7. fejezet

~ Leo ~

Mark mellett üldögéltem az űrhajón. Az év első vizsgájának színhelye felé tartottunk, a Harminckettes bolygóra, ugyanis a kis lakosságú bolygón voltak a legjobb kristálylelőhelyek.

Beleborzongtam a gondolatba, hogy nemsokára kiderül, milyen színű lesz a fénykardom. Reméltem, hogy nem egyszerű szürke vagy barna lesz, de sose lehetett tudni. Elhatároztam, hogy nem fog érdekelni az se, ha mégis ezek közül a közönséges színek közül veszi fel valamelyiket az a kristály, amit megérintek az elmémmel, és attól csak még keményebben fogok tanulni. A fogadalmam ellenére tisztában voltam vele, hogyha ez mégis bekövetkezik, akkor belül igenis fájni fog.

- Te nem izgulsz a próba miatt? - szólalt meg hirtelen a mellettem ülő kövér fiú, hogy oldja a saját feszültségét. Furcsa volt belegondolni, hogy a törvények értelmében érett férfinak számított.

- Nem igazán. - Ez legalább igaz is volt, mivel tényleg nem izgultam, hiszen magától a megszervezett próba résztől tényleg nem izgultam, csak a kristályok miatt féltem egy kicsit.

- Jó neked. A parancsnok azt mondta, hogy mindenkinek egyedül kell boldogulnia odakint, majd visszatérni a kristályával. Már ez is elég szörnyű, de ami előtte lesz... – csuklott el a hangja –, az borzalmas lesz. Hogy tehetnek ki minket ilyesminek?! - a hangja itt már pánikba csapott át.

Az a borzalom, amiről más beszélt, nem volt más, minthogy a bolygó különböző pontjain egyszerűen csak kihajítanak minket a hajóból úgy kétszáz méter magasságból egy hátizsákkal a vállunkon, ami túlélőfelszerelést tartalmazott.

A kiugrás nem tűnt túl ijesztőnek, hiszen a kiképzőnk, egy Owen nevű, egyáltalán nem szimpatikus középmagas, barna hajú és szemű, negyven év körüli Választott testőr pontosan elmagyarázta nekünk, hogyan kell a Képesség segítségével lelassítani és megállítani a szabadesést, sőt szimulációval számtalanszor ki is próbáltuk, szóval tudtam, hogy nem lesz baj. Még Marknak is ment a dolog, hiszen ahhoz nem kellett fizikai erő, csak a Képességet kellett használni.

Ami a dolog másik részét illeti, mármint a túlélést a vadonban, abban nem voltam egészen biztos, hogy a társamnak menni fog-e, mivel teljesen magára lesz utalva, és abban teljesen biztos voltam, hogy ilyen helyzetbe még sosem kerülhetett. Csak reménykedni tudtam benne, hogy túléli.

Ami magamat illeti, már számtalanszor túráztam anyával és Leával, és amint elég nagy lettem hozzá, nyaranként már egyedül is eltöltöttem jó pár napot az otthoni hegyek között csak úgy unaloműzőként, tehát ha nem történik valami váratlan katasztrófa, akkor nem eshet komolyabb bajom.

- A Harminckettes légkörébe értünk – szólalt meg váratlanul a rejtett hangszórókból a kapitány hangja. Már éppen ideje volt, mivel egy hét űrutazás után kezdett elegem lenni. Még szerencsére, hogy nem egy távolabbi bolygón voltak azok a kristályok. - Az első embert körülbelül fél óra múlva dobjuk ki.

Erre a többiek izgatottan készülődni kezdtek, de én a helyemen maradtam, hiszen minden ott volt a lábamnál fekvő hátizsákban, ami csak kelhetett. Unalmamban több tucatszor leellenőriztem a tartalmát.

Az első ember kidobása után tízpercenként egytől vettek búcsút. Közvetlenül azután, hogy az előttem lévő távozott a hajóról, hirtelen rossz érzésem lett.

Nem az az általános rossz érzés, hanem az, amit a Képesség szokott sugalni. Abban biztos voltam, hogy nem rám vonatkozott a dolog, de ettől nem lettem nyugodtabb, hiszen csak két ember állt elég közel ahhoz hozzám, hogy ilyen nagy távolságról is megérezzem, ha bajban van. Ez a két személy pedig nem más volt, mint anya és Lea.

Anya nem igazán lehetett, mivel az otthon estefelé járhatott az idő, és ő péntek este soha nem ment sehová, tehát őt kizárhattam. Maradt tehát a húgom.

Ismertem annyira, hogy mindenféle önámítás nélkül tudjam, ő a szűk családom másik tagjával ellentétben igenis bajba sodorhatta magát. Csak azt nem értettem, hogy akkor miért is jelezett a Képesség, hiszen ő korábban is került már bonyodalomba, és akkor nem éreztem semmit.

Ennek csak két magyarázata lehetett. Az egyik, a számomra jobban hangzó az volt, hogy az érzékeim erősödtek, de ezt el is vethettem, hiszen ilyen rövid idő alatt nem következhetett be akkora változás, és a távolság is túl nagy volt.

A másik az volt, hogy sokkal nagyobb galibába sodorta magát, mint eddig bármikor. Ez a variáció megrémisztett, de megpróbáltam megnyugtatni magam azzal, hogy talpraesett lány, tud vigyázni magára. Ez nem igazán jött össze, mivel a fejemben megszólalt egy hangocska, ami azt suttogta, hogy ez igaz, de mi van akkor, ha beleesett egy jó mély lyukba.

- Leonard, te jössz – rázott fel hirtelen a gondolataimból Owen mester.

Szó nélkül felálltam, a hátamra vetettem a hátizsákot, és átmentem a másik terembe ahol már nyitva is volt az ajtó a szabad ég felé.

Nem aggódhattam tovább Lea miatt, hiszen az előttem álló feladathoz szükségem volt a koncentrációra. A Képeség segítségével félretettem a rossz érzésemet, és egy nagy levegővétel után kivetettem magam a levegőbe, és zuhanni kezdtem.

~ Lea ~

Ahogy egyre tovább zuhantunk, a pánik egyre jobban kezdett visszavonulót fújni. Belenyugodtam abba, hogy meg fogok halni, és ez már nem volt olyan rossz állapot, mint az az előtti rettegés.

Úgy döntöttem, hogy ha már egyszer úgyis vége lesz a rövidre sikeredett életemnek, akkor legalább kiélvezem életem utolsó pillanatait, esetleg perceit, ezért tehát még szorosabban öleltem magamhoz Mattet, és beszívtam az illatát.

Az illata nem is tudom, hogy jellemezzem, milyen volt. Talán a legjobb szó rá az, hogy Mattes, hiszen ugyanolyan vonzó volt, mint maga a fiú, és a herceg teljes személyiségét tükrözte vissza.

Ha valaki korábban azt állította volna nekem, hogy valakinek olyan az illata, mint a személyisége, akkor azt nyíltan kiröhögöm, és ironikus megjegyzéseket teszek rá, de így hogy megtapasztaltam már nem is tűnt akkora őrültségnek a dolog.

Hirtelen ötlettől vezérelve kitapintottam a srác pulzusát. Ez teljesen felesleges volt, mivel velem együtt ő is szét fog kenődni, amikor leérünk a szakadék, vagy nem is tudom mi aljára, de ettől függetlenül megtettem.

Boldogság öntött el, amikor megéreztem a vére lüktetését. Furcsa volt, de sajnáltam, hogy neki is meg kell halnia. Ugyan alig ismertem, de már annyi információból is meg tudtam állapítani, amennyi a rendelkezésemre állt, hogy jó király lett volna. Igazságos és bölcs. A birodalom sokat fog veszíteni a halálával.

Ezután inkább nem gondolkoztam, csak még egyszer beszívtam magamba az illatát, ami megnyugvással és erővel töltött el.

Elképzeltem, hogy nem zuhanunk, hanem lebegünk, és csókolózunk. Elég romantikus lett volna, de ez sajnos nem történhetett meg, mivel Matt eszméletlen volt, de attól még az ajkai ízét felidézhettem.

Még most is heves érzelmek törtek rám a gondolatra, hogy megcsókoltam a fiút, nemhogy akkor, amikor csak éppen szétváltunk.

Olyan igazságtalan volt, hogy csak ennyit nyújtott az élet, és nem ismerhettem meg jobban a személyiségét és az érintését, hogy úgy kell befejeznem az életemet, hogy nem tudom, én felébresztettem-e benne a szikrát, amit ő megtett az enyémmel.

Rájöttem, hogy mégsem nyugodtam bele abba, hogy tizenhét évesen megszakad az életem, hiszen még annyi minden állt előttem.

Ekkor az életösztön feltámadt bennem, és az érzelmeim átvették az irányítást az agyam fölött. Hirtelen tornádóban éreztem magam, pedig a levegő nem mozdult körülöttem. Minden porcikám energiával telt meg, és földöntúli magabiztosság töltött el. Az érzékeim kiszélesedtek.

Az egész folyamat olyan volt, mint amikor valaki sokáig egy sötét helyen van, és csak árnyakat tud kivenni, majd felkapcsolják a villanyt, és akkor mindent tisztán ki tud venni. Persze ezzel nem mondtam el mindent, hiszen azt a villámcsapásszerűen megjelenő hatalmat, ami átjárta a testemet nem lehet leírni.

A zuhanás kezdeti szakaszán annyi esélyem sem volt, mintha egy vérengző óriáshadsereggel kellett volna megküzdenem, de miután eltöltött az az erő az óriáshadsereg hirtelen átváltozott egy üvegbe zárt bodobácscsaláddá.

Amikor megéreztem magamban a hatalmat, azonnal tudtam, mit kell tennem.

Egyszerűen csak elképzeltem, hogy a kezemben tartott Mattel együtt befejezzük a zuhanást. Különös módon meg sem lepődtem, amikor a szabadesés puhán befejeződött, és csak úgy lógtunk a semmi fölött, pedig ezt korábban elképzelhetetlennek tartottam.

Az első lépést követte a második, miszerint utasítottam a testemet és a fiúét, hogy kezdjen el emelkedni, és azok engedelmeskedtek.

Eleinte még lassabban közeledtünk a felszín felé, mivel be kell, hogy valljam, éreztem a bennem keringő hatalmat, de aztán eszembe jutott a herceg sérülése, és felgyorsítottam a tempót.

Körülbelül másfél perc alatt érhettünk fel, bár nekem sokkal hosszabb időnek tűnt.

Amikor felértünk, észrevettem a deszkámat úgy egy méterre a lyuktól. Felkaptam, és biztonságos távolságra lebegtem a méretes réstől. Csak ötven méter megtétele után mertem lerogyni a földre.

Amint földet értem, a különös erő távozott belőlem, de most már a tudatom legszéle érzékelte, hogy nem tűnt el, hanem valahol ott bujkál a testemben.

Hevesen ziháltam a megpróbáltatástól, és az első értelmes gondolatom az volt, hogy Képesség használó lettem, de ezt nem elemeztem tovább, mivel eszembe jutott az, hogy mi van akkor, ha valaki meglátott.

Gyorsan körülnéztem, de szerencsére senki sem volt a környéken, és kamerák se voltak, mivel a hely egy rég lezárt mini olajfúró telep volt, amin én szokás szerint mindig átrepültem a deszkámmal.

Így utólag be is villant, hogy mintha láttam volna valami omlásveszélyre figyelmeztető táblát, de mivel mindig deszkával közlekedtem, ezért nem törődtem vele, és ez annyira beidegződött, hogy gyalogolva nem eszméltem rá a veszélyre.

A figyelmetlenségemért alaposan lehülyéztem magam, majd egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy Matt hogy nem vette észre a kiírást. Az egyetlen logikus magyarázat az volt, hogy valami nagyon lekötötte a figyelmét, és hiún arról ábrándoztam, hogy az a valami én voltam, bár rám inkább a valaki kifejezést kéne alkalmazni.

Miután ezeket a dolgokat megállapítottam, megvizsgáltam Mattet, már ha a havi egy elsősegélynyújtás órán szerzett tapasztalatok felhasználását vizsgálatnak lehetett nevezni.

Arra a következtetésre jutottam, hogy nincs életveszélyben, és semmi külső sérülése nem volt egy a fején található dudor és néhány karcolás kivételével, de még mindig eszméletlen volt.

Szólongattam, és megpróbáltam felébreszteni úgy, hogy ne okozzak benne semmi kárt, de nem jött össze, és továbbra is önkívületi állapotban maradt. A sikertelen próbálkozás után számba vettem magamban a lehetőségeimet.

Hívhattam volna mentőket, de akkor felmerült volna a megsérülésének folyamata, amiről természetesen hazudtam volna, de elég nagy volt annak a kockázata, hogy megvizsgálják az agyamat, és rájönnek, hogy az orruknál fogva vezettem őket. A másik amiért nem akartam ezt a megoldást választani az Matt származása volt. Ha összevetik a fényképét az adatbázissal, márpedig ezt mindig megteszik, akkor ha ők nem is ismerik fel Matthew herceget, mert levédték az aktáját, akkor valakinek biztos jelezné a gépe, hogy ő ott van, és akkor nagy bajban lenne, ráadásul nekem a kórház felhívása után itt kéne hagynom, nehogy meglássanak vele. Ezt az ötletet tehát ideiglenes félreraktam.

A másik ötletem anya volt, de ezt azonnal elvetettem, amint az eszembe jutott, mivel akkor elég érdekes kérdéseket tenne fel, és akkor én lennék oltári nagy slamasztikában.

Ezután sorba vettem az ismerőseimet, és nem volt kétséges, hogy kiben bízok meg legjobban, aki még segíthetne. Harold Swiftnek hívták. A felesége orvos volt, és nagyon jóban voltam a lányukkal, Macyvel, és a kis John is szerettem. Tudtam, hogy ők tudják tartani a szájukat, és csak egy aprócska probléma merült fel.

Ez az icike-picike probléma abból állt, hogy Harold irányította a Telepen székelő kiterjedt bűnszövetkezetet, és nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet odavinni Mattet. Nem azért, mert őt féltettem, hiszen nem terveztem elárulni nekik, hogy ki valójában, de ha elmondanám, akkor az én kedvemért úgyse szólnának senkinek. A dolognak az a része sántított egy kicsit, hogy a koronaherceget vigyem el egy csempészbanda főhadiszállására. Nem mintha beköpném a Swifteket, de a fiú akkor is nagy erejű Képesség használó volt, még ha nem is képzett.

Ennek ellenére a következő pillanatban mégis hívni kezdtem a férfit, ugyanis Mattet megbízhatónak éreztem, és nem volt jobb lehetőségem, ha pedig volt, akkor nem jutott eszembe.

Harold szinte azonnal felvette.

- Örülök, hogy hívtál. Régen beszéltünk – jelent meg előttem a mosolygós arca. - Mit szeretnél?

- Segítség kéne. Gyere értem a fedett siklóddal amilyen gyorsan csak tudsz! - Ezután gyorsan eldaráltam a helyzetemet.

- Rendben van, de megtudhatnám, miről van szó?

- Később elmondom, most inkább siess – adtam kitérő választ, ás bontottam a kapcsolatot.

Tíz perc múlva hangtalanul lefékezett előttem a férfi szürke járműje. Inkább nem gondoltam bele, hogy mekkora sebességgel vághatott át a városon, hogy ilyen gyorsan ideérjen.

- Ő meg ki? - szúrta ki azonnal az eszméletlen fiút.

- Egy barátom. Beverte a fejét, és elájult – magyaráztam.

- Miért nem a kórházat hívtad?

- Megvannak rá a nyomós indokaim. Akkor segítesz, vagy nem? - kérdeztem tőle ingerülten, mivel azt akartam, hogy Mattet minél előbb megvizsgálja valaki, aki jóval tapasztaltabb nálam.

- Persze, hogy segítek, de ugye tudod, hogy ennyivel nem úszod meg?

- Igen – sóhajtottam lemondóan. Alapos vallatásnak néztem elébe, amihez minden blöffölőképességemre szükségem lesz, ugyanis Harold nem kerülhetett fel a ranglista élére anélkül, hogy ne tudná profin megállapítani, ki hazudik és ki nem. Még mázli, hogy én meg a hazudozást fejlesztettem ki mesteri fokozatra.

Harold egyedül emelte fel Mattet. Nem volt ugyan olyan magas és jó felépítésű, mint a fiú, de elég sokat járhatott gondozni, mivel annak ellenére, hogy már betöltötte a negyvenet, simán beemelte a herceget a hátsóülésre.

Ezután ő beült a kormány mögé, én pedig lehuppantam mellé az anyósülésre. Miután látta, hogy bekötöttem magam, gázt adott.

- Egy barátod, igaz? - kérdezte tőlem hirtelen.

- Igen – néztem rá furcsán -, de úgy emlékszem, hogy ezt már említettem.

- Valóban, de én nem hiszem, hogy csak egy barát – jelent meg incselkedőhangsúly a beszédében.

Igazából én se tudtam, hogy mégis mi van köztünk, de ezt nem szándékoztam az orrára kötni, ezért inkább makacskodtam ahhoz, amit mondtam.

- Csak egy barát. Mégis miből gondolod, hogy ez másként lenne.

- Macy újságjaiból és posztereiből megtanultam, hogy ezt a férfitípust nevezik a nők iszonyú jó pasinak. Azt hiszem, a lányom úgy mondaná, hogy félisten a srác.

- Ez még nem jelenti az, hogy van is köztünk valami – válaszoltam bosszúsan. Igaza volt ugyan, hiszen Matt tényleg inkább félistennek nézett ki, mint halandó embernek, de ez akkor sem jelentette azt, hogy van köztünk valami. Még akkor se, ha mégis van.

- Te tudod – válaszolta mosolyogva, és ezután csendben vezetett a házukig.

Amikor leparkolt a garázsukban, Macy már türelmetlenül vár ránk.

- Mi történt? - kérdezte izgatottan.

Válaszul Harold kiemelte Mattet a siklóból. Amikor Macy meglátta, leesett állal bámult rá.

- Apám, ez egy félisten. A pasid? - fordult hozzám csillogó szemekkel.

- Tudta, hogy ezt fogja mondani – vigyorgott rám a házigazda.

Ettől kezdett nagyon fölmenni bennem a pumpa.

- Mi lenne, ha a sráccal foglalkoznánk? Ha nem vettétek volna észre, eszméletlen, és meg kéne vizsgálni – ripakodtam rájuk. Legszívesebben ordítottam volna, de visszafogtam magam.

- Egyértelmű, hogy tetszik neked – kuncogott a tizenöt éves lány, majd berohant a házba. Gondolom azért, hogy szóljon az anyjának, Miának.

Igaza volt, tényleg tetszett nekem, csak nem tudtam, mit kezdjek a helyzettel, hiszen ilyen szituációban még életemben nem voltam.

Készítettem egy bannerféleséget. Felül láthatjátok. Mit szóltok hozzá?