visító élességgel bekapcsoltak a vészjelző szirénák.

Pillanatnyi habozás nélkül félrerántottam Mattet, és a földre löktem, ami nem bizonyult nehéznek, hiszen éppen átkaroltam, és közben arrafelé fordultam ahonnan a veszélyt érzékeltem. Pont ott álltam, ahol fél másodperccel ezelőtt a barátom, így a hátába szánt döfés felém közeledett, mivel az orvgyilkosnak még nem sikerült lereagálnia az akciómat, de nem is akartam neki alkalmat hagyni rá.

Normálisan félrelépni nem maradt időm, hiszen a penge már akkor nagyon közel járt a célpontjához, amikor a Képesség jelezte a bajt, ezért ösztönösen hátrahajoltam, reménykedve, hogy elég gyors vagyok, és a tört markoló kéz után kaptam. Sikerült megfognom a csuklóját, így magam felé tudtam rántani a meglepett férfit, és beletérdelni az ágyékába, miközben kicsavartam a kezéből a fegyvert. Már csak a megfelelő helyen rá kellett ütni a halántékára, amit még csak nem is próbált meg távol tartani tőlem, és a merénylő elvesztette az eszméletét.

Mindez körülbelül két másodperc alatt játszódott le, és túl könnyen ment leszerelni a fickót, aki egyébként megegyezett azzal, aki korábban felkért táncolni, valószínűleg így akart Matt közelébe kerülni. Csak a meglepetés előnyére támaszkodott, nem is számított semmi ellenállásra, és a mozdulataiból, valamint a reakciójából sütött az amatőrség.

- Minden rendben van? – léptem oda Matthez, aki még mindig a padlón ült. Nem hibáztattam, amiért még mindig nem állt fel. Végül is éppen az előbb próbálták meggyilkolni.

A többi vendég csak ekkor eszmélt fel, és sikongatni kezdtek, amit elsőre nem tudtam mire vélni, hiszen elintéztem a támadót, de aztán rájöttem, hogy elég félreérthető, ahogy egy tőrrel a kezemben az egyik vendég fölé magasodtam.

- Szorítsd a tőrt a torkomhoz, és tegyél úgy, mintha túszul ejtenél! – sziszegte Matt halkan úgy, hogy csak én halljam.

Fogalmam sem volt, mit akart, de azt biztosan tudtam, hogy ez egy rossz ötlet.

Kiolvashatta a szememből a kételyeimet, ezért sürgető, de egyben kissé parancsoló hangon még hozzátette:

- Csak csináld! Bízz bennem!

Ebből semmi jó nem sülhetett ki, de ő olyan szinten biztos volt a dolgában, hogy úgy döntöttem, teszem, amit mondott, és végigviszem az őrült tervét, bármi is legyen az.

Villámgyorsan a háta mögé kerültem, és a torkához emeltem a tőrt elég közel ahhoz, hogy fenyegetőnek tűnjön, de elég távol, hogy ne vágjam meg véletlenül.

- Szépen lassan állj fel! – súgtam a fülébe, és felkészültem rá, hogy a sikoltozó arisztokraták közül valaki rám vesse magát.

Matt tette, amit mondtam. Amikor már felállt rájöttem, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Az szuper, hogy túszul ejtettem valakit, még ha csak blöffből is, de ez még nem volt elég komoly fenyegetés ahhoz, hogy akár a teremből kijussak, mielőtt a Választott testőrök bepróbálkoznak valamivel. A parancsnokuk ugyan tudta, mit visel a születésnapos, de a többiek nem, és nem akartam megkockáztatni, hogy ne tudatosuljon mindegyikükben, milyen rizikót vállalnak, ha rám támadnak, és megpróbálják kiszabadítani a foglyot.

A bal kezemmel óvatosan leszedtem Mattről az álarcot, és amikor mindenkiben tudatosult, hogy szerény galaxisunk örökösét látják ilyen szorult helyzetben, varázsütésre elnémultak. Ez a hirtelen támadt néma csönd még a sikoltozásnál is idegesítőbben hatott rám, és csak remélni tudtam, hogy Matt tényleg tudja, mit csinál, mert máskülönben akkora bajban voltam, mint amikor beleestünk abba a lyukba, vagy amikor a Viperák vezére majdnem megölt.

23. fejezet

Hétfő reggel Liz kirobbanó lelkesedéssel fogadott, amikor lehuppantam mellé a padba.

- Jaj, annyira aggódtam érted! Egyszer sem vetted fel a telefont, ráadásul ősidők óta nem is voltál beteg. Úgy izgultam, amikor két napig nem írtál vissza. Már azt hittem, hogy valami deszkabaleseted volt, vagy ilyesmi.

- Semmi különös nem történt, csak tüdőgyulladásom volt – legyintettem. - Valószínűleg az lehetett az oka, hogy egy szál pólóban deszkáztam.

Liz elszörnyedve bámult rám.

- Ilyen időben?! Én még kabátban is fázok – mondta, azzal a füle mögé tűrte az egyik hajtincsét. Csak ekkor tűnt fel a kékes elszíneződés a csuklóján.

- Mi történt a csuklóddal?

Liz lesütötte a szemét, mint mindig, amikor hazudni akart nekem.

- Véletlen bevertem az asztalba.

Hosszú ideig tanulmányoztam a kezét, és szerintem a hosszas hallgatásomból rájött, hogy nem hiszek neki.

- Mondj már valamit! – fakadt ki.

- Csak egy kérdésem lenne. Valami szemét pasi tette ezt veled, vagy Olivia?

Ezt a kérdést teljesen felesleges volt feltennem, mivel a zsigereimben éreztem, hogy ezt csak Olivia tehette. Na, meg persze a suliban egy srác se merte volna bántani Lizt. Vagy azért nem, mert tudták, hogy ha bármelyikük is ártani mer a barátnőmnek, akkor azt kizsigerelem, vagy azért, mert úgy gondolták, hogy Elizabeth és ők egyszerűen nem ugyanabban a ligában játszanak. Meg persze az is megeshetett, hogy nem volt rá alkalmuk. Az utcán meg azért nem érhette semmi atrocitás, mert Lizt a szülei mindig mindenhova kocsival hordatták. Egyébként ez a tényező különösen szúrta az oldalamat, és nagyon nehezen tudtam megállni, hogy ne kezdjek el kutakodni a barátnőm családja után.

- Légy szíves, most ne hazudj nekem! – néztem rá vasszigorral, amikor nem válaszolt. Farkasszemnézésben szinte verhetetlen voltam, és Liz nem tartozott azon kevesek közé, akik le tudtak győzni. Most se sikerült neki.

- Olivia – sóhajtott fel végül.

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy most rögtön odamegyek Olivia padjához, és jó erősen behúzok neki egyet, de inkább kinyúltam a tegnap este visszatért Képességemért, és lenyugtattam magam. A hatás nem lett teljesen tökéletes, de annyit sikerült elérnem, hogy könnyedén a helyemen tudtam maradni, és nem pattantam fel, hogy kiüssem Oliviát. Csak annyit tettem, hogy keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt, és jéghideg tekintettel fixíroztam a csajt.

- Hogyan történt?

- Egyik nap idejött, és a sárga földig lehordott téged, aztán meg felajánlotta, hogyha nem barátkozok veled, akkor a pártfogásába fog venni.

- És te mit csináltál?

- Szó nélkül felálltam, és akkor ragadott meg. Nagyon erősen szorította a csuklómat, és közben azt fröcsögte, hogy ezt nagyon megbánom, vagy valami ilyesmi.

Az egyértelmű volt, hogy Olivia ezt nem úszhatja meg szárazon. Csak azt kellett kitalálnom, hogy mit tegyek vele. Bármennyire is nem tetszett, tudtam, hogyha erőszakot alkalmaznék, akkor csak én járnék rosszul, ezért kénytelen voltam más módszerekhez folyamodni. Azt kellett elvennem tőle, aminek az elvesztése a legjobban fájt volna neki. A menőségét.

Persze, nem szándékoztam egyik pillanatról a másikra lúzert csinálni belőle, mert ahhoz komolyabb figyelmet kellett volna szentelnem az ügynek. Erre meg az F.F., a kiképzés, meg Matt mellett egyszerűen nem maradt agyi kapacitásom. Így tehát az egyszeri lealázásos módszer mellett döntöttem, ami garantáltan meg fogja viselni Oliviát, és már tudtam is, hogy hogyan fogom csinálni.

- Nem szeretem, amikor így nézel – közölte Liz. – Remélem, nem akarod, hogy kórházba kerüljön.

- Nyugi, egy ujjal se fogok hozzáérni. Csak lerombolok egy jókora darabot az egójából.

Lizen látszott, hogy még szívesen kérdezősködne, de megszólalt a csengő, és Mr. Kayl abban a másodpercben belépett a terembe.

Miután lezajlott a jelentés, a testes tanárunk leült a székére, majd tőle szokatlan módon nem kezdte el nézegetni a naplót, hanem minket bámult, majd beszélni kezdett.

- Gondolom, egyikőtök se hallott az oktatásügyi miniszter legújabb zseniális ötletéről, ami mától lép érvénybe.

A szavaiból egyértelműen szarkazmust lehetett kihallani, ami azt jelentette, hogy nem tetszik neki az új törvény, tehát az nem lehet túlságosan borzalmas.

- Ez a törvény azt mondja ki, hogy a tizenhat feletti lányoknak már nem muszáj etikára járniuk.

- Ez az! – ordítottam fel lelkesen, amit Mr. Kayl egy megvető pillantással jutalmazott.

- Sejtettem, hogy így reagálsz majd, Landel, de ne örüljön ennyire! Az etikához választható tárgyként a gyakorlati háztartástant sorolták. Természetesen mindkettő ugyanakkora óraszámot fed le.

Oké, így már nem volt annyira klassz az új rendelet, de végül is az etikánál még az ablakpucolás és a főzés is jobb volt. Meg persze így kevesebbet kell majd látnom Mr. Kaylt.

- A gyakorlati háztartástan pontosan mit takar? – kérdezte Silvia, az egyik vízilabdás lány, miután a tanár engedélyt adott neki a beszédre.

- Ez azt jelenti, hogy aki ezt a tárgyat választja, azt beosztják egy olyan ember házába, aki megfelelően nagy telekkel és személyzettel rendelkezik, és persze vállalja, hogy részt vesz a programban. Miután a beosztás megtörtént, egy megbeszélt időpontban meg kell jelennetek a házban, és ott megtanítanak benneteket arra, hogyan kell gépek nélkül dolgozni. Ez természetesen abból áll, hogy ott majd takarítanotok kell.

- Tehát ingyenmunkások leszünk dúsgazdag fickók villáiban – összegeztem a tényeket, amire néhány lány felnevetett.

- Járhatsz etikára is, ha nem tetszik.

- Én leszek az első, aki feliratkozik a gyakorlati háztartástanra – válaszoltam határozottan, és lesújtó pillantást vetettem a tanáromra.

- Rendben van, Landel – mosolyodott el Hordóhas. Gondolom, ő is örült, hogy a heti három etikán ezentúl nem látjuk majd egymást. – Akkor gyere ide, és iratkozz fel – mondta, azzal előszedte a laptopját.

Komótosan feltápászkodtam, és odamentem a tanári asztalhoz, majd bediktáltam az adataimat Mr. Kaylnak.

- Csütörtökön négytől félhétig megfelel? – kérdezte a tanár.

Gyorsan végigpörgettem a fejemben a naptáramat, majd bólintottam. Az időpont pont tökéletes volt.

- Elküldtem a jelentkezésedet. A helyedre mehetsz.

Már éppen indultam, amikor Mr. Kayl utánam szólt.

- A gép már ki is sorsolta a gyakorlati helyedet. Az oktatásügyi miniszter fővárosi villájában dolgozhatsz majd. Igazán szerencsés vagy.

Ezután ledarálta a címet, amit gyorsan bepötyögtem a személyi hívómba, nehogy elfelejtsem, és leültem a helyemre. Persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy amikor azt mondta, hogy igazán szerencsés vagyok, akkor sunyin vigyorgott. Nyilván arra gondolhatott, hogyha az oktatásügyi miniszter házába kerülök, akkor hozom a formámat, ami egyenlő az apokalipszissel. Ez rá nézve azt jelentené, hogy a rendeletet hamar megszüntetik, és az imádott tantárgya újra nagyobb szerepet kap. Szilárdan elhatároztam, hogy ez nem fog megtörténni, és azért se okozok semmi galibát.

Utánam még hatan feliratkoztak, de egyikük se került oda, mint én. Egyébként Liz nem volt köztük, de ez nem meglepő, tekintve, hogy a szülei mennyire féltik.

- Van még egy bejelenteni valóm – mondta Mr. Kayl, miután minden jelentkező feliratkozott az ingyenmunkára. – A testvériskolánk a Hármason csereprogramot indított, és az igazgatóság úgy döntött, hogy ennek az osztálynak részt kell vennie benne. A cserediákok téli szünetben érkeznek majd, és egy hetet töltenek el itt, ti pedig tavasszal mentek a bolygójukra. Részletesebben majd később beszélek erről, de most térjük is rá a történelemre – zárta le a témát, majd áradozni kezdett valami rég halott hercegről, aki egyébként ismereteim szerint életében többet volt részeg, mint józan.

Ezek után a többi órám elég jól telt el. Az utolsó után, amikor elhaladtam Olivia mellett, oda vetettem neki egy ’én figyelmeztettelek’-et, majd elkísértem Lizt a kapuig, ahol csak néhány percig kellett ácsorognunk, amíg megérkezett a légsikló, ami haza vitte.

Miután elköszöntem, Liztől, a tesiterem felé indultam, ahol a focisták szokás szerint edzésen kívül gyakoroltak.

Először Brad vett észre, az egyik hátvéd.

- Hello, Landel! – köszönt vidáman, mire a srácok abbahagyták a játékot. Összesen hatan voltak, és persze mindannyian jóban voltak Leóval.

- Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – vigyorgott Pete, a csatár, akiért a lányok hetven százaléka oda volt a suliban. Köztük Olivia is.

- Ami azt illeti, pont téged kerestelek.

A srác kíváncsian felvonta a szemöldökét.

- Hogy hogy?

- Ismered Olivia Ferbolant?

- Nem ugrik be a neve – vakarta meg a tarkóját Pete.

- Tudod, az a dögös szőke csaj Lea osztályából, aki nemrég került be a pompon lányok közé – szólt bele a beszélgetésbe Sylvester, a csodakapus.

- Ja, tudom. Mi van vele?

- Bántotta és megfenyegette Lizt, annak ellenére, hogy korábban már figyelmeztettem, hogy ne merjen a közelébe menni.

- Tudtam, hogy ribanc, de azt nem gondoltam volna, hogy bántani meri Lizt – szisszent fel Sylvester. – Azt akarod, hogy Pete verje meg?

Brad felröhögött.

- Ha Lea meg akarná verni a csajt, akkor nem lenne szüksége Pete segítségére.

- Mi másra kéne a segítségem? – ráncolta össze a szemöldökét Pete.

- A tesiórák előtt az öltözőben akaratlanul is meghallottam, hogy Olivia odavan érted. Ha bántanám a csajt, akkor csak én járnék rosszul, de azt meg nem hagyhatom, hogy büntetlenül megússza, ezért akarom kihasználni a rajongását arra, hogy ártsak neki.

- Azt akarod, hogy hívjam randira, aztán meg ültessem fel, igaz?

- Pontosan. Bár az még jobb lenne, ha küldenél valaki olyat magad helyett, akivel Olivia cikinek érzi azt is, hogy egy levegőt szívnak, nemhogy a randizást.

- Nem is tudom. Nem tetszik a terv, ráadásul nem szokásom lányokat átültetni. Különben meg honnan szednék olyasvalakit, aki hajlandó lenne az elborzasztásra, amit javasolsz.

- Figyelj, értékelem, hogy lelkiismeretes vagy, rendes, meg minden, de ez a csaj megérdemli, hogy ezt tegyék vele. Ki tudja, lehet, hogy ennek hatására lejjebb vesz az arcából. Különben meg nekem se tetszik, hogy ilyen piszkos módszerekhez kell folyamodnom, de nem tehetek mást, hogy felfogja, ne azzal támadjon, hogy Liznek árt, mert akkor jobban megszívja, mintha egy bérgyilkos csapatot küldene rám.

- Egy feltétellel benne vagyok.

- Mi lenne az? – sóhajtottam fel. Azért azt szeretném tisztázni, hogy csak azért lennék hajlandó teljesíteni a feltételeit, mert tényleg elég ronda dolog volt, amit Pete jól nevelt, rendes srác énjétől kértem.

- Eljössz a szülinapi bulimra, méghozzá kísérővel, aki nem Leo.

- Tudod, hogy nem szeretek bulizni, ráadásul mért pont kísérővel? Egyedül is odatalálok.

- Egyszerű. Te arra kérsz, hogy ültessek fel egy lányt, amitől viszolygok, ezért neked randiznod kell valakivel, amit a randizási statisztikádból tekintve meg te nem szeretsz.

Oké, végül is korrekt dolog volt, amit kért, és ráadásul volt barátom, így nem számított nehéznek, hogy olyan kísérőt találjak, akit még kedvelek is. Mondjuk ezt Pete nem tudhatta, és nem biztos, hogy a legokosabb ötlet elrángatni a koronaherceget egy középiskolás buliba, de ennek ellenére nem hiszem, hogy Matt ellenére lenne a dolog.

- Hol lesz? – kérdeztem megadóan.

- A Lézerfényben.

Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy jó ötlet-e a trónörököst ennyire közel vinni az F.F. főhadiszállásához, de mivel senki mással nem lettem volna hajlandó lenni, ezért arra a hangocskára hallgattam, amelyik azt mondta, hogy nem lesz semmi baj. A paranoiás énemet meg figyelmen kívül hagytam.

- Legyen.

- Jó könnyen megadtad magad – jegyezte meg Brad. – Nagyon idegesíthet téged az a csaj.

- Nem is tudod, mennyire. Akkor megállapodtunk? – fordultam Pete-hez.

- Igen. Holnap intézkedek.

- Köszi! Na, akkor én megyek is. Sok dolgom van – intettem, majd elindultam, de néhány lépés után visszafordultam. – Ugye világos, hogy az elhangzottakról nem beszélhettek senkinek?

- Lakat a szánkon – tette a szívére a kezét Brad, és a többi srác röhögve utánozta, majd visszamentek focizni.

Hazaérve anyát nem találtam otthon, viszont hagyott üzenetet a hűtőn, hogy este későn ér haza, és addigra szerezzek be néhány dolgot. A fura az volt, hogy nem kaját kellett hoznom, hanem főként elektronikai cuccokat. Hamar összeállt a fejemben a kép, hogy azok valószínűleg a fénykard hozzávalói lehettek.

Mondjuk szerintem felelőtlenség csak úgy egy ilyen listát kirakni a hűtőre, de más szempontból nézve meg ki a csoda törne be hozzánk, és nézné meg a látványos helyre kirakott cetliket? Leo meg hétköznap sose jött haza, szóval gyakorlatilag mégse volt ostobaság, amit anya csinált.

Még örültem is neki, hogy itt hagyta ezt a listát, és nem egy olyan üzenetet hagyott, hogy menjek le edzeni a ház alatti szimulátor terembe. Hiába segített ugyanis nagyon sokat a balt abban, hogy meggyógyuljak, azért még nem éreztem száz százalékosnak magam, de erre nyilván anya is rájött. Mellesleg pedig, amikor visszatért a Képességem, akkor elkezdtem kutatni magamban az idegen létforma után, de nem találtam semmit. Ennek ellenére tudtam, hogy ott kell lennie valahol a baltnak, mert anya ilyesmiben nem hazudott volna, ráadásul erre a Képességem eltűnése, és visszatérése is ékes bizonyíték volt.

Úgy döntöttem, hogy nem is vesztegetem tovább az időmet, hanem elugrok a telepre deszkázni egy kicsit a srácokkal, hiszen már régen voltam velük, aztán ha már úgyis ott vagyok, elugrok a csempészekhez az alkatrészekért. Még mielőtt valaki becstelennek nyilvánítana ezért, közlöm, hogy a csempészáru sokkal jobb minőségű, és az csak szerencsés véletlen, hogy nekem jóval olcsóbb is.

Elhatározásomat tett követte, és nem sokkal később már a Telepen is voltam, ahol éppen Larry és Perry tanítgatott egy kábé kilenc éves újonc csajt, akit még soha életemben nem láttam, a többiek meg – úgy tizenöten lehettek – szétszóródva trükközgettek és versenyeztek.

- Sziasztok! – lavíroztam oda az ikrekhez, majd lazán leugrottam a járművemről. – Mi a pálya?

- Hello! Ő itt Kyara – mutatott a deszkája színéből ítélve Perry a sötét bőrű kislányra. – Nemrég költöztek ide a Hetesről, és annyira áhítattal nézte, ahogy Larryvel deszkáztunk a téren, hogy gondoltuk, megnézzük, mit tud, és kiderült, hogy egész tehetséges.

- A többiek is megnézték, és belementek, hogy a tanítványunk legyen – tette hozzá Larry. – Ugye szerinted se gond?

Vidáman felnevettem.

- Ha Kyara el tud viselni titeket, akkor felőlem mehet, de ezt nem én döntöm el – mondtam, majd a lányhoz fordultam. – Lea vagyok. Csak szólj nyugodtan, ha az ikrek túl idegesítőek lesznek, és leállítom őket! – kacsintottam rá.

- Hé, mi is itt vagyunk – kiáltották felháborodottan, és persze teljesen egyszerre az ikrek.

- Erről beszéltem – vigyorodtam el.

- Tényleg furák néha, de jó fejek – szólalt meg először Kyara, mióta megérkeztem.

- A fura enyhe kifejezés rájuk, de te tudod. Na, de hagylak titeket gyakorolni.

Ezzel ott is hagytam őket, majd trükközgettem vagy fél órát néhány haverommal, aztán őket is otthagytam, és elindultam a telepi csempészek raktára felé. Út közben eszembe jutott, hogy talán értesíteni kéne őket az érkezésemről, ezért felhívtam Haroldot.

- Dolgozol ma? – kérdeztem, miután lerendeztük egymás köszöntését.

- Persze, miért?

- Akkor majd ha megérkeztem, elmondom. Öt perc és ott vagyok.

Néhány perc múlva valóban meg is érkeztem a rejtekhelyhez. Kívülről csak egy egyszerű, pocsék állapotban lévő kisebb cég raktárhelyiségének tűnt, de valójában az épület remek állapotban volt, és egy atombomba támadásnak is ellen tudott volna állni, meg persze az egész hely - főleg kívül -, tele volt poloskával és kamerával.

Amikor beléptem az épületbe, Sam, egy harminc év körüli, közepes magasságú, de izmos férfi fogadott, aki nem mellesleg Harold jobb keze volt.

- Örülök, hogy látlak, Landel! Ezúttal milyen extra ritka dolgokra lenne szükséged?

- Semmi komoly – mondtam, majd átnyújtottam a listát, amit anya adott. Természetesen előtte letéptem az utasítás részét, és így csak a kellő árucikkek maradtak a papíron.

- Ez tényleg nem vészes. A P35-ös generátoron kívül mindent be is lehetne szerezni normál boltban. Erről jut eszembe, Leo is itt járt néhány hete egy ilyen generátorért. Ez valami családi nyavalya nálatok, vagy mi?

Jó dolog volt tudni, hogy Leo a Választott testőr tanítvány címe ellenére nem szentelődött meg, hanem még mindig tartotta a kapcsolatot a csempészcimboráival, sőt még vásárolt is tőlük. Megnyugtató volt, hogy nem kellett aggódnom amiatt, hogy a bátyám esetleg feldobja a kedvenc árusaimat.

Megvontam a vállam.

- Valami olyasmi.

- Oké, akkor szedjük össze a holmikat.

Intett, hogy kövessem, majd jókat röhögve felhajtottuk a listán szereplő árukat. Persze egy normál vásárlónak nem engedték volna meg, hogy végigjárjam a létesítményt, de én kivétel voltam, hiszen a csempésztanya a sokadik otthonommá vált, és nagyon sok időt töltöttem már ezen a helyen.

- Mennyi lesz? – érdeklődtem, amikor minden megvolt.

Sam gyorsan körülnézett, hogy figyel-e minket valaki, majd félrehúzott egy láda halom mögé.

- Az a helyzet, hogy kéne egy kis segítség.

Oké, az, hogy a csempészek, akik büszkék az önállóságukra az én segítségemet kérik valamihez nem hangzott túl jól. Pontosítok, nagyon rosszul hangzott. Hatalmas marhaságomat bizonyítja, hogy a rossz előérzetem ellenére mégis rákérdeztem a dologra.

- Mihez?

- Hallottuk, hogy az oktatásügyi miniszterhez osztottak be takarítani tanulni. A miniszter megvett egy igazán értékes régi műkincset, és értesüléseink szerint a fiának akarja adni a huszadik születésnapjára.

Oké, tudtam, hogy Swift kémhálózata elég kiterjedt volt, és bizonyos pontokon vetekedett az F.F.-ével is, de ez a felvilágosultság, azért durva. Mondjuk, lehet, hogy engem tartottak szemmel, de ezt komolyan kétlem, mert akkor már észrevettem volna korábban. Inkább az lehetett a megoldás, hogy kétségbeesetten keresték a bejutás lehetőségét, és amikor felfedezték a nevemet az egyik aktában, kapva kaptak az alkalmon.

- Mi ezzel a probléma?

- Az, hogy ez a tárgy húsz évvel ezelőtt egy tudós birtokában állt, és lehetségesnek tartjuk, hogy a műtárgyba rejtette a feljegyzéseit. Azok az iratok felbecsülhetetlen értékűek, és bele gondolni se merek, hogy mi történhet, ha megsemmisülnek, vagy ami még rosszabb, rossz kezekbe jutnak.

- Ennyire borzalmas a miniszter fia?

- Nem vagyunk benne biztosak, de lehetségesnek tartjuk, hogy kapcsolatban áll valamilyen bűnszövetkezettel.

- Ezt meg miből feltételezed?

- Túl sok időt tölt távol az otthonától, testőrök nélkül.

- És ezért már rögtön bűnöző?

- Nem, de mindig elvesztettük a nyomát, amikor követni próbáltuk, és ez nagyon gyanús.

Korántsem sikerült meggyőznie arról, hogy a kölyök bűnöző lehet, de úgy döntöttem, hogy inkább hanyagolom a témát.

- Ha belemennék, mit kéne tennem?

- Ki kellene cserélned egy hamisítványra, és elhoznod nekünk, amíg megvizsgáljuk. Természetesen nem vagyunk tolvajok, tehát a vizsgálat után visszajuttatnánk a műtárgyat a tulajdonosának. Benne vagy?

Eszembe jutott a délelőtti fogadalmam, miszerint nem okozok semmi bajt a gyakorlati tantárgy tanulása közben. Tudtam, hogy ostobaság lenne megszegni, de egyszerűen vonzott a kihívás, és nem tudtam nemet mondani a régi haveroknak.

- Ez többe fog kerülni nektek ezeknél – mutattam fel a kezemben tartott táskát, amiben a fénykard alkatrészek voltak.

Sam elmosolyodott.

- Mit akarsz még ezenkívül?

- Azt, hogy tartozzatok három szívességgel.

Sam arcáról lehervadt a mosoly.

- Nem sok az egy kicsit?

- Már bocs, de elég sokat kockáztatok ezzel. Kellenek azok a feljegyzések, vagy sem?

- Legyen.

- Akkor megegyeztünk. Majd értesítsetek a részletekről, ha többet tudtok!

- Rendben van – válaszolta Sam komoran, majd visszatértük a fesztelen társalgáshoz, és kiléptünk a láda halom mögül. – Maradsz egy kicsit?

Elfintorodtam.

- Nem lehet. Haza kell érnem még anya előtt, különben bajban vagyok.

- Mit csináltál már megint? – kérdezte Sam vigyorogva.

- Csak a szokásos – intéztem el a Képességem megjelenését, a kiképzést, a baltbeültetést és a fénykardkészítést egyetlen nemtörődöm legyintéssel. – Majd találkozunk! – köszöntem el, amikor kiértünk, és hazafelé vettem az irányt.

Kábé hétre értem haza, mivel eltérített egy szokatlanul finom illatot árasztó kürtöskalácsstand, de szerencsére anya még nem volt otthon. Gondoltam, kihasználom az időt, és megírom a leckét, de a testem még túl fáradt volt a rohamos gyógyulás után, és szégyen, nem szégyen, bealudtam a kanapén.

Arra ébredtem, hogy hatalmas ütés érte a mentális pajzsomat, ezért azonnal megerősítettem a védelmemet, és felpattantam.

- Egész jó reakcióidő – mosolyodott el anya, majd szigorú kifejezést öltött az arca. – Viszont nem elég jó. Ha meg akartalak volna ölni, már halott lennél. Meg kell tanulnod éberebben aludni.

Valamiért rögtön védekező üzemmódba kapcsoltam, pedig szívesebben vontam volna felelősségre anyát a kegyetlen ébresztésért. Végtére is fejlődő szervezetemnek szüksége lenne a pihenésre, és ennél valamivel kevésbé kemény bánásmódra.

- A Képességem csak azért nem jelzett, mert felismert téged, és tudta, hogy nem akarsz ártani.

Anyának szokatlanul jó kedve lehetett, ugyanis nem tolt le, ahogyan szokott.

- Szép riposzt. Megszerezted, amit kértem?

- Igen – mondtam, majd előhoztam a táskát a szobámból, és a kristályt is előbányásztam a falba épített egyik titkos rekeszből, ahová elrejtettem.

Ezután lementünk a ház alatti bázisra, és ott leültünk a fotelekbe.

Anya elkezdett beszélni, amit nem bántam, mert a téma is érdekes volt, és nem is maradt túl sok energiám egy jó kis esti edzésre.

- Mielőtt belevágnánk a fénykardod elkészítésébe, meg kell beszélnünk, hogy milyen fajtát is fogsz csinálni a segítségemmel.

Nem bírtam megállni, és már itt közbekotyogtam.

- Mért, többfajta is létezik?

- Igen. Van a hagyományos, amit mindenki ismer, van egy olyan típus, aminél a markolat mindkét részéből tör elő penge. A harmadik verziónál kettéválasztják a kristályt, és egy úgynevezett ikerfegyvert alkotnak, de ezek annyira vékonyak, hogy fénykardpárbaj esetén csupán az egyik féllel nem sokra megy az ember.

- Én ilyeneket még nem láttam.

- Ez nem jelenti azt, hogy nem is léteztek. Beismerem, hogy igen ritka, és a legtöbb ember számára nem praktikus, de a történelem folyamán éltek már néhányan, akik testi adottságainak ezek az extra fénykardfajták feleltek meg.

- És én közéjük tartozom?

- Nem.

Na, jó, nem sok kedvem volt ahhoz, hogy szórakozzanak velem, pedig anya, ha akaratán kívül is – amit nagyon kétlek – éppen ezt csinálta velem, de inkább nem tettem szóvá a dolgot, és okosan hallgattam.

- Akkor meg minek mondtad, hogy beszéljük meg?

Megvonta a vállát.

- Gondoltam jó, ha tudod, hogy vannak alternatívák, meg ismersz néhány érdekességet, minthogy a Nagy Király a saját fénykardjához összegyűjtötte az összes lehetséges színű kristályt, és egyetlen eggyé kovácsolta. Egyébként ez a kard még ma is létezik, és a királyi család tulajdona alatt áll. Na, de téged ez úgyse érdekel, tehát jöjjön maga az elkészítés – állt fel, és ment oda a fali polcsorhoz, ahonnan leemelt néhány műszert és szerszámot.

Jó szokásához híven éppen akkor váltott témát, amikor igazán érdekelni kezdett, amiről beszélt, de ismertem annyira, hogy tudjam, felesleges visszatérni a témára, mert azért se fog többet elárulni, ezért hát nem is próbálkoztam.

- Először is a külső vázat készítjük el, egy különleges ötvözetből, amit az este folyamán meg is alkotunk, majd az elméd segítségével olyanra formálod, amilyen alakúra szeretnéd. Ennyi információ elég is lesz mára – csapta össze a tenyerét, és energikusan munkához látott.

Sóhajtva vettem tudomásul, hogy ezúttal is hosszú éjszaka elé nézek.