10. fejezet

Miután elváltam Matt-től, az utam egyenesen a Telepre vezetett vissza, ahol visszaadtam Perrynek a deszkáját, amit természetesen Larry köszönt meg, mielőtt még a bátyjának lett volna ideje kinyitni a száját.

Ezen aztán vitatkozni kezdtek, amin persze én jól elszórakoztam néhány percig, majd hazaindultam.

Ennek több oka is volt. Az első az, hogy majd kilyukadt a nyomrom, és semmi pénz nem volt nálam, a második pedig az, hogy anya kiakadt volna, ha egész nap haza se dugom a képem, ugyanis azt terveztem, hogy az egész napomat az F.F. főhadiszállásán vagy esetleges küldetésekkel töltöm, mivel hála a büntetésemnek már egy ideje nem jártam ott, és kezdett felhalmozódni a munka.

Útközben egyfolytában azon járt az agyam, hogy elmondjam-e anyának ezt a Képesség dolgot, vagy sem.

Jó lett volna megosztani ezt vele, hiszen halványlila gőzöm sem volt arról, hogy ez mégis milyen mellékhatásokkal jár, és ő azért mégiscsak több éve élt ezen a világon, mint én, ergo neki több tudása kellett erről, hogy legyen, mint nekem.

Ellenérvként viszont ott volt az, hogy valószínűleg a te érdekedben teszem címszóval elhurcolt volna valamelyik regisztrációs irodába, ahol aztán nagyot néztek volna, hogy már jóval elmúltam tizenhét, amikor először használtam a Képességet. Amúgy tudomásom szerint ezzel világrekordot állítottam fel, azért elég nagy volt az esélye annak, hogy a Képességem leltárba vétele után megfigyelnének, aminek egyenes következménye lenne, hogy meghatározhatatlan időre hanyagolnom kéne az F.F.-et, amihez nagyon nem fűlött a fogam, hiszen én voltam a vezetője, és nem akartam abbahagyni a küzdelmet az elveimért.

Végül arra a döntésre jutottam, hogy egyelőre nem szólok a tegnap estefelé történtekről senkinek, aztán majd meglátom, mi lesz.

Azzal viszont tisztában voltam, hogyha már egyszer van Képességem, akkor azt képezni kéne, és nem hagyni kárba veszni, de szerencsére nem kellett ezen tovább filóznom, ugyanis mire ideig eljutottam gondolatban, addigra hazaértem.

A kapu és a bejárati ajtó nyitva volt, ami azt jelentette, hogy anya szokásához híven még otthon volt. Ennek ellenére szó nélkül levágtam a deszkámat az előszobába, és a nappalin átvágva egyetlen nyikkanás nélkül a konyhába siettem.

Ott kezet mostam, ami kábé annyiból állt, hogy bevizeztem a kezem, rányomtam egy kis bőrbarát mosogatószert az elektronikus adagolóból, aztán leöblítettem, és ennyi.

Ezután kinyitottam a hűtőt, ás matatni kezdtem benne. Egy kis kutatás után találtam maradék gyorskaját, amin meglepődtem, ugyanis én biztos, nem rendeltem, Leo már egy hete elment vizsgázni valamelyik másik bolygóra, szóval csak anya maradt, ami elég fura volt, mivel ő mindig azt hangoztatta, hogy ezek a fajta ételek milyen egészségtelenek.

Ezután hirtelen jelzett az évek során kifejlődött hatodik érzékem, ami miatt habozás nélkül hasra vágtam magam. Még épp időben, ugyanis a fejem fölött egy golyó süvített el, amitől az adrenalin szintem az egekbe szökött, majd újra visszaállt normálisra, mivel a konyhába nem egy rendőr, katona, bérgyilkos vagy terrorista lépett be, hanem az anyám.

- Te vagy az? – kerekedett el a szeme döbbenten, és látszott rajta, hogy az alatt, amíg beszélt csak úgy cikáztak a gondolatok a fejében, mintha valami létfontosságú dolog történt volna, de ez csupán néhány másodpercig tartott, és utána visszaváltozott az arckifejezése a szokásosra. – Máskor igazán köszönhetnél. Majdnem elájultam félelmemben, mert azt hittem, betörő vagy – méltatlankodott.

- Ha valaki panaszkodhat itt, akkor az én vagyok. Nem téged lőttek le majdnem – válaszoltam, miközben feltápászkodtam a földről. Az alapjáraton zöld pólómat narancssárga foltok díszítették, mivel pont a kajára estem.

- Csak kábító lövedék volt – közölte sértetten.

Már nyitottam volna a számat, hogy visszavágjak, de aztán mégsem tettem, mivel egy másfajta gondolat fészkelte be magát a fejembe, amire azon nyomban rá is kérdeztem.

- Honnan van neked fegyvered? – kérdeztem tőle gyanakvóan a kezében tartott sugárvetőre bökve.

- Az esetleges betörők ellen tartogattam.

Valahogy nem győzött meg ezzel, ezért tovább faggatóztam.

- Fegyvertartási engedély?

Oké, ez a kérdés elég álszent volt, mivel a szobámban egy rejtett rekeszben elég szép számú fegyvert tartottam, amikhez természetesen nem volt engedélyem, hiszen lányoknak húszéves kor alatt, sőt még a fölött is csak nagyon kivételes esetekben adnak ki. A fiúknak bezzeg már akkor lehetett, amikor betöltötték a tizenhatot, ami újabb példa volt arra, hogy mennyire esendőbbeknek és értéktelenebbeknek tartják a nőket. Komolyan, mintha nekünk nem lett volna ugyanolyan jogunk megvédeni magunkat.

- Igazából Lucáé volt, és miután meghalt, nem volt szívem kidobni – fátyolosodott el a tekintete, mint mindig, amikor apáról volt szó.

Alapos pillantást vetettem a fegyverre, és csalódottan állapítottam meg, hogy anya valószínűleg igazat mondott, mivel a pisztoly körülbelül tizenöt-húsz évvel ezelőtti modell volt. Sajnáltam, hogy így történt, mivel ezzel semmivel nem jutottam előrébb abbéli sejtésemben, hogy az anyám nem az a szelíd tanárnő, mint akinek mutatja magát, viszont maradt egy kis reménysugár, mert nem tudtam nem észre venni, hogy milyen rutinosan tartotta a fegyvert.

- Neki ez mire kellett? – érdeklődtem kíváncsian, mert az apám múltja talán még anyáénál is jobban érdekelt.

- Mint a legtöbb fiú, ő is olyan hamar megszerezte a fegyverviselési engedélyt, amilyen hamar csak lehetett, és miután összeházasodtunk, biztonsági okokból mindig tartott egy sugárvetőt itthon.

A válaszát hallva csalódottan felsóhajtottam, mivel ebből nem tudtam meg túl sokat a halott szülőmről. Ez természetesen anya figyelmét se kerülte el, de nem szólt róla semmit.

- Öltözz át, aztán adok pénzt ételre, amit megvehetsz munkába menet – terelte el a témát, majd lerakta a lézerpisztolyt az étkezőasztalra, és nekiállt, hogy eltakarítsa a gyorskaja-maradványokat a csempéről, amivel egyértelműen jelezte a beszélgetés végét.

- Ma túlóráznom kell, ezért utána valószínűleg ottmaradok Wyattnél – válaszoltam visszafordulva a konyhaajtóból.

- Rendben – adta meg meglepően könnyen az engedélyt anya. Fogalmam sincs, mi ütött belé, hogy hirtelen ilyen engedékeny lett, de úgy döntöttem, hogyha már valami különös módon így van, akkor kihasználom az alkalmat.

Apropó munka. Azt hiszem, hogy erről még csak említést sem tettem. Ez igazából csak egy fedő sztori volt amiatt, hogy az F.F.-nek minél jobban elrejtett főhadiszállása lehessen, de kezdem az egészet a történet elejéről.

Amikor néhány haverral együtt megegyeztünk abban, hogy létrehozzuk a Felvilágosult Fiatalok szervezetét, mindannyian egyetértettünk abban, hogy kell valami hely, ahol titkos megbeszéléseket folytathatunk, és elrejthetjük a szükséges cuccokat.

Ezen sokáig gondolkodtunk, és borzalmasabbnál borzalmasabb tervek jutottak az eszünkbe. Valamelyik félőrült srác még azt is felvetette, hogy a csatornában húzzuk meg magunkat. Végül a legidősebbikünk, Wyatt Steinhart jött rá a megoldásra.

Sok kutatás után felfedezte, hogy az Anyabolygó fővárosa egy nagyon ősi, másik városra épült, aminek a nagy része teljesen eltűnt, de azért néhány járat, és a nagyobb, egyben masszívabb termek megmaradtak. Mindannyiunk számára egyértelmű volt, hogy ezen titkos helyek valamelyikét kell felhasználnunk, csak azt nem tudtuk kitalálni, hogy hogy álcázzuk, mivel azért elég feltűnő lett volna, hogy egy nagyrakásnyi tini bemegy egy házba, aztán hosszú-hosszú órákra felszívódnak az épületből.

Wyatt ötlete merész volt, de vitathatatlanul zseniális, ugyanis azt találta ki, hogy nyissunk egy klubot egy feltűnő helyen, ahol mindenki láthatja. Egyhangúlag megszavaztuk a tervét.

Az elhatározást tett követte, és a közösen összedobott pénzből, vagyis a dúsgazdag barátaink zsebpénzéből megvettünk egy épületet a főváros közepén, amiben teljesen biztosak voltunk, hogy van alatta titkos terem.

Beletelt néhány hónapba, amíg megtaláltuk a rejtett átjárókat, és átalakítottuk a helyet igényes szórakozóhellyé, de csak sikerült. Ezután természetesen engedélyért folyamodtunk a hatóságokhoz, aki hosszas vizsgálat után egy szemernyi gyanakvás nélkül megadták a működési engedélyt.

Így tehát megnyílt a Lézerfény nevet kapott klub, ami rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert a városban, és egy csomó olyan tini látogatta, akiknek a legutóbbi egységes évnyitóig fogalmuk sem volt az F.F. létezéséről, és a többségük azóta már el is felejtette, vagy ha nem, akkor csak nem foglalkozott vele.

Röviden és tömören körülbelül ennyi a főhadiszállás története.

Anya utasítását követve átvettem a pecsétes pólómat a szekrényemben talált legfelsőre, ami egyébként kék, mintanélküli volt.

Ezután lelkiismeretlenül elvettem anyától a megígért pénzt annak ellenére, hogy a klubban akartam enni, mivel ott az alkalmazottaknak ingyen lehetett.

Miután elköszöntem, a lehető legnagyobb sebességgel és a lehető legrövidebb úton közelítettem meg a Lézerfényt.

Egy alkalommal kiszúrt magának egy rendőr, ami amúgy nem volt ritka, és üldözőbe vett, de ezt hamar észrevettem, és néhány sikátor átvágása után sikeresen leráztam.

A klub előtt néhányszáz méterrel lelassítottam, és normál tempóban fejeztem be az utat.

Mivel még csak tíz óra körül járt az idő, rajtam kívül csak öt-hat ember lézengett az első helyiségben, amit egyébként ilyen időpontokban kávézónak használunk, hogy legyen okunk minden időpontban nyitva tartani.

A belsőbb termek, vagyis az igazi, belépődíjas klub ajtajánál álló fizetett kidobóember szó nélkül beengedett, mivel egy év alatt, mióta a hivatalos tulajdonos, a nagykorú Wyatt alkalmazta, megjegyezte, hogy ott dolgozok.

Arról ugyan még mindig nem szokott le, hogy néha-néha levetkőztető pillantásokat küldjön felém, de sajnos ez ellen nem tehettem semmit, mert gyanút keltettem volna azzal, ha nekimegyek, és legyőzök egy nálam háromszor akkora, és elviekben ugyanennyivel erősebb férfit.

Bent a teremben az éppen ügyeletes Haileyn kívül senki nem tartózkodott. A szemüveges, barna hajú lány éppen olvasott, de a belépésemkor azonnal felemelte a fejét, ami mutatta, hogy elég éber, de azonnal le is eresztette, amikor meglátta, hogy csak én vagyok az.

Köszöntem neki, amire csak egy biccentéssel válaszolt. Láthatóan nagyon érdekelte az a romantikus limonádé, amit éppen olvasott, ezért nem is zavartam tovább.

Átvágtam a szobán, és a végén egy ujjlenyomatra működő elektronikus ajtóba ütköztem. Ráhelyeztem a tenyerem az ajtó melletti táblára, amire szabaddá vált számomra az út a személyzeti részre.

Ott átvágtam egy nappaliféle közlekedőn, és egyenesen a raktárhelyiség felé vettem az irányt.

A raktárban tartottuk az univerzumban létező legális buli kellékek mindegyikét, és a szórakozóhely működtetéséhez és takarításához szükséges összes tárgyat.

A raktár végén, a lufik mögötti részen díszítve volt az egész fal, és bizonyos minták megnyomása, majd hangazonosítás után nyílt meg a titkos átjáró.

Mint mindig, most is habozás nélkül léptem be, megszokásból hátrafordultam, hogy lássam nem mondott-e csődöt az elektronika, és megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy ez nem következett be.

A szokásos, nesztelen ragadozólépteimmel sétáltam végig a három éve felújított földbarna színű folyosón, ahol egyébként több kamera is el volt rejtve arra az esetre, ha valakinek sikerülne idáig behatolnia. Mellesleg ha ez megtörténne, akkor váratlanul életbe léptethetnénk a lézeres biztonsági rendszert, ami enyhén szólva icipicit megsütné a szerencsétlen betörőt.

Az átjáró végén a közeledtemre hangtalanul feltárult az ajtó, amin pillanatnyi lassítás nélkül léptem be.

Egy hatalmas, élénksárga terembe értem, ahol mindenfelé íróasztalok álltak modern számítógépekkel, ami akár iroda benyomást is kelthetett volna, ha az átellenes falba nem lett volna beépítve egy óriási képernyő, és előtte nem lett volna egy repülőtérire emlékeztető irányítókonzol.

Középen egy kerek asztal állt, ami éppen tele volt rakva mindenféle csúcstechnológiás alkatrésszel és szerszámmal, ami fölé természetesen a szervezet két főzsenije Charles és Veronica hajolt. Egyébként rajtuk kívül senki más nem tartózkodott a bázison.

- Sziasztok! – köszöntem nekik, amikor melléjük értem, amire mindketten meglepődve ugrottak fel.

- Muszáj ezt csinálnod? – méltatlankodott a fekete hajú, vékony, topmodellként kinéző Vera.

– A frászt hozod ránk – tette hozzá a szemüveges, fekete hajú, tizenhat éves, szeplős Charles.

- Bocs – vontam meg a vállam nemtörődően. – Min dolgoztok?

- Részecskekicsinyítőn – közölte Vera -, de még nagyon a kezdeteknél vagyunk, és szerintem beletelhet néhány évbe, amíg sikerül megalkotnunk, de szerintem több is lesz annál.

- Akkor mért gyötritek magatokat ezzel?

- Természetesen azért, mert hatalmas tudományos áttörés lenne, és mert ez nagy kihívást jelent.

- Ti tudjátok. Van valami érdekes hír? – váltottam témát.

- Nézzük csak – gondolkozott el Charles, miközben feljebb tolta a szemüvegét az orrán. – A Hármason sikeresen végrehajtottak egy betörést a központi épületbe, ahol félreérthetetlen nyomát hagyták az F.F. létezésének, és megszerezték az ottani akták másolatait. A titkosítottakat is. A Hatoson pedig felvették azt a srácot, akiről már korábban tárgyaltunk. Azt hiszem, hogy ennyi lenne – fejezte be a jelentést.

- Nincs valami terepmunka, amit végre kéne hajtani?

- Talán van egy, bár nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne belevágni – vette át a szót Veronica.

- Miről van szó? – érdeklődtem kíváncsian. Ez már ennyiből is izgalmasnak hatott.

- Az egyik csak férfitagokból álló maffiaszervezet kihívást intézett hozzánk, miszerint nem vagyunk képesek megtalálni a főhadiszállásukat, betörni oda, és otthagyni egy lila kendőt, amire rá van írva a szervezetünk neve.

- Ez erőfelmérésnek hangzik – tűnődtem el.

- Az is – erősítette meg a barátnőm. – Egyébként a Viperákról van szó, és már azóta tisztában vagyunk a bázisuk pontos helyzetével, amióta létrehozták – tette hozzá büszkén.

- Jól hangzik.

- Te eszednél vagy? Hírhedtek a kegyetlenségükről és a profizmusukról. Ki tudja, mit művelnének veled, ha elkapnának.

- Tisztában vagyok vele.

- Akkor miért vágsz bele mégis?

- Ugyanazért, amiért te meg Charles a részecskegyorsítóba. Mert szeretem a kihívást.

- Ez teljesen más. Mi nem kockáztatjuk az életünket, te viszont igen.

- Szerintem viszont nem az – tartottam ki makacsul az álláspontom mellett. – Ha sikerül véghezvinnem, akkor tisztelni fognak minket, ráadásul túl kevés adrenalinfröccsben volt részem az elmúlt hetekben – hazudtam szemrebbenés nélkül. Igazából pont azért ragaszkodtam ehhez a küldetéshez, hogy egy rövid időre kiverhessem a fejemből a zuhanást és a Képességet. – Megcsinálom, és kész – zártam le a témát.

Vera erre forgatta a szemét, és a kijárat felé indult.

- Hova mész? – kérdeztem értetlenkedve, hiszen ő már ismert annyi ideje, hogy ne sértődjön meg ilyeneken.

- A raktárba lila kendőért – válaszolta, majd csak úgy magának halkan hozzátette, hogy őrült, amire szélesen elvigyorodtam.

Nagyon-nagyon sajnálom a sok kihagyást, de csak sikerült megírnom :)

9. fejezet

Zuhanás közben nem estem pánikba, hanem lehunytam a szemem, és az elmémmel kinyúltam a Képességért. A hatalmas erő, mint életemben oly sokszor, akkor is azonnal jelentkezett. A segítségével a szabadesést nem állítottam meg rögtön, mert akkor külön energiát kellett volna arra fordítanom, hogy ne legyen tőle frontális ütközésélményem, ezért csak fokozatosan lassítottam a sebességén, ami egyébként tökéletesen ellentmondott a gravitáció törvényszerűségeinek.

A szemeimet végig csukva tartottam, mert még nem voltam annyira biztos magamban, hogy kockáztassam az esetleges figyelemelterelődést, aminek a koncentráció elvesztése lehetett az eredménye. Abban az esetben, ha ez bekövetkezett volna, óriási sebességgel csattantam volna a földön, és legjobb esetben is csak összetört csontokkal éltem volna túl, ha ugyan életben maradtam volna.

Amikor a lábam szilárd talajt ért, hagytam, hogy az Képesség elpárologjon, és csak a szokásos felkészültség maradjon, ami mindig jelezte, ha közvetlen veszély fenyegetett.

A veszélyről rögtön eszembe jutott az űrhajón tapasztalt rossz érzés, de szerencsére annak már híre-hamva se volt. Ebből arra következtettem, hogy bármelyik családtagom is kerülhetett bajba, az már kilábalt belőle.

Így legalább megnyugodva vághattam neki a vizsgának.

Mielőtt bármerre is elindultam volna, vagy akár csak felmértem volna a környezetemet, végigpergettem magamban, amit a kristályok lelőhelyéről megtanultam.

Se a parancsnok, se egyik másik tanárom se árult el nekünk semmit, nehogy még véletlenül is megkönnyítsék a dolgunkat, így kénytelen voltam a kastély könyvtárában utána nézni, ugyanis a digitális adatbázisban nem találtam semmi használhatót.

A könyvtárba nem engedtek be akárkit, ugyanis hatalmas szellemi és anyagi értéket képviselt, de szerencsére nekem Választott testőr tanítványként jogom volt a belépésre.

Maga a könyvtár egy teljes szárnyat elfoglalt. Elsőre, sőt még a legutóbbi látogatásom alkalmával is nagyon nagy benyomást tett rám a végtelen hosszúságú, plafonig érő minőségi fa polcsoraival. Természetesen farágásokkal, képekkel, arannyal, ezüsttel és még ki tudja, mivel díszítették a monumentális termet, de engem ezek a külsőségek hidegen hagytak. Sokkal érdekesebbnek találtam például azt a pletykát, hogy a világ összes valaha kiadott könyvét meg lehetett ott találni, de eddig még nem élt olyan vállalkozó szellemű ember, aki belemert vágni ennek az állításnak a leellenőrzésébe.

Egy szóval az a hely lenyűgöző volt, legalábbis számomra, ugyanis a csoporttársaim többsége még be sem tette oda a lábát. Mark se olyan sokat járt ott, ugyanis a szabadidejét mindig valami laborban, vagy egy csúcstechnológiás számítógép társaságában töltötte.

Lényeg a lényeg, hogy hosszas kutatás után rájöttem, hogy a fénykardok működtetéséhez használatos fénykardok működtetéséhez nem létezett túl sok megbízható írásos információ.

Végül a lelőhellyel kapcsolatban annyira jutottam, hogy a legerősebb és a legstrapabíróbb kristályok az egyes bolygók átlagos talajmagasságától a lehető legnagyobb távolságra találhatók. Ebből logikusan arra a megállapításra jutottam, hogy a különleges tárgyakat egy hegytetőn kell keresnem.

Miután összegeztem magamban az ismereteimet jöhetett a következő lépés, vagyis hogy felmérjem a környezetemet. Ennek céljából lassan körbefordultam. Amilyen szerencsétlen vagyok, pont egy végeláthatatlan füves puszta közepén landoltam.

Elővettem a térképemet, ami papírból készült, ugyanis semmilyen elektronikai eszközt nem hozhattunk magunkkal a vizsgára. Megpróbáltam beazonosítani a helyzetemet, de a rendelkezésemre álló adatokkal erre esélyem se volt.

A sikertelen kísérlet után sóhajtva eltettem a térképet, és azon kezdtem gondolkodni, hogy mitévő legyek.

Mivel minden irányban ugyanazt láttam, így a vak szerencsében bízva bármerre elindulhattam volna, de elhatároztam, hogy inkább a Képességgel próbálok meg egyről a kettőre jutni.

Behunytam a szemem, és annyiszor megpördültem a tengelyem körül, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy elveszítsem az irányérzékemet. Ez elég hosszú időbe telt, de sikerült elérnem, amit akartam.

A forgás után a zuhanás után eltölt viszonylagos rövid időn belül újra kinyúltam a Képességért.

Nehéz megmagyarázni, mit éreztem. Egyszerűen csak tudtam, hogy merre kell mennem. Ez annyira egyértelmű volt, mint hogy hogyan kell lépni, vagy lélegezni.

Tíz lépés után kinyitottam a szemem, és kényelmes kocogásra váltottam. Körülbelül egy óra múlva a távolban sötét formák kezdtek körvonalazódni, amikről később kiderült, hogy hegyek.

Még szerencsém is volt, mivel naplemente közben pont elértem egy kisebb erdőt, amin egy tisztavizű patakocska folyt keresztül. Ezt úgy állapítottam meg, hogy a tenyerembe vettem egy kis vizet, és megkóstoltam.

Boldogan vettem tudomásul, hogy kiönthettem a megmaradt állott vizet, és frissel újratölthettem.

A patakpart tökéletes táborhely volt, és a kezdődő félhomályra való tekintettel úgy döntöttem, hogy itt megállok éjszakára.

Ledobtam a hátizsákom az egyik fa mellé. Őszintén szólva jól esett megszabadulni a tehertől, amit hosszú-hosszú órák óta cipeltem.

Ezután nekiálltam tűzifát gyűjteni, ugyanis a Harminckettes éghajlatáról köztudott volt, hogy a nappalai az évnek abban a szakaszában, amiben most is voltunk kellemesek, de az éjszakái nagyon hűvösek, szelesek és esetenként viharosak is.

Mivel egy erdő közepén voltam, így nem kellett messzire mennem, hiszen minden fa alatt volt néhány lehullott száraz gally. Hamar összeszedtem egy kisebb tűzrakásra valót, és még gyűjtöttem is pluszban mellé, hogy hosszú ideig életben tarthassam a tüzet.

A tűzgyújtással szerencsére nem kellett bajlódnom, mert egy ismerősömtől sikerült szereznem egy doboznyi gyufát, ami már eléggé elavultnak számított, de a helyzetemben az sokkal fontosabb volt, hogy egy szemernyi elektronikát se tartalmazott.

Amikor már vidáman lobogtak mellettem a lángok, elővettem a hátiszákomból az egyik kétszersültemet, ami már eléggé száraz volt, mivel még anya csomagolta, de a konzerveket, és az egyéb tartósabb kajákat csak később akartam felhasználni.

Nosztalgikus hangulatú volt a tűz mellett üldögélni. Eszembe jutott az az időszak, amikor még négyen jártunk kirándulni. Apa vezetésével mindig énekeltünk a tűz mellett, és ezt a hagyományt a halála után is megtartottuk, de nélküle nem volt az igazi, és hallgatólagos beleegyezéssel azokat a dalokat sose énekeltük el, amiket ő tanított nekünk. Mindannyiunk számára túl fájdalmas lett volna.

Már nem is emlékeztem azoknak a daloknak a szövegére, amiket apa tanított, de a dallamukra nagyjából igen. Annak ellenére, hogy ezzel feltéptem a régóta gyógyulgató sebeket, dúdolgatni kezdtem az egyiket, mert így éreztem helyénvalónak.

Az alatt a néhány perc alatt olyan érzésem volt, mintha ő ott lett volna mellettem, és büszkén mosolygott volna rám, de sajnos a pillanat hamar elmúlt, és a helyét a gyakorlatias gondolkodás vette át, miszerint aludnom kell, mert másnap kemény napnak nézek elébe.

Hallgattam magamra, és előszedtem az egészen kisméretűre összehajtogatható speciális szálú hálózsákot, amit még valamikor Haroldtól kaptam. Volt ugyan egy olyan érzésem, hogy a csempészvezér nem a helyi áruházban vette, de ez az eszköz most tagadhatatlanul jól jött.

A félnapos kocogás után nagyon hamar álomba szenderültem.

Teljesen váratlanul ébredtem fel.

Körülöttem szinte koromfekete volt az éjszaka, ami azt jelentette, hogy a tűz kialudt, de volt egy olyan érzésem, hogy jelenleg nem ez jelentette a legnagyobb problémát, ugyanis ha én egyszer álomba merülök, akkor aztán csak reggel ébredek fel, és az felettébb különös volt, hogy az éjszaka közepén teljesen ébernek éreztem magam.

A zsigereimben éreztem, hogy baj lesz, ezért kibújtam a hálózsákból, villámgyors mozdulatokkal összehajtottam, majd elraktam a hátizsákomba. Amint ezzel végeztem, eleredt az eső.

Először csak apró cseppekben hullott, majd minden előzetes előjel nélkül ömleni kezdett, mintha kihúzták volna a dugót a hatalmas égi csapból.

Bosszúsan felvettem a hátizsákomat, és arra gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem is lehet. Sajnos az égiek úgy döntöttek, hogy rácáfolnak a megállapításomra, mivel a következő pillanatban azt tapasztaltam, hogy majdnem fellökött egy hirtelen jött széllökés. Szomorúan vettem tudomásul, hogy még villámlik is, mivel a hirtelen felvillanó fények félreismerhetetlenek voltak.

Nem tudom miért pont az általános fizikatanárom szavai ugrottak be az emlékezetembe, de mindenesetre hálás voltam értük még annak ellenére is, hogy nem sokat segítettek. Valami olyasmit magyarázott akkor, amikor még csak tizenhárom-tizennégy éves lehettem, hogy viharban sose álljunk fa alá, vagy nyílt síkterületre, szóval a helyzetem nem volt túl rózsás, ugyanis a közelemben csak fák és nyílt terület volt.

Választhattam, hogy vagy maradok az erdőben, ahol ugyanúgy ért az eső, ugyanis az itteni fák lombkoronája nem volt valami túl dúsnak mondható, ráadásul bármikor rám dőlhetett egy fa, vagy belém csaphatott egy kósza villám, vagy a pusztaság felé veszem az irányt.

A villámcsapás veszélye természetesen a síkságon is fennállt, csakhogy ott nem kellett volna a tereptárgyak miatt aggódnom, és a teljes energiámat a szél és a villámok ellen fordíthattam volna.

A döntés így nem is volt olyan nehéz.

Elindultam kifelé az erdőből, csakhogy nem arra, amerről jöttem, hanem a másik irányba. Az indokom erre az őrültségre csupán annyi volt, hogyha már úgyis haladnom kell, akkor miért ne jutnék közelebb a célhoz.

Beletelt egy rövid időbe, amíg kiverekedtem magamat az erdőből, ugyanis folyamatosan ügyelnem kellett a felém repkedő faágakra és egyéb tárgyakra, de egy-két karcolással megúsztam a dolgot.

Már éppen kezdtem bízni abban, hogy megúszhatom a vihart, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy az erdő szélétől körülbelül tíz méterre egy hatalmas szakadék tátong.

Szélcsendben, világosban, teljes energiával és a Képesség igénybevételével át tudtam volna ugrani, de viharban, sötétben és alapos alvás nélkül esélyem se volt.

Éppen kezdtem volna kétségbeesni, amikor hirtelen belém hasított a felismerés.

Óriási lehetőséget kaptam, ugyanis a szakadék elég mélyen volt ahhoz, hogy megvédjen a villámlástól, és ha szerencsém lenne, akkor még egy kiálló sziklapárkányon is meghúzhattam volna magamat.

Nem hiszem, hogy más bevállalt volna ekkora kockázatot, de szerencsére én én voltam, és nem okozott komolyabb problémát az, hogy komolyabb őröltséget kövessek el. Leát ismerve ez családi vonásnak számított.

Habozás nélkül előrerohantam, és belevetettem magamat a szakadékba.

Néhány másodperc után rádöbbentem, hogy a szakadék mély volt, méghozzá nagyon mély, de már nem visszakozhattam, és igazából nem is akartam.

Csak zuhantam a mélység felé, és közben úgy adtam át magam a Képességnek, mint még soha életemben. Az egész lényemet betöltötte, és egyszerűen csak tudtam, hogy nem eshet semmi bajom, ezért gondolkodás nélkül élveztem a szabadesést.

Nem tudom, hogy meddig lehettem ebben az állapotban. Talán csak néhány perc lehetett, de az is megeshetett, hogy több óra. Egészen addig tartott, amíg csak le nem érkeztem a szakadék mélyére, és meg nem éreztem, hogy a Képesség háttérbe vonult.

Nem emlékeztem arra, hogy mikor kezdtem el ösztönösen lassítani a zuhanáson, mivel biztos, hogy nem tudatosan adtam ki a parancsot, de talán jobb is volt így.

Nem gondolkodtam ezen tovább, mert más kötötte le a figyelmemet.

A hely, ahova leérkeztem egy barlang szája volt, de nem is akármilyené, ugyanis az egész fal fénylett. Ámultan közelebb léptem, és akkor vettem észre, hogy parányi, színtelen kristályok épültek bele a sziklafalba.

Olyan lenyűgöző látvány volt, hogy a szemem nem tudott betelni vele, és még többet akart, ezért megbabonázva közelebb léptem. Ekkor vettem észre, hogy az nem is barlang, hanem inkább egy széles alagút.

Mégis mit veszthetek alapon elindultam a természetesen kivilágított földalatti folyosón.

Talán egy kicsit aggódnom kellett volna, hiszen több ezer tonnányi föld lógott a fejem felett, és akár zsákutcába, vagy legrosszabb esetben egy mesebeli szörny karmába sétálhattam volna, de az aprócska kristályok minden félelmemet elvették, és a tudatalattim azt a talán nem is üzenetet szűrte le, hogy nem lesz baj.

Nem tudom pontosan, hogy meddig haladhattam a világító sziklafal mellett, de az biztos, hogy több órán át tartott. Volt néhány pillanat, amikor kiszakítottam magam a természet egyedi varázslatából, és komolyan elgondolkoztam azon, hogy talán biztonságosabb lenne, ha visszafordulnék, hiszen minden egyes méterrel nőtt annak a lehetősége, hogy itt halok meg, de a kíváncsiságom minden ilyen alkalommal továbbhajtott.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a falban lévő apró, világító kövek egyre nagyobb méreteket öltöttek, és a folyosó is tágulni kezdett. Ebből arra következtettem, hogy bármi legyen az utam célja, már a közelben jártam.

Ez néhány perccel később be is igazodott, amikor az alagút egy monumentális méretű barlangba torkollott, ami telis-tele volt különböző nagyságú kristályokkal.

A helyben nem volt semmi rendezettség, hacsak azt nem vesszük, hogy a közepén néhány nagyobb kristályon egy kisebb állt, ami sokkal fényesebben világított, mint a többi, és amihez foghatót még sohasem láttam.

Elbűvölten sétáltam oda hozzá, felemeltem a kezem, hogy megérintsem, amikor is egy centivel a felületétől valami visszatartott. Annak ellenére, hogy a különleges kő gyönyörűen fénylett, hidegséget sugárzott. Amikor kiterjesztettem az elmémet, visszariadtam a kristálytól, és biztos voltam benne, hogy a kinézete ellenére nem azt kerestem.

Hátráltam néhány lépést, és behunytam a szemem, hogy ne történjen meg még egyszer az, hogy csak egy hajszál válasszon el a rossz fénykard működtető kiválasztásához, ugyanis, ha egyszer elvégzed a procedúrát, akkor körülbelül egy évig nem teheted meg újra, mert van valami az emberi agyban, ami ezt megakadályozza.

Kinyúltam a Képességért, és hagytam, hogy az irányítsa a mozgásomat. A tudom érzékelte ugyan, hogy egy kellemesen meleg és hívogató tárgy felé haladok, de nem én adtam ki az utasításokat a végtagjaimnak. Pontosabban én adtam ki a Képesség irányításával, de ez körülbelül olyan, mint amikor a bábos mozgatja a marionett bábut.

Attól függetlenül, hogy a szemem csukva volt, amikor arra került a sor, első próbálkozásra megfogtam a bennem rejlő Képesség által kiszemelt darabot. Amint megvolt a testi kontaktus, úgy nyúltam az elmémmel a kristály felé, mintha egy ember agyába akartam volna behatolni.

Egy nagyon erős védőpajzsba botlottam, de nem adtam fel, hanem minden erőmmel és ügyességemmel bombázni kezdtem. Annyira nagy erőfeszítésbe került, hogy a testi mozdulatlanságom ellenére izzadni kezdtem, és arcomon verejtékcseppek peregtek le.

Már-már eljutottam arra a pontra, hogy inkább feladom, mielőtt elájulnék, de ez nem lett volna rám jellemző, hiszen az őrültségek elkövetésére való hajlamon kívül a makacsság is családi vonás volt, és nem akartam pont az eddigi életem egyik legfontosabb pillanatában megtörni, ezért újult erővel folytattam a csatát.

Egy bizonyos idő után szédülni kezdtem, de mivel már korábban megmakacsoltam magam, ezért nem foglalkoztam vele. Nem lehettem túl messze az eszméletvesztéstől, de még utolsó erőmmel bevittem egy erős találatot az egyik repedésbe, és hatalmas örömmel nyugtáztam, hogy a pajzs szilánkokra hullott.

Ebből új erőt merítettem, és ezúttal akadály nélkül belemerültem a kristály lényegébe.

Óriási melegség töltötte el az egész testemet. Egyszerűen leírhatatlanul fantasztikus volt az az érzés, amíg a kristály elemezte ki a belsőmet, ami alapján majd fel fogja venni a színét. Bármennyi időt el tudtam volna így tölteni, de a melegség egy idő után visszavonulót fújt, majd teljesen eltűnt, és csak a lehűlő fénykard alkatrész maradt a kezemben.

Az futott át az agyamon, hogy már csak ki kell nyitnom a szemem, és meglátom a színét.

Őszintén bevallom, hogy féltem egy kicsit, de ez már teljesen mindegy volt, hiszen a végeredmény már megszületett.

Lassan felemeltem a szemhéjaimat, és lepillantottam a kezemben tartott tárgyra.

A látványra határtalan boldogság töltött el, ugyanis a kristály zöld volt, ami a három legritkább fénykardszín közé tartozott.

Az első ámulat után alaposabban is szemügyre vettem a kristályt.

Nem csak a színe számított különlegesnek, hanem az alakja is, mivel az gömbölyű volt, és ilyenről még csak nem is hallottam.

Miután kigyönyörködtem magam a kristályomon, elraktam az újdonsült tulajdonomat a legbiztonságosabb zsebembe, majd körülnéztem, hogy a barlangnak van-e másik kijárata azon kívül, amin én átjutottam, de nem volt.

Sóhajtva vettem tudomásul, hogy nincs rövidebb út, és arra kell mennem, amerről jöttem, de ha a zsebemben lapuló kristályra gondoltam, akkor mosolyogva megállapítottam, hogy a kerülő maximálisan megérte.

Már indultam volna, amikor valami hangosan felmordult, és csak a zavart körülnézés után kapcsoltam, hogy az a valami a gyomrom volt.

Vigyorogva nyugtáztam, hogy az izgalmak még el sem múltak teljesen, és én máris a hátizsákomba csomagolt elemózsiára gondoltam, de hát végül is már minimum fél nap telt el azóta, hogy utoljára folyadékot vagy táplálékot vettem magamhoz.

Letelepedtem tehát az egyik fényesebb és nagyobb kristály mellé, majd elővettem a kulacsomat, valamint az egyik konzervet, hogy biztosítsam az energiapótlást az alaposan megdolgoztatott testemnek és elmémnek.