12. fejezet

Elég nehéz dolog elmondani, hogy mit éreztem, amikor megláttam anya arcát, hiszen az alapszituáció is elég extrém volt, nemhogy ami kiderült róla. Mármint nem olyan mindennapi dolog, ha az ember anyjáról kiderül, hogy ő a bő húsz évvel ezelőtt felszívódott Fehér Harcos. Erre a következtetésre a kardja színéről jutottam, amit tuti, nem a sarki vegyesboltban vett, mivel fénykardja amúgy sem volt túl sok embernek, ráadásul tudtommal fehér színűt a Fehér Harcoson kívül senki nem birtokolt. Ja, meg persze az is megerősítette a gyanúmat, hogy se én, se Faltam nem vette észre, plusz még az energiakitörésemet is sikerült átvészelnie mindennemű sérülés nélkül. Természetesen a hófehér ruhája - már amennyi látszott belőle -, is megerősítette a feltevésemet.

Anya arcáról semmit nem tudtam leolvasni, amin annyira nem is csodálkoztam, hiszen az újonnan kiderült Képessége segítségével nagy volt a valószínűsége annak, hogy könnyedén el tudta rejteni az érzelmeit.

Szótlanul figyeltem, ahogy kihúzta a pengéjét a halott Vipera vezér testéből, majd miután kellőképpen idegeimre ment a csönd, megtörtem.

- Te most komolyan megölted? – tettem fel egy meglehetősen ostoba kérdést, de mentségemre szóljon, hogy ami még eszembe jutott, annak a kitárgyalására nem felelt meg a jelenlegi tartózkodási helyünk.

- Hidd el, nem vesztett vele sokat az univerzum!

Igazából ebben egy másodpercig se kételkedtem, csak elég fura volt, hogy az egyébként szelídnek tűnő anyám képes volt megölni valakit. Jó, mindig is tudtam, hogy nem az az ártatlan, jótevő angyal, akinek mindenki hitte, de ez azért nekem is sok volt egy csapásra.

Idegesítő módon nem voltam rá dühös, amiért ennyi éven át eltitkolta a múltjának eléggé jelentős lényét, pedig ennél jóval kisebb dolgok miatt is könnyedén ki tudtam bukni. Egyszerűen csak kíváncsi voltam az indítékaira, és ezernyi kérdést akartam feltenni neki, de előbb el szándékoztam tűnni erről a nem túl barátságos helyről, ahol minden utamba kerülő megölt volna.

- Tudom, hogy most jó sok kérdésem lenne, de inkább otthon tedd fel őket – visszhangozta anya a gondolataimat. – Van nálad bomba, gránát vagy ilyesmi?

- Minek az neked? – kérdeztem tőle gyanakodva.

- Természetesen azért, hogy eltüntessem az esetleges szemtanúkat, akik láthattak téged miután tönkrement a ruhád álcája, és hogy ne derüljön ki, hogyan halt meg ez a férfi. - Mutatott Faltamra, miközben úgy magyarázott, mintha még mindig az a kislány lennék, akit meg kell tanítani, hogyan kell befűzni a cipőfűzőjét. A különbség csupán annyi volt, hogy azóta több mint tíz évet öregedtem, és hogy mellékesen épp egy tömeggyilkosságról cseverésztünk.

- Jó, de mi van, ha ártatlanok is meghalnak? – kotortam elő az övem egyik nagyobb zsebéből egy kicsi, ámde annál veszélyesebb hődetonátort. Ez kivételesen nem F.F.-es fejlesztésű volt, hanem a feketepiacon szereztem. A kis mérete miatt csak méregdrágán tudtam megvenni, és rátalálni se volt valami könnyű.

- Az épületben csak hétpróbás, mocsok Viperák tartózkodnak. Az Anyabolygó a jelenlétük nélkül is tovább fog forogni.

Úgy döntöttem, arra inkább nem kérdezek rá, honnan tud a Viperákról, de abban tökéletesen biztos akartam lenni, hogy egy szobalány, vagy takarító se tartózkodott a palotanagyságú épületben.

- Honnan vagy abban olyan biztos, hogy egy ártatlan se tartózkodik az épületben, vagy annak a közelében?

- Ha mindenképpen tudni akarod, a teljes területet letapogattam a Képességgel – válaszolta bosszúsan.

Oké, kicsit gáz, hogy erre nem jöttem rá, de még szoknom kellett a gondolatot, hogy az anyám a Fehér Harcos, aminek következtében óriási hatalommal rendelkezett.

- Mennyire állítsam az időzítőt?

- Öt percnek bőven elégnek kell lennie – válaszolta magabiztosan. Őszintén szólva ebben kételkedtem, de nem akartam húzni az időt a vitatkozással, meg még az is megeshetett, hogy neki Fehér Harcosként esetleg, (de tényleg csak esetleg) szélesebb a menekülési repertoárja, mint az enyém.

Néhány csavarással beállítottam az időt, aminek a robbanásig el kellett telnie, majd óvatosan a holttestre helyeztem a detonátort.

- Tűnjünk el innen, mert nincs kedvem füstölgő hamuvá válni – közöltem anyával. Ő válaszul karon ragadott, és az ablak felé húzott. Mielőtt odaértünk volna, az övére kapcsolta a fénykardját.

- Várj egy pillanatra! – torpantam meg. – Mi van Faltam kardjával? – utaltam a néhai férfinak a még mindig bekapcsolt állapotban lévő fegyverére, ugyanis köztudott volt, hogy a fénykardok hírhedten strapabíróak.

- Az csak egy tákolmány. Biztos, megsemmisül a robbanás következtében. Ezt a színe és a tulajdonosa gyengesége is megerősíti – horkant fel megvetően.

Magamban azért nem teljesen értettem egyet, hiszen ahhoz képest, hogy a Képességhasználók többsége nem tudott felemelni egy plüssállatnál nagyobb és nehezebb dolgot, Faltam elég szépen a falhoz vágott, és ott is tartott. Az energiakitörésemet is túlélte, bár mondjuk igaz, ami igaz ő is randizott a fallal, és anyát se vette észre, ami végül végzetessé vált a számára.

Körülbelül idáig jutottam a töprengésben, amikor arra eszméltem, hogy anya kirántott maga után az ablakon, ami figyelmeztetés nélkül azért eléggé szemét dolog volt tőle.

Furcsamód nem kezdtünk el zuhanni, de még csak lassan ereszkedni se, hanem egyenesen a kerítés felé lebegtünk. Olyan érzés volt, mintha csak álltam volna, és a szél csak simán ostromolt volna azzal a különbséggel, hogy nem éreztem szilárd talajt a lábam alatt, ami azért elég kiakasztó volt, főleg azért, mert a jelenlegi helyzetemben teljesen tehetetlen voltam, és azt nagyon utáltam, ha nem szólhattam bele az események alakulásába.

Repülés közben, már ha ezt annak lehetett nevezni, anya végig erősen szorította a karomat, és valami mást is csinálhatott, mert különös sistergést, vagy nem is tudom mit éreztem a levegőben. Az őrök különös módon nem vettek észre minket, bár az a tény, hogy abban a magasságban, ahol mi repültünk éjszakai sötétség volt, és az is biztos, hogy az őrök álmukban sem számíthattak arra, hogy valaki ki akar jutni az épületből és nem be, ráadásul ezt a fejük fölött akarja megvalósítani.

A kerítés átellenes oldalán, biztonságos távolságban ereszkedtünk le a földre. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor végre szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Nem mintha nem bíztam volna anya Képességében, de azért mégiscsak jobb volt, hogy én voltam az ura a saját testemnek.

- Fogd a deszkádat, és menjünk! – adta ki anya az utasítást.

Ekkor vettem észre, hogy pont azon a helyen voltam, ahol elrejtettem a légdeszkámat. Elég dühítő volt belegondolni, hogy anya valószínűleg azóta követhetett, hogy kitettem a lábamat otthonról, és bennem még csak a gyanú árnyéka se merült fel.

Levettem az álcázást a deszkámról, a hónom alá csaptam a mini járművemet, és visszafordultam anyához. Elég fura volt, ugyanis az utcai megvilágításban látszott, hogy már nem a fehér cuccát viselte, hanem a szokásos öltözetét, vagyis szoknyát és valami diszkrét felsőt. Ez azért volt megdöbbentő, mert csak néhány másodpercre fordultam el, ami ugyebár nem elég egy teljes átöltözésre, pluszban meg még semmiféle tartó nem volt nála, amibe belerakhatta volna a Fehér Harcos felszerelését.

Már éppen nyitottam a számat, hogy erre rákérdezzek, mégis hogy a fenében csinálta, amikor hatalmas durranásszerű hang hallatszódott, majd egy óriási lángoszlop tört fel ott, ahol korábban Michael Faltam ezredes háza állt. A robbanás akkora mértékű volt, hogy még itt is megcsapott minket egy minimális mennyiségű hőhullám.

Elképesztő látvány volt, főleg úgy, hogy én állítottam be azt a bombát. Na, nem mintha piromániás lettem volna, vagy büszke lettem volna rá, vagy ilyesmi, hiszen több ember is életét vesztette. Igaz, hogy mindannyian sokszoros gyilkosok voltak, és megérdemelték a halált, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy gyilkossá váltam.

- Az első alkalom a legnehezebb, bár ez nem ugyanolyan, mintha a saját kezeddel ölted volna meg őket, de idővel majd megtudod, milyen is az.

- Hogy érted azt, hogy megtudom? – kaptam fel a fejemet, ugyanis nem szerepelt a terveim között a bérgyilkossá válás. - És mégis hova tüntetted a korábbi ruhádat és a fénykardodat? – tettem fel azt a kérdést, amiről korábban elvonta a figyelmemet az épület felrobbanása.

- Majd otthon válaszolok a kérdéseidre. Ha külön megyünk, az gyorsabb és biztonságosabb lesz – mondta, azzal már fel is szívódott.

Bosszúsan bámultam néhány pillanatig azt a helyet, ahol korábban állt, és elhatároztam, hogyha mást nem is, de ezt a trükköt biztosan meg fogom tanulni tőle.

Hazafelé azon gondolkoztam, hogy vajon mi várhat rám otthon. Igaz, anya a Viperák főhadiszállásán nyugodtnak tűnt, és egy megjegyzést se tett arra, hogy majdnem megöltem magamat, amit akár pozitív előjelnek is lehetett volna venni, de én pesszimistán inkább vihar előtti csendnek asszociáltam. Az ép idegállapotom érdekében úgy döntöttem, hogy jobban járok, ha nem tépelődöm ezen.

Figyelemelterelés céljából maximum sebességre gyorsítottam, és minimális lassítással lavíroztam a forgalmasabb utcákon a járművek között. Szerencsére egy zsaru se szúrt ki magának, így problémamentesen sikerült hazaérnem.

Otthon a bejárati ajtó automatikusan kinyílt előttem, ami azt jelenthette, hogy amikor anya utánam jött, elfelejtette bezárni, vagy azt, hogy már hazaért, ami azért kissé hihetetlennek tűnt, mivel én a légdeszkámmal a lehető legnagyobb sebességgel és legrövidebb úton tettem meg a halott ezredes, és a mi házunk közötti távolságot. Mindenesetre bezártam magam mögött az ajtót, hiszen anya úgyis ki tudta nyitni.

Az előszobában lerúgtam magamról a cipőmet, és a deszkát a falnak támasztottam, majd automatikusan a nappali felé vettem az irányt, de amikor beléptem, azt kívántam, hogy bárcsak ne tettem volna, ugyanis elég félelmetes látvány tárult elém.

Anya ott állt a nappali közepén ugyanabban a ruhában, mint amiben akkor volt, amikor elváltunk egymástól. Na, kábé itt ért véget a hasonlóság az akkori és a mostani kinézete között, mivel olyan dühösen és fenyegetően nézett rám zöld szemeivel, hogy önkéntelenül hátráltam néhány lépést. Ennek a gyilkos tekintetének csak annyi előnye volt, hogy megtudtam, kitől örököltem, de ez a tudás nem érte meg ennek az égető tekintetnek az elviselését.

- Mégis mit képzeltél? – üvöltött rám dühösen. Még soha nem láttam kijönni a sodrából, ezért ez fokozta az amúgy is félelmetes helyzetet. A kérdése kétségtelenül költői volt, ugyanis folytatta az üvöltözést. – Az egy dolog, hogy deszkázni jársz, szemtelen vagy a tanáraiddal, csempészekkel barátkozol, és létrehoztál egy illegális szervezetet, amiben most is aktívan közreműködsz, de azt már nem vagyok hajlandó szó nélkül lenyelni, hogy majdnem megölted magadat.

Durva volt hallgatni, ahogy ordítozott, ugyanis még sose tette ezt velem, és a hideg futkározott tőle a hátamon. Miután kimondta, hogy majdnem megölted magadat, keresztbefonta a karjait a mellkasa előtt, és szótlanul, kivesézően méregetett. Nyilvánvalóan a válaszomra várt, de az is megeshetett, hogy csak ki akart készíteni idegileg.

A probléma nem az volt, hogy megfélemlített a szülői tekintély, amit még sosem éreztem ekkora intenzitással fölém tornyosulni, és emiatt nem szólaltam meg, hanem az, hogy nem tudtam eldönteni, mivel kezdjem.

Először is ott volt az, hogy az összes titkomról tudott, és még csak soha említést se tett róla. A legrosszabb az volt, hogy az F.F.-ről is tudott, ugyanis azt titkoltam a legjobban. Jobban belegondolva logikus volt, hogy tudott róla, hiszen az ő Képességével is trükkjeivel biztos, ki tudta olvasni az agyamból az infókat, bármennyire is erős védelmet építettem fel. Az ő szempontjából nézve érthető volt, hogy turkált a gondolataimban, hiszen felelősséggel tartozott értem. Elég dühítő volt, hogy ezt megértettem, mert hát mióta is kezdtem el belegondolni magamat mások helyzetébe. Ettől függetlenül persze bántott, hogy a megkérdezésem nélkül behatolt a privát szférámba.

Másodszor is a szemére akartam hányni, hogyha nem tetszik neki, amit csinálok, akkor mégis miért hagyta, de erről hamar letettem, ugyanis egy sokkal felháborítóbb dolog vonta magára a figyelmemet. Ez nem volt más, minthogy nem azt mondta, megöletted magad, hanem megölted magad, ami azért teljesen mást jelentett. Egyszerű nyelvbotlás is lehetett volna, de volt egy olyan érzésem, hogy direkt mondta, amit mondott, ezért úgy döntöttem, először ezt teszem szóvá.

- Mégis hogy érted azt, hogy majdnem megöltem magamat? Bármennyire is meglepő, meg sem fordult a fejemben az öngyilkosság gondolata, de te ezt biztosan tudott – tettem hozzá epésen.

- Te tényleg nem tudsz róla? – higgadt le anya egyik pillanatról a másikra tökéletesen figyelmen kívül hagyva a sértőnek szánt megjegyzésemet.

- Miről? – ráncoltam össze zavartan a homlokom, mivel halványlila gőzöm sem volt arról, hogy miről beszélt.

- El sem hiszem, hogy nem tudod – sóhajtotta lemondóan, majd leült a kanapéra, és megütögette a mellette lévő helyet jelezve, hogy üljek le mellé. Rögtön engedelmeskedtem, mivel a kíváncsiságom jóval nagyobb volt annál a késztetésnél, hogy tüntetően állva maradjak.

- Szerinted a hivatalnokok szórakozásból jegyzik be a Képességgel rendelkező embereket? – kezdett bele egy kérdéssel a magyarázatába.

- Eddig azt hittem, hogy csak statisztikai adatnak kell, és azért, hogy a különösen erőseket a kormány a saját céljaira használhassa fel – válaszoltam bizonytalanul, ugyanis nem hittem, hogy anya csak szórakozásból tette fel ezt a kérdést.

- Akkor rosszul hitted – jött az a válasz, amire számítottam.

- Akkor mégis miért teszik meg?

- Ha nem vágnál bele a szavamba, akkor már elmondta volna – bosszankodott anya.

- Ha mondtad volna, akkor nem lett volna alkalmam megszólalni – vágtam vissza.

- Ilyenkor kívánom, hogy bárcsak egy kevésbé ütöttél volna rám, és többet örököltél volna Luca jelleméből.

- Miért ő nyugodt volt? – kaptam az alkalmon, hogy egy kicsit többet is megtudjak apáról. Szerencsém volt, ugyanis most anya nem váltott rögtön témát, mint ahogy általában szokta.

- Igen, a hétköznapi életben az volt. Nagyon nehezen lehetett felhergelni.

- Mit értesz azon, hogy hétköznapi? – kérdeztem értetlenkedve.

- Azt, amikor nem harcolt.

Na, ez egy új információ volt, mivel eddig fogalmam sem volt, hogy az apám harcos volt, de jobban belegondolva még logikusnak is tűnt, hogy a Fehér Harcosként ténykedő anyám nem egy szürke közhivatalnokba szeretett bele.

Vártam, hogy folytassa, de nem tette meg, azért úgy döntöttem, azért is kiszedek belőle mindent, hiszen jogom volt tudni, mivel foglalkozott az apám.

- Minek kellett harcolnia? Mi volt a foglalkozása? Rendelkezett a Képességgel? Hogy ismerkedtetek meg? Miért pont ő? Hogyan halt meg? – zúdítottam rá a kérdésem áradatának egy részét. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy úgyse válaszol mindre, de nekem az is elég lett volna, ha legalább az egyikre igen.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam az igazat, de egyelőre csak az első három kérdésedre fogok válaszolni, és nem világosítalak fel egy azokkal kapcsolatban felmerülő kérdésre se, rendben? – sóhajtott fel.

- Tökéletesen megfelel – bólintottam elégedetten.

- Luca Választott testőr volt – tömörítette össze négy szóba a válaszát.

Ez úgy kábé ökölcsapásként ért. Jó, persze számítottam arra, hogy nem közrendőrként tevékenykedett, de azért erre mégsem sikerült felkészülnöm. Egyébként így már érthető volt, hogy Leo miért akart mindenáron azzal foglalkozni, amivel. Nyilvánvalóan a vérében volt.

Lett volna jó néhány kérdésem a dologgal kapcsolatban, de anya szigorú tekintetét látva úgy döntöttem, hogy ígéretemhez híven inkább nem teszem fel őket és visszatérek az eredeti témához.

- Szóval akkor miért is kell mindenkit bejegyezni a rendszerbe?

- Azért, hogy valaki minél előbb megtanítson rá, hogyan urald minimális szinten a Képességedet.

- Ez miért szükséges?

- Azért, mert az erős érzelmek akaratlanul is előhívják a Képességet, és ha az érzelmek túl nagyok az egyén Képességszintjéhez képest, akkor az a valaki az esetek kilencvenkilenc százalékában meghal, egy százalékban pedig maradandó károsodást szerez.

- Akkor a dührohamom következtében akár meg is halhattam volna? – értettem meg végre, hogy anya miért akadt ki rám annyira.

- Pontosan. A dühöd akkora volt, hogy én speciel rajtad kívül egész életemben csak három embert ismertem, aki kontrollálatlanul túlélte volna. Szerencséd van, hogy hatalmas benned a Képesség.

- Kik azok?

- A bátyád, az apád és én.

- Ezek szerint apa ennyire erős volt?

- Igen, kivételes tehetség volt, de Leo és te még jobbak lehettek, mint ő és én.

- Hogyhogy?

- Természetesen azért, mert az igazán erős Képességhasználóknak mind van egy csak arra a Képességágra jellemző különleges adottsága, és bennetek meg kell, hogy legyen mindkettőnk különlegessége. Az már biztos, hogy apátoké mindkettőtökben megvan, de ahhoz még várni kell, hogy kiderüljön, az enyém megvan-e.

- Akkor mi a különleges adottságom? – kérdeztem kíváncsian, ugyanis eléggé felcsigázott a téma.

- A rejtőzés és a védekezés.

- Ezt meg honnan tudod?

- Egyszerű. Most már sokkal nehezebb előled elrejteni a jelenlétemet és a Képességem jelenlétét, valamint csak a birtokomban álló ritka trükköknek köszönhetem, hogy a Képességgel érzékelem a te jelenlétedet.

- Oké, ezt értem, de hol van ebben a védekezés?

- Az még nem tört elő, de ez a kettő szorosan összefonódik, és mivel apádnak ez volt az adottsága, így azt a felét is biztosan örökölted.

- Mi a te adottságod? – kérdeztem, miközben megpróbáltam feldolgozni az új információk tömkelegét.

- Majd meglátod – mosolyodott el. – Egyéb kérdés?

- Akkor megmutatod, hogy fogjam vissza az indulataimat?

- Nem – hervadt le a mosoly az arcáról. – Megtanítalak rá, hogyan csináld, és kiképezlek, hogy a világ egyik legerősebb harcosává válhass, és átvedd a helyemet.

- Tehát azt akarod, hogy ott folytassam, ahol te Fehér Harcosként abbahagytad?

- Igen.

Nem is hangzott rosszul, sőt elég hízelgő volt, hogy anya alkalmasnak talált arra, hogy a nyomdokaiba lépjek, és az is elég izgalmasnak hangzott, hogy a világ egyik legerősebb harcosává válhatok.

- Hogy öltöztél át olyan gyorsan? – vetődött fel bennem mindenféle előjel nélkül az a kérdés, ami Faltam házának a felrobbanása körül is nyugtalanított.

- Balt.

- Balt? – néztem rá körülbelül úgy, mint ahogy egy őrültre szokás.

- A bázison elmagyarázom.

Ezután az jutott eszembe, hogy mégis hány száz dolog lehetett, amit eddig eltitkolt előlem. Valószínűleg több, mint amit elmondott.

- Milyen bázis? – kérdeztem rá, amikor nem világosított fel azonnal.

- Természetesen az, ami a házunk alatt van – mondta úgy, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

- Ja, természetesen – mondta olyan ironikus és közömbös hangon, amilyenen csak tudtam.

11. fejezet

Az árnyékban lapulva, a Viperák főhadiszállása előtt komolyan elgondolkoztam azon, hogy talán tényleg egy diliházban van a helyem, és nem egy világméretű nem egészen legális, oké illegális szervezet főhadiszállásán.

Így utólag visszanézve fogalmam sincs, hogy mit képzeltem, amikor minden pontosabb adat nélkül rábólintottam az akcióra.

Talán azt hittem, hogy egyszerű sétagalopp lesz, de így ránézve a hatalmas birtokra és a két méterenként álló fegyveres őrökre már nem tűnt olyan könnyűnek a dolog.

A főváros szélén ezt a magas fokú őrzöttséget úgy tudták megvalósítani a Viperák, hogy a vezetőjük magas rangú katonatiszt volt, aki Veronica elmondása szerint a nulláról indult és az aljasságával, valamint a kegyetlenségével hívta fel magára a figyelmet, amit a vaksi felettesei elkötelezettségnek vettek.

Vera és Charles elláttak ugyan egy csomó kütyüvel, de a bejutásban még ők se tudtak segíteni. Persze felszerelték a ruhámat láthatatlanná tevő funkcióval, de ezt a trükköt mindenki ismerte, és így természetesen ezek az őrök is fel voltak szerelve infravörös sugarakat fogó szemüveggel. Jó, ez nem teljesen biztos, de végtére is egy profi szervezettel álltam szemben. A két szuperzseni biztosított ugyan róla, hogy már dolgoznak a hiba kiküszöbölésén, de ezzel most nem sokra mentem.

Komolyan elgondolkoztam azon, hogy visszamenjek-e a főhadiszállásra, vagy ami még jobb, haza a kényelmes ágyamba, de ezt az az idióta büszkeségem nem engedte. Egyrészt nem esett volna jól a tudat, hogy megfutamodtam, másrészt meg már az összes anyabolygói F.F.-es tudta, hogy mire készülök, és így nagyot esett volna a tekintélyem, ha mindenféle próbálkozás nélkül elfutok, ezért inkább maradtam, és megpróbáltam kitalálni valamit.

Ez a megpróbáltam kitalálni valamit annyiból állt, hogy kifele bámultam a fejemből, és egy kínálkozó alkalomra vártam, ami nem igazán akaródzott jönni, ezért közben leellenőriztem a felszerelésemet.

Mint minden olyan betörésnél, ahová nem kellett álruha, most is az F.F.-es fejlesztésű koromfekete betörőruhámat viseltem. Az ugyancsak sötét színű övem tartóiban még mindig megvoltak a kütyüim, és természetesen az oldalamon lógó pisztolytáskámból sem szívódott fel a fegyverem, nem tűnt el. Természetesen a személyi hívóm is ott volt a helyén egy olyan beállítással, hogy ne jelentesse meg, ha hívnak. Ezt azért alkalmaztam, mert nem akartam, hogy az akció közben bármi elvonja a figyelmemet. Az persze evidens, hogy a hangot nem felejtettem el levenni, de azért a biztonság kedvéért leellenőriztem, mert hát sose lehetett tudni. Szórakozottan nyugtáztam, hogy még nem váltam szenilissé, és korábban már megszüntettem annak a lehetőségét, hogy a személyi hívóm egy esetleges baleset folyamán zenélni, vagy pityegni kezdjen.

Miután megbizonyosodtam arról, hogy a felszerelésem kifogástalan, újra a bejutás megoldására hangoltam az összes idegszálamat. Sajnos el kellett ismernem, hogy a kitűnő fizikai adottságaim és reflexeim ellenére sem túl valószínű, hogy sikerülni fog. Ebben a helyzetben nagyon jól jött volna a Képesség.

Ezután kapcsoltam, hogy én kábé egy napja elviekben képes voltam használni. A probléma csak az volt, hogy gyakorlatilag nem tudtam, mert azzal se voltam tisztában, hogyan használhatnám, ráadásul egyáltalán semmi személyes tapasztalattal nem rendelkeztem azon az egy levitáción kívül. Ez meg nem adott támpontot, mivel akkor a Képesség csak úgy jött, amikor komoly szükségem volt rá.

Végül feleslegesnek minősítettem az ezen való töprengést, ezért akarattal az agyam lomtárába kényszerítettem a Képesség témáját, és inkább éberen figyeltem a Viperák által leginkább használatos bejáratot és annak környezetét.

Egy viszonylag rövid idő után meguntam a tétlen és egyben reménytelen várakozást, de makacsul kitartottam.

Az erőnek erejével kikényszerített türelmemnek csak két-három óra múlva ért meg a gyümölcse, de akkor már olyan állapotban voltam, hogy annak is örültem, hogy végre-valahára történt valami.

Az a változás következett be, hogy a kapu váratlanul kitárult, de ez az ott álló fegyvereseket nem lepte meg, ami azt jelentette, hogy valaki nemsokára érkezni fog.
A hirtelen támadt lehetőséget mindenféle mérlegelés nélkül ragadtam meg azzal, hogy bekapcsoltam a ruhám láthatatlanná tevő funkcióját, és az őrök látótávolságán kívül ráfeküdtem a bekötőútra.

Néhány másodperc múlva meghallottam a várt légsikló hangját. Ezután nem sokkal fölém ért a jármű, és pusztán csak az ösztöneimnek engedelmeskedve belekapaszkodtam az alvázába.

Az első, amit megállapítottam az volt, hogy elég pocsék dolog egy mozgó légsikló alján lógni. Először is azért, mert nem erre tervezték, és így kapaszkodó elég gyéren volt, ami azt jelentette, hogy nagyon igénybe kellett vennem az izmaimat ahhoz, hogy ne essek le a földre. Ha ez megtörtént volna, az azt jelentette volna, hogy legjobb esetben is komoly fizikai sérülésekkel úsztam volna meg a dolgot, és itt nem kifejezetten az esetleges becsapódás okozta sebekre gondoltam, ugyanis ha leestem volna, akkor az őrök tuti, hogy észrevettek volna a hőszemüvegeikkel, és a Viperák nem éppen a szelídségükről híresek.

Hála a sok deszkázásnak és edzésnek sikerült kitartanom, és csak közben tudatosult bennem, hogy mennyire veszélyes az, amit csináltam.

Már az is, hogy csak úgy kifeküdtem az út közepére. Az is simán megeshetett volna, hogy egy régebbi modell halad el felettem, ami nem repül elég magasan, és így lerántja a testem felső részét. Megborzongtam a gondolatra, mivel hála a jó képzelőerőmnek, magam előtt láttam a kép minden egyes véres cafatát. Egyébként horrorfilmekben nem zavart az ilyesmi, de az teljesen más volt, ha belegondoltam, hogy ez velem simán megtörténhetett volna, és csak a szerencsém mentett meg.

Az a variáció is fennállt, hogy nem sikerül és az azt követő esés lendületétől eltöröm a gerincemet, vagy a nyakamat.

Ekkor döntöttem úgy, hogy jobban járok, ha nem szalad el a fantáziám. Különben meg, ami történt, megtörtént, és csak az a lényeg, hogy szerencsésem megúsztam a dolgot, leszámítva persze azt, hogy kapaszkodás közben néhány helyen felhorzsolódott a bőröm, de ez még bőven az elviselhető kategóriába tartozott.

Szerencsére a légsikló nem rázkódott, hála a tökéletesen működő antigravitációs hajtóműveknek, így csak akkor kellett nagyon erősen koncentrálnom arra, hogy ne essek le, amikor a jármű kanyarodott, vagy hirtelen nagyobb sebességkülönbségbe csapott át. Ez utóbbi csak akkor következett be, amikor a sikló beért egy garázsba, és elkezdett leparkolni.

Ekkor kapcsoltam, hogy az egy dolog, hogy a légsikló menetközben a föld felett halad, mivel kikapcsolt állapotban ugyanúgy a talajra nehezedett, mint azok a régimódi, négykerekű autók, amiket már csak filmekben és kiállításokon lehetett látni.

Amikor ez tudatosult bennem, gondolkodás nélkül elengedtem a légsikló alját, és még a levegőben jobbra irányítottam magam. A karjaim értek le először, de nem törődtem a beléjük nyilalló fájdalommal, hanem minden erőmet beleadva továbbgördültem. Épp időben, ugyanis a jármű pont egy pillanattal azután ért földet, miután én kikerültem alóla.

Nagy megkönnyebbülését éreztem, de nem örülhettem tovább annak, hogy nem nyomott össze egy több tonnás fémszerkezet, mert a sikló utasai bármelyik másodpercben kiszállhattak. Mivel elterült békaként feküdtem a földön logikus, hogy a padló helyett én lettem volna az első dolog, amire rálépnek, ami egyrészt fájt volna, másrészt meg leleplezett volna.

Miután sikeresen eljutottam erre a megállapításra, a lehető leghalkabban felpattantam, és ugyanolyan hangerővel a legközelebbi falhoz lopakodtam, és hozzásimultam. Csak reménykedni tudtam abban, hogy a közeljövőben, konkrétan addig, amíg én ott álltam a fal mellett nem fésülik át infravörös sugarakkal a termet.

A siklóból az eltávolodásom után szinte azon nyomban egy kopasz, sötétbarna katonai egyenruhát viselő férfi szállt ki, aki a hajviselete és a ruházata alapján akár a Viperák vezére is lehetett volna, de persze nem fordult meg csak azért, hogy erről megbizonyosodhassak. Ettől függetlenül úgy döntöttem, hogy legalább addig szorosan a nyomában haladok, amíg ki nem ér egy folyosóra, mert így feltűnésmentesen átjuthattam az oda vezető automataajtókon.

Az elhatározásomat tett követte, és miközben egy pillantással felmértem a szürke, a siklón kívül teljesen üres hangárt hangtalanul a férfi mögé surrantam, majd amikor elindult, néhány lépés után felvettem a járása ritmusát.

Nem tartottam ugyan valószínűnek, hogy észrevesz, de azért biztos, ami biztos alapon a lézerpisztolyomon tartottam a kezem. A fegyver érintése, mint mindig, most is magabiztossággal töltött el. Nem mintha túlzott szükségem lett volna rá, hiszen betörtem a kegyetlenségükről híres Viperák főhadiszállására, bár ha jobban belegondolok ez inkább vakmerőség volt.

A férfi előtt azonnal kinyílt az első automataajtó, ami azt jelentette, hogy vagy rejtett kamerák voltak elhelyezve, amik üzenetet küldtek az ajtó működtető szerkezetének, hogy a fickónak jogosultsága van a belépésre, vagy csak semmi biztonsági mechanizmus nem volt beleépítve, amit érősen kétlek, sőt kizártnak tartok.

Nagyon gyorsnak kellett lennem ahhoz, hogy az ajtó ne csukódjon rám, hiszen a szenzorai a ruhám álcázó berendezésének köszönhetőnek nem érzékelhettek, de azért ezt még könnyedén sikerült megoldanom.

Nem egy terembe, hanem egy folyosóra értünk, ami a bűnszövetkezet gazdagságához, sőt minden máshoz képest is elég spártaian volt berendezve. Konkrétan semmit nem lehetett látni a szürke falakon, a fénycsöveken és az ajtókon kívül, ami azért elég lehangoló látványt nyújtott, és ha ez nekem feltűnt, akkor egy lakberendező tuti, sokkot kapott volna.

Ami még fura volt az az, hogy nem láttam őröket, de úgy döntöttem, ezen nem problémázom, hiszen nekem ez csak jó volt, de ettől függetlenül még túl könnyűnek éreztem a dolgot. Azt hiszem, hogy ez a paranoia első jele, de az elég gyakran előjövő őrültségekre hajló döntéseimhez képest ezt talán javulásnak lehetett tekinteni.

Még mindig nem tudtam, hogy az előttem haladó katona Michael Faltan ezredes, vagyis a Viperák vezetője-e, vagy sem, de úgy döntöttem, követem, aztán majd meglátom, mi sül ki belőle.

Kanyargós utakon mentünk keresztül, de mint mindig, most sem vesztettem el az irányérzékemet. Egy alkalommal majdnem megállt bennem az ütő, amikor a férfi megtorpant egy lift előtt, de szerencsére a katona inkább a lépcsőt választotta. Gondolom, testedzés céljából.

Az ugyancsak szőnyeg és díszítés nélküli tükörsima lépcsőkön való haladás közben az az érzésem támadt, hogy valaki engem követ. Eddig ilyen érzésem még sose volt alaptalanul, ezért körbenéztem, de egy fél pillanatra megjelenő, majd eltűnő fehér folton kívül nem láttam semmit. Amikor újra hátranéztem, a fehér villanás elmaradt, ezért azt csak a képzeletem szüleményének tulajdonítottam.

A felső szint azon folyosói, amiken keresztülhaladtunk ugyanolyan sivárak voltak, mint a lentiek. Normál körülmények között nem érdekelt volna az ilyesmi, de ezt egy egyébként is rizikós akció közepén mégis nyomasztónak éreztem.

Miközben tovább követtem a férfit, egy különbséget sikerült felfedeznem az előző szinthez képest, méghozzá azt, hogy az itteni ajtók mellett már volt biztonsági kontrollpanel, ami érdekes kérdéseket vetett fel. Például azt, hogy mi a csoda az, amit itt védeni kellett. Oké, nem voltam olyan naiv, hogy nem tudtam válaszolni a kérdésemre, miszerint a legtöbb szobában valószínűleg csempészáru lehetett elrejtve, de jólesett valamivel elterelni a figyelmemet az egyre csak növekvő nyomasztó érzésről.

Amikor a katona megállt az egyik ajtó előtt, és előszedte a belépőkártyáját, rossz előérzetem támadt. Annyi kedvem se volt átlépni a küszöböt, mint belesétálni egy ionviharba, majd ha azt túléltem egy feketelyukba, vagy mint főbe lőni magam.

Az ösztöneim még sose hagytak cserben, ezért úgy döntöttem, hogy ezúttal is hallgatok rájuk. A helyett, hogy követtem volna a férfit, magam mögött hagytam, és a szokásos ragadozólépteimmel továbbhaladtam, majd az első saroknál megtorpantam. Az volt a tervem, hogy óvatosan kilesek, és megnézem, van-e ott valaki, de ezt nem tehettem meg, mert hirtelen gyorsan közeledő lábdobogás ütötte meg a fülemet. Sok láb dobogása.

Ezután gondolkodás nélkül vetettem ki magamat az újabb folyosóra, és habozás nélkül balra fordultam.

Előttem úgy százméternyire egy nagy rakás fegyveres posztolt, de nem fordulhattam meg, mert csak egy hajszál híja volt annak, hogy hátulról nem talált el egy lövedék, amiből egyenesen következett, hogy mögöttem is lehetett egy csomó ellenség.

Ha lett volna időm rá, akkor biztos, hosszasan elkáromkodtam volna magamat amiatt, hogy ilyen könnyen csapdába csaltak, de mivel erre nem volt lehetőségem, ezért logikus módon nem tettem meg, hanem a legközelebbi ajtóhoz ugrottam.

A jobb kezemben már akkor ott termett a pisztolyom, amikor megpillantottam a fegyvereseket, és azóta vaktában lövöldöztem. Eközben a bal kezemmel előkapartam az övemből két mini füstgránátot. Ezután az egyik kicsi golyót az előttem, a másikat pedig a mögöttem lévő ellenségeim felé hajítottam.

Amint földet értek a golyók, máris felrobbantak, és átláthatatlan szürke füstöt bocsátottak ki magukból, de nem töltött el elégedettség, mert tudtam, hogy a Viperák zavarodottsága csak néhány rövid, ám annál értékesebb másodpercig fog tartani.

Ezt az időt arra használtam, hogy egy gyors mozdulattal előrántottam az övem egy másik rekeszéből egy elektronikus kártyát, és beleillesztettem a mellettem álló leolvasóba. Vera és Charles megesküdtek rá, hogy ezzel bármilyen ajtón átjuthatok, és bíztam is bennük, hiszen a találmányaik eddig mindig működtek, de ettől függetlenül izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokomon, amíg az eredményre vártam.

Önkéntelenül is diadalkiáltás hagyta el az ajkamat, amikor az elektronikus ajtó kinyílt. Habozás nélkül vetettem be magam rajta, hiszen bármi jobb lehetett annál, mint amit a folyosón hagytam. Az ajtó azonnal bezárult mögöttem, és gondoskodtam is róla, hogy zárva is maradjon azzal, hogy kétszer-háromszor belelőttem a kontrollpaneljébe.

Ez után az adrenalinszintem még mindig magas maradt, ami azt jelentette, hogy közel sem múlt el a veszély, mivel ha biztonságban lettem volna, egy pillanat alatt visszaállt volna normálisra. Gondolom, ez általában nem így működik, de nálam ez állt be, és én már hozzászoktam.

Körbenéztem, hogy felmérjem, honnan fenyeget közvetlen veszély. Nem volt nehéz megállapítanom, ugyanis velem szemben kábé húszméternyire Michael Faltam ezredes állt a maga kopasz valójában. Csupán egy asztal választott el minket egymástól.

Elviekben nem láthatott, hiszen nem volt rajta hőszemüveg, de biztos tudomást szerzett a jelenlétemről, hiszen a lövéseimet nem lehetett nem hallani, a szikrákat hányó kontrollpanelt pedig nem lehetett nem látni. Csak ezután tűnt föl, hogy a ruhám álcázóberendezése bemondta az unalmast. Gondolom, a kinti lövöldözésben sérülhetett meg az egyik áramkör.

Gondolkodás nélkül az ezredesre irányítottam a pisztolyomat és lőttem, de Faltamen egyáltalán nem látszott a félelemnek még csak a szikrája sem, és már-már komótos mozdulattal felemelt egy szürke hengert az asztalról, ami amúgy nekem eddig fel sem tűnt. Mármint nem az asztal, hanem a fénykard. Ezután a Viperák vezére bekapcsolta a fegyvert, és a szürke színű pengével hárította a lövéseimet, és ezzel együtt eltüntette az egyébként is szegényes optimizmusom utolsó morzsáit is.

Ettől függetlenül nem adtam fel, hanem tovább lőttem a férfit, hátha elfárad, de tudtam, hogy gyakorlatilag nulla az esélye annak, hogy csak védekezni fog, és nem támad vissza.

Sajnos igaza volt, ugyanis a következő pillanatban a Képesség segítségével lökéshullámot indított el, ami egyenesen a mögöttem lévő falig röpített. A becsapódáskor a szusz is kiszorult belőlem, és éles fájdalom hasított a testem minden részébe, de legjobban a hátam fájt, mivel az a testrészem találkozott a legerősebben a fallal.
Miután a fájdalom tompult valamennyire, kinyitottam az ösztönösen becsukódott szemeimet.

Azt hiszem, egy csontom se tört el, de ebben nem lehettem biztos, mivel Faltam a falnak szegezve tartott, és bármennyire is igyekeztem, nem tudtam megmozdulni, így röntgengép hiányában sajnos nem tudtam megállapítani.

Lemondóan sóhajtottam, és inkább a Viperák vezérét kezdtem el figyelni. A barna szemeiből olyan kegyetlenség sugárzott, amiből azonnal megállapítottam, hogy felesleges dolog a csontjaim épségén problémázni, hiszen az előttem álló férfi úgyis meg fog ölni.

- Hol rontottam el? – kérdeztem úgy, hogy ne hallatszódjon a hangomon az egyre csak növekvő kétségbeesésem. Amúgy a kérdést nem feltétlenül azért tettem fel, mert annyira érdekelt a válasz, hanem azért, mert még mindig reménykedtem abban, hogy valami csoda történik, és lehetőségem nyílik a szökésre.

- A siklóban az egyik műszer érzékelte a plusz súlyt – méltóztatott nagy sokára válaszolni a férfi egy lenéző tekintettel egyetemben. Mindig is zavartak az ilyen pillantások, de még ez is jobb volt annál, mintha keresztülvágott volna a fénykardjával.

- Értem. Mit akar velem tenni? – vágtam bele a közepébe tökéletesen figyelmen kívül hagyva az előbbi elhatározásomat, miszerint húzni fogom az időt. Amikor erre rájöttem, legszívesebben fejbe vágtam volna magam, de már nem visszakozhattam.

- Esetleg visszaküldhetnélek a társaidnak egy zsákban, sok apró darabra vágva, vagy egy alapos agymosás után eladhatnálak valamelyik emberkereskedőnek. Biztos, sokat fizetnének érted, ha előtte normálisan felöltöztettetnélek.

- Most is normálisan fel vagyok öltözve – tiltakoztam önérzetesen, csakhogy eltereljem a figyelmemet a zsákos verzióról.

- Igen, úgy, mint egy férfi, de a kereskedők többet fizetnek, ha egy gyönyörű hölgyet adok nekik.

Az egy dolog, hogy lenézően beszélt velem, hiszen az tény, hogy ostoba módon belesétáltam egy csapdába, de az, hogy azt hitte, hölgyet tudna faragni belőlem már sok volt az amúgy sem nyugodt természetemnek.

- Ha nem tűnt volna fel magának, közel sem vagyok hölgy. Egy sikló alvázán lógtam, lövöldözésbe keveredtem, és éppen egy mocsokkal vitatkozok annak ellenére, hogy az bármikor elvághatja a torkomat. Ha maga komolyan azt hiszi, hogy egy sima agymosással meg tud változtatni, akkor ez élete leghatalmasabb tévedése.

A Viperák vezérét láthatóan hidegen hagyta a kitörésem, ugyanis teljesen higgadt, érzelemmentes hangon válaszolt.

- Te ezt nem tudhatod, hiszen csak egy ostoba nő vagy.
Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna ez a hímsoviniszta, beképzelt alak. Eddig is mérges voltam, de ez után a mondat után kitörni készülő vulkánná változtam.

- Ismételje meg a mondat második felét! – követeltem. A hangom meglepően nyugodt volt, de azért ki lehetett érezni a mögötte lapuló érzelmeket, de Faltam ebből nem vett észre semmit.

- Csak egy ostoba nő vagy – tett eleget készségesen a kérésemnek. Látszott rajta, hogy élvezi hangoztatni a felsőbbrendűségét a véleménye szerint nála alantasabb lényeknek, vagyis jelen esetben nekem.

A dühöm ekkorra a tetőfokára hágott, és amikor átlépte a tűrőképességem határát, átszakadt a bennem feszülő gát. A Képesség hatalmas erővel tört elő belőlem, de a korábbi használatával ellentétben most nem tudtam irányítani. Csak külső szemlélőként figyeltem, ahogy Faltam nekivágódik a falnak pont úgy, mint korábban én, csakhogy az én lökéshullámom nem koncentrált volt, így óriási pusztítást végzett. A szoba összes berendezési tárgya szétesett, az ablakok kitörtek, a falak megrongálódtak, és a világítócsövek felrobbantak.

Ezután a sötétben térdre hullottam, és a karjaimra támaszkodva egész testemben remegtem a kimerültségtől, mivel ez az egyetlen, ámde kontrolálatlan kitörés nagyon sok energiámat emésztette fel.

Miközben erőt gyűjtöttem, teljesen kikapcsoltam a külvilágot, ami fatálisan nagy hiba volt, ugyanis csak egy közeli szisszenésre eszméltem fel, és a következő pillanatban már azt láttam, hogy egy szürke penge közeledett felém, ami elől a legjobb formámban sem tudtam volna kitérni, nemhogy ilyen fáradtan.

Csak a szemem lehunyására maradt erőm és időm is, amit ki is használtam, ugyanis nem szándékoztam végignézni, ahogy kettészelnek. A következő pillanatban hallottam, ahogy az energianyaláb keresztülszeli az emberi bőrt és belső szerveket, de furcsa mód nem éreztem fájdalmat, ergo nem én voltam az áldozat.

A szemem a felismerés pillanatában azonnal felpattant.

A Viperák néhai vezére, Michael Faltam szívéből egy véres, fehér színű fénypenge állt ki. Ecsetelhetném még a beképzelt férfi hullájának a látványát, de az eltörpült attól, amit az energianyaláb megvilágított, ugyanis a markolatot fogó, hófehér csuklyás személy nem más volt, mint az anyám.