5. fejezet

A tesi volt azon kevés tantárgyak egyike, ahol nem kellett arra vigyáznom, hogy mit mondok. Itt csak arra kellett vigyáznom, hogy mit teszek, de még arra se nagyon, ugyanis kisgyerekkorom óta jó sportolóak számítok, és így mindenkinek teljesen természetes, hogy tudok szaltózni, meg ilyesmi.

Bár már október vége fele jártunk, az idő mégis elég jó volt, így kint tesiztünk a szabadtéri sportpályák egyikén. Az öltözőben ugyan sok osztálytársam panaszkodott a hidegre, de én nem találtam annyira drasztikusnak a helyzetet.

Mivel utolsó óra volt, így viszonylag sokan voltak az udvaron, de ez nem igazán zavart, hiszen nem kellett attól félnem, hogy leégetem magam azzal, amit csinálni fogok. Ezzel a mellettem didergő Liz nem volt ugyanígy, de én mindig vigyáztam rá, hogy ne történhessen vele komolyabb baj.

A tanárunk Mrs. Bellington mint mindig, most is pontosan érkezett. A többi női tanárommal ellentétben nadrágot hordott. Igaz, hogy csak melegítőnadrágot, de akkor is. Ez évtől lett csak a tanárunk, szóval ő még annyira nem volt tisztában azzal, hogy mit tudok, bár zárójelben megjegyzem, hogy az órákon mindig csak félgőzzel, vagy annyival se dolgoztam. Egyébként elég jó fej volt, mivel ő még csak a huszonnégyet töltötte be, és így ő még nem felejtette el, hogy milyen is tininek lenni. Egyébként nagyot nőtt a szememben azzal, hogy egyen tornaruhának rövidnadrágot és sima fehér pólót választott.

- Egy kör bemelegítés, aztán partizánozni fogtok. Az, aki a legtöbb embert üti ki kap egy A-t – adta meg az óra ütemtervét.

A négyszáz méter futást Lizzel az oldalamon végeztem el, és így a középmezőnyben voltunk, míg a leggyűlöltebb osztálytársam, Olivia és a többi ribanc az élen futott.

Az elmúlt években teljesen normális osztályom volt, csakhogy ebben az évben jött Olivia, valami dúsgazdag üzletember és egy nemesi származású nő lányaként, és nagyon hamar rajongótábort gyűjtött maga köré. Platinaszőke festett hajával, gyönyörűre plasztikázott arcával, valamint a benyalós, szinte minden tanárt elbűvölő stílusával csupán az undort váltotta ki belőlem.

Lizt is megkörnyékezte, de ő inkább velem maradt, és azóta minden lehetséges alkalommal szekálta szegényt, meg persze engem is próbált, a különc, mindig nadrágot hordó lányt is, de lepergett rólam minden egyes szava, a barátnőmet pedig természetesen mindig a védelmembe vettem.

Amúgy Olivia próbálkozásai, hogy ellenem szítsa az egész sulit elég szánalmasak voltak. Én már egész felsős korom óta idejártam, és bár én úgy tettem, mintha észre se venném, azért teljesen tudatában voltam annak, hogy elég menőnek számítok. Mondjuk azt nem igazán tudtam, hogy pontosan miért is, de így volt és kész.

Amíg még Leo is idejárt, ő annyira népszerű volt, hogy a diákelnök választáson, amire csak fiúk jelentkezhetnek valaki jelölte, és totál semmi reklám nem volt, se körüzenetek, se semmi, mégis ő győzött, méghozzá elsöprő fölénnyel. Aztán persze kijelentette, hogy köszöni szépen, de ő nem ért az ilyesmihez, és a tisztséget átadta valaki másnak. A röhejes ebben az volt, hogy ez öt éven keresztül megismétlődött, de persze ezt Olivia nem tudhatta.

Miután végeztünk, csapatot kellett választani. A főribanc rögtön jelentkezett az egyik csapatkapitányi szerepre, és engem jelölt ki a másiknak. Ez a tette is mutatta, hogy mennyire újonc a suliban, ugyanis már az összes osztálytársam megtanulta, hogyha én ellenük vagyok kiütőben, akkor az csak fájós kék-zöld foltokat eredményez, de mivel ebben az évben először kaptunk labdát a kezünkbe órán, így ő ezt se tudhatta.

Olivia természetesen a barátnőit választotta, és az osztály másik fele, a nem ribancok maradtak nekem. Ezzel is nagyot hibázott, mivel azok a csajok lehet, hogy jól néztek ki, de nem voltak valami nagy ászok, míg az én csapatomba került négy kézis, két vízilabdás, egy kosaras, három atléta és Liz meg én. Vagyis a barátnőmön kívül a sportos lányok az egyik csapatban, és a jaj, letört a műkörmöm típusúak a másikban. Elég sima győzelemnek tűnt.

Erre a nézelődő diákok is rájöttek, mivel a csapatfelállás után hangos röhögésben törtek ki. Olivia persze azt hitte, hogy a lúzer csapaton, vagyis rajtunk röhögtek, és ezért jókedvűen vigyorgott. Fogalma sem volt, hogy mekkorát tévedett.

Mindkét csapatnak volt egy partizánja, aki hátrament, és hátulról dobálta az ellenfeleit, és ha az összes csapattagját kiütötték, és azok ott álltak mellette, akkor az előremehetett, és a csapata csak akkor veszített, ha őt háromszor kiütötték. Nálunk én lettem az, míg a másik csapatban Cinthia, vagyis az ottani legbénább csapattag.

Az elején minden rendben ment. A többek egyáltalán nem meglepő könnyedséggel ütötték ki az ellenfeleinket. Lizt kiütötték néhányszor, de mindig visszatérhetett a játékba, mivel én hátulról ütöttem ki helyette kiváltó embert, de aztán hirtelen megfordult a játék.

Az addig közepesnek látszó Olivia minden egyes dobása gyors és erőteljes lett, és mindegyik próbálkozása telibe talált. Amikor a strébernek tűnő, de elég izmos vízilabdást, Saraht is kiütötte, elég gyanússá vált a helyzet. Szegény lány úgy vánszorgott hátra, hogy közben fogta a vállát ott, ahol eltalálták.

- Mutasd meg! - kértem.

Ő elvette onnan a kezét. Egy elég csúnya lila folt maradt a labda becsapódása után.

- Én ezt nem értem. Ezelőtt gyengék voltak a dobásai és pontatlanok, vagyis simán el lehetett kapni, vagy kerülni őket, most meg olyan erősen dob, mint egy gorilla és olyan pontosan céloz, mint egy mesterlövész – fakadt ki, miközben a fájdalom könnyeivel küszködött.

Ezzel bebizonyosodott az, amit eddig is sejtettem.

- Használja a Képességet – mondtam ki hangosan.

- De hát az szabálytalan. A házirend huszonharmadik bekezdés ötödik alpontja világosan kimondja, hogy testnevelés órán, ha csak külön utasítást nem kapunk rá, akkor nem használhatjuk – vágta rá rögtön Sarah.

Éppen válaszoltam volna neki, amikor Mrs. Bellington rám ordított.

- Gyerünk már, Landel! Rád várunk.

Engedelmesen kisétáltam a térfelünkre, és közben fortyogott bennem az elfojtott indulat. Legszívesebben beköptem volna azt a ribancot, de nem tudtam volna bebizonyítani az igazamat, így inkább lemondtam róla, és elhatároztam, hogy Olivia ezt a csalását nagyon, de nagyon meg fogja bánni.

Pont nála volt a labda, és alig értem oda, ő máris felém dobta. A labda hihetetlen erővel süvített felém, és csak annyira volt időm, hogy lebukjak előle, aztán rögtön felpattantam. Most hátulról, a csapattársai felől érkezett a támadás, de azt könnyedén elkaptam.

Abban a pillanatban, amikor a kezembe került, már el is dobtam. Egy valamit tudni kell rólam, méghozzá azt, hogy mindig pontosan célzok, és eltalálom azt, amit akarok. Ezért is volt furcsa az, hogy a labdám elkerülte Oliviát, mögötte néhány méterrel lepattant, és megállt.

Ettől nagyon dühös lettem. Az egy dolog, hogy növeli az izmai teljesítőképességét, de az hogy manipulálja a lövésemet, a sportszerűtlenség csúcsa. Abban a pillanatban határoztam el, hogy ezentúl nem fogok vigyázni a testi épségére.

Az első dobássorozathoz hasonlóan ment a többi is, és én minden egyes megmásított pályájú lövésem után egyre mérgesebb lettem. Ez így ment úgy öt percig. Szerintem a végére már mindenkinek, aki látott valaha kiütőzni leesett, hogy az ellenfelem csalt. Mindenkinek, kivéve Mrs. Bellingtonnak.

Rájöttem, hogy így semmi esélyem nem volt, ezért úgy döntöttem, megpróbálok egy másfajta taktikát, hátha beválik. Végül is sokat nem veszíthettem vele, maximum csak annyit, hogy egy általam megvetett csaj a fél suli előtt lever valamiben, amiben jó vagyok.

Kisterpeszben megvetettem a lábamat, és vártam a támadást. Amikor Olivia észrevette, hogy mire készülök, gonoszul elmosolyodott, lendületet vett, és felém dobta a kezében tartott tárgyat. A labda hatalmas sebességgel közeledett felém, ami gondolkodásra késztetett, hogy mégis elugorjak, de már nem volt rá időm.

A lövedék a következő pillanatban a gyomorszájamba vágódott. Sikerült ugyan a becsapódás előtt megfognom mindkét kezemmel, de nem tudtam valami sokat tompítani a gyorsaságán. A szusz teljesen kiszaladt belőlem, és úgy éreztem, hogy mindjárt az ebédem is követni fogja, ráadásul egy pillanatra még csillagokat is láttam. Ha nem lett volna olyan a fizikai állóképességem amilyen, akkor biztos, hogy a következő utam a kórházba vezetett volna.

Kétségbeesetten próbáltam nem elengedni a még mindig pörgő labdát. A fájdalomtól és az igyekezettől térdre roskadtam, de makacsul kitartottam.

Olivia kétségtelenül azt hitte, hogy bevitt egy találatod, ezért néhány pillanatra elterelődött a figyelme, és ünnepeltette magát. Én ezt használtam ki.

Nem törődve a gyomorszájam környéki fájdalommal, egy ragadozó hangtalanságával és fürgeségével felpattantam, majd minden erőmet és dühömet beleadva eldobtam a labdát.

Ellenfelem ugyan észrevette a támadásomat, de már késő volt. Nem tehetett semmit. Még abban a másodpercben a testének ugyanarra a pontjára érkezett a lövésem, ahol ő talált el, csakhogy ez máshogy végződött, mint nálam.

A labda lepattant róla, és ő az ütés erejétől hangos csattanással elvágódott. Az eséstől nem esett kár benne, hála a legújabb fejlesztésű, eséskor puhává váló pályának, de azt a helyet, ahol a labda érte erősen markolta, ömlött a könnye, és az arca eltorzult a fájdalomtól.

Mrs. Bellington odasietett hozzá, és én is odamentem. A tanárnő dühösen nézett rám.

- Ez meg mire volt jó, Landel?

Mielőtt válaszolhattam volna, Olivia szólalt meg bőgve.

- Tanárnő, Lea csalt. Képességet használt, márpedig tudja, hogy tilos. Máskülönben hogyan találhatott volna el ekkora erővel, amikor az eddigi dobási gyengék voltak és pontatlanok?

Abban a pillanatban legszívesebben behúztam volna neki egyet, annyira felidegesített. Ő csalt, és még engem akart bemártani. Csak azért türtőztettem magam a fizikai bántalmazástól, mivel a vádja teljesen alaptalan volt, ugyanis a suliban szinte mindenki tudta rólam, hogy egyáltalán nem tudom használni a Képességet.

- Na, ide figyelj, te beképzelt, fennhéjázó ribanc! - kezdtem dühösen, ökölbe szorított kézzel. Az egész testtartásom fenyegetést sugárzott, és a szemeim villámokat szórtak. Elég ijesztő látványt nyújthattam, mivel Olivia arca elfehéredett a félelemtől, és még Mrs. Bellington is hátrált három lépést. - Mindketten pontosan tudjuk, hogy te csaltál. Te voltál az aki módosította a lövéseim erejét és pályáját, hogy nyerhess. Hogy lehetsz annyira gerinctelen, hogy ennek ellenére engem akarsz bemártani? - Amikor nem válaszolt, ráförmedtem. - Gyerünk, választ várok!

- De hát máskülönben hogy tudtál volna olyan erőset és pontosat dobni, és egyáltalán hogy bírtad ki az én dobásomat? - nyögte ki nagy nehezen.

- Kitűnő fizikai erőnléttel – válaszoltam, majd kissé közelebb hajoltam hozzá. - Elárulok neked egy titkot. Én egy fikarcnyit se vagyok képes használni a Képességet. Engem teljesen elkerült, ami azt jelenti, hogy most se csalhattam, amiből arra a következtetésre lehet jutni, hogy te vagy az, aki hazudsz.

- Landel, ebből elég legyen! Kérj bocsánatod az osztálytársadtól! - parancsolt rám a tanárnő.

Ránéztem a még mindig a földön fekvő lányra, és egy cseppnyi szánalmat, vagy megbánást se éreztem. Különben meg nem is volt miért bocsánatot kérnem, hiszen én egyszerűen csak azt tettem, ami a játék célja volt, vagyis kiütöttem. Azt senki nem írta elő, hogy ezt milyen erővel szabad megtenni. Ezt közöltem is Mrs. Bellingtonnal.

- Mégis miért? Ő volt az, aki csalt, nem én. Ráadásul én nem tettem semmi szabályellenest. Egyszerűen csak kiütöttem.

- Fájdalmat okoztál neki – nézett rám úgy a fiatal nő, mint ahogy egy elmeháborodottra szokás.

Erre egy kicsit feljebb húztam a pólómat, és megmutattam a hatalmas zöldes-kékes-lilás foltot, ami Olivia labdája után maradt.

- Ő is ugyanezt tette velem, csakhogy ő az izmai erejével és a célzóképességével sose lenne képes bennem ekkora kárt neki, vagyis ő csalással érte el ugyanezt. Neki kéne bocsánatot kérnie tőlem.

A tanárunk elkerekedett szemmel bámulta a sebemet.

- Hogy lehet az, hogy te talpon vagy, és látszólag nincs semmi bajod, ő meg bőg a fájdalomtól?

- Szerintem valószínűleg azért, mert nekem a sok fizikai erőfeszítéstől lett olyan az alakom amilyen, neki meg a sok zsírleszívástól. Ráadásul én jóval keményebb vagyok nála.

A következő pillanatban meghallotta a csengőt.

- Úgy hallom, kicsengettek. A viszontlátásra Mrs. Bellington – mondtam, azzal elsétáltam. Közben drukkoltam magamban, hogy ne állítson meg, és ne vigyen az igazgatóiba. Mázlim volt, mivel a döbbenettől szóhoz se jutott.

Aztán mégsem úsztam meg szárazon.

Másnap Olivia szülei bejöttek az iskolába, és kártérítést követeltek a lányukat ért sérelem miatt, és természetesen azt, hogy kérjek bocsánatot. Mindkettőt megtagadtam. Az elsőt azzal az indokkal, hogy ő is megsebesített engem, a másodikat pedig azzal, amit Mrs. Bellingtonnak is mondtam, hogy partizánoztunk, és én teljesen szabályosa kiütöttem. Ennyi se több, se kevesebb. Még szívesen a képekbe vágtam volna, hogy a drágalátos kislányuk csalt és nem én, de mégsem tettem meg, mert tudtam, hogy ezzel csak súlyosbítanám a helyzetemet.

A vége természetesen az lett, hogy én teljesen igazságtalanul büntetést kaptam, Oliviát meg minden felnőtt babusgatta és sajnálta. Mint mindig, most is én lettem a szörnyeteg, a másik pedig az áldozat, de ehhez már úgyis hozzászoktam.

Különben meg megérte. Lehet, hogy a tanárok szemében nagyot csökkentem, de a diákok szemében nőttem. Közülük szinte mindenki nekem adott igazat, és Oliviára nagyon ronda pillantásokat vetettek, és csalónak, álszentnek meg hasonlóknak hívták, vagyis a csaj egy ideig búcsút mondhatott a népszerűség gondolatának.

Ennek csupán annyi lett az ára, hogy egészen decemberig minden tanítási nap után ki kellett mennem egy városszéli, rossz állapotban lévő parkba, és vigyáznom kellett a tisztaságára. Egyébként a park pont a város átellenes végében volt, mint ahol mi laktunk, és szinte soha senki nem járt oda.

Amikor először odamentem, teljesen ledöbbentem a látványtól. A hely szinte teljes területe tele volt szórva szeméttel, és három, rozoga állapotban lévő pad állt ott szétszórva. A park végét egy hatalmas fal zárta le, ami valami telepfélét választott el tőle, szóval ez a közterület zsákutca volt.

Hat délutánomba került, amíg feltakarítottam a szemete, és rendbe hoztam a padokat, de utána már nem volt semmi dolgom.

Most már a nyolcadik büntetési napomat töltöttem. Elég unalmas volt. Többnyire F.F. ügyeket intéztem a személyi hívómon, deszkáztam vagy tanultam. A tanulás mindig hamar megvolt, az F.F. ügyeknek pedig csak egy részét tudtam helyben elvégezni, aztán pedig maradt a deszkázás. Kevés tereptárgy, szóval csak néhány trükköt tudtam gyakorolni, és maximum még száguldozni, de egyedül nem volt olyan jó.

Úgy öt óra körül járhatott az idő, amikor az egyik padon ülve arra lettem figyelmes, hogy valaki rohanva közeledett. Az illető kapucnit viselt, így nem láthattam az arcát egészen addig, amíg le nem fékezett mellettem, és felén nem fordult.

Majdnem tátva maradt a szám a döbbenettől, amikor megláttam a profilját. Zilált, szőke haja az arcába lógott, iszonyatosan jóképű volt, és intelligens szürke szemeiről bárhol megismertem volna. Egy szóval Matthew volt, a koronaherceg, akivel a Nagy Csarnokban találkoztam. Nagyon kíváncsi lettem, hogy mi a csudát keresett is.

- Merre lehet innen eltűnni? - kérdezte. A hangja most is kellemes bizsergést váltott ki belőlem.

- Arra, amerről jöttél.

Egy pillanatra mintha villant volna valami a szemében, de lehet, hogy csak a képzeletem játéka volt.

- Tudnál nekem falazni?

Ezen elgondolkodtam egy kicsit. Nagy baj nem lehetett belőle, hiszen ő mégiscsak herceg volt, és ő is segített már nekem. Mondjuk erről ő nem tudhatott, de mindegy. Végül elég könnyen döntésre jutottam.

- Csak akkor, ha utána őszintén válaszolsz minden kérdésemre.

- Rendben van – bólintott.

Lerántottam magam mellé a padra, mert észrevettem, hogy négy rendőr rohanva közeledett felénk.

- Karolj át! - adtam ki az utasítást suttogva, majd hadarva folytattam. - Szerelmespárt fogunk játszani. Te már másfél órája itt vagy, hogy szórakoztass engem, amíg büntetésből ügyelnem kell a park tisztaságára – ezzel a hatás kedvéért ráhajtottam a fejem a vállára, amitől a korábbi bizsergés megismétlődött.

Tíz másodperc múlva már ott állt előttünk a négy rendőr.

- Mit tehetünk önökért, uraim? - érdeklődtem riadtságot tettetve a szigorú arckifejezésük láttán.

- Üldöztünk valakit, és nagyon valószínű, hogy ez a fiú az.

- Az lehetetlen – jelentettem ki. - Scott már vagy másfél órája itt van velem.

- Mégis miért? - kérdezett vissza a rangjelzése alapján hadnagynak látszó férfi.

- Azért, mert rendes pasihoz illően elszórakoztat, amíg nekem büntetésből itt kell dekkolnom.

- Scott, hogy hívják a barátnődet? - fordult Matthez. Láthatóan fogalma sem volt róla, hogy kihez beszélt ilyen gorombán.

- Mégis minek néz engem? Ismer maga olyan idiótát, akik nem tud egy ilyen kérdésre helyesen válaszolni? - kertelt higgadtan.

- Válaszolj! - ordította a rendőr türelmetlenül.

A srác úgy tett, mintha megszeppent, és teljesítette a parancsot.

- Leának, uram – mondta, és nyelt egyet.

Ez király. Nagyon úgy nézett ki, hogy Matt felismert annak a nyomorék egy szónak az alapján, amit a saját hangomon súgtam a fülébe, és emlékezett is rám. Erre a gondolatra hülye módon megdobbant a szívem.

- Mutasd az igazolványodat! - fordult hozzám.

Én szó nélkül megmutattam neki.

- Lea Landel – mondta ki a teljes nevemet, amiért legszívesebben kiheréltem volna. - Úgy látszik, ez rendben van. - Már csak egy állításotokat kell leellenőriznünk, méghozzá azt, hogy tényleg egy pár vagytok-e.

- Ezt hogy bizonyítsuk be? - néztem rá bambán.

- Roppant egyszerűen. Csókoljátok meg egymást, és akkor már itt sem vagyunk.

- Nem szoktuk közönség előtt csinálni – tiltakoztam azonnal.

- Ha nem teszitek meg, akkor beviszünk titeket az őrsre, és megvárjuk, amíg a szüleitek értetek jönnek, és tisztáznak titeket.

- Akarjuk mi ezt? - néztem Mattre kérdőn. Őszintén szólva ennek olyan következményei lettek volna, amikre jobb volt inkább nem is gondolni, de az is benne volt a pakliban, hogy szinte nem is ismertem, és az ember nem csókol meg csak úgy egy idegent.

Még akkor sem, ha az az idegen történetesen magas, izmos, okos és jóképű, valamint gyönyörű, titokzatos szemei vannak, és ráadásul még herceg is, ami engem inkább csak taszított, mint vonzott, de most nem ez a lényeg. Még akkor sem, ha annak a valakinek a hangjától, vagy az érintésétől bizsergés fog el.

Egyszóval nem csókolunk meg egy idegent, még akkor sem ha az tökéletes álompasinak látszik is.

Válaszul közelebb hajolt hozzám, és az ajkai vészesen közel kerültek az enyéimhez. Valamiféle őserő ragadhatott magával, mivel elszállt minden kételyem. Az utolsó lépést én tettem meg, és hevesen megcsókoltam.