6. fejezet

Talán nem kellett volna megcsókolnom, talán szóba se kellett volna állnom vele, csakhogy ez ilyen gondolatokkal csak és kizárólag magamat áltattam, ugyanis kizárt, hogy ennek a csábításnak ellen tudtam volna állni. Még akkor sem, ha akartam volna. Ha visszautazhatnék az időben minden emlékemmel, és újra belecsöppennék ebbe a szituációba, akkor is ugyanezt tettem volna.

A miértre egészen egyszerű válaszom lenne. Azért, mert kíváncsi voltam rá, hogy a trónörökös mi a fenét mászkál egy olyan elhanyagolt kerületben, mint ez itt, de a számomra nyomósabb ok az lenne, hogy azért, mert élveztem a csókot.

Igen, élveztem. A korábbi tapasztalatom ellenére is, amikor is fogadtam egy fiúval, vesztettem, és ezért meg kellett csókolnom. Igaz, később kiderült, hogy a srác csalt, és csak azért nyert ő. Akkor olyat tettem vele, hogy mindenki jobban jár vele, ha inkább nem részletezem, de nem is ez a lényeg, hanem a csók.

Akkor annyira nem éreztem semmi különöset, hogy olyan volt, mintha egy párnát pusziltam volna meg, de ez más volt, teljesen más. Annyira ébernek éreztem magam, mintha egy nagy adag energiaitalt vedeltem volna le, és az egész testemet elektromosság járta át. A lányregényekből olyan jól ismert pillangók egész hadserege repkedett őrülten a gyomromban, és én közben azt kívántam, hogy bárcsak sose lenne vége.

A csóknak ugyan vége lett, de ezt szinte észre se vettem, mert egy lélegzetvétel múlva Matt visszacsókolt, és az egészet élhettem át elölről. Annyira, de annyira jó érzés volt, hogy egyszerűen nem bírtam elszakadni az ajkaitól, és megszűnt számomra a külvilág. Minél többször csókoltuk meg egymást, annál mohóbb lettem, és csak arra tudtam gondolni, hogy még, még és még többet akarok.

Ennek az vetett véget, hogy felcsipogott a személyi hívóm, amit ezerszer is elátkoztam, de azért egy kicsit hálás is voltam neki, mert így kénytelen voltam elhúzódni a fiútól, és egy kicsit messzebb menni tőle, mivel anya hívott, és olyankor mindig mérges rám, ha nem veszem fel, szóval nem nyomhattam ki csak úgy.

Amint kikerültem Matt háromméteres körzetéből, valamennyire sikerült visszanyernem a normális gondolkodás módomat.

Csak ekkor eszméltem rá, hogy a rendőrök már rég elmentek, szóval elég hosszú ideig csókolózhattunk, de nem filozofálhattam sokáig, mert az anyám várta, hogy megszólaljak.

- Igen, anya? - vettem fel angyali ártatlansággal mosolyogva. Csak a glória hiányzott a fejem fölül, hogy teljes legyen a teljesen ártatlan lány összképe.

- Hol vagy most? - kérdezte aggódva.

- Még mindig a parkban, miért?

- Csak azért, mert már fél hét van, és ilyenkor már rég itthon szoktál lenni.

Magamban füttyentettem egyet az idő hallatán. Majdnem másfél órán keresztül csókolóztam valakivel, akivel azelőtt csak egyszer találkoztam. Még soha nem vesztettem el ennyire az időérzékemet.

- Csak akadt egy kis gond, de megoldottam. Nem baj, ha még deszkázok egy kicsit mielőtt hazamegyek? Nem maradok sokáig, ígérem.

Anya egy picit hallgatott, ami azt jelentette, hogy gondolkozik, azaz őt ismerve ez már szinte nemet jelentett, de most szerencsém volt, mivel mégis meg adta az engedélyt.

- Rendben van, de legkésőbb kilencre itthon akarlak látni.

- Ígérem! Szia, anya – vigyorodtam el hálásan, és megszakítottam a beszélgetést.

Matthew eközben elgondolkodva, rezzenéstelen tekintettel meredt rám.

- Mi az, valami beleragadt a hajamba? - kérdeztem tőle, hogy megtörjem a csendet, majd felpattantam a deszkámra, és szórakozottan csinálgattam néhány trükköt, csakhogy ne kelljen leülnöm mellé, mivel könnyen meglehet, hogy akkor megint elveszítettem volna a fejem.

- Nem, csak gondolkoztam.

- Aha, és min?

- Rajtad.

Ez elég érdekes témának tűnt, és érdekelt is, pontosabban nagyon-nagyon érdekelt, hogy mit gondolt rólam, de ezt nem állt szándékomban kimutatni, ezért inkább megpróbáltam átvenni a beszélgetés irányítását.

- Az nagyon jó. Biztos lenne néhány kérdésed, de sajnos te ígérted meg azt, hogy válaszolni fogsz a kérdéseimre és nem fordítva, szóval akkor kezdeném is. Honnan tudtad, hogy hívnak?

A herceg erre jókedvűen elmosolyodott. Más azt hittem, hogy nem is fog válaszolni, de mégis megtette.

- Nem tudhattam biztosan, de a hangod nagyon emlékeztetett arra, akivel a Nagy Csarnokban találkoztam, ráadásul nem sok lányt ismerek, aki úgy viselkedik, mint te. Szóval, úgy gondoltam, hogy nem árthat semmit, ha megpróbálom, és nagyon úgy néz ki, hogy bejött, aminek őszintén szólva nagyon örülök, mivel másképp vagy le kellett volna terítenem szerencsétlen embereket, vagy hagynom, hogy elfogjanak, és attól kezdve biztos, hogy a nap minden másodpercében minimum féltucat testőr vigyázna rám. Amúgy szép neved van, jó a hangzása – hadarta el egy szuszra. Ekkor felmerült bennem a gyanú, miszerint lehet, hogy ő még nagyobb zavarban érezte magát, mint én.

Ezután magamban gondolkoztam, és arra jutottam, hogy teljesen értelmetlen lett volna tagadnom a Nagy Csarnokot, mivel tudta a vezetéknevemet is, és így már nagyon komoly bajba keveredhettem, ha nyomozni akarna utánam.

- Gondolom teljesen értelmetlen lenne tagadnom, hogy velem találkoztál. Most, hogy erre rájöttél, mit akarsz tenni?

- Ezen még nem gondolkoztam. Miért kéne bármit is tennem? - Amikor látta, hogy nekem nem igazán akaródzik válaszolni, és felsorolni az összes nem túl szabályos cselekedetemet, folytatta. - Nagy volt, amit csináltál, legalábbis nekem tetszett. Na, és Greg arca! Alig bírtam ki, hogy komor tekintettel álljak, és ne röhögjem el magam.

- Ez tehát azt jelenti, hogy nem köpsz be? - tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést, csakhogy biztos legyek a dolgomban. Pontosabban ez csak a második legfoglalkoztatóbb volt, mivel a toplista élén egyértelműen a csókjainkról alkotott véleménye állt.

- Nem valószínű, de azért egy feltételem lenne.

- Mi az? - néztem rá gyanakvóan, ugyanis nagyon utáltam, ha nem én diktáltam a feltételeket, de sajnos most nem tehettem mást azonkívül, hogy beletörődök, hiszen kétségtelenül ő volt helyzeti előnyben.

- Vigyél el az F.F. Főhadiszállására, és senkinek nem szólok egy szót sem.

- Ne is álmodj róla! - csattantam fel ingerülten. Csak azután jöttem rá, hogy mekkora baklövést követtem el, miután kimondtam ezeket a szavakat.

Matt erre diadalmasan elmosolyodott. Volt is rá oka, hiszen én, a főökör éppen most fedtem fel magamat előtte.

- Tudtam, hogy benne vagy. Most mesélj! Kinek az ötlete volt, mennyire kiterjedt a hálózat, te milyen szerepet játszol benne...?

Tovább is sorolta volna a kérdéseit, de leállítottam.

- Elég! Feleslegesen teszel fel ennyi kérdést, hiszen úgyse válaszolok egyikre sem.

- Miért nem? - nézett rám olyan angyali ártatlansággal, mint ahogy én néztem a gépen keresztül nem sokkal ezelőtt anyára. Világosan látszott rajta, hogy nem olyan ostoba, hogy ne tudja a választ a kérdésére, de ettől függetlenül szívfájdalom nélkül feltette őket, ha másért nem, hát azért, hogy engem idegesítsen.

- Muszáj erre válaszolnom? - néztem rá elgyötörten, és közben kézen álltam a deszkámon, majd egy elegáns szaltóval visszaérkeztem a lábamra, mindezt csak azért, hogy valamennyire lekössem a vadul csapongó gondolataimat.

- Ezt meg hogy csináltad? - nézett rám döbbenten.

- Mit? - kérdeztem értetlenül.

- Azt ne mondd, hogy neked ez fel se tűnt! Hát azt, amit az előbb a deszkán csináltál.

- Ja, hogy az. Ez csak egyensúly, hajlékonyság és gyakorlás kérdésre, de ez még nagyon alaptrükknek számít.

- Ha ez annyira alap, akkor hogy lehet, hogy a deszkás versenyeken soha senki nem csinálja?

- Azért, mert azok csak védőfelszerelést használó lúzerek. Ha betartod a deszka biztonsági előírásait, akkor sose lehetsz igazán jó. Persze ez így veszélyesebb, de semmiben nem nyerhetsz kockázat nélkül. Amúgy az igazán jó deszkások nem mennek el ezekre a hülye, hivatalos versenyekre, hanem sajátot rendeznek maguknak – osztottam meg vele néhány olyan dolgot, amit másnak nem biztos, hogy elmondtam volna, de vele ösztönösen kivételt tettem.

- Hogy hogy te ennyi mindent tudsz ezekről a dolgokról?

- Szerinted mégis miért? Azért mert engedelmes üldögéltem egy szoknyában, és hímezgettem? - érdeklődtem ironikusan.

Erre jókedvűen felnevetett, amit kevesen tettek meg eddig, ha épp velük gúnyolódtam, ezért elkönyveltem magamban, hogy jó humora van.

- Nagyon vicces. Mindig ilyen cinikus vagy, vagy csak azén tiszteletemre vetted ezt elő?

- Szerintem mindig ilyen vagyok, de nekem ez tökéletesen megfelel.

- Azt gondoltam. Jól is áll a hangszínednek a szarkazmus. Ég és föld a különbség az igazi hangod között és aközött, amit akkor használtál, amikor először találkoztunk.

- Erről jut eszembe, mit keresel a palotán kívül testőrök nélkül, és mi a francnak üldöztek rendőrök?

- Elég furcsa agyad lehet, ha arról, amit mondtam, ez jutott eszedbe, de ha mindenképpen tudni szeretnéd, akkor válaszolok a kérdéseidre. Először is úgy lehetséges az, hogy testőrök nélkül vagyok itt, hogy leléptem. Elég gyakran megcsinálom ezt, mivel a palotában a délutánok iszonyú unalmasak. Azt hiszem, említettem neked a titkos járatokat. Na, azokon keresztül jutottam ki észrevétlenül a szobámból. Ezután barangoltam a városban csak úgy szórakozásból. Véletlenül szemtanúja lettem, ahogy egy rabló megfújta egy öregasszony táskáját. Utána rohantam, és sikerült is elkapnom, csakhogy a zsaruk pont akkor érkeztek oda, amikor leterítettem a férfit, és bűnözőnek néztek. Ártatlan voltam, de nem akartam hogy bevigyenek az őrsre, mivel ha az anyám vagy Greg ezt megtudta volna, akkor viszlát szabadság. Így történt, hogy menekülés közben beléd botlottam, és a többit már te is tudod.

- Ez nagyon jó. Azt hiszem, hogy nekem ideje hazaindulnom – tettettem teljes közömbösséget, de közben persze azon rajta az agyam, amit a herceg mondott.

- Nem baj, ha egy darabig veled megyek?

- Van más választásom? - kérdeztem úgy, mintha nem örülnék neki, közben pedig majd kiugrott a szívem a helyéről, hogy Matt velem akart lenni. - Gyere, ha annyira akarsz – adtam meg neki végül az engedélyt nagy kegyesen.

- Na, és mióta deszkázol? - kérdezte, miközben egymás mellett ballagtunk.

- Egészen kicsi korom óta. Azután hogy normálisan megtanultam járni. Még apa tanított meg rá, és néhány évvel azután, hogy meghalt, én és néhány haverom találkoztunk egy utcai deszkással, aki elég tehetségesnek talált minket ahhoz, hogy elvigyen a társaihoz, és megtanítsanak mindenre, amit tudnak.

- Akkor ebben hasonlítunk.

- Miben, a deszkázásban? - bámultam rá értetlenül, majd leesett a tantusz, hogy ő a közös félárvaságra gondolt, és hirtelen elszomorodtam, mert apa nevető szemei jutottak az eszembe. - Igen, sajnos ebben tényleg hasonlítunk.

- A Képességgel hogy állítasz? - érdeklődött hirtelen. Biztos azért, hogy elterelje a szót erről a komor témáról.

- Nem tudom, ez hogy tartozik ide, de végül is elmondhatom. Én ahhoz teljesen és totálisan nulla vagyok. Egyáltalán nem tudom használni, és a koromat tekintve soha nem is fogom megtanulni.

- Ez fura. Általában az erős egyéniségeknek legalább egy minimális szokott lenni, márpedig te nagyon erősnek tűnsz – tűnődött.

- Nem tudom, de nem is szeretek ilyesmin gondolkozni, mivel úgyse tudok változtatni rajta, de ha tudnék, se biztos, hogy akarnék. És te, hogy állítasz a témával?

- Tizennégy vagy tizenöt lehettem, amikor előjött. Éppen a palota hatalmas kertjében szórakoztam testőrök nélkül, amikor hirtelen kitört a vihar. Valaki figyelmeztetett ugyan előtte, hogy ne menjek ki, mert orkánerejű szél fog fújni, meg jégeső esni, de én nem figyeltem rá, és azért is kiszöktem.

- Várj csak! - vágtam közbe. - Arra a viharra emlékszem. Teljes kijárási tilalmat rendeltek el, és mindenkinek le kellett mennie a pincéjébe, vagy valami extra erős épületbe, hogy biztos ne legyen semmi baj.

- Igen – bólintott Matt -, pontosan arról beszélek. Na, szóval pont kint voltam távol az épülettől, amikor minden előjel nélkül megzendült az ég, és elkezdődött a vihar. Biztos voltam benne, hogy végem van, de akkor valami hatalmas erő szállt meg, és pontosan tudtam, mit kell tennem. Mozdulatlanul álltam órákon át, miközben a vihar tombolt körülöttem, és tudod, mi történt? Egy jégdarab, esőcsepp és szélfuvallat se érintett meg engem, vagy az egy méteres körzetemet. Utána persze hatalmas szidást kaptam, de nem érdekelt, mert én is Képességgel bíró lettem.

- Nem semmi erőd lehet, ha képzetlenül túlélted azt a vihart.

- Igen, bár csak pajzsot kellett létrehoznom magam köré, ami viszonylag könnyű a levitációhoz, vagy az álcázáshoz képest.

- Nekem ne szerénykedj, te idióta! Kimenni egy több héttel előre megjósolt mini katasztrófa előtt... Ekkora baromról is csak keveset hallani.

- Az anyám, Greg és a testőrkapitány is ezt mondta, csak sokkal finomabb csomagolásban – vigyorodott el a fiú.

- Én kimondom, amit gondolok – vontam meg a vállam. - Ezért van az, hogy majdnem bukásra állok történelemből és illemtanból.

- Miért, nem tudod az anyagot? - nézett rám értetlenül azokkal a szürke szemeivel. A pillantásába mint mindig, most is beleborzongtam. - Pedig ennél okosabbnak néztelek.

- Szinte mindenki másnál jobban tudom az anyagot – háborodtam fel azon, hogy burkoltan ugyan, de butának nevezett -, egyszerűen csak egyfolytában vitatkozok a tanárral, és ő ezt nem különösebben díjazza.

- Jó, de ha jól megírod a teszteket, akkor hogy állhatsz rosszul?

Erre jólesően elnevettem magam.

- Hol élsz te? Mert hogy nem a való világban, az biztos. Mindig lerontja a jegyeimet az órai munka, a szemtelenség, vagy az ehhez hasonló dolgok miatt. Megteheti, hiszen ő a tanár.

- Melyik suliba jársz?

- Az maradjon az én titkom. Különben meg, én sokkal jobban kikészítem őt, mint ő engem, és úgyse a jegyeim számítanak, hanem az, amit tudok.

- Hát, ha te így gondolod, akkor nekem mindegy.

Ezután némán haladtuk egymás mellett.

Ez nem az a kínos csönd volt, amikor egyszerűen muszáj beszélned, mert cikinek érzed a helyzetet, hanem az a jólesőféle, amikor nyugodtnak érzed magad a másik közelében, és nem látod szükségét annak, hogy megszólalj.

Néha felpillantottam rá, és az arca láttán mindig gyorsabban kezdett el dobogni a szívem. Egy idő után furcsa késztetést kezdtem rá érezni, hogy megfogjam a bal oldalamon haladó fiú kezét, de erőnek erejével visszatartottam magam. Az volt a legrosszabb, amikor véletlenül ő ért hozzám, mivel olyankor sokkal nehezebb volt ellenállni annak a nyomorék érzésnek.

Kíváncsi voltam, hogy ő is ugyanazt érzi-e, amit én, de életemben először nem mertem megkérdezni azt, amit akartam. Szidtam magam, mint a botot, hogy hogy gyengülhettem el ennyire Matthew közelében, amikor alig ismertem, de az agyamat ez nem igazán érdekelhette, mivel ennek ellenére megállás nélkül küldte tovább azokat a jólesően zavaró jeleket és késztetéseket.

- Figyelj, azt hiszem, beszélnünk kell arról, ami a parkban történt! - szólalt meg egy idő után Matt.

Nem akartam félbeszakítani, ezért csak érdeklődő tekintettel néztem rá. Amikor nyugtázta, hogy minden figyelmem az övé, folytatta.

- Ami történt, vagyis a csókok. Nem tudom, mi ütött belém. Ilyesmi még soha nem történt velem, de azt hiszem, hogy én...

Ekkor a legnagyobb szerencsétlenségemre, amikor már majdnem kimondta, amire annyira kíváncsi voltam, bekövetkezett a katasztrófa. Beszakadt alattunk a talaj. Igen, tényleg ez történt. Jobban örültem volna, ha ez fél perccel később történik, ha már mindenképpen be kellett következni, de nem, a földnek muszáj volt pont azelőtt a nyamvadt szó előtt megnyílnia.

Persze akkor ez nem jutott eszembe, hanem csak színtiszta döbbenetet éreztem. Még kiáltani se volt időnk, annyira váratlanul történt a dolog. Elöntött a vakrémület, és kapálózni kezdtem, miközben zuhantam. Nem tudom, hogy mit hihettem. Talán azt, hogy hirtelen megtanulok repülni, és kikerülök innen, de igazából ösztönösen tettem és nem tudatosan. Most értettem meg azokat a szerencsétleneket a filmekben, akik egy gépből kiesve kapálóztak.

Körülbelül öt másodpercembe került, amíg visszanyertem a lélekjelenlétemet, és körülnéztem.

Matt mellettem zuhant. Eszméletlennek tűnt, ami arra utalt, hogy beverte a fejét, ami nagyon, de nagyon nem volt jó, mivel kettőnk közül pont ő volt a Képességgel bíró, vagyis ő menthetett volna meg minket.

Én sajnos nem tehettem annál többet, mint hogy magamhoz öleltem, és becsuktam a szemem, miközben a feketeség ellenállhatatlan erővel magába szippantott.

Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy meg fogok halni.

Vigyázzatok, a végén még rászokok a függővégekre, de a jövőben azért megpróbálom kerülni őket :)

Ami a frisset illeti, most hamarabb kész lettem vele, és úgy gondoltam, hogy most fel is rakom, mivel valószínű, hogy nem keveredek gép elé a hétvégén, szóval elnézést, ha jövőhét elejéig nem tudok válaszolni az esetleges kritikákra.

5. fejezet

A tesi volt azon kevés tantárgyak egyike, ahol nem kellett arra vigyáznom, hogy mit mondok. Itt csak arra kellett vigyáznom, hogy mit teszek, de még arra se nagyon, ugyanis kisgyerekkorom óta jó sportolóak számítok, és így mindenkinek teljesen természetes, hogy tudok szaltózni, meg ilyesmi.

Bár már október vége fele jártunk, az idő mégis elég jó volt, így kint tesiztünk a szabadtéri sportpályák egyikén. Az öltözőben ugyan sok osztálytársam panaszkodott a hidegre, de én nem találtam annyira drasztikusnak a helyzetet.

Mivel utolsó óra volt, így viszonylag sokan voltak az udvaron, de ez nem igazán zavart, hiszen nem kellett attól félnem, hogy leégetem magam azzal, amit csinálni fogok. Ezzel a mellettem didergő Liz nem volt ugyanígy, de én mindig vigyáztam rá, hogy ne történhessen vele komolyabb baj.

A tanárunk Mrs. Bellington mint mindig, most is pontosan érkezett. A többi női tanárommal ellentétben nadrágot hordott. Igaz, hogy csak melegítőnadrágot, de akkor is. Ez évtől lett csak a tanárunk, szóval ő még annyira nem volt tisztában azzal, hogy mit tudok, bár zárójelben megjegyzem, hogy az órákon mindig csak félgőzzel, vagy annyival se dolgoztam. Egyébként elég jó fej volt, mivel ő még csak a huszonnégyet töltötte be, és így ő még nem felejtette el, hogy milyen is tininek lenni. Egyébként nagyot nőtt a szememben azzal, hogy egyen tornaruhának rövidnadrágot és sima fehér pólót választott.

- Egy kör bemelegítés, aztán partizánozni fogtok. Az, aki a legtöbb embert üti ki kap egy A-t – adta meg az óra ütemtervét.

A négyszáz méter futást Lizzel az oldalamon végeztem el, és így a középmezőnyben voltunk, míg a leggyűlöltebb osztálytársam, Olivia és a többi ribanc az élen futott.

Az elmúlt években teljesen normális osztályom volt, csakhogy ebben az évben jött Olivia, valami dúsgazdag üzletember és egy nemesi származású nő lányaként, és nagyon hamar rajongótábort gyűjtött maga köré. Platinaszőke festett hajával, gyönyörűre plasztikázott arcával, valamint a benyalós, szinte minden tanárt elbűvölő stílusával csupán az undort váltotta ki belőlem.

Lizt is megkörnyékezte, de ő inkább velem maradt, és azóta minden lehetséges alkalommal szekálta szegényt, meg persze engem is próbált, a különc, mindig nadrágot hordó lányt is, de lepergett rólam minden egyes szava, a barátnőmet pedig természetesen mindig a védelmembe vettem.

Amúgy Olivia próbálkozásai, hogy ellenem szítsa az egész sulit elég szánalmasak voltak. Én már egész felsős korom óta idejártam, és bár én úgy tettem, mintha észre se venném, azért teljesen tudatában voltam annak, hogy elég menőnek számítok. Mondjuk azt nem igazán tudtam, hogy pontosan miért is, de így volt és kész.

Amíg még Leo is idejárt, ő annyira népszerű volt, hogy a diákelnök választáson, amire csak fiúk jelentkezhetnek valaki jelölte, és totál semmi reklám nem volt, se körüzenetek, se semmi, mégis ő győzött, méghozzá elsöprő fölénnyel. Aztán persze kijelentette, hogy köszöni szépen, de ő nem ért az ilyesmihez, és a tisztséget átadta valaki másnak. A röhejes ebben az volt, hogy ez öt éven keresztül megismétlődött, de persze ezt Olivia nem tudhatta.

Miután végeztünk, csapatot kellett választani. A főribanc rögtön jelentkezett az egyik csapatkapitányi szerepre, és engem jelölt ki a másiknak. Ez a tette is mutatta, hogy mennyire újonc a suliban, ugyanis már az összes osztálytársam megtanulta, hogyha én ellenük vagyok kiütőben, akkor az csak fájós kék-zöld foltokat eredményez, de mivel ebben az évben először kaptunk labdát a kezünkbe órán, így ő ezt se tudhatta.

Olivia természetesen a barátnőit választotta, és az osztály másik fele, a nem ribancok maradtak nekem. Ezzel is nagyot hibázott, mivel azok a csajok lehet, hogy jól néztek ki, de nem voltak valami nagy ászok, míg az én csapatomba került négy kézis, két vízilabdás, egy kosaras, három atléta és Liz meg én. Vagyis a barátnőmön kívül a sportos lányok az egyik csapatban, és a jaj, letört a műkörmöm típusúak a másikban. Elég sima győzelemnek tűnt.

Erre a nézelődő diákok is rájöttek, mivel a csapatfelállás után hangos röhögésben törtek ki. Olivia persze azt hitte, hogy a lúzer csapaton, vagyis rajtunk röhögtek, és ezért jókedvűen vigyorgott. Fogalma sem volt, hogy mekkorát tévedett.

Mindkét csapatnak volt egy partizánja, aki hátrament, és hátulról dobálta az ellenfeleit, és ha az összes csapattagját kiütötték, és azok ott álltak mellette, akkor az előremehetett, és a csapata csak akkor veszített, ha őt háromszor kiütötték. Nálunk én lettem az, míg a másik csapatban Cinthia, vagyis az ottani legbénább csapattag.

Az elején minden rendben ment. A többek egyáltalán nem meglepő könnyedséggel ütötték ki az ellenfeleinket. Lizt kiütötték néhányszor, de mindig visszatérhetett a játékba, mivel én hátulról ütöttem ki helyette kiváltó embert, de aztán hirtelen megfordult a játék.

Az addig közepesnek látszó Olivia minden egyes dobása gyors és erőteljes lett, és mindegyik próbálkozása telibe talált. Amikor a strébernek tűnő, de elég izmos vízilabdást, Saraht is kiütötte, elég gyanússá vált a helyzet. Szegény lány úgy vánszorgott hátra, hogy közben fogta a vállát ott, ahol eltalálták.

- Mutasd meg! - kértem.

Ő elvette onnan a kezét. Egy elég csúnya lila folt maradt a labda becsapódása után.

- Én ezt nem értem. Ezelőtt gyengék voltak a dobásai és pontatlanok, vagyis simán el lehetett kapni, vagy kerülni őket, most meg olyan erősen dob, mint egy gorilla és olyan pontosan céloz, mint egy mesterlövész – fakadt ki, miközben a fájdalom könnyeivel küszködött.

Ezzel bebizonyosodott az, amit eddig is sejtettem.

- Használja a Képességet – mondtam ki hangosan.

- De hát az szabálytalan. A házirend huszonharmadik bekezdés ötödik alpontja világosan kimondja, hogy testnevelés órán, ha csak külön utasítást nem kapunk rá, akkor nem használhatjuk – vágta rá rögtön Sarah.

Éppen válaszoltam volna neki, amikor Mrs. Bellington rám ordított.

- Gyerünk már, Landel! Rád várunk.

Engedelmesen kisétáltam a térfelünkre, és közben fortyogott bennem az elfojtott indulat. Legszívesebben beköptem volna azt a ribancot, de nem tudtam volna bebizonyítani az igazamat, így inkább lemondtam róla, és elhatároztam, hogy Olivia ezt a csalását nagyon, de nagyon meg fogja bánni.

Pont nála volt a labda, és alig értem oda, ő máris felém dobta. A labda hihetetlen erővel süvített felém, és csak annyira volt időm, hogy lebukjak előle, aztán rögtön felpattantam. Most hátulról, a csapattársai felől érkezett a támadás, de azt könnyedén elkaptam.

Abban a pillanatban, amikor a kezembe került, már el is dobtam. Egy valamit tudni kell rólam, méghozzá azt, hogy mindig pontosan célzok, és eltalálom azt, amit akarok. Ezért is volt furcsa az, hogy a labdám elkerülte Oliviát, mögötte néhány méterrel lepattant, és megállt.

Ettől nagyon dühös lettem. Az egy dolog, hogy növeli az izmai teljesítőképességét, de az hogy manipulálja a lövésemet, a sportszerűtlenség csúcsa. Abban a pillanatban határoztam el, hogy ezentúl nem fogok vigyázni a testi épségére.

Az első dobássorozathoz hasonlóan ment a többi is, és én minden egyes megmásított pályájú lövésem után egyre mérgesebb lettem. Ez így ment úgy öt percig. Szerintem a végére már mindenkinek, aki látott valaha kiütőzni leesett, hogy az ellenfelem csalt. Mindenkinek, kivéve Mrs. Bellingtonnak.

Rájöttem, hogy így semmi esélyem nem volt, ezért úgy döntöttem, megpróbálok egy másfajta taktikát, hátha beválik. Végül is sokat nem veszíthettem vele, maximum csak annyit, hogy egy általam megvetett csaj a fél suli előtt lever valamiben, amiben jó vagyok.

Kisterpeszben megvetettem a lábamat, és vártam a támadást. Amikor Olivia észrevette, hogy mire készülök, gonoszul elmosolyodott, lendületet vett, és felém dobta a kezében tartott tárgyat. A labda hatalmas sebességgel közeledett felém, ami gondolkodásra késztetett, hogy mégis elugorjak, de már nem volt rá időm.

A lövedék a következő pillanatban a gyomorszájamba vágódott. Sikerült ugyan a becsapódás előtt megfognom mindkét kezemmel, de nem tudtam valami sokat tompítani a gyorsaságán. A szusz teljesen kiszaladt belőlem, és úgy éreztem, hogy mindjárt az ebédem is követni fogja, ráadásul egy pillanatra még csillagokat is láttam. Ha nem lett volna olyan a fizikai állóképességem amilyen, akkor biztos, hogy a következő utam a kórházba vezetett volna.

Kétségbeesetten próbáltam nem elengedni a még mindig pörgő labdát. A fájdalomtól és az igyekezettől térdre roskadtam, de makacsul kitartottam.

Olivia kétségtelenül azt hitte, hogy bevitt egy találatod, ezért néhány pillanatra elterelődött a figyelme, és ünnepeltette magát. Én ezt használtam ki.

Nem törődve a gyomorszájam környéki fájdalommal, egy ragadozó hangtalanságával és fürgeségével felpattantam, majd minden erőmet és dühömet beleadva eldobtam a labdát.

Ellenfelem ugyan észrevette a támadásomat, de már késő volt. Nem tehetett semmit. Még abban a másodpercben a testének ugyanarra a pontjára érkezett a lövésem, ahol ő talált el, csakhogy ez máshogy végződött, mint nálam.

A labda lepattant róla, és ő az ütés erejétől hangos csattanással elvágódott. Az eséstől nem esett kár benne, hála a legújabb fejlesztésű, eséskor puhává váló pályának, de azt a helyet, ahol a labda érte erősen markolta, ömlött a könnye, és az arca eltorzult a fájdalomtól.

Mrs. Bellington odasietett hozzá, és én is odamentem. A tanárnő dühösen nézett rám.

- Ez meg mire volt jó, Landel?

Mielőtt válaszolhattam volna, Olivia szólalt meg bőgve.

- Tanárnő, Lea csalt. Képességet használt, márpedig tudja, hogy tilos. Máskülönben hogyan találhatott volna el ekkora erővel, amikor az eddigi dobási gyengék voltak és pontatlanok?

Abban a pillanatban legszívesebben behúztam volna neki egyet, annyira felidegesített. Ő csalt, és még engem akart bemártani. Csak azért türtőztettem magam a fizikai bántalmazástól, mivel a vádja teljesen alaptalan volt, ugyanis a suliban szinte mindenki tudta rólam, hogy egyáltalán nem tudom használni a Képességet.

- Na, ide figyelj, te beképzelt, fennhéjázó ribanc! - kezdtem dühösen, ökölbe szorított kézzel. Az egész testtartásom fenyegetést sugárzott, és a szemeim villámokat szórtak. Elég ijesztő látványt nyújthattam, mivel Olivia arca elfehéredett a félelemtől, és még Mrs. Bellington is hátrált három lépést. - Mindketten pontosan tudjuk, hogy te csaltál. Te voltál az aki módosította a lövéseim erejét és pályáját, hogy nyerhess. Hogy lehetsz annyira gerinctelen, hogy ennek ellenére engem akarsz bemártani? - Amikor nem válaszolt, ráförmedtem. - Gyerünk, választ várok!

- De hát máskülönben hogy tudtál volna olyan erőset és pontosat dobni, és egyáltalán hogy bírtad ki az én dobásomat? - nyögte ki nagy nehezen.

- Kitűnő fizikai erőnléttel – válaszoltam, majd kissé közelebb hajoltam hozzá. - Elárulok neked egy titkot. Én egy fikarcnyit se vagyok képes használni a Képességet. Engem teljesen elkerült, ami azt jelenti, hogy most se csalhattam, amiből arra a következtetésre lehet jutni, hogy te vagy az, aki hazudsz.

- Landel, ebből elég legyen! Kérj bocsánatod az osztálytársadtól! - parancsolt rám a tanárnő.

Ránéztem a még mindig a földön fekvő lányra, és egy cseppnyi szánalmat, vagy megbánást se éreztem. Különben meg nem is volt miért bocsánatot kérnem, hiszen én egyszerűen csak azt tettem, ami a játék célja volt, vagyis kiütöttem. Azt senki nem írta elő, hogy ezt milyen erővel szabad megtenni. Ezt közöltem is Mrs. Bellingtonnal.

- Mégis miért? Ő volt az, aki csalt, nem én. Ráadásul én nem tettem semmi szabályellenest. Egyszerűen csak kiütöttem.

- Fájdalmat okoztál neki – nézett rám úgy a fiatal nő, mint ahogy egy elmeháborodottra szokás.

Erre egy kicsit feljebb húztam a pólómat, és megmutattam a hatalmas zöldes-kékes-lilás foltot, ami Olivia labdája után maradt.

- Ő is ugyanezt tette velem, csakhogy ő az izmai erejével és a célzóképességével sose lenne képes bennem ekkora kárt neki, vagyis ő csalással érte el ugyanezt. Neki kéne bocsánatot kérnie tőlem.

A tanárunk elkerekedett szemmel bámulta a sebemet.

- Hogy lehet az, hogy te talpon vagy, és látszólag nincs semmi bajod, ő meg bőg a fájdalomtól?

- Szerintem valószínűleg azért, mert nekem a sok fizikai erőfeszítéstől lett olyan az alakom amilyen, neki meg a sok zsírleszívástól. Ráadásul én jóval keményebb vagyok nála.

A következő pillanatban meghallotta a csengőt.

- Úgy hallom, kicsengettek. A viszontlátásra Mrs. Bellington – mondtam, azzal elsétáltam. Közben drukkoltam magamban, hogy ne állítson meg, és ne vigyen az igazgatóiba. Mázlim volt, mivel a döbbenettől szóhoz se jutott.

Aztán mégsem úsztam meg szárazon.

Másnap Olivia szülei bejöttek az iskolába, és kártérítést követeltek a lányukat ért sérelem miatt, és természetesen azt, hogy kérjek bocsánatot. Mindkettőt megtagadtam. Az elsőt azzal az indokkal, hogy ő is megsebesített engem, a másodikat pedig azzal, amit Mrs. Bellingtonnak is mondtam, hogy partizánoztunk, és én teljesen szabályosa kiütöttem. Ennyi se több, se kevesebb. Még szívesen a képekbe vágtam volna, hogy a drágalátos kislányuk csalt és nem én, de mégsem tettem meg, mert tudtam, hogy ezzel csak súlyosbítanám a helyzetemet.

A vége természetesen az lett, hogy én teljesen igazságtalanul büntetést kaptam, Oliviát meg minden felnőtt babusgatta és sajnálta. Mint mindig, most is én lettem a szörnyeteg, a másik pedig az áldozat, de ehhez már úgyis hozzászoktam.

Különben meg megérte. Lehet, hogy a tanárok szemében nagyot csökkentem, de a diákok szemében nőttem. Közülük szinte mindenki nekem adott igazat, és Oliviára nagyon ronda pillantásokat vetettek, és csalónak, álszentnek meg hasonlóknak hívták, vagyis a csaj egy ideig búcsút mondhatott a népszerűség gondolatának.

Ennek csupán annyi lett az ára, hogy egészen decemberig minden tanítási nap után ki kellett mennem egy városszéli, rossz állapotban lévő parkba, és vigyáznom kellett a tisztaságára. Egyébként a park pont a város átellenes végében volt, mint ahol mi laktunk, és szinte soha senki nem járt oda.

Amikor először odamentem, teljesen ledöbbentem a látványtól. A hely szinte teljes területe tele volt szórva szeméttel, és három, rozoga állapotban lévő pad állt ott szétszórva. A park végét egy hatalmas fal zárta le, ami valami telepfélét választott el tőle, szóval ez a közterület zsákutca volt.

Hat délutánomba került, amíg feltakarítottam a szemete, és rendbe hoztam a padokat, de utána már nem volt semmi dolgom.

Most már a nyolcadik büntetési napomat töltöttem. Elég unalmas volt. Többnyire F.F. ügyeket intéztem a személyi hívómon, deszkáztam vagy tanultam. A tanulás mindig hamar megvolt, az F.F. ügyeknek pedig csak egy részét tudtam helyben elvégezni, aztán pedig maradt a deszkázás. Kevés tereptárgy, szóval csak néhány trükköt tudtam gyakorolni, és maximum még száguldozni, de egyedül nem volt olyan jó.

Úgy öt óra körül járhatott az idő, amikor az egyik padon ülve arra lettem figyelmes, hogy valaki rohanva közeledett. Az illető kapucnit viselt, így nem láthattam az arcát egészen addig, amíg le nem fékezett mellettem, és felén nem fordult.

Majdnem tátva maradt a szám a döbbenettől, amikor megláttam a profilját. Zilált, szőke haja az arcába lógott, iszonyatosan jóképű volt, és intelligens szürke szemeiről bárhol megismertem volna. Egy szóval Matthew volt, a koronaherceg, akivel a Nagy Csarnokban találkoztam. Nagyon kíváncsi lettem, hogy mi a csudát keresett is.

- Merre lehet innen eltűnni? - kérdezte. A hangja most is kellemes bizsergést váltott ki belőlem.

- Arra, amerről jöttél.

Egy pillanatra mintha villant volna valami a szemében, de lehet, hogy csak a képzeletem játéka volt.

- Tudnál nekem falazni?

Ezen elgondolkodtam egy kicsit. Nagy baj nem lehetett belőle, hiszen ő mégiscsak herceg volt, és ő is segített már nekem. Mondjuk erről ő nem tudhatott, de mindegy. Végül elég könnyen döntésre jutottam.

- Csak akkor, ha utána őszintén válaszolsz minden kérdésemre.

- Rendben van – bólintott.

Lerántottam magam mellé a padra, mert észrevettem, hogy négy rendőr rohanva közeledett felénk.

- Karolj át! - adtam ki az utasítást suttogva, majd hadarva folytattam. - Szerelmespárt fogunk játszani. Te már másfél órája itt vagy, hogy szórakoztass engem, amíg büntetésből ügyelnem kell a park tisztaságára – ezzel a hatás kedvéért ráhajtottam a fejem a vállára, amitől a korábbi bizsergés megismétlődött.

Tíz másodperc múlva már ott állt előttünk a négy rendőr.

- Mit tehetünk önökért, uraim? - érdeklődtem riadtságot tettetve a szigorú arckifejezésük láttán.

- Üldöztünk valakit, és nagyon valószínű, hogy ez a fiú az.

- Az lehetetlen – jelentettem ki. - Scott már vagy másfél órája itt van velem.

- Mégis miért? - kérdezett vissza a rangjelzése alapján hadnagynak látszó férfi.

- Azért, mert rendes pasihoz illően elszórakoztat, amíg nekem büntetésből itt kell dekkolnom.

- Scott, hogy hívják a barátnődet? - fordult Matthez. Láthatóan fogalma sem volt róla, hogy kihez beszélt ilyen gorombán.

- Mégis minek néz engem? Ismer maga olyan idiótát, akik nem tud egy ilyen kérdésre helyesen válaszolni? - kertelt higgadtan.

- Válaszolj! - ordította a rendőr türelmetlenül.

A srác úgy tett, mintha megszeppent, és teljesítette a parancsot.

- Leának, uram – mondta, és nyelt egyet.

Ez király. Nagyon úgy nézett ki, hogy Matt felismert annak a nyomorék egy szónak az alapján, amit a saját hangomon súgtam a fülébe, és emlékezett is rám. Erre a gondolatra hülye módon megdobbant a szívem.

- Mutasd az igazolványodat! - fordult hozzám.

Én szó nélkül megmutattam neki.

- Lea Landel – mondta ki a teljes nevemet, amiért legszívesebben kiheréltem volna. - Úgy látszik, ez rendben van. - Már csak egy állításotokat kell leellenőriznünk, méghozzá azt, hogy tényleg egy pár vagytok-e.

- Ezt hogy bizonyítsuk be? - néztem rá bambán.

- Roppant egyszerűen. Csókoljátok meg egymást, és akkor már itt sem vagyunk.

- Nem szoktuk közönség előtt csinálni – tiltakoztam azonnal.

- Ha nem teszitek meg, akkor beviszünk titeket az őrsre, és megvárjuk, amíg a szüleitek értetek jönnek, és tisztáznak titeket.

- Akarjuk mi ezt? - néztem Mattre kérdőn. Őszintén szólva ennek olyan következményei lettek volna, amikre jobb volt inkább nem is gondolni, de az is benne volt a pakliban, hogy szinte nem is ismertem, és az ember nem csókol meg csak úgy egy idegent.

Még akkor sem, ha az az idegen történetesen magas, izmos, okos és jóképű, valamint gyönyörű, titokzatos szemei vannak, és ráadásul még herceg is, ami engem inkább csak taszított, mint vonzott, de most nem ez a lényeg. Még akkor sem, ha annak a valakinek a hangjától, vagy az érintésétől bizsergés fog el.

Egyszóval nem csókolunk meg egy idegent, még akkor sem ha az tökéletes álompasinak látszik is.

Válaszul közelebb hajolt hozzám, és az ajkai vészesen közel kerültek az enyéimhez. Valamiféle őserő ragadhatott magával, mivel elszállt minden kételyem. Az utolsó lépést én tettem meg, és hevesen megcsókoltam.