8. fejezet

Matt ágya mellett ültem a szőnyegen, és arra vártam, hogy felébredjen.

Hajnali öt óra volt, amikor is normális esetben még javában aludtam volna, de most muszáj volt ébren lennem, mert vissza kell valahogy juttatnom Matthewt a palotába, mielőtt még észrevennék az eltűnését.

Igen, még tényleg nem tűnt fel nekik, hogy a trónörökös köddé vált. Először furcsálltam a dolgot, ezért az egyik F.F.-es zseni fejlesztését felhasználva betörtem a legfelsőbb szintű adatbázisba. Beletelt ugyan néhány órába, de miután úgyis péntek van alapon szépen kikönyörögtem anyától, hogy Swiftéknél maradhassak, Macy fecsegését hallgatva bőven volt rá időm. Biztonsági okok miatt csak egy percig időzhettem, de ez bőven elég volt arra, hogy megállapítsam, nem fedezték fel Matt eltűnését.

Elhatároztam, hogy várok még tíz percet, aztán könyörtelenül felverem. Nem kellett aggódnom a tegnapi sérülés miatt, ugyanis Mia megállapította, hogy csak rossz helyen verte be a fejét, és egy alapos alvás után csak egy kis fejfájása lehet. Ezt olyan dolognak ítéltem, amit érdemes megkockáztatni akkor, ha a mérleg másik oldalán a koronaherceg eltűnése keltette káosz áll.

Amikor lejárt a határidő, felálltam, és Matt fölé hajoltam. Nagyon édesen aludt, de kivertem ezt a gondolatot a fejemből, és megpróbáltam felébreszteni, méghozzá úgy, hogy megráztam, és szólongatni kezdtem a nevén. Ezt addig csináltam, amíg ki nem nyitotta a szemét, talán néhány erős pofon célravezetőbb lett volna, de annyira durva még én sem voltam.

Amikor felébredtem, találkozott a tekintetünk, és a szürke szeme, mint mindig, most is foglyul ejtett.

- Hol vagyok? – kérdezte még mindig félálomban.

- Egy barátomnál.

Nem tudom, mi különös lehetett a válaszomban, ugyanis a srác erre teljesen megdöbbent, és csak egy szót suttogott hirtelen döbbenetében halkan, de úgy, hogy én is meghallottam.

- Lehetetlen.

- Mi lehetetlen? – érdeklődtem kíváncsian.

- Ja, semmi, nem számít – nyerte vissza a fiú a szokásos nyugalmát, és beszéd közben felült. – Hány óra van?

- Hajnali negyedhat körül.

- Ez akkor azt jelenti, hogy még nem kezdtek el keresni, igaz? – kapcsolt azonnal.

Még szerencse, hogy az ellenfeleim legtöbbjének a közelébe se esett az értelmi szintje az övéjének, mivel akkor elég nehéz dolgom lett volna.

- Igen – válaszoltam.

- Kik nem kezdtek el keresni? – nyitott be a szobába Harold.

Amikor Matt meglátta Haroldot, akkor mintha a szemem sarkából azt vettem volna észre, hogy megkönnyebbült, de furcsa mód talán egy aprócska csalódottság is volt a tekintetében. Ezt az arckifejezést nem tudtam mire vélni, de az egész csak egy pillanat műve volt, és még az is meglehet, hogy csak én képzelődtem.

- Nem mondták még neked, hogy nem illik hallgatózni? – támadtam rá.

- Említették már párszor – vigyorodott el a férfi -, de valahogy sose tudtam leszokni róla.

Matt egy jó nagy ásítás után felállt, és kezet nyújtott a férfinak.

- Matt vagyok – mutatkozott be.

Harold megrázta a feléje nyújtott kezet.

- Igen, ezzel tisztában vagyok. Leából is csak ennyit tudtam kiszedni, pedig szinte mindent megpróbáltam, hogy információt csaljak elő belőle rólad. Egyébként Harold Swiftnek hívnak. Mellesleg nem vagy benne a Központi nyilvántartásban, tudsz róla? – vágott azonnal a dolgok közepébe.

- Igen – válaszolta Matt nem törődően. Olyan profin csinálta, hogyha nem tudtam volna, akkor én is azt hittem volna, hogy egy csöppet se érdekelte Harold kérdése. Abban a pillanatban sokkal inkább nézett ki piti bűnözőnek, mint modoros hercegnek.

- Nincs kedved ezt megmagyarázni? – erősködött a férfi.

- Nem igazán – közölte Matthew flegmán. Komolyan, ha nem tudtam volna, akkor meg nem mondanám, hogy ez a srác igazából jól nevelt, előkelő arisztokrata.

- Miért, csak nem bűnöző vagy?

- Miért, maga az? – passzolta vissza a kérdést Matt.

- Természetesen nem – rökönyödött meg Harold. Nem hiszem, hogy a feltételezésen, hiszen hivatalosan annak számított, hanem véleményem szerint azon, hogy a fiúnak magától az eszébe jutott ilyesmi.

Az ezután következő néhány másodpercben még jobban szórakoztam, mint az eddigiekben, ugyanis Matt valahogy megérezhette, hogy Harold hazudik, vagy egyszerűen csak biztos akart lenni abban, hogy a férfi igazat mondott, de ez a végeredmény szempontjából mindegy is. A lényeg az, hogy a beszélgetőpartnerén ugyanazt a trükköt alkalmazta, mint amit rajtam, amikor megerősítettem a gyanúját abban, hogy F.F. tag vagyok.

- Értem – mondta -, tehát csempészéssel foglalkozik.

- Ezt te meg honnan tudod? – tátotta el a száját Harold. Ő is ugyanúgy bekapta a csalit, mint én, ami azt mutatta, hogy ez a trükk az egyszerűsége ellenére még mindig hatásos volt.

- Éppen most árulta el – világosította fel Matt.

- Jó trükk volt – nyelt egyet Harold. Szemlátomást bele fog telni egy kis idejébe, amíg feldolgozza, hogy egy tini ilyen könnyen átverte, de hát a hibáiból tanul az ember. – Most mihez akarsz kezdeni az információval?

- Megtartom magamnak – vonta meg a vállát a fiú.

- Mégis miért nem mondod el a rendőrségnek. Félsz, hogy nem hisznek neked, vagy mi?

Magamban elmosolyodtam a gondolatra, hogy mi lenne, ha Matthew az igazolványával együtt jelentené be az esetet. Biztos vagyok benne, hogy akkor a zsaruk még Swifték evőeszközeit is csempészárunak nyilvánítanák.

- Higgyen, amit csak akar – mosolyodott el magabiztosan Matt -, de én így helyzeti előnyben leszek magával szemben.

- Eléggé szórakoztató ezt nézni – szóltam közbe őszintén, mivel tényleg ezt gondoltam -, de nekünk indulnunk kéne.

- Biztos vagy benne, hogy nem fog senkinek beszélni rólam és a foglalkozásomról? – fordult hozzám Harold.

Ez egy felettébb jó kérdés volt, amire úgy próbáltam megtalálni a választ, hogy Matt szemébe néztem. Ő bólintott, jelezve ezzel, hogy megbízhatok benne. Igaz, hogy nem feltétlenül kell nekem igazat mondania, de ez ellen úgyse tehetek semmit.

- Igen, de ha akarnád se valószínű, hogy tudnád módosítani a memóriáját – közöltem vele végül, mivel tisztában voltam vele, hogy normál embereken a Képesség segítségével képes ilyesmire.

A Képességről persze eszembe jutottak az előző este történtek, de nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy alaposan kielemezzem magamban az esetet, ezért elhessegettem a gondolatot.

- Értem – bólintott Harold. Elég valószínű, hogy rájött a szavaim rejtett értelmére, miszerint Matt egy nála erősebb Képesség használó. – Kikísérlek titeket.

Mattel a nyomomban követtem, és közben újra átgondoltam a hazugságot, amit be fogok adni a fiúnak. Azt terveztem, hogy egyszerűen csak a felbukott egy kőben és esetlenül esett el tartalmú mesével fogom traktálni, vagyis ugyanazzal, amit Haroldnak is mondtam.

Egyelőre ugyanis valamiért senkinek nem akartam elmondani az igazat. Erre főként az volt az indokom, hogy még én se tudtam teljesen feldolgozni a dolgot, ráadásul a saját magamban megjelenő Képességet elég személyes dolognak tartottam, és valamiért még egy jobb, ha nem árulom el érzésem is volt.

A garázson át távoztunk a házból, ahol még gyorsan felkaptam a deszkámat.

- Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Swift – vetett be Matt az eddigi viselkedésével teljesen ellentétes, udvarias gesztust. Ha az volt ezzel a szándéka, hogy összezavarja a férfit, akkor sikerült neki.

- Ööö, én is örülök neki – válaszolta Harold automatikusan. Csak úgy sütött róla, hogy fogalma sincs, mit gondoljon a fiúról, aki egy éjszakán keresztül a vendége volt.

- Viszlát – intettem a házigazdának, és elindultam.

Matt még akarhatott valamit, mert tétovázott. Nekem viszont nem volt türelmem ahhoz, hogy kitalálja, mit is akar, azért megfogtam a csuklóját, és finoman megrántottam.

A testi érintkezésre a gyomromban szunyókáló pillangók felébredtek, és hevesen repkedni kezdtek. Emiatt bosszankodtam egy kicsit, mivel ez megpróbálta elvonni a figyelmemet arról, hogy reálisan gondolkozzak, de megérte, mert a fiú elköszönt, és utánam jött.

- Mi olyan sietős? – zárkózott fel mellém.

- Ha nem jutsz vissza a palotába minél hamarabb, akkor keresni kezdenek…

- És ha keresni kezdenek, majd megtalálnak, akkor valahogy eljuthatnak hozzád is – fejezte be a mondatomat.

- Pontosan – biccentettem. Nem volt rossz dolog, hogy León kívül valakinek nem kellett szinte mindent elmagyaráznom ahhoz, hogy megértse az indokaimat.

Ránéztem a személyi hívómra, aminek az órája már háromnegyed hatot mutatott, ami azt jelentette, hogy nem maradt túl sok időnk.

- Engem fél nyolckor ébresztenek, szóval sietnünk kellene – közölte Matt, amikor észrevette, hogy megnéztem, mennyi az idő.

- Hát ez szenzációs! – morogtam, majd hirtelen támadt egy ötletem, amivel talán be tudnánk tartani a szűkös határidőt. – Tudsz deszkázni?

- Valamennyire, de valószínűleg a közeledben se vagyok tudásilag. De mégis miért kérdezted? Nem hiszem, hogy csak úgy elő tudsz húzni egyet a zsebedből.

- Előhúzni nem is, de kölcsönkérni azt igen – engedtem meg magamnak egy titokzatos mosolyt.

- Jó, de honnan szedsz valakit, aki hajnali hat előtt deszkázik, és ismer is téged?

- Most nincs időm megmagyarázni, csak kövess – válaszoltam neki magabiztosan, de azért annyira nem voltam száz százalékig biztos a dolgomban.

Felpattantam a légdeszkámra, és a sarkon visszafordultam, hogy lássam követ-e.

Hála a Képesség segítségével létrehozott ideiglenes szupergyorsaságának, szorosan a nyomomban volt. Igaz, hogy még csak a közepes fokozatot se értem el, de ez akkor is félelmetes lett volna, ha Leótól nem szoktam volna meg az ilyesmit.

Kevesebb, mint tíz perc alatt elértük azt a helyet, ahol a haverjaimmal a legtöbbet szoktunk deszkázni. Azért ilyen hamar, mert Swifték természetesen a Telep közelében laktak, hogy Harold könnyedén felügyelni tudja az embereit.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor megláttam Larryt és Perryt trükközgetni.

A nevük hasonlóságát annak köszönhették, hogy ikrek voltak, na meg persze a szüleik fantáziaszegénysége is hozzájárult. Egypetéjűek lévén nagyon, de tényleg nagyon hasonlítottak egymásra. Ezt úgy kell elképzelni, hogy se magasságilag, se szélességileg, se vonásilag, se sehogy nem lehetett megkülönböztetni őket. Ami igazán kísérteties, az az, hogy még pattanásuk is ugyanott volt, és ugyanakkorára nőtt.

Természetesen a hangjuk is ugyanolyan volt, de ez őket egy cseppet se zavarta. Mi úgy különböztetjük meg őket egymástól, hogy Larrynek szürke deszkája és személyi hívója volt, míg Perrynek fekete. Persze ezzel olyankor nem sokra megyünk, ha szórakozásból felcserélik a színeket, de ez most nem lényeges.

Az oka annak, hogy már ilyen korán kint voltak az, hogy egyfolytában azon versenyeztek, melyikük kel fel előbb. Egyikük se nyert soha, vagy ha más szempontból akarjuk megközelíteni, akkor mindig mindketten nyertek, ugyanis még felkelni is ugyanabban a pillanatban szoktak, amin persze összevesznek, majd két perc múlva el is felejtik.

Na, de ez mindegy is. A lényeg az, hogy így megrögzött korán kelők lettek, és olyankor úgy döntenek, hogy ha már egyszer úgyis felkeltek, akkor hódolnak a szenvedélyüknek, és kijönnek légdeszkázni.

- Helló, Lea! – köszönt vidáman a két magas, szőke hajú és barna szemű srác. – Ő meg ki? – kérdezték, amikor észrevették Mattet.

- Mattnek hívják. Kölcsön tudná adni neki valamelyikőtök a légdeszkáját, hogy még időben hazaérjen, mielőtt az anyja rájön, hogy kilógott? – vágtam bele a közepébe. – Majd én visszahozom.

- Persze. Mi is ismerjük ezt a szitut – válaszolta Perry. – Gondolom, nincs időtök beszélgetni, szóval akkor adom is – nyújtotta át a tizennyolc éves fiú a kölcsönkért tárgyat a türelmetlen arcomat látva.

- Köszönöm, haver. Életmentő vagy – hálálkodott Matt.

- Nincs mit – válaszolta Larry az öccse helyett. Matt erre nagyot nézett, de nekem cseppet se volt meglepő, mivel mindig ezt csinálták, és az elmúlt években én már megszoktam.

Elköszöntünk tőlük, és olyan távolságra sétáltunk el, hogy az ikrek ne hallják, amit beszélünk.

- Merre van az a titkos bejárat? – érdeklődtem.

- Az, amit használni szoktam, a palota déli kapujától kábé százötven méterre.

Gyorsan felállítottam magamban egy térképet a lehető leggyorsabb megközelítési útvonalakkal. Nem használhattam a veszélyesebbeket, mert nem tudtam, hogy Matt milyen szinten van, de a cél még így is elérhetőnek látszott.

- Rendben van. Ha jól terveztem, akkor még a sebességhatár átlépése nélkül is idő előtt odaérhetünk, szóval kövess – pattantam fel a hordozható járművemre, és meg sem várva a válaszát elindultam.

Időnként hátra-hátra néztem, hogy lássam tartja-e az iramot. Látszott rajta, hogy nincs hozzászokva a biztonsági korlátoktól mentes deszkához, de viszonylag hamar belerázódott a dologba. A mozdulatai egész ügyesek voltak, egy kis képzéssel és gyakorlással akár még profi is válhatott volna belőle.

Ígéretemhez híven betartottam a sebességhatárt, és a lehető legrövidebb és egyben legbiztonságosabb úton mentem. Ilyen módon egy óra leforgása alatt elértem a déli kapu százötven méteres körzetét. Jó, persze vakmerően mentem, mint mindig, de akkor is minden probléma nélkül elértük a célunkat.

- Itt jó lesz? – kérdeztem Mattől.

- Tökéletes.

- Hát, akkor azt hiszem, hogy neked menned kéne.

- Igen.

- Akkor, szia – köszöntem el. Kivettem a kezéből Perry deszkáját, és megfordultam, hogy induljak.

- Várj egy kicsit! – ragadta meg a csuklómat. Az érintésétől most is jólesően bizseregni kezdett a bőröm.

Visszafordultam felé, és kérdőn néztem rá.

- Szóval, ez elég kínos nekem, mert ilyet még sose csináltam, és nem is tudom, hogy kell – mutatta meg a bizonytalan arcát, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam. Önkéntelenül is az ugrott be, hogy milyen aranyos, amikor zavarban van, amire persze a kemény lány énem tiltakozni kezdett, és erre pedig a legszívesebben a falba vertem volna a fejemet, hogy ne gondoljak ilyeneket.

- Igen? – néztem rá érdeklődően, majd türelmetlenül sürgetni kezdtem. – Figyelj, ha nem nyögöd ki gyorsan, akkor értelmetlenné fog válni az, hogy ötkor keltem, aminek meg őszintén szólva nagyon nem örülnék, mivel utálok korán kelni.

- Rendben van, akkor kinyögöm – mosolyodott el. – Randizol velem?

Na, ez az, amire egyáltalán nem számítottam. Ha lehetséges lenne, hogy leessen az állam, akkor biztos, a földön kellett volna kutatnom utána, de szerencsére ilyesmi nem történhet meg, ezért csak szimplán megfagyott arccal bámultam rá.

Legszívesebben rögtön rávágtam volna, hogy igen, de az nem én lettem volna, ráadásul alig ismertem, és ami még fontosabb, ő se tudhatta, hogy milyen veszélyes is az a hullámvasút, amire ezzel a kérdésével jegyet váltott, hiszen rólam volt szó.

- Mégis miért kéne randiznom veled? – kérdeztem, miután sikeresen összeszedtem magam. Külön gratuláltam magamnak ahhoz, hogy ezt sikerült nem törődő hangon felvetnem, miközben szívem szerint a nyakába ugorva igent sikkantottam volna.

- Ezért – válaszolta Matt.

Ezután nem következett különösebb okfejtés, hanem egyszerűen csak közelebb lépett hozzám, lehajtotta a fejét, és megcsókolt.

Ez a tette is váratlanul ért, pedig igazán számíthattam volna rá. Természetesen a szokásos villámcsapás érzés és a kellemes bizsergés még mindig megvolt, vagyis a herceg csókjának még mindig sikerült heves reakciót kiváltania belőlem.

Amikor elváltak az ajkaink, legszívesebben viszonoztam volna a gesztust, de mégsem tettem, hanem beszélni kezdtem.

- Ez aztán érdekes okfejtés volt. Csak az indok hiányzott belőle, és az alátámasztás…

- Megpróbálom még egyszer elmagyarázni – mosolyodott el újra. Azt hiszem, mondanom se kell, hogy tökéletes fogsora volt, és a mosoly pedig iszonyúan vonzóra sikerült.

Ezután újra megcsókolt, ami még sokkal jobb volt, mint előzőleg, és tovább is tartott.

- Befejezhetném a mondatomat? – tettettem a felháborodottat. – Tehát, az érvből hiányzott az indok és az alátámasztás, de ennek ellenére valahogy mégis meggyőzött.

- Ennek örülök – ragyogtak fel az intelligens, szürke szemei, amelyek a szem a lélek tükre alapon jelezték, hogy a szavait komolyan gondolta.

- Csak egy kérdésem lenne. Miért akarsz pont velem randizni? Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen lány, aki hajlandó lenne erre.

- Azért, mert te nem a származásom miatt vagy hajlandó erre, hanem miattam. Valamint olyan érzéseket váltottál ki belőlem, amilyeneket még soha senki, és azért – itt habozott egy kicsit -, mert különleges vagy.

- Akkor jövő héten bármelyik hétköznap délután találkozzunk abban a parkban, ahol véletlen összefutottuk, és ott majd megbeszéljük a többit. Most pedig igyekezz, nehogy ne találjanak ágyban, mert dühös leszek, ha hiába fáradoztam azzal, hogy ilyen gyorsan eljuttassalak idáig.

- Rendben van, akkor, szia! – köszönt el boldogan.

Búcsúzóul egy gyors csókot nyomott az ajkamra, majd futva elindult, és befordult az egyik utcán, amikor is így szem elől tévesztettem.

Meredten bámultam a hűlt helyét, és megpróbáltam feldolgozni, ami velem történt.

Nagyon úgy nézett ki, hogy Matt is kedvel engem, vagyis az érzéseim nem egyoldalúak, aminek a gondolatára kellemes melegség töltött el. Továbbá azt is sikeresen megállapítottam, hogy a szingli napjaimnak vége, legalábbis ideiglenes biztos, de ezt nem bántam, hiszen az egyedüllét helyett megkaptam Mattet, ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy ezzel elvesztettem a függetlenségemet.

Az összegzés tehát az, hogy szereztem egy szőke, intelligens, humoros álom pasit, akiért minden lány odalenne, és ez csupán annyiba került, hogy közben kiderült, bennem is megvan a Képesség, na meg persze ezentúl még Harold faggatózását is el kell viselnem, de ez nem tűnt annyira rossz vásárnak.

- Kislány, vigyáznál? Elállod az utat – szólt rám egy harminc év kerüli férfi, aki úgy mért végig, mintha fehérneműben álltam volna előtte. – De ha hazajössz velem, akkor ez a bűn könnyen megbocsátható.

Az ilyen tekintetek és szavak mindig nagyon könnyen, valamint gyorsan felhergeltek, és ez most se volt másként. Habozás nélkül közelebb léptem a fickóhoz, és váratlanul gyomorszájon vágtam, amire ő természetesen nem számított, és a reflexei meg nem voltak olyan jók, hogy védekezni tudjon. A végeredmény tehát az lett, hogy döglött békaként elterült a földön.

- Ha kislányt akar, akkor keressen egyet az egyik óvodában! – közöltem vele, majd felpattantam a légdeszkámra, és Perryével a hónom alatt szlalomozni kezdtem az időközben megélénkült forgalomban.

Igaza volt Mattnek, tényleg különleges voltam, hiszen rajtam kívül ezt nem sok lány merte volna megtenni. Igaz ugyan, hogy ez a fajta különlegesség nem mindenkinek tetszhet, sőt a legtöbben megbotránkoztak volna rajta, de ez a lényem része volt, és Matt sok más sráccal ellentétben képes volt elfogadni, sőt a szavai alapján még tetszett is neki.

Igazán szerencsésnek mondhattam magam, hogy találkoztam vele, mert ő is különleges volt, hiszen mint korábban is említettem, képes volt elfogadni a lényemnek ezt a fontos részét.

Ezentúl mindig ki fogom írni valahova a blog tetejére, hogy éppen hogy állok a frissel.