10. fejezet

Miután elváltam Matt-től, az utam egyenesen a Telepre vezetett vissza, ahol visszaadtam Perrynek a deszkáját, amit természetesen Larry köszönt meg, mielőtt még a bátyjának lett volna ideje kinyitni a száját.

Ezen aztán vitatkozni kezdtek, amin persze én jól elszórakoztam néhány percig, majd hazaindultam.

Ennek több oka is volt. Az első az, hogy majd kilyukadt a nyomrom, és semmi pénz nem volt nálam, a második pedig az, hogy anya kiakadt volna, ha egész nap haza se dugom a képem, ugyanis azt terveztem, hogy az egész napomat az F.F. főhadiszállásán vagy esetleges küldetésekkel töltöm, mivel hála a büntetésemnek már egy ideje nem jártam ott, és kezdett felhalmozódni a munka.

Útközben egyfolytában azon járt az agyam, hogy elmondjam-e anyának ezt a Képesség dolgot, vagy sem.

Jó lett volna megosztani ezt vele, hiszen halványlila gőzöm sem volt arról, hogy ez mégis milyen mellékhatásokkal jár, és ő azért mégiscsak több éve élt ezen a világon, mint én, ergo neki több tudása kellett erről, hogy legyen, mint nekem.

Ellenérvként viszont ott volt az, hogy valószínűleg a te érdekedben teszem címszóval elhurcolt volna valamelyik regisztrációs irodába, ahol aztán nagyot néztek volna, hogy már jóval elmúltam tizenhét, amikor először használtam a Képességet. Amúgy tudomásom szerint ezzel világrekordot állítottam fel, azért elég nagy volt az esélye annak, hogy a Képességem leltárba vétele után megfigyelnének, aminek egyenes következménye lenne, hogy meghatározhatatlan időre hanyagolnom kéne az F.F.-et, amihez nagyon nem fűlött a fogam, hiszen én voltam a vezetője, és nem akartam abbahagyni a küzdelmet az elveimért.

Végül arra a döntésre jutottam, hogy egyelőre nem szólok a tegnap estefelé történtekről senkinek, aztán majd meglátom, mi lesz.

Azzal viszont tisztában voltam, hogyha már egyszer van Képességem, akkor azt képezni kéne, és nem hagyni kárba veszni, de szerencsére nem kellett ezen tovább filóznom, ugyanis mire ideig eljutottam gondolatban, addigra hazaértem.

A kapu és a bejárati ajtó nyitva volt, ami azt jelentette, hogy anya szokásához híven még otthon volt. Ennek ellenére szó nélkül levágtam a deszkámat az előszobába, és a nappalin átvágva egyetlen nyikkanás nélkül a konyhába siettem.

Ott kezet mostam, ami kábé annyiból állt, hogy bevizeztem a kezem, rányomtam egy kis bőrbarát mosogatószert az elektronikus adagolóból, aztán leöblítettem, és ennyi.

Ezután kinyitottam a hűtőt, ás matatni kezdtem benne. Egy kis kutatás után találtam maradék gyorskaját, amin meglepődtem, ugyanis én biztos, nem rendeltem, Leo már egy hete elment vizsgázni valamelyik másik bolygóra, szóval csak anya maradt, ami elég fura volt, mivel ő mindig azt hangoztatta, hogy ezek a fajta ételek milyen egészségtelenek.

Ezután hirtelen jelzett az évek során kifejlődött hatodik érzékem, ami miatt habozás nélkül hasra vágtam magam. Még épp időben, ugyanis a fejem fölött egy golyó süvített el, amitől az adrenalin szintem az egekbe szökött, majd újra visszaállt normálisra, mivel a konyhába nem egy rendőr, katona, bérgyilkos vagy terrorista lépett be, hanem az anyám.

- Te vagy az? – kerekedett el a szeme döbbenten, és látszott rajta, hogy az alatt, amíg beszélt csak úgy cikáztak a gondolatok a fejében, mintha valami létfontosságú dolog történt volna, de ez csupán néhány másodpercig tartott, és utána visszaváltozott az arckifejezése a szokásosra. – Máskor igazán köszönhetnél. Majdnem elájultam félelmemben, mert azt hittem, betörő vagy – méltatlankodott.

- Ha valaki panaszkodhat itt, akkor az én vagyok. Nem téged lőttek le majdnem – válaszoltam, miközben feltápászkodtam a földről. Az alapjáraton zöld pólómat narancssárga foltok díszítették, mivel pont a kajára estem.

- Csak kábító lövedék volt – közölte sértetten.

Már nyitottam volna a számat, hogy visszavágjak, de aztán mégsem tettem, mivel egy másfajta gondolat fészkelte be magát a fejembe, amire azon nyomban rá is kérdeztem.

- Honnan van neked fegyvered? – kérdeztem tőle gyanakvóan a kezében tartott sugárvetőre bökve.

- Az esetleges betörők ellen tartogattam.

Valahogy nem győzött meg ezzel, ezért tovább faggatóztam.

- Fegyvertartási engedély?

Oké, ez a kérdés elég álszent volt, mivel a szobámban egy rejtett rekeszben elég szép számú fegyvert tartottam, amikhez természetesen nem volt engedélyem, hiszen lányoknak húszéves kor alatt, sőt még a fölött is csak nagyon kivételes esetekben adnak ki. A fiúknak bezzeg már akkor lehetett, amikor betöltötték a tizenhatot, ami újabb példa volt arra, hogy mennyire esendőbbeknek és értéktelenebbeknek tartják a nőket. Komolyan, mintha nekünk nem lett volna ugyanolyan jogunk megvédeni magunkat.

- Igazából Lucáé volt, és miután meghalt, nem volt szívem kidobni – fátyolosodott el a tekintete, mint mindig, amikor apáról volt szó.

Alapos pillantást vetettem a fegyverre, és csalódottan állapítottam meg, hogy anya valószínűleg igazat mondott, mivel a pisztoly körülbelül tizenöt-húsz évvel ezelőtti modell volt. Sajnáltam, hogy így történt, mivel ezzel semmivel nem jutottam előrébb abbéli sejtésemben, hogy az anyám nem az a szelíd tanárnő, mint akinek mutatja magát, viszont maradt egy kis reménysugár, mert nem tudtam nem észre venni, hogy milyen rutinosan tartotta a fegyvert.

- Neki ez mire kellett? – érdeklődtem kíváncsian, mert az apám múltja talán még anyáénál is jobban érdekelt.

- Mint a legtöbb fiú, ő is olyan hamar megszerezte a fegyverviselési engedélyt, amilyen hamar csak lehetett, és miután összeházasodtunk, biztonsági okokból mindig tartott egy sugárvetőt itthon.

A válaszát hallva csalódottan felsóhajtottam, mivel ebből nem tudtam meg túl sokat a halott szülőmről. Ez természetesen anya figyelmét se kerülte el, de nem szólt róla semmit.

- Öltözz át, aztán adok pénzt ételre, amit megvehetsz munkába menet – terelte el a témát, majd lerakta a lézerpisztolyt az étkezőasztalra, és nekiállt, hogy eltakarítsa a gyorskaja-maradványokat a csempéről, amivel egyértelműen jelezte a beszélgetés végét.

- Ma túlóráznom kell, ezért utána valószínűleg ottmaradok Wyattnél – válaszoltam visszafordulva a konyhaajtóból.

- Rendben – adta meg meglepően könnyen az engedélyt anya. Fogalmam sincs, mi ütött belé, hogy hirtelen ilyen engedékeny lett, de úgy döntöttem, hogyha már valami különös módon így van, akkor kihasználom az alkalmat.

Apropó munka. Azt hiszem, hogy erről még csak említést sem tettem. Ez igazából csak egy fedő sztori volt amiatt, hogy az F.F.-nek minél jobban elrejtett főhadiszállása lehessen, de kezdem az egészet a történet elejéről.

Amikor néhány haverral együtt megegyeztünk abban, hogy létrehozzuk a Felvilágosult Fiatalok szervezetét, mindannyian egyetértettünk abban, hogy kell valami hely, ahol titkos megbeszéléseket folytathatunk, és elrejthetjük a szükséges cuccokat.

Ezen sokáig gondolkodtunk, és borzalmasabbnál borzalmasabb tervek jutottak az eszünkbe. Valamelyik félőrült srác még azt is felvetette, hogy a csatornában húzzuk meg magunkat. Végül a legidősebbikünk, Wyatt Steinhart jött rá a megoldásra.

Sok kutatás után felfedezte, hogy az Anyabolygó fővárosa egy nagyon ősi, másik városra épült, aminek a nagy része teljesen eltűnt, de azért néhány járat, és a nagyobb, egyben masszívabb termek megmaradtak. Mindannyiunk számára egyértelmű volt, hogy ezen titkos helyek valamelyikét kell felhasználnunk, csak azt nem tudtuk kitalálni, hogy hogy álcázzuk, mivel azért elég feltűnő lett volna, hogy egy nagyrakásnyi tini bemegy egy házba, aztán hosszú-hosszú órákra felszívódnak az épületből.

Wyatt ötlete merész volt, de vitathatatlanul zseniális, ugyanis azt találta ki, hogy nyissunk egy klubot egy feltűnő helyen, ahol mindenki láthatja. Egyhangúlag megszavaztuk a tervét.

Az elhatározást tett követte, és a közösen összedobott pénzből, vagyis a dúsgazdag barátaink zsebpénzéből megvettünk egy épületet a főváros közepén, amiben teljesen biztosak voltunk, hogy van alatta titkos terem.

Beletelt néhány hónapba, amíg megtaláltuk a rejtett átjárókat, és átalakítottuk a helyet igényes szórakozóhellyé, de csak sikerült. Ezután természetesen engedélyért folyamodtunk a hatóságokhoz, aki hosszas vizsgálat után egy szemernyi gyanakvás nélkül megadták a működési engedélyt.

Így tehát megnyílt a Lézerfény nevet kapott klub, ami rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert a városban, és egy csomó olyan tini látogatta, akiknek a legutóbbi egységes évnyitóig fogalmuk sem volt az F.F. létezéséről, és a többségük azóta már el is felejtette, vagy ha nem, akkor csak nem foglalkozott vele.

Röviden és tömören körülbelül ennyi a főhadiszállás története.

Anya utasítását követve átvettem a pecsétes pólómat a szekrényemben talált legfelsőre, ami egyébként kék, mintanélküli volt.

Ezután lelkiismeretlenül elvettem anyától a megígért pénzt annak ellenére, hogy a klubban akartam enni, mivel ott az alkalmazottaknak ingyen lehetett.

Miután elköszöntem, a lehető legnagyobb sebességgel és a lehető legrövidebb úton közelítettem meg a Lézerfényt.

Egy alkalommal kiszúrt magának egy rendőr, ami amúgy nem volt ritka, és üldözőbe vett, de ezt hamar észrevettem, és néhány sikátor átvágása után sikeresen leráztam.

A klub előtt néhányszáz méterrel lelassítottam, és normál tempóban fejeztem be az utat.

Mivel még csak tíz óra körül járt az idő, rajtam kívül csak öt-hat ember lézengett az első helyiségben, amit egyébként ilyen időpontokban kávézónak használunk, hogy legyen okunk minden időpontban nyitva tartani.

A belsőbb termek, vagyis az igazi, belépődíjas klub ajtajánál álló fizetett kidobóember szó nélkül beengedett, mivel egy év alatt, mióta a hivatalos tulajdonos, a nagykorú Wyatt alkalmazta, megjegyezte, hogy ott dolgozok.

Arról ugyan még mindig nem szokott le, hogy néha-néha levetkőztető pillantásokat küldjön felém, de sajnos ez ellen nem tehettem semmit, mert gyanút keltettem volna azzal, ha nekimegyek, és legyőzök egy nálam háromszor akkora, és elviekben ugyanennyivel erősebb férfit.

Bent a teremben az éppen ügyeletes Haileyn kívül senki nem tartózkodott. A szemüveges, barna hajú lány éppen olvasott, de a belépésemkor azonnal felemelte a fejét, ami mutatta, hogy elég éber, de azonnal le is eresztette, amikor meglátta, hogy csak én vagyok az.

Köszöntem neki, amire csak egy biccentéssel válaszolt. Láthatóan nagyon érdekelte az a romantikus limonádé, amit éppen olvasott, ezért nem is zavartam tovább.

Átvágtam a szobán, és a végén egy ujjlenyomatra működő elektronikus ajtóba ütköztem. Ráhelyeztem a tenyerem az ajtó melletti táblára, amire szabaddá vált számomra az út a személyzeti részre.

Ott átvágtam egy nappaliféle közlekedőn, és egyenesen a raktárhelyiség felé vettem az irányt.

A raktárban tartottuk az univerzumban létező legális buli kellékek mindegyikét, és a szórakozóhely működtetéséhez és takarításához szükséges összes tárgyat.

A raktár végén, a lufik mögötti részen díszítve volt az egész fal, és bizonyos minták megnyomása, majd hangazonosítás után nyílt meg a titkos átjáró.

Mint mindig, most is habozás nélkül léptem be, megszokásból hátrafordultam, hogy lássam nem mondott-e csődöt az elektronika, és megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy ez nem következett be.

A szokásos, nesztelen ragadozólépteimmel sétáltam végig a három éve felújított földbarna színű folyosón, ahol egyébként több kamera is el volt rejtve arra az esetre, ha valakinek sikerülne idáig behatolnia. Mellesleg ha ez megtörténne, akkor váratlanul életbe léptethetnénk a lézeres biztonsági rendszert, ami enyhén szólva icipicit megsütné a szerencsétlen betörőt.

Az átjáró végén a közeledtemre hangtalanul feltárult az ajtó, amin pillanatnyi lassítás nélkül léptem be.

Egy hatalmas, élénksárga terembe értem, ahol mindenfelé íróasztalok álltak modern számítógépekkel, ami akár iroda benyomást is kelthetett volna, ha az átellenes falba nem lett volna beépítve egy óriási képernyő, és előtte nem lett volna egy repülőtérire emlékeztető irányítókonzol.

Középen egy kerek asztal állt, ami éppen tele volt rakva mindenféle csúcstechnológiás alkatrésszel és szerszámmal, ami fölé természetesen a szervezet két főzsenije Charles és Veronica hajolt. Egyébként rajtuk kívül senki más nem tartózkodott a bázison.

- Sziasztok! – köszöntem nekik, amikor melléjük értem, amire mindketten meglepődve ugrottak fel.

- Muszáj ezt csinálnod? – méltatlankodott a fekete hajú, vékony, topmodellként kinéző Vera.

– A frászt hozod ránk – tette hozzá a szemüveges, fekete hajú, tizenhat éves, szeplős Charles.

- Bocs – vontam meg a vállam nemtörődően. – Min dolgoztok?

- Részecskekicsinyítőn – közölte Vera -, de még nagyon a kezdeteknél vagyunk, és szerintem beletelhet néhány évbe, amíg sikerül megalkotnunk, de szerintem több is lesz annál.

- Akkor mért gyötritek magatokat ezzel?

- Természetesen azért, mert hatalmas tudományos áttörés lenne, és mert ez nagy kihívást jelent.

- Ti tudjátok. Van valami érdekes hír? – váltottam témát.

- Nézzük csak – gondolkozott el Charles, miközben feljebb tolta a szemüvegét az orrán. – A Hármason sikeresen végrehajtottak egy betörést a központi épületbe, ahol félreérthetetlen nyomát hagyták az F.F. létezésének, és megszerezték az ottani akták másolatait. A titkosítottakat is. A Hatoson pedig felvették azt a srácot, akiről már korábban tárgyaltunk. Azt hiszem, hogy ennyi lenne – fejezte be a jelentést.

- Nincs valami terepmunka, amit végre kéne hajtani?

- Talán van egy, bár nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne belevágni – vette át a szót Veronica.

- Miről van szó? – érdeklődtem kíváncsian. Ez már ennyiből is izgalmasnak hatott.

- Az egyik csak férfitagokból álló maffiaszervezet kihívást intézett hozzánk, miszerint nem vagyunk képesek megtalálni a főhadiszállásukat, betörni oda, és otthagyni egy lila kendőt, amire rá van írva a szervezetünk neve.

- Ez erőfelmérésnek hangzik – tűnődtem el.

- Az is – erősítette meg a barátnőm. – Egyébként a Viperákról van szó, és már azóta tisztában vagyunk a bázisuk pontos helyzetével, amióta létrehozták – tette hozzá büszkén.

- Jól hangzik.

- Te eszednél vagy? Hírhedtek a kegyetlenségükről és a profizmusukról. Ki tudja, mit művelnének veled, ha elkapnának.

- Tisztában vagyok vele.

- Akkor miért vágsz bele mégis?

- Ugyanazért, amiért te meg Charles a részecskegyorsítóba. Mert szeretem a kihívást.

- Ez teljesen más. Mi nem kockáztatjuk az életünket, te viszont igen.

- Szerintem viszont nem az – tartottam ki makacsul az álláspontom mellett. – Ha sikerül véghezvinnem, akkor tisztelni fognak minket, ráadásul túl kevés adrenalinfröccsben volt részem az elmúlt hetekben – hazudtam szemrebbenés nélkül. Igazából pont azért ragaszkodtam ehhez a küldetéshez, hogy egy rövid időre kiverhessem a fejemből a zuhanást és a Képességet. – Megcsinálom, és kész – zártam le a témát.

Vera erre forgatta a szemét, és a kijárat felé indult.

- Hova mész? – kérdeztem értetlenkedve, hiszen ő már ismert annyi ideje, hogy ne sértődjön meg ilyeneken.

- A raktárba lila kendőért – válaszolta, majd csak úgy magának halkan hozzátette, hogy őrült, amire szélesen elvigyorodtam.

Nagyon-nagyon sajnálom a sok kihagyást, de csak sikerült megírnom :)