37. fejezet

Sokkal könnyebb volt eljutni az üvegházig, mint gondoltam, a titkos alagúttal, a Kék Harcos öltözetembe rejtett álcázó berendezéssel, és az apától örökölt rejtőzködő különlegességgel szinte túl könnyű. Valamiért azt éreztem, hogy a kijutás ennél azért bonyolultabb lesz, de ez nem igazán érdekelt.

A gyomromban akkora görcs terpeszkedett, mint eddig még soha, és csak az előttem álló beszélgetésre tudtam gondolni. Minél többet agyaltam rajta, annál jobban kezdtem kételkedni abban, hogy Matt meg fog bocsátani, sőt még az is eszembe ötlött, hogy mindenkinek jobb lenne, ha hazamennék, de ezt gyorsan kivertem a fejemből. Már elhatároztam, hogy mindent tisztázok Mattel, és a palotába való betörés után már nem hátrálhattam meg. Egyrészt a büszkeségem nem engedte, másrészt pedig nem tehettem meg Leóval, hogy miután sikerül idehoznia Mattet, ne legyek itt. Akkor nem sok esélye lenne rá, hogy továbbra is Választott testőr tanítvány lehessen.

Meredten bámultam az ajtót, amin majd Matt be fog lépni, a körülöttem pompázó növényekre ügyet sem vetettem. Félórás várakozás után már kezdtem aggódni, hogy Leónak talán mégse sikerül, de pont ekkor éreztem meg két közeledő személyt, akikben beazonosítottam Mattet és Leót. Ettől először megkönnyebbültem, aztán még idegesebb lettem, mint korábban, hiszen ez azt jelentette, hogy az a végzetes beszélgetés, amin nagyon sok múlik már iszonyatosan közel volt.

Ekkor még a Kék Harcos felszerelést viseltem, de úgy döntöttem, nem sokkolom le Mattet azonnal, ezért lehunytam a szemem, és megkértem a baltot, hogy cserélje vissza az öltözékemet a farmerre és zöld pólóra, ami indulás előtt volt rajtam. A fénykardomat nem alakíttattam át, hanem elrejtettem az egyik közeli növény alá. Mire ezzel végeztem, Leóék már nagyon közel jártak, csak pillanatok választottak el attól, hogy újra lássam Mattet.

A boldog végben való reménykedésen kívül semmit nem tehettem, csak annyit, hogy azért számoltam a másik lehetőséggel is, és arra az esetre amennyire csak tudtam, megacéloztam magam, és elhatároztam, hogy bármi lesz, nem sírok. Az elmúlt néhány napban túl sokszor tettem, és el akartam kerülni a könnycsatornáim olyan mértékű kitágulását, hogy egy aranyos plüssmaci láttán is elbőgjem magam. Azért az mégiscsak gáz lenne.

Az ajtó, amit bámultam kitárult, és a szívem őrült tempójú dobogásba kezdett, amikor megláttam a belépő Mattet. Sokkal drágább nadrág és ing volt rajta, mint a randijainkon, és abból, ahogy bennük mozgott, látszott, hogy ez teljesen természetes neki. Ez egy kicsit idegenné tette, bár az tény, hogy nagyon vonzón festett. A haja összekócolódott, az arcán nyúzottság látszódott, amiből könnyen rájöttem, hogy nem sokat aludt csütörtök óta. Amikor összekapcsolódott a tekintetünk, a szeméből ugyanazt a szorongó reménykedést olvastam ki, amit én is éreztem.

Matt lénye megadta az erőt, hogy a megszokott önmagam lehessek, ezért nem is próbáltam köntörfalazni, hanem belevágtam a dolgok közepébe.

- Sajnálom, ami csütörtök este történt. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy megkéred a kezem, hiszen nem vagyunk együtt olyan régóta, és amikor ez mégis megtörtént, bepánikoltam. Nem voltam felkészülve rá, hogy valakivel ennyire összefonódjon az életem, és ami azt illeti, most se biztos, hogy fel vagyok, de nem akarlak elveszíteni, mert szeretlek.

Matt szorongása a szavaim hallatán felengedett, és látszott rajta, hogy mindjárt megbocsát nekem, de én még nem fejeztem be. Nem akartam, hogy bármit is mondjon, mielőtt elárulom neki a titkomat, mert ha mégis hagynám beszélni, utána csak nehezebb lenne kibökni, ezért folytattam.

- Nem csak az elkötelezettségtől való félelem miatt mondtam nemet, hanem azért is, mert van egy fontos titkom, amit nem osztottam meg veled. Anélkül, hogy ezt tudnád nem lett volna tisztességes hagyni, hogy elvegyél. Akkor nem volt elég bátorságom megosztani veled, most viszont megteszem – mondtam, és amikor befejeztem, kinyújtottam a tenyeremet, és a Képességgel beleröptettem a fénykard markolatát. – Én vagyok a Kék Harcos – közöltem vele, miközben bekapcsoltam a fegyverem.

Hagytam, hogy Matt alaposan megszemlélje a kék pengét, majd kikapcsoltam a kardot.

Most, hogy elmondtam, amit akartam, a hirtelen jött magabiztosságom kámforrá vált, a szorongó érzés a gyomromban pedig még tovább erősödött. Innentől kezdve minden Matten múlott, és nagyon reméltem, hogy nem az lesz a vége, hogy lecsukat.

Matt nem tűnt különösebben döbbentnek, inkább bűntudatosnak. Ez nagyon nem az a reakció volt, amire számítottam, de nem mertem megszólalni, csak vártam, mit mond.

- Ami azt illeti – lépett közelebb hozzám -, én sem voltam veled teljesen őszinte.

Na, ha valamire, akkor erre nem számítottam.

- Mégis miben hazudtál? – ráncoltam össze a homlokom, miközben megpróbáltam kitalálni a kérdésemre a választ. Hiába erőlködtem, nem jutott eszembe semmi, amiben érdemes lett volna hazudnia.

- Nem konkrét hazugságról van szó, egyszerűen csak nem mondtam el neked, ahogy senki másnak sem. Sosem gondolkoztál el azon, hogy miért segítettem neked, miután kiütötted Greget? Semmi garanciám nem volt arra, hogy tényleg azt teszed majd, amit nekem mondtál. A Képességgel könnyedén elintézhettelek volna.

Ami azt illeti, fogalmam sincs mért, de ezen eddig még nem igazán agyaltam, pedig tényleg elég felelőtlen volt tőle, hogy akkor segített nekem ahelyett, hogy elkapott volna. Persze akkor ez nem tűnt fel, hiszen még nem tapasztaltam meg a saját bőrömön, mire is lehet képes valaki, ha erős Képességgel rendelkezik. Ennek függvényében rájöttem, hogy azon az estén mégsem szorítottam sarokba Mattet, mint ahogyan azt én képzeltem. A szabad akaratából segített nekem, ami a jelen ismereteim szerint őrültség volt tőle. Könyörgöm, fel is robbanthattam volna az épületet, vagy bármi mást megtehettem volna.

- Miért segítettél? – kérdeztem halkan, de amint feltettem a kérdést, már tudtam is a választ. Matt se nem bolond, se nem felelőtlen, tehát azért segített, mert biztos volt a szándékaimban. Ez pedig csak úgy volt lehetséges, ha kiolvasta őket a fejemből az erős gátam ellenére. Hirtelen minden korábbi apróság a helyére került, és rájöttem, hogy Mattnek is van Különlegessége, méghozzá nem is akármilyen.

- Az arckifejezésedből ítélve már rájöttél, de azt akarod, hogy mondjam ki hangosan, igaz? – érdeklődött Matt csak árnyalatnyival hangosabban, mint én az előbb, és közben közelebb lépett hozzám.

- Pontosan – bólintottam határozottan, és ezúttal normális hangerővel beszéltem, mert elegem lett a suttogásból.

- Nagyon kevesen tudják, de a családom különlegessége a gondolatolvasás. Így lehetséges, hogy még mindig egységes irányítás alatt áll az összes bolygó. Mint hamar kiderült, én is örököltem, de te vagy az első, akinek elmondtam.

Ijesztő belegondolni, hogy Matt talán minden egyes gondolatomat ismeri. Nagyon reméltem, hogy ez azért nem egészen így van.

- Ez a gondolatolvasás pontosan hogy néz ki? Mennyire tudod kontrollálni?

Matt felengedett az eddigi szorongásából, és megkönnyebbülten elmosolyodott. Valószínűleg arra számított, hogy kiakadok majd, de erre nem igazán volt jogom a sok hazugság és a kikosarazás után. Azt hiszem, egálban vagyunk, vagy valami ilyesmi.

- Csak akkor hallom más gondolatait, ha használom a Képességet, de akkor is csak azokét, akik nem védik az elméjüket. Ha valaki védi, legyen az Képpesség nélküli vagy Választott, akkor arra konkrétan rá kell koncentrálnom, de nagyon könnyű bejutni valaki agyába anélkül, hogy azt az illető észrevenni. Körülbelül annyi erőfeszítést igényel, mint felemelni egy ceruzát.

Oké, azért elég ijesztőnek hangzott, hogy ilyen könnyen tud kutakodni a fejemben. Nem csoda, hogy tudott a Kék Harcosságomról, viszont akkor Leóról miért nem tudott? Erre az tűnt az egyetlen logikus válasznak, hogy tiszteletben tartotta a magánszférámat, de ebben az esetben a Kék Harcos résznek se kellett volna tisztának lennie a számára.

Matt láthatta rajtam, hogy egy kicsit összezavarodtam, mert még azelőtt megválaszolta a bennem kavargó kérdéseket, hogy értelmesen meg tudtam őket fogalmazni.

- A te elmédbe és Leóéba már nem ilyen egyszerű bejutni. A tiedbe a Nagy Csarnokban olyan könnyedén ment, mint addig mindenki máséba, és amikor a parkban összefutottunk, ismerősnek tűnt a kisugárzásod, ezért akkor is betörtem a magánszférádba. Aztán amikor felébredtem az állítólagos „felbuktam egy kőben, és bevertem a fejem” eset után, meg akartam bizonyosodni, hogy minden rendben van-e, de amikor megpróbáltam behatolni az elmédbe, életemben először falakba ütköztem. Mindig is utáltam a különlegességem, de akkor nagyon megijedtem, hogy esetleg elveszítettem, de aztán Haroldéba könnyedén sikerült bejutnom, így nem volt nehéz kitalálnom, hogy te változtál meg és nem én. Ezután már nem volt annyira bonyolult rájönni, hogy te vagy a Kék Harcos. Azt pedig, hogy Leóval testvérek vagytok ezért nem tudtam, mert nem próbáltam bejutni a fejébe. Miután kiderült, megpróbáltam, de nem sikerült.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Ezek szerint a mi Különlegességünk kioltja a tiédet?

- Azért nem olyan lehetetlen bejutnom az elmétekbe, mint egy Érintetlenébe, de igen, nagyjából ez a helyzet.

- Nekem ennyi is elég. Akkor sikerült mindent tisztáznunk? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

Ekkor fénykardok zúgása szűrődött át azon az ajtón keresztül, amin Matt belépett. Ezek szerint a Választott testőrök rátaláltak az ideiglenesen felszívódott koronahercegre. Gyorsan fel kellett szívódnom, mert bármennyire is tehetséges Leo, kétlem, hogy sokáig fel tudná tartani őket.

- Csak egy dolog maradt hátra – válaszolta Matt halálosan komoly hangnemre váltva.

Közelebb sétált hozzám, és ezúttal nem lepődtem meg annyira, hogy fél térdre ereszkedett előttem, bár nem hittem volna, hogy ilyen könnyen megbocsájtja nekem a két nappal ezelőtti kikosarazást.

- Most hogy elmondtad a legnagyobb titkodat, még mindig ugyanannyira szeretlek, ha nem jobban – kezdte, és az ezelőtti alkalomhoz hasonlóan előhúzta a gyűrűs dobozt a zsebéből. – Lea Landel, leszel a feleségem?

Most, hogy már mindent lerendeztem magamban, ez a kérdés végtelenül boldoggá tett. Jobban, mint azt lehetségesnek tartottam.

- Igen – válaszoltam levakarhatatlan mosollyal az arcomon.

Matt szemei felragyogtak, de sikerült komolyságot erőltetve felhúznia a gyűrűt a bal kezem gyűrűsujjára. A gyűrű gyönyörű volt, természetesen aranyból, egészen apró drágakövekkel kirakva, de az újdonsült vőlegényem nem hagyta, hogy tanulmányozzam, ugyanis felállt, és szenvedélyesen megcsókolt.

Csók közben hagyta leomlani az elméjét védő falakat, és megmutatta, hogy mennyire hatalmas boldogságot szereztem neki ezzel az egyetlen szóval, amire én ösztönösen eltűntettem a saját gátjaimat. Hihetetlen élmény volt összefonódott elmével csókolózni vele. Milliószor jobb érzés töltött el, mint amikor megszereztem a kristályomat, pedig már az is csodálatosabb élmény volt, mint amit el tudtam képzelni. Úgy látszik ilyen téren eléggé szegényes a fantáziám.

Még végtelenül hosszan elálldogáltam volna itt az üvegházban, szorosan Matthez simulva, de ekkor Leo figyelmeztetését érzékeltem az elmémben. Matt is érezhette, ugyanis tökéletesen egyszerre húzódtunk el egymástól.

- Ideje mennem – állapítottam meg a nyilvánvalót, és közben megkértem a baltot, hogy a ruhámat állítsa vissza Kék Harcos verzióra. – Nagy baj lenne, ha titokban tartanánk, hogy én vagyok a menyasszonyod, amíg el nem végzem a középiskolát?

- Csak nyugodtan, úgyis kell neked még egy kis idő, amíg feldolgozod ezt az egészet – mosolyodott el Matt édesen, én pedig legszívesebben újra megcsókoltam volna, de sajnos nem lehetett.

- Köszönöm – mondtam, és elszántam magam az indulásra. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy az üvegház egyetlen ajtaját nem használhatom, de nem estem túlzottan kétségbe miatta.

- Előre is bocs a károkért – vigyorogtam rá Mattre, majd elkezdtem futni az üvegház ajtóval átellenes vége felé, mivel a lehető legtávolabb akartam kerülni a Választott testőröktől. Rohanás közben egy pillanatra még visszafordultam. – Nehogy hagyd, hogy kirúgják a bátyámat! – kiáltottam rá a vőlegényemre kissé tiszteletlenül annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, hogy magától is segített volna Leónak.

Amikor odaértem az üvegház végéhez a Képesség segítségével kitörtem az üveget, majd miközben álcáztam magam, nemes egyszerűséggel levetettem magam az épület tetejéről.

~ Leo ~

Számoltam, összesen négy perc tizenhat másodperc telt el aközött, hogy megszakítottam a beszélgetést Robert mesterrel, és hogy feltűnt a szemem előtt. Ez nem is rossz, én arra számítottam, hogy két percen belül rám küld valakit, nem gondoltam volna, hogy személyesen jön el. Csak azt a négy Választott testőrt hozta magával, akik korábban Matt szobája előtt őrködtek. Ez nem is annyira rossz, ha szerencsém van egy-két percig talán még fel is tudom tartani őket.

- Leonard, mi a fene folyik itt? – kérdezte Robert mester látva, hogy nem igazán szándékozom elmozdulni az ajtó elől.

- Mint már korábban is említettem, a hercegnek találkozója van valakivel, és nem akarja, hogy bárki megzavarja – feleltem a tőlem telhető leghivatalosabb hangon, de még én is éreztem a szavaimban megbúvó szemtelenséget, márpedig ilyen hangot megütni a parancsnokkal szemben egyet jelent a halálos ítélettel. Lea most már igazán nagyon-nagyon sokkal tartozik nekem.

- Értem. Állj félre! – parancsolta Robert mester, és elindult az ajtó felé.

Nem engedhettem, hogy bemenjen, ezért olyat tettem, amiért egyértelműen kirúgás járt. Elővettem a fénykardom, bekapcsoltam, és alapállásba helyezkedtem.

Robert mester furcsa módon nem mutatta a düh jeleit, sőt furcsa módon elégedettnek tűnt, és fürkészőn nézte az arcomat. Láthatta rajtam, hogy komolyan gondolom, ugyanis hátrébb lépett teret engedve a beosztottjainak.

- Ha ezt akarod, legyen – szegezte nekem a szavait, majd a Választott testőrökhöz fordult. – Fegyverezzétek le!

Mind a négyen bekapcsolták a fegyverüket, miközben megfontolt lépétekkel felém indultak. Tudtam, hogy nincs esélyem négyük ellen, viszont nem szándékoztam megkönnyíteni a dolgukat. Lea és Matt kedvéért fel kellett tartanom őket, ráadásul a lényem mélye vágyott a harcra.

Kinyúltam a Képességért hagyva, hogy átvegye felettem az irányítást, és hárítottam az első csapást, majd a másodikat és kissé nehézkesen a harmadikat is. Különös érzés volt egyszerre négy tökéletesen kiképzett harcos ellen küzdeni, de nekem tetszett. A harc kezdete után tíz másodperccel pedig már nem csak feltartani akartam őket, hanem legyőzni is. A reális énem tudta ugyan, hogy ez lehetetlen, de ő ekkorra már eltűnt. Csak az a részem maradt, aki imádta a harcot, és utált vereséget szenvedni.

Egészen eddig szilárdan védekeztem, mert így jobban lehetett időt húzni, de a célom megváltozásával átváltottam támadásra. Az egyik testőrt ezzel úgy megleptem, hogy a Képességgel felfokozott izmaimmal sikerült egy hatalmasat taszítanom rajta, és néhány méter repülve hátrafelé repülve a hátára zuhant. Én persze ezt nem néztem végig tátott szájjal, hiszen a másik három ellenfelemmel is foglalkoznom kellett, egyszerűen csak valamilyen különös módon beláttam az egész küzdőteret.

Kihasználva a padlóra küldött testőr pillanatnyi tehetetlenségét, az elmémmel kitéptem a kezéből a fénykardját, és a kezembe röpítettem. Így már lényegesen könnyebb lesz ellenállni a túlerőnek.

Ekkorra a testőrök felfogták, hogy sokkal komolyabb ellenfél vagyok, mint gondolták, de ez a végeredmény szempontjából lényegtelen volt. Olyan mélyen elmerültem a Képességben, mint még soha. Előre láttam, mint fognak tenni, és a mozdulataim olyannyira felgyorsultak, hogy normális esetben aggódtam volna a testi épségem miatt, csakhogy most ez teljesen természetesnek tűnt.

Játszi könnyedséggel hárítottam az ellenfeleim csapásait, és közben arra is maradt időm és energiám, hogy támadást indítsak az elméjük ellen. Elsőre rögtön kettővel kezdtem. Jó, valószínűleg nem számítottak rá, hogy miközben ennyire elmerülök a fizikai harcban, és ilyen szinten rákoncentrálok a Képességgel eszembe jut mentálisan támadni, de még így is túl könnyen sikerült átjutnom a pajzsukon. Mintha az elmém hurrikán lett volna, az ő pajzsuk csak egy fiatal cserjécske. A következő pillanatban ájultan estek össze, nekem pedig csak egy ellenfelem maradt, ugyanis az, akit korábban a földre küldtem, és elvettem a fegyverét némán figyelve a parancsnok mellett állt.

Mindössze két másodperc kellett ahhoz, hogy lefegyverezzem a negyedik testőrt. Amikor ezt megtettem, jó nagyot taszítottam rajta, és visszaálltam az ajtó elé.

- Senki nem mehet be – közöltem határozottan, még mindig harcra készen.

- Akadályozz meg benne! – felelte a parancsnok zord hanghordozással.

Előlépett, megnyomta a fénykardja bekapcsoló gombját, amire a narancssárga penge halk szisszenéssel tört elő a markolatból.

Normális esetben megijedtem volna tőle, most viszont csak izgalmat éreztem, amiért megküzdhetek vele, egy erős ellenféllel.

- Úgy lesz – válaszoltam határozottan.

Robert mester támadott először, én hárítottam, vadul visszatámadtam, és ezzel megkezdődött az őrült táncunk. Nemcsak fizikális, hanem mentális harcot is vívtunk egymással, de egyikünk se tudott felülkerülni a másikon, pedig minden egyes pillanattal jobban belemerülten a Képességbe. A négy másik testőr ellen ez tökéletesen elég volt, de ellene nem. Nem véletlenül lett ő a parancsnok, az egyszer biztos. Az is komoly hátrányt jelentett, hogy ő képezett ki, így ismerte minden mozdulatomat.

Ekkor ugrott be, hogy miképpen győzhetem le. A megoldás annyira kézenfekvő volt, hogy el sem akartam hinni. Kinyúltam az apa által használt különlegességért, ezért néhány pillanatig folyamatos védekezésre kényszerültem, de nem zavart, hadd higgye csak, hogy támadok. Ezúttal viszont nem arra használtam, hogy az elmémet álcázzam, mint eddig mindig, hanem a mozdulataimat rejtettem el a Képesség elől. Ezzel Robert mestert gyakorlatilag megfosztottam az egyik érzékszervétől, hiszen hiába gyorsította fel a mozdulatait, ha nem érzékelte előre, mit fogok tenni. Csak a szemét használva nem tud elég gyorsan reagálni.

A számításom tökéletesen beigazolódott. Az ellenfelem mozdulatai sokkal pontatlanabbak lettek, a reakcióideje lassabb, és így el is dőlt a küzdelem. Robert mester a következő pillanatban fegyvertelenül állt ellőttem, miközben én a torkának szegeztem a kezemben tartott két fénykardot.

Az adrenalin még mindig őrülten száguldott az ereimben, és csak ekkor vettem észre a lépcsőnél álló többtucatnyi testőrt és tanítványt, akik döbbenten bámultak minket. Tudtam, hogy ez a lefagyott állapot nem fog sokáig tartani, ezért küldtem Leának és Mattnek egy sietségre serkentő érzést. Miután ezt megtettem, rádöbbentem, hogy mi is történt.

Elvettem Robert mester torkától a fénykardokat, és visszaléptem az ajtó elé. A harci láz lassan elpárolgott, és elengedtem a Képességet ebből a felfokozott állapotból. Amikor ezt megtettem, hirtelen fáradtság tört rám, ami ekkora mértékű Képességhasználat után nem is csoda, de erős maradtam, és nem engedtem, hogy bárki is észrevegye, mennyire gyenge vagyok.

Zordan elmosolyodtam.

- Megmondtam, hogy senki nem mehet be – törtem meg az egyre feszültebbé váló csendet.

A parancsnok döbbenten meredt rám. Mivel tisztában van vele, ki volt az apám, mindenkinél jobban tudta, mekkora potenciál van bennem, de erre még ő sem számított. Én sem gondoltam volna soha, hogy képes vagyok erre, ahogy azt sem, hogy valaha is ennyire el fogom veszíteni az általános nyugalmamat és tisztánlátásomat. Úgy viselkedtem, mint egy ösztönlény, akinek az életeleme a harc.

Robert mester visszaszerezte az arcizmai felett az uralmat, és újra pókerarcot öltött.

- Mindenki látta? – fordult a többiek felé. – Az olyanokat, mint ő – mutatott rám - hívják úgy, hogy őstehetség. Ne csodálkozzatok, ha ezentúl még nagyobb figyelmet szentelek a kiképzésére.

Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna tőle, főleg mert a hangja tele volt büszkeséggel. Azt hiszem, mégsem leszek kirúgva. Már csak annak kellett kiderülnie, Leáék kibékültek-e. Erre a kérdésre a fél perc múlva örömtől kicsattanó Matt személyében választ is kaptam.

Robert mester alaposan végigmérte Mattet, majd amikor látta, hogy minden rendben van vele faggatni kezdte.

- Fenség, a beszélgetőpartnere merre van?

Matt az üvegház átellenes pontjára mutatott, ahol a szél akadálytalanul fújt befelé.

- Stílusosan távozott – válaszolta, majd összenéztünk, és elröhögtük magunkat. Nem is Leáról lett volna szó, ha ennél kicsit kevésbé látványosan hagyta volna el az épületet.

34. fejezet

Annak ellenére, hogy még csak elsőéves voltam, én is őrködhettem a palotában Mathhew herceg születésnapjának éjjelén. Ezt egyértelműen annak köszönhettem, hogy a félési vizsgán az ötös csoportba soroltak, és mint kiderült, a többi tanítványhoz hasonlóan még pénzt is fogok érte kapni. Igaz, hogy egy olyan helyre osztottak be egy hármas végzőssel és egy négyes harmadikossal együtt, ami közel sem kulcsfontosságú, sőt már-már elhanyagolható, de ez is jobb volt, mint a semmi.

Csak állni egy helyben, és tudni, hogy errefelé aligha fog történni bármi is meglehetősen unalmas volt, de tapasztalatszerzésnek ez is megtette. Hosszú ideig tényleg csak unatkoztunk, de az egyik alkalommal, pont miután leadtunk a minden tiszta jelzést a központnak, üzenetet kaptunk, hogy egy merénylő elfogta a koronaherceget, további utasításig maradjunk fokozottan éberek, és ha összeakadnánk a nővel, és Matthew még mindig a foglya lenne, engedjük át.

Ez a hír aggodalommal töltött el, nem akartam, hogy Mattnek baja essen, és nemcsak azért, mert a tanulmányaim végcélja, hogy őt védhessem. Attól függetlenül, hogy én nem szólalhattam meg a jelenlétében, ő beszélt hozzám, mintha csak haverok lennénk, és a rengeteg edzés alatt akaratlanul is megkedveltem, így ezzel párhuzamosan egyre kényelmetlenebbnek éreztem a némasági szabályt.

A jelenlegi helyzetemen ez az információ viszont semmit sem változtatott. Először is, az őrhelyem túl messzire esett a bálteremtől, másodszor pedig errefelé nem akadt kijárat. Kivéve persze a titkos járatot, de arról csak Matt és én tudtam.

Akkor fedeztem fel, amikor az egyik szombat este a kihalt könyvtárban tanultam, és észrevettem Mattet egyedül lemenni az alagsorba. A kíváncsiságomnak engedve minden ügyességemet bevetettem, és követtem őt, hiszen már azóta érdekelt, mióta először találkoztunk, hogy mit is csinálhatott ott, amikor kipróbáltam a fénykardomat. Végignéztem, ahogy kinyitott egy rejtett ajtót, majd lelépett. Komolyan kételkedtem abban, hogyha rögtön utána mennék, nem venne észre, de túl sokat vártam, így miután kiértem, elvesztettem a nyomát. Ez pont Pete születésnapjának estéjén volt, ezért hogyha már úgyis abbahagytam a tanulást és kint vagyok a városban elven elgyalogoltam a Lézerfénybe, de előtte tettem egy kis kitérőt ajándékot venni. Végül hamarabb visszaértem a buliról, mint Matt, bárhol is járt.

Sokat gondolkoztam rajta, de végül erről az eseményről nem beszéltem senkinek. Bíztam benne, hogy Matt tudja, mit csinál, és ő is megérdemelt egy kis szabadságot. Különben sem volt olyan szabály, hogy bárkinek is szólni kell, ha látjuk, hogy a koronaherceg egy titkos alagúton, vagy bárhol máshol elhagyja a palota területét.

Visszatérve az eredeti témához, komolyan kételkedtem abban, hogy a túszejtő erre menekülne, de azért engedelmeskedtem az utasításnak, azaz sokkal erőteljesebben koncentráltam a környezetemre.

Kis idő múlva a többiek nem bírták tovább, és beszélgetni kezdtek az esetről, de én inkább nem akartam találgatásokba bocsátkozni, pedig engem is nagyon érdekelt, hogy mi történhetett.

Ezután nem sokkal valami furcsa történt. Nagyon halványan érzékeltem valamit, pontosabban valakit, de amikor meg akartam találni a forrást, nem sikerült megragadnom ezt az érzetet. Kicsúszott az elmém ereje alól, mintha csak a szelet próbáltam volna megfogni a kezemmel. Az egész annyira abszurd volt, hogy már-már azt hittem, képzelődöm, de az a halvány Képesség keltette bizsergés a tudatomban ennek az ellenkezőjéről árulkodott.

- Rossz érzésem van – szólaltam meg, nem törődve azzal, hogy megzavarom a többiek beszélgetését.. Ha tényleg tartózkodott valaki a közelben, azt nekik is tudniuk kellett. – Szerintem van valaki a közelben – közöltem magabiztosságot színlelve. Amint kimondtam, tudtam, hogy igazam van, és nem csak hallucináltam.

A társaim arcán egy pillanatra komoly koncentrálást fedeztem fel.

- Én nem érzek semmit – válaszolta végül Bernard, a végzős.

Ryanen is látszott, hogy nem talált semmit, de ezt már nem tehette közzé, mert megszólalt Bernard személyi jelzője, és parancsot kaptunk, hogy menjünk az északi szárnyhoz.

Azonnal engedelmeskedtünk az utasításnak, azaz futva elindultunk a kijelölt terület felé. Bennem azonban minden egyes lépéssel egyre erősödött az az érzés, hogy hibát követek el, mert igenis volt ott valaki, akinek nem kellett volna ott lennie, és legjobb lenne visszafordulni. A parancsot követő énem viszont ezt nagyon rossz ötletnek tartotta, hiszen súlyos következményei lehetnek, ha nem engedelmeskedem a feljebbvalóimnak.

Körülbelül három percig tartott, amíg döntésre jutottam. Úgy határoztam, hallgatok a megérzésemre, hiszen a tanáraim év eleje óta azt szajkózzák, hogy az ösztöneinkre kell hallgatnunk. Csak reménykedni tudtam, hogy ez a szabály jelen esetben felülírja az engedelmeskedjünk a kapott parancsoknakot.

Megtorpantam, mire Ryan és Brandon is megállt.

- Mi történt? – kérdezték szinte teljesen egyszerre.

- Visszamegyek, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg volt-e ott valaki – válaszoltam, azzal minden további teketóriázás nélkül megfordultam, és a tőlem telhető legnagyobb iramban, a Képességet is segítségül hívva futni kezdtem.

Kevesebb, mint egy perc alatt visszaértem arra a helyre, ahol korábban szobroztam. Ott megálltam, és minden tudásomat bevetve olyan nagy sugárban pásztáztam körbe a környezetemet, amekkorában bírtam.  Azt, akit kerestem ezúttal nem érzékeltem, viszont a Képesség ráirányította a figyelmemet egy furcsaságra. A jelenleg egyetlen szolgálatban lévő könyvtáros elméje túlságosan csendes és viszonylag nehezen kitapintható volt. Ilyen csak azoknak szokott lenni, akik nagyon mélyen alszanak, és meg mernék esküdni rá, hogy néhány perccel ezelőtt még tökéletesen éber volt. Lehetetlen, hogy külső behatás nélkül ilyen hamar ilyen állapotba kerüljön, tehát a betolakodónak a könyvtárban kellett lennie.

Még végig se gondoltam ezt teljesen, amikor már a könyvtár felé száguldottam. Mielőtt beléptem volna a terembe biztos, ami biztos alapon leakasztottam az övemről a fénykardomat.

Odabent minden teljesen normálisnak látszott. A könyvtáros, aki pont Teresa néni volt a pultra borulva békésen aludt, semmi nyomát nem fedeztem fel annak, hogy az ismeretlen a fizikai erejével ütötte volna le. Most már száz százalékosan biztos lehettem abban, hogy valóban nem képzelődtem, és tényleg volt ott valaki, aki ezek szerint nagyon erős Képességhasználó.

A Képességgel folyamatosan kerestem az idegent, és közben óvatos léptekkel arra mentem, amerre éreztem, hogy mennem kell. Amikor az alagsorba vezető ajtóhoz értem, hirtelen indíttatástól vezérelve megpróbáltam kinyitni az ajtót. Sikerült, ami csak azt jelenthette, hogy az idegen erre mehetett, hiszen ezt az ajtót mindig bezárják éjszakára.

Hangtalan ragadozóléptekkel lementem a lépcsőn, és amikor az alagsorba értem, újra érezni kezdtem azt a furcsa bizsergést az agyamban. A betolakodónak közel kellett lennie, és ezúttal már arra is sikerült rájönnöm, hogy nagyjából merre lehet.

Elhaladtam a használaton kívüli olvasótermek mellett, és beléptem az alagsor legnagyobb termébe, ami majdnem akkora alapterületű volt, mint maga a könyvtári szárny. Itt tartották azokat a könyveket, amikről már mindenki elfeledkezett, amik senkit nem érdekeltek és az esetleges pluszpéldányokat. Nagyon szerettem ezt a helyet, igazi kincseket lehetett találni, csak idő kellett hozzá.

Az idegent egyelőre még nem láttam, de a jelenléte minden egyes másodperccel megfoghatóbbá vált, mintha a Képességemnek csak időre lenne szüksége ahhoz, hogy beazonosítsa és hatástalanítsa annak a valakinek a védekező technikáját.

Halkan, a jelenlétemet álcázva – már amennyire ez lehetséges ekkora fokú letapogatás mellett – közeledtem az ismeretlen felé. Végül az egyik könyvespolc sor mögül kilépve megpillantottam.

Csak hátulról láttam, de a kék ruhájáról nem okozott gondot kitalálni, kivel állok szemben, és hogy őszinte legyek, nem is lepődtem meg rajta, hiszen nem sok mindenki van, aki ilyen szinten képes elrejteni a jelenlétét, arról viszont fogalmam sem volt, mit keres itt. A túszejtő elvileg a palota északi része felé menekült. Ez csak egy szerencsétlen véletlen lenne, vagy tényleg ő fogta el Mattet, és átejtette az összes Választott testőrt? Mindenesetre most ez volt a legkisebb problémám, hiszen magánterület-sértésért akkor is el kellett kapnom, ha nem ő tetszelgett a merénylő szerepében.

Szinte abban a pillanatban, amikor megláttam őt, ő is megérezte a jelenlétemet, és villámsebesen megpördült, miközben bekapcsolta a fénykardját. Tényleg olyan gyönyörű, kék színben pompázott, mint ahogy azt az eddigi szemtanúk állították.

Válaszul reflexszerűen én is működésbe hoztam az enyémet, és alapállásba helyezkedtem.

- Ön illegálisan tartózkodik itt. Tegye le a fegyvert, és adja meg magát! Máskülönben kénytelen leszek erőszakot alkalmazni – adtam elő a rutinszöveget, ami mindenkinek kiáll. Természetesen egy tizedmásodpercig se gondoltam komolyan, hogy tényleg megadja magát, és igazából egy részem nem is akarta, hogy megtegye. Harcolni akartam vele, és tudni, tényleg annyira jó-e, mint ahogy mondják.

- Csak nyugodtan – válaszolta a Kék Harcos erősen torzított, mű hangon.

Elmosolyodtam, és éreztem, ahogy az adrenalin elárasztotta az egész testemet. Eszembe se jutott erősítést hívni, pedig talán lett volna rá időm. Abban a pillanatban számomra csak a csata létezett, amit meg kellett vívnom.

Nem szerettem először támadni, ezért vártam, hogy az ellenfelem tegye meg ez első lépést. A Kék Harcos nyílván támadó típus lehetett, mert szinte azonnal rám vetette magát. A hevességéből ítélve nagyon hamar gyorsan túl akarhatott lenni ezen, csakhogy én azért nem voltam annyira könnyű préda.

Kivédtem a csapást, és meghagytam neki a harc irányítását, mert ki akartam elemezni a mozdulatait, hiszen komoly ellenféllel álltam szemben, nem rohanhattam fejjel a falnak. A folyamatos védekezés ilyen kicsi mozgástérrel elég nehéznek bizonyult, ráadásul minden Képességemet bele kellett adnom, hogy ne hibázzak. Egyszer-egyszer majdnem sikerült áttörnie a pajzsomon, de az utolsó pillanatban mindig sikerült hárítanom. Egyre jobban kezdett belemelegedni, és egyre kevésbé bizonyult elégnek a megosztott figyelmem.

Viszonylag hamar sikerült kiismernem. Nagyon vadul küzdött, de minden apró mozdulata pontos volt, nem tett feleslegesen semmit, de azért találtam gyenge pontot. Remekül küzdött, ez tagadhatatlan tény, de azt éreztem, hogy nem akart megsebesíteni, csak harcképtelenné tenni. Na, nem mintha én meg akartam volna ölni, de ő volt a törvényen kívüli, nem én. Ezt tehát furcsálltam egy kicsit, de az idő nem látszott alkalmasnak az ezen való rágódásra. Egyszerűen csak az előnyömre kellett fordítanom valahogy, ha a harci tudásom önmagában nem lesz elég.

Az ellenfelem kielemzése után végre minden energiámat a tényleges harcra fordíthattam, és teljesen átadtam magam a Képességnek. A felesleges gondolataimat mintha csak elfújták volna, és mint mindig, most is sokkal jobban kiélesedtek az érzékszerveim.

Itt volt az ideje támadásba lendülni.

Miután a két fénykard legközelebb sisteregve összeért, előretörtem. A Kék Harcos meglepődött a hirtelen váltáson, és egy fél pillanatra kibillent az egyensúlyából, de nagyon hamar reagált, kivédte a szúrást, és csak még hevesebb ellentámadást indított. Nekem viszont eszem ágában sem volt hagyni, hogy továbbra is az övé maradjon az irányítás, ezért felé ugrottam, a lendületemet is beleadva a csapása kivédésébe. Ő mintha a gondolataimban olvasott volna, hátraugrott, hogy ne kelljen belemennie ebbe a kiélezett helyzetbe, pedig nem elemezhette ki a harcstílusomat, hiszen egész eddig védekeztem.

Ezután folyamatos pro és kontra harcszakasz következett, egyikünk se tudott a másik fölé kerekedni, pedig mindketten iszonyatos tempóban, szemmel nem is követhetően mozogtunk, és a bennem rejlő energiák ráadásul sokkal jobban felszabadultak, mint eddig bármikor. Fénykardforgatás terén egyenlő ellenfelek voltunk, ez hamar kiderült, és minél tovább tartott a harc, annál inkább az az érzésem támadt, hogy nem először küzdök meg ezzel az emberrel.

Bevallom, rettenetesen élveztem a harcot, talán még sose éreztem magamat ennyire elevennek, de ez nem folyhatott örökké, magasabb szintre kellett emelni a küzdelmet, hogy kiderüljön, melyikünk a jobb.

Amikor rám került a támadás sora, nem csak a pengémmel szúrtam az ellenfelem felé, hanem egy nagyon erős lökéshullámot is útnak indítottam, és egy fél pillanattal később megpróbáltam a Képességgel kirántani a kezéből a fénykardot.

Sokkal jobban reagált, mint vártam, a hirtelen jött lökéshullám nagy részét semlegesítette, és csak egy kicsit tántorodott hátra, de ez ennyire lekötötte a figyelmét, hogyha nehezen is, de sikerült kirántanom a kezéből a fegyverét. Éreztem, ahogy próbálja a felém tartó kardot visszahívni, és majdnem sikerült is neki, de szorosan tartottam az elmémmel a markolatot, és egy másodperccel később már a tenyerembe simult.

Diadalmámor töltött el, de nem bíztam el magam, és készen álltam egy visszavágásra. A tekintetemet egyenesen az ellenfelem maszkkal eltakart arcára szegeztem. Ahogy belenéztem abba a bosszús, zöld szempárba, ami pontosan ugyanabban az árnyalatban játszott, mint az enyém, villámcsapásként nyilallt belém a felismerés.

Hogy én eddig hogy nem jöttem rá! Minden összevágott. A furcsa érzésem a Harminckettesre menet, az hogy Leának barátja van, Lea és anya közös titka, a veszekedésük, ami szerint emberi életek forogtak kockán, pont az azutáni nap, amikor először felbukkant a Kék Harcos. Az, hogy Matt meg akart tanulni deszkázni, hogy Lea elrejtette előlem a barátját – természetesen nem vettem be, hogy haza kellett mennie -, hogy Matt aznap később ért vissza, mint én, pedig én is elég sokáig aludtam. Aztán még ott van a mai este is, hogy a koronaherceget egy nő fogta el, miután leütött egy nemest, a feltűnik a Kék Harcos, aki úgy mozog, mintha ismerne, ráadásul ugyanolyan színű a szeme, mint a húgomnak.

Utólag visszatekintve címeres ökör vagyok, amiért csak most álltak össze a fejemben a kirakós darabkái, de védelmemre legyen szólva, ez az egész annyira abszurdnak és lehetetlennek tűnt, hogy ha gyanítottam is ilyesmit, akkor is elhessegettem a gondolatot mondván, hogy ostobaság.

Örültem, hogy végre tudtam az igazat, már csak megfelelően kellett kezelnem. Igazából dühös voltam Leára, amiért ilyen helyzetbe hozott, és azért is, hogy nem bízott meg bennem, de most nem hagyhattam, hogy az érzelmeim eluralkodjanak felettem, az idő szorított, és higgadtnak kellett maradnom.

- Rendben van, Lea, győztem. Most vedd le az álarcot! – parancsoltam határozottan. Pont sikerült annyi vészjóslóságot belecsempésznem a hangomba, amennyit akartam.

Ha eddig kételkedtem volna az elméletemben, akkor biztosan hamar elszállt volna, ugyanis a szavaim hatására habozást fedeztem fel a Kék Harcos tekintetében, és ez nekem tökéletesen elég volt a bizonyossághoz.

Végül tette, amit mondtam, és levette az álarcot, ami alól tényleg a húgom arca tűnt fel.

- Most mi lesz? – érdeklődött lazaságot színlelve, de kihallottam a hangjából a dacot és egy árnyalatnyi bűntudatot is felfedeztem rajta. Pont akkor viselkedett így, amikor kicsi korunkban valami csínyt követett el, és félt, hogy beárulom anyának. Most azért ennél sokkal komolyabb pácba került.

- Te próbáltad megölni a koronaherceget? – tettem fel egy kérdést, amiről én is tudtam, mekkora ostobaság, de hagyni akartam, hogy főjön csak a saját levében, és ő valljon be nekem mindent.

Lea dühös pillantást vetett rám, majd felháborodottan válaszolt.

- Persze, hogy nem! Az a fickó akarta meggyilkolni, akit kiütöttem, Matt meg kitalálta ezt az őrült tervet, amivel kijuthatok a palotából anélkül, hogy lenyomoznának.

- Tudja, hogy te vagy a Kék Harcos? – folytattam tovább a privát kihallgatást fagyos hangon. Csak ekkor döbbentem rá, hogy még mindig bekapcsolt fénykardokkal a kezemben állok, de nem szándékoztam eltenni őket. Azok után, amennyit hazudott nekem, megérdemelte, hogy fenyegetve érezze magát, főleg azért, mert belül ő is tudja, hogy sose ártanék neki.

- Nem. Csak azután vettem fel ezt az alakot, miután elválltunk, hogy biztosan akadálymentesen eljussak idáig – közölte, és mert nem sikerült a terve, és én elég jó voltam ahhoz, hogy felfedezzem, a hangja határozottan bosszúsan csengett.

Még mindig kifejezéstelen arccal néztem rá, és közben azon törtem a fejem, ezt az átöltözést vajon hogyan valósította meg. Kétlem, hogy ez a felszerelés befért a báli ruhája alá.

– Eldöntenéd végre, hogy feladsz-e vagy sem? – csattant fel. Őt ismerve azóta ezen pöröghetett, amióta megszereztem a fegyverét.

Igazából már korábban elhatároztam, mit teszek. Bár a húgom Kék Harcosként áthágott néhány törvényt, segített az embereknek, még ha azzal a hátsószándékkal is, hogy a két nem jogilag egyenlő lehessen. Nem tartoztam azoknak a táborába, akik lenézték a nőket, hála a neveltetésemnek, és hogy a húgom egy nagyon erős személyiségű lány, akinek az egész lénye ellentmond a neméről kialakult sztereotípiának. Éppen ezért nem tartottam negatívnak, amit a Kék Harcos tesz, ráadásul a húgomat mégsem adhattam fel. Többek között azért sem, mert ha kiderül, hogy ő a Kék Harcos, akkor abból egyenesen következik anya Fehér Harcossága. Ennek a tükrében egy csepp kétségem sem maradt, mit kell nekem.

Kikapcsoltam a kardokat, és odadobtam Leának a sajátját.

- Elengedlek. Nem tűnhetek csak úgy el, ezért nem mehetek veled a titkos alagúton keresztül, aminek a létezéséről természetesen sejtelmem sincs. Amint tudok, haza megyek, és akkor te és anya mindent elmondotok nekem – közöltem vele még mindig kimért hangon. – Mindent – ismételtem meg nyomatékosan a szót, majd Lea válaszát meg sem várva elfordultam, és elindultam az épületegyüttes északi része felé.

***

- Te meg merre kódorogtál? – érdeklődött Elias a megszokott vidámságával, amikor meglátott. Csoporttársak voltunk, és vele kerültem leghamarabb egy hullámhosszra. – Robert mester nem tűnt túl boldognak, amikor nem jelentél meg Ryanékkel együtt. Valami olyasmit mormogott magában, hogy pont akkor kellett eltűnnöd, amikor szükség lenne rád.

- Mégis miben tudtam volna segíteni? – hagytam figyelmen kívül Elias kérdését. Őt ez nem igazán zavarta, már hozzászokott az elmúlt néhány hónapban, hogy szoktam ilyet csinálni.

- Természetesen a merénylő utáni kutatásban, bár mint kiderült, valószínűleg nem is merénylő volt, de ez még zavaros nekem egy kicsit. Néhány testőr még kutat utána, de szerintem már régen lelépett.

Ezzel aztán nem lettem sokkal okosabb, de mivel úgyis tudtam, mi történt ma valójában, ezért nem zavart különösebben. Inkább az izgatott, hogy mekkora büntetést fogok kapni a parancsmegtagadásért.

Ekkor megszólalt a személyi hívóm. Robert mester volt az.

- Leonard, azonnal gyere az irodámba – mondta, és a válaszomat meg sem várva bontotta a kapcsolatot.

- Nincs valami jó hangulatban – állapította meg Elias a nyilvánvalót. – Én a helyedben igyekeznék.

Csak egyetérteni tudtam vele, ezért gyorsan elköszöntem, és a megjelölt iroda felé száguldottam. Néhány perc alatt odaértem, és az iroda előtt őrködő két testőr szó nélkül beengedett.

Az irodában nem tartózkodott senki, viszont az edzőterem felől hangokat hallottam, ezért arrafelé vettem az irányt. Az ajtó előtt megtorpantam, hogy adjak magamnak néhány másodpercet lélekben felkészülni egy dühös Robert mesterre. Az érzékeim az összecsapás óta még mindig maximális fokozaton üzemeltek, így ha véletlenül is, de hallgatóztam.

- A hagyományok szerint ma kellett volna megtörténnie. Noelia nem lesz boldog – hallottam Robert mester hangját.

Matt volt az, aki válaszolt neki, és tőle szokatlan módon kissé ingerültnek tűnt.

- Sajnálom, hogy a meggyilkolásomra tett kísérlet megzavarta az anyám terveit. Meg akartam ugyan tenni ma a megfelelő lépéseket, de ha majd tényleg sor kerül rá, akkor nem az időpont lesz anya legnagyobb problémája.

Kíváncsi voltam, minek kellett volna ma történnie a hagyományok szerint, de nem mertem, és nem is akartam tovább hallgatózni, ezért kopogtam, és beléptem a terembe.

- Végre megjöttél – nyugtázta a jelenlétemet Robert mester. – Találtál valamit? – vágott bele a közepébe, amivel egyértelművé tette, hogy már beszélt Ryanékkel a visszafordulásomról.

Nem akartam hazudni, de már eldöntöttem, hogy fedezem Leát, ezért muszáj volt. Mivel Matt jelenlétében nem szólalhattam meg, válaszul csak nemet intettem a fejemmel.

Könnyedén leolvashattam az arcáról, hogy nem hisz nekem, de valamilyen számomra teljesen érthetetlen oknál fogva nem fixírózta.

- Különös, a megérzéseid nem szoktak csalni – válaszolta végül tűnődően. – Ha már itt vagy, elmondom, mi történt. Mint kiderült, Matthew herceget meg akarta ölni az a nemes, akit az terített le, akit túszejtőnek hittünk, és az ezt követő események már csak azért történtek, hogy a nő anélkül jusson ki a palotából, hogy bárki rájönne, kicsoda.

Ezt már hallottam Leától, de azért megpróbáltam meglepettnek látszani. Végtére is, én erről eddig nem tudhattam. Azt viszont nem értettem, mért mondja ezt el nekem ahelyett, hogy leszidna, mert nem teljesítettem a kapott parancsot. Lehet, hogy gyanított valamit, esetleg tudott a rejtett alagútról, és tesztelni akarta a reakciómat? Ha ez is volt a szándéka, ki kellett tartanom amellett, hogy nem láttam semmi különöset, miután visszamentem, és akkor nem kerülök nagyobb bajba, mint amilyenben most vagyok.

Megszólalt a parancsnok személyi hívója, és kihasználva az alkalmat vetettem egy pillantást Mattre. A falnak dőlve állt, és az arca tökéletesen kifejezéstelen maszkot öltött.

A parancsnok nem fáradt azzal, hogy elvonuljon, előttünk fogadta a hívást. Ez megnyugtatott egy kicsit, mivel azt jelentette, hogyha vannak is kétségei arról, igazat állítottam-e, még mindig megbízott bennem.

- Uram, a merénylő meghalt. Feltehetőleg öngyilkos lett – közölte megfontolt hangon a hívő.

A máskor oly nyugodt Választott testőrparancsnok egy pillanatra elvesztette az irányítást az érzelmei felett, így tisztán éreztem a belőle áradó döbbentséget, és Matt arcáról is lehullott a maszk. Az tény, hogy erre egyikünk se számított.

10. fejezet

Miután elváltam Matt-től, az utam egyenesen a Telepre vezetett vissza, ahol visszaadtam Perrynek a deszkáját, amit természetesen Larry köszönt meg, mielőtt még a bátyjának lett volna ideje kinyitni a száját.

Ezen aztán vitatkozni kezdtek, amin persze én jól elszórakoztam néhány percig, majd hazaindultam.

Ennek több oka is volt. Az első az, hogy majd kilyukadt a nyomrom, és semmi pénz nem volt nálam, a második pedig az, hogy anya kiakadt volna, ha egész nap haza se dugom a képem, ugyanis azt terveztem, hogy az egész napomat az F.F. főhadiszállásán vagy esetleges küldetésekkel töltöm, mivel hála a büntetésemnek már egy ideje nem jártam ott, és kezdett felhalmozódni a munka.

Útközben egyfolytában azon járt az agyam, hogy elmondjam-e anyának ezt a Képesség dolgot, vagy sem.

Jó lett volna megosztani ezt vele, hiszen halványlila gőzöm sem volt arról, hogy ez mégis milyen mellékhatásokkal jár, és ő azért mégiscsak több éve élt ezen a világon, mint én, ergo neki több tudása kellett erről, hogy legyen, mint nekem.

Ellenérvként viszont ott volt az, hogy valószínűleg a te érdekedben teszem címszóval elhurcolt volna valamelyik regisztrációs irodába, ahol aztán nagyot néztek volna, hogy már jóval elmúltam tizenhét, amikor először használtam a Képességet. Amúgy tudomásom szerint ezzel világrekordot állítottam fel, azért elég nagy volt az esélye annak, hogy a Képességem leltárba vétele után megfigyelnének, aminek egyenes következménye lenne, hogy meghatározhatatlan időre hanyagolnom kéne az F.F.-et, amihez nagyon nem fűlött a fogam, hiszen én voltam a vezetője, és nem akartam abbahagyni a küzdelmet az elveimért.

Végül arra a döntésre jutottam, hogy egyelőre nem szólok a tegnap estefelé történtekről senkinek, aztán majd meglátom, mi lesz.

Azzal viszont tisztában voltam, hogyha már egyszer van Képességem, akkor azt képezni kéne, és nem hagyni kárba veszni, de szerencsére nem kellett ezen tovább filóznom, ugyanis mire ideig eljutottam gondolatban, addigra hazaértem.

A kapu és a bejárati ajtó nyitva volt, ami azt jelentette, hogy anya szokásához híven még otthon volt. Ennek ellenére szó nélkül levágtam a deszkámat az előszobába, és a nappalin átvágva egyetlen nyikkanás nélkül a konyhába siettem.

Ott kezet mostam, ami kábé annyiból állt, hogy bevizeztem a kezem, rányomtam egy kis bőrbarát mosogatószert az elektronikus adagolóból, aztán leöblítettem, és ennyi.

Ezután kinyitottam a hűtőt, ás matatni kezdtem benne. Egy kis kutatás után találtam maradék gyorskaját, amin meglepődtem, ugyanis én biztos, nem rendeltem, Leo már egy hete elment vizsgázni valamelyik másik bolygóra, szóval csak anya maradt, ami elég fura volt, mivel ő mindig azt hangoztatta, hogy ezek a fajta ételek milyen egészségtelenek.

Ezután hirtelen jelzett az évek során kifejlődött hatodik érzékem, ami miatt habozás nélkül hasra vágtam magam. Még épp időben, ugyanis a fejem fölött egy golyó süvített el, amitől az adrenalin szintem az egekbe szökött, majd újra visszaállt normálisra, mivel a konyhába nem egy rendőr, katona, bérgyilkos vagy terrorista lépett be, hanem az anyám.

- Te vagy az? – kerekedett el a szeme döbbenten, és látszott rajta, hogy az alatt, amíg beszélt csak úgy cikáztak a gondolatok a fejében, mintha valami létfontosságú dolog történt volna, de ez csupán néhány másodpercig tartott, és utána visszaváltozott az arckifejezése a szokásosra. – Máskor igazán köszönhetnél. Majdnem elájultam félelmemben, mert azt hittem, betörő vagy – méltatlankodott.

- Ha valaki panaszkodhat itt, akkor az én vagyok. Nem téged lőttek le majdnem – válaszoltam, miközben feltápászkodtam a földről. Az alapjáraton zöld pólómat narancssárga foltok díszítették, mivel pont a kajára estem.

- Csak kábító lövedék volt – közölte sértetten.

Már nyitottam volna a számat, hogy visszavágjak, de aztán mégsem tettem, mivel egy másfajta gondolat fészkelte be magát a fejembe, amire azon nyomban rá is kérdeztem.

- Honnan van neked fegyvered? – kérdeztem tőle gyanakvóan a kezében tartott sugárvetőre bökve.

- Az esetleges betörők ellen tartogattam.

Valahogy nem győzött meg ezzel, ezért tovább faggatóztam.

- Fegyvertartási engedély?

Oké, ez a kérdés elég álszent volt, mivel a szobámban egy rejtett rekeszben elég szép számú fegyvert tartottam, amikhez természetesen nem volt engedélyem, hiszen lányoknak húszéves kor alatt, sőt még a fölött is csak nagyon kivételes esetekben adnak ki. A fiúknak bezzeg már akkor lehetett, amikor betöltötték a tizenhatot, ami újabb példa volt arra, hogy mennyire esendőbbeknek és értéktelenebbeknek tartják a nőket. Komolyan, mintha nekünk nem lett volna ugyanolyan jogunk megvédeni magunkat.

- Igazából Lucáé volt, és miután meghalt, nem volt szívem kidobni – fátyolosodott el a tekintete, mint mindig, amikor apáról volt szó.

Alapos pillantást vetettem a fegyverre, és csalódottan állapítottam meg, hogy anya valószínűleg igazat mondott, mivel a pisztoly körülbelül tizenöt-húsz évvel ezelőtti modell volt. Sajnáltam, hogy így történt, mivel ezzel semmivel nem jutottam előrébb abbéli sejtésemben, hogy az anyám nem az a szelíd tanárnő, mint akinek mutatja magát, viszont maradt egy kis reménysugár, mert nem tudtam nem észre venni, hogy milyen rutinosan tartotta a fegyvert.

- Neki ez mire kellett? – érdeklődtem kíváncsian, mert az apám múltja talán még anyáénál is jobban érdekelt.

- Mint a legtöbb fiú, ő is olyan hamar megszerezte a fegyverviselési engedélyt, amilyen hamar csak lehetett, és miután összeházasodtunk, biztonsági okokból mindig tartott egy sugárvetőt itthon.

A válaszát hallva csalódottan felsóhajtottam, mivel ebből nem tudtam meg túl sokat a halott szülőmről. Ez természetesen anya figyelmét se kerülte el, de nem szólt róla semmit.

- Öltözz át, aztán adok pénzt ételre, amit megvehetsz munkába menet – terelte el a témát, majd lerakta a lézerpisztolyt az étkezőasztalra, és nekiállt, hogy eltakarítsa a gyorskaja-maradványokat a csempéről, amivel egyértelműen jelezte a beszélgetés végét.

- Ma túlóráznom kell, ezért utána valószínűleg ottmaradok Wyattnél – válaszoltam visszafordulva a konyhaajtóból.

- Rendben – adta meg meglepően könnyen az engedélyt anya. Fogalmam sincs, mi ütött belé, hogy hirtelen ilyen engedékeny lett, de úgy döntöttem, hogyha már valami különös módon így van, akkor kihasználom az alkalmat.

Apropó munka. Azt hiszem, hogy erről még csak említést sem tettem. Ez igazából csak egy fedő sztori volt amiatt, hogy az F.F.-nek minél jobban elrejtett főhadiszállása lehessen, de kezdem az egészet a történet elejéről.

Amikor néhány haverral együtt megegyeztünk abban, hogy létrehozzuk a Felvilágosult Fiatalok szervezetét, mindannyian egyetértettünk abban, hogy kell valami hely, ahol titkos megbeszéléseket folytathatunk, és elrejthetjük a szükséges cuccokat.

Ezen sokáig gondolkodtunk, és borzalmasabbnál borzalmasabb tervek jutottak az eszünkbe. Valamelyik félőrült srác még azt is felvetette, hogy a csatornában húzzuk meg magunkat. Végül a legidősebbikünk, Wyatt Steinhart jött rá a megoldásra.

Sok kutatás után felfedezte, hogy az Anyabolygó fővárosa egy nagyon ősi, másik városra épült, aminek a nagy része teljesen eltűnt, de azért néhány járat, és a nagyobb, egyben masszívabb termek megmaradtak. Mindannyiunk számára egyértelmű volt, hogy ezen titkos helyek valamelyikét kell felhasználnunk, csak azt nem tudtuk kitalálni, hogy hogy álcázzuk, mivel azért elég feltűnő lett volna, hogy egy nagyrakásnyi tini bemegy egy házba, aztán hosszú-hosszú órákra felszívódnak az épületből.

Wyatt ötlete merész volt, de vitathatatlanul zseniális, ugyanis azt találta ki, hogy nyissunk egy klubot egy feltűnő helyen, ahol mindenki láthatja. Egyhangúlag megszavaztuk a tervét.

Az elhatározást tett követte, és a közösen összedobott pénzből, vagyis a dúsgazdag barátaink zsebpénzéből megvettünk egy épületet a főváros közepén, amiben teljesen biztosak voltunk, hogy van alatta titkos terem.

Beletelt néhány hónapba, amíg megtaláltuk a rejtett átjárókat, és átalakítottuk a helyet igényes szórakozóhellyé, de csak sikerült. Ezután természetesen engedélyért folyamodtunk a hatóságokhoz, aki hosszas vizsgálat után egy szemernyi gyanakvás nélkül megadták a működési engedélyt.

Így tehát megnyílt a Lézerfény nevet kapott klub, ami rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert a városban, és egy csomó olyan tini látogatta, akiknek a legutóbbi egységes évnyitóig fogalmuk sem volt az F.F. létezéséről, és a többségük azóta már el is felejtette, vagy ha nem, akkor csak nem foglalkozott vele.

Röviden és tömören körülbelül ennyi a főhadiszállás története.

Anya utasítását követve átvettem a pecsétes pólómat a szekrényemben talált legfelsőre, ami egyébként kék, mintanélküli volt.

Ezután lelkiismeretlenül elvettem anyától a megígért pénzt annak ellenére, hogy a klubban akartam enni, mivel ott az alkalmazottaknak ingyen lehetett.

Miután elköszöntem, a lehető legnagyobb sebességgel és a lehető legrövidebb úton közelítettem meg a Lézerfényt.

Egy alkalommal kiszúrt magának egy rendőr, ami amúgy nem volt ritka, és üldözőbe vett, de ezt hamar észrevettem, és néhány sikátor átvágása után sikeresen leráztam.

A klub előtt néhányszáz méterrel lelassítottam, és normál tempóban fejeztem be az utat.

Mivel még csak tíz óra körül járt az idő, rajtam kívül csak öt-hat ember lézengett az első helyiségben, amit egyébként ilyen időpontokban kávézónak használunk, hogy legyen okunk minden időpontban nyitva tartani.

A belsőbb termek, vagyis az igazi, belépődíjas klub ajtajánál álló fizetett kidobóember szó nélkül beengedett, mivel egy év alatt, mióta a hivatalos tulajdonos, a nagykorú Wyatt alkalmazta, megjegyezte, hogy ott dolgozok.

Arról ugyan még mindig nem szokott le, hogy néha-néha levetkőztető pillantásokat küldjön felém, de sajnos ez ellen nem tehettem semmit, mert gyanút keltettem volna azzal, ha nekimegyek, és legyőzök egy nálam háromszor akkora, és elviekben ugyanennyivel erősebb férfit.

Bent a teremben az éppen ügyeletes Haileyn kívül senki nem tartózkodott. A szemüveges, barna hajú lány éppen olvasott, de a belépésemkor azonnal felemelte a fejét, ami mutatta, hogy elég éber, de azonnal le is eresztette, amikor meglátta, hogy csak én vagyok az.

Köszöntem neki, amire csak egy biccentéssel válaszolt. Láthatóan nagyon érdekelte az a romantikus limonádé, amit éppen olvasott, ezért nem is zavartam tovább.

Átvágtam a szobán, és a végén egy ujjlenyomatra működő elektronikus ajtóba ütköztem. Ráhelyeztem a tenyerem az ajtó melletti táblára, amire szabaddá vált számomra az út a személyzeti részre.

Ott átvágtam egy nappaliféle közlekedőn, és egyenesen a raktárhelyiség felé vettem az irányt.

A raktárban tartottuk az univerzumban létező legális buli kellékek mindegyikét, és a szórakozóhely működtetéséhez és takarításához szükséges összes tárgyat.

A raktár végén, a lufik mögötti részen díszítve volt az egész fal, és bizonyos minták megnyomása, majd hangazonosítás után nyílt meg a titkos átjáró.

Mint mindig, most is habozás nélkül léptem be, megszokásból hátrafordultam, hogy lássam nem mondott-e csődöt az elektronika, és megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy ez nem következett be.

A szokásos, nesztelen ragadozólépteimmel sétáltam végig a három éve felújított földbarna színű folyosón, ahol egyébként több kamera is el volt rejtve arra az esetre, ha valakinek sikerülne idáig behatolnia. Mellesleg ha ez megtörténne, akkor váratlanul életbe léptethetnénk a lézeres biztonsági rendszert, ami enyhén szólva icipicit megsütné a szerencsétlen betörőt.

Az átjáró végén a közeledtemre hangtalanul feltárult az ajtó, amin pillanatnyi lassítás nélkül léptem be.

Egy hatalmas, élénksárga terembe értem, ahol mindenfelé íróasztalok álltak modern számítógépekkel, ami akár iroda benyomást is kelthetett volna, ha az átellenes falba nem lett volna beépítve egy óriási képernyő, és előtte nem lett volna egy repülőtérire emlékeztető irányítókonzol.

Középen egy kerek asztal állt, ami éppen tele volt rakva mindenféle csúcstechnológiás alkatrésszel és szerszámmal, ami fölé természetesen a szervezet két főzsenije Charles és Veronica hajolt. Egyébként rajtuk kívül senki más nem tartózkodott a bázison.

- Sziasztok! – köszöntem nekik, amikor melléjük értem, amire mindketten meglepődve ugrottak fel.

- Muszáj ezt csinálnod? – méltatlankodott a fekete hajú, vékony, topmodellként kinéző Vera.

– A frászt hozod ránk – tette hozzá a szemüveges, fekete hajú, tizenhat éves, szeplős Charles.

- Bocs – vontam meg a vállam nemtörődően. – Min dolgoztok?

- Részecskekicsinyítőn – közölte Vera -, de még nagyon a kezdeteknél vagyunk, és szerintem beletelhet néhány évbe, amíg sikerül megalkotnunk, de szerintem több is lesz annál.

- Akkor mért gyötritek magatokat ezzel?

- Természetesen azért, mert hatalmas tudományos áttörés lenne, és mert ez nagy kihívást jelent.

- Ti tudjátok. Van valami érdekes hír? – váltottam témát.

- Nézzük csak – gondolkozott el Charles, miközben feljebb tolta a szemüvegét az orrán. – A Hármason sikeresen végrehajtottak egy betörést a központi épületbe, ahol félreérthetetlen nyomát hagyták az F.F. létezésének, és megszerezték az ottani akták másolatait. A titkosítottakat is. A Hatoson pedig felvették azt a srácot, akiről már korábban tárgyaltunk. Azt hiszem, hogy ennyi lenne – fejezte be a jelentést.

- Nincs valami terepmunka, amit végre kéne hajtani?

- Talán van egy, bár nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne belevágni – vette át a szót Veronica.

- Miről van szó? – érdeklődtem kíváncsian. Ez már ennyiből is izgalmasnak hatott.

- Az egyik csak férfitagokból álló maffiaszervezet kihívást intézett hozzánk, miszerint nem vagyunk képesek megtalálni a főhadiszállásukat, betörni oda, és otthagyni egy lila kendőt, amire rá van írva a szervezetünk neve.

- Ez erőfelmérésnek hangzik – tűnődtem el.

- Az is – erősítette meg a barátnőm. – Egyébként a Viperákról van szó, és már azóta tisztában vagyunk a bázisuk pontos helyzetével, amióta létrehozták – tette hozzá büszkén.

- Jól hangzik.

- Te eszednél vagy? Hírhedtek a kegyetlenségükről és a profizmusukról. Ki tudja, mit művelnének veled, ha elkapnának.

- Tisztában vagyok vele.

- Akkor miért vágsz bele mégis?

- Ugyanazért, amiért te meg Charles a részecskegyorsítóba. Mert szeretem a kihívást.

- Ez teljesen más. Mi nem kockáztatjuk az életünket, te viszont igen.

- Szerintem viszont nem az – tartottam ki makacsul az álláspontom mellett. – Ha sikerül véghezvinnem, akkor tisztelni fognak minket, ráadásul túl kevés adrenalinfröccsben volt részem az elmúlt hetekben – hazudtam szemrebbenés nélkül. Igazából pont azért ragaszkodtam ehhez a küldetéshez, hogy egy rövid időre kiverhessem a fejemből a zuhanást és a Képességet. – Megcsinálom, és kész – zártam le a témát.

Vera erre forgatta a szemét, és a kijárat felé indult.

- Hova mész? – kérdeztem értetlenkedve, hiszen ő már ismert annyi ideje, hogy ne sértődjön meg ilyeneken.

- A raktárba lila kendőért – válaszolta, majd csak úgy magának halkan hozzátette, hogy őrült, amire szélesen elvigyorodtam.

Nagyon-nagyon sajnálom a sok kihagyást, de csak sikerült megírnom :)