11. fejezet

Az árnyékban lapulva, a Viperák főhadiszállása előtt komolyan elgondolkoztam azon, hogy talán tényleg egy diliházban van a helyem, és nem egy világméretű nem egészen legális, oké illegális szervezet főhadiszállásán.

Így utólag visszanézve fogalmam sincs, hogy mit képzeltem, amikor minden pontosabb adat nélkül rábólintottam az akcióra.

Talán azt hittem, hogy egyszerű sétagalopp lesz, de így ránézve a hatalmas birtokra és a két méterenként álló fegyveres őrökre már nem tűnt olyan könnyűnek a dolog.

A főváros szélén ezt a magas fokú őrzöttséget úgy tudták megvalósítani a Viperák, hogy a vezetőjük magas rangú katonatiszt volt, aki Veronica elmondása szerint a nulláról indult és az aljasságával, valamint a kegyetlenségével hívta fel magára a figyelmet, amit a vaksi felettesei elkötelezettségnek vettek.

Vera és Charles elláttak ugyan egy csomó kütyüvel, de a bejutásban még ők se tudtak segíteni. Persze felszerelték a ruhámat láthatatlanná tevő funkcióval, de ezt a trükköt mindenki ismerte, és így természetesen ezek az őrök is fel voltak szerelve infravörös sugarakat fogó szemüveggel. Jó, ez nem teljesen biztos, de végtére is egy profi szervezettel álltam szemben. A két szuperzseni biztosított ugyan róla, hogy már dolgoznak a hiba kiküszöbölésén, de ezzel most nem sokra mentem.

Komolyan elgondolkoztam azon, hogy visszamenjek-e a főhadiszállásra, vagy ami még jobb, haza a kényelmes ágyamba, de ezt az az idióta büszkeségem nem engedte. Egyrészt nem esett volna jól a tudat, hogy megfutamodtam, másrészt meg már az összes anyabolygói F.F.-es tudta, hogy mire készülök, és így nagyot esett volna a tekintélyem, ha mindenféle próbálkozás nélkül elfutok, ezért inkább maradtam, és megpróbáltam kitalálni valamit.

Ez a megpróbáltam kitalálni valamit annyiból állt, hogy kifele bámultam a fejemből, és egy kínálkozó alkalomra vártam, ami nem igazán akaródzott jönni, ezért közben leellenőriztem a felszerelésemet.

Mint minden olyan betörésnél, ahová nem kellett álruha, most is az F.F.-es fejlesztésű koromfekete betörőruhámat viseltem. Az ugyancsak sötét színű övem tartóiban még mindig megvoltak a kütyüim, és természetesen az oldalamon lógó pisztolytáskámból sem szívódott fel a fegyverem, nem tűnt el. Természetesen a személyi hívóm is ott volt a helyén egy olyan beállítással, hogy ne jelentesse meg, ha hívnak. Ezt azért alkalmaztam, mert nem akartam, hogy az akció közben bármi elvonja a figyelmemet. Az persze evidens, hogy a hangot nem felejtettem el levenni, de azért a biztonság kedvéért leellenőriztem, mert hát sose lehetett tudni. Szórakozottan nyugtáztam, hogy még nem váltam szenilissé, és korábban már megszüntettem annak a lehetőségét, hogy a személyi hívóm egy esetleges baleset folyamán zenélni, vagy pityegni kezdjen.

Miután megbizonyosodtam arról, hogy a felszerelésem kifogástalan, újra a bejutás megoldására hangoltam az összes idegszálamat. Sajnos el kellett ismernem, hogy a kitűnő fizikai adottságaim és reflexeim ellenére sem túl valószínű, hogy sikerülni fog. Ebben a helyzetben nagyon jól jött volna a Képesség.

Ezután kapcsoltam, hogy én kábé egy napja elviekben képes voltam használni. A probléma csak az volt, hogy gyakorlatilag nem tudtam, mert azzal se voltam tisztában, hogyan használhatnám, ráadásul egyáltalán semmi személyes tapasztalattal nem rendelkeztem azon az egy levitáción kívül. Ez meg nem adott támpontot, mivel akkor a Képesség csak úgy jött, amikor komoly szükségem volt rá.

Végül feleslegesnek minősítettem az ezen való töprengést, ezért akarattal az agyam lomtárába kényszerítettem a Képesség témáját, és inkább éberen figyeltem a Viperák által leginkább használatos bejáratot és annak környezetét.

Egy viszonylag rövid idő után meguntam a tétlen és egyben reménytelen várakozást, de makacsul kitartottam.

Az erőnek erejével kikényszerített türelmemnek csak két-három óra múlva ért meg a gyümölcse, de akkor már olyan állapotban voltam, hogy annak is örültem, hogy végre-valahára történt valami.

Az a változás következett be, hogy a kapu váratlanul kitárult, de ez az ott álló fegyvereseket nem lepte meg, ami azt jelentette, hogy valaki nemsokára érkezni fog.
A hirtelen támadt lehetőséget mindenféle mérlegelés nélkül ragadtam meg azzal, hogy bekapcsoltam a ruhám láthatatlanná tevő funkcióját, és az őrök látótávolságán kívül ráfeküdtem a bekötőútra.

Néhány másodperc múlva meghallottam a várt légsikló hangját. Ezután nem sokkal fölém ért a jármű, és pusztán csak az ösztöneimnek engedelmeskedve belekapaszkodtam az alvázába.

Az első, amit megállapítottam az volt, hogy elég pocsék dolog egy mozgó légsikló alján lógni. Először is azért, mert nem erre tervezték, és így kapaszkodó elég gyéren volt, ami azt jelentette, hogy nagyon igénybe kellett vennem az izmaimat ahhoz, hogy ne essek le a földre. Ha ez megtörtént volna, az azt jelentette volna, hogy legjobb esetben is komoly fizikai sérülésekkel úsztam volna meg a dolgot, és itt nem kifejezetten az esetleges becsapódás okozta sebekre gondoltam, ugyanis ha leestem volna, akkor az őrök tuti, hogy észrevettek volna a hőszemüvegeikkel, és a Viperák nem éppen a szelídségükről híresek.

Hála a sok deszkázásnak és edzésnek sikerült kitartanom, és csak közben tudatosult bennem, hogy mennyire veszélyes az, amit csináltam.

Már az is, hogy csak úgy kifeküdtem az út közepére. Az is simán megeshetett volna, hogy egy régebbi modell halad el felettem, ami nem repül elég magasan, és így lerántja a testem felső részét. Megborzongtam a gondolatra, mivel hála a jó képzelőerőmnek, magam előtt láttam a kép minden egyes véres cafatát. Egyébként horrorfilmekben nem zavart az ilyesmi, de az teljesen más volt, ha belegondoltam, hogy ez velem simán megtörténhetett volna, és csak a szerencsém mentett meg.

Az a variáció is fennállt, hogy nem sikerül és az azt követő esés lendületétől eltöröm a gerincemet, vagy a nyakamat.

Ekkor döntöttem úgy, hogy jobban járok, ha nem szalad el a fantáziám. Különben meg, ami történt, megtörtént, és csak az a lényeg, hogy szerencsésem megúsztam a dolgot, leszámítva persze azt, hogy kapaszkodás közben néhány helyen felhorzsolódott a bőröm, de ez még bőven az elviselhető kategóriába tartozott.

Szerencsére a légsikló nem rázkódott, hála a tökéletesen működő antigravitációs hajtóműveknek, így csak akkor kellett nagyon erősen koncentrálnom arra, hogy ne essek le, amikor a jármű kanyarodott, vagy hirtelen nagyobb sebességkülönbségbe csapott át. Ez utóbbi csak akkor következett be, amikor a sikló beért egy garázsba, és elkezdett leparkolni.

Ekkor kapcsoltam, hogy az egy dolog, hogy a légsikló menetközben a föld felett halad, mivel kikapcsolt állapotban ugyanúgy a talajra nehezedett, mint azok a régimódi, négykerekű autók, amiket már csak filmekben és kiállításokon lehetett látni.

Amikor ez tudatosult bennem, gondolkodás nélkül elengedtem a légsikló alját, és még a levegőben jobbra irányítottam magam. A karjaim értek le először, de nem törődtem a beléjük nyilalló fájdalommal, hanem minden erőmet beleadva továbbgördültem. Épp időben, ugyanis a jármű pont egy pillanattal azután ért földet, miután én kikerültem alóla.

Nagy megkönnyebbülését éreztem, de nem örülhettem tovább annak, hogy nem nyomott össze egy több tonnás fémszerkezet, mert a sikló utasai bármelyik másodpercben kiszállhattak. Mivel elterült békaként feküdtem a földön logikus, hogy a padló helyett én lettem volna az első dolog, amire rálépnek, ami egyrészt fájt volna, másrészt meg leleplezett volna.

Miután sikeresen eljutottam erre a megállapításra, a lehető leghalkabban felpattantam, és ugyanolyan hangerővel a legközelebbi falhoz lopakodtam, és hozzásimultam. Csak reménykedni tudtam abban, hogy a közeljövőben, konkrétan addig, amíg én ott álltam a fal mellett nem fésülik át infravörös sugarakkal a termet.

A siklóból az eltávolodásom után szinte azon nyomban egy kopasz, sötétbarna katonai egyenruhát viselő férfi szállt ki, aki a hajviselete és a ruházata alapján akár a Viperák vezére is lehetett volna, de persze nem fordult meg csak azért, hogy erről megbizonyosodhassak. Ettől függetlenül úgy döntöttem, hogy legalább addig szorosan a nyomában haladok, amíg ki nem ér egy folyosóra, mert így feltűnésmentesen átjuthattam az oda vezető automataajtókon.

Az elhatározásomat tett követte, és miközben egy pillantással felmértem a szürke, a siklón kívül teljesen üres hangárt hangtalanul a férfi mögé surrantam, majd amikor elindult, néhány lépés után felvettem a járása ritmusát.

Nem tartottam ugyan valószínűnek, hogy észrevesz, de azért biztos, ami biztos alapon a lézerpisztolyomon tartottam a kezem. A fegyver érintése, mint mindig, most is magabiztossággal töltött el. Nem mintha túlzott szükségem lett volna rá, hiszen betörtem a kegyetlenségükről híres Viperák főhadiszállására, bár ha jobban belegondolok ez inkább vakmerőség volt.

A férfi előtt azonnal kinyílt az első automataajtó, ami azt jelentette, hogy vagy rejtett kamerák voltak elhelyezve, amik üzenetet küldtek az ajtó működtető szerkezetének, hogy a fickónak jogosultsága van a belépésre, vagy csak semmi biztonsági mechanizmus nem volt beleépítve, amit érősen kétlek, sőt kizártnak tartok.

Nagyon gyorsnak kellett lennem ahhoz, hogy az ajtó ne csukódjon rám, hiszen a szenzorai a ruhám álcázó berendezésének köszönhetőnek nem érzékelhettek, de azért ezt még könnyedén sikerült megoldanom.

Nem egy terembe, hanem egy folyosóra értünk, ami a bűnszövetkezet gazdagságához, sőt minden máshoz képest is elég spártaian volt berendezve. Konkrétan semmit nem lehetett látni a szürke falakon, a fénycsöveken és az ajtókon kívül, ami azért elég lehangoló látványt nyújtott, és ha ez nekem feltűnt, akkor egy lakberendező tuti, sokkot kapott volna.

Ami még fura volt az az, hogy nem láttam őröket, de úgy döntöttem, ezen nem problémázom, hiszen nekem ez csak jó volt, de ettől függetlenül még túl könnyűnek éreztem a dolgot. Azt hiszem, hogy ez a paranoia első jele, de az elég gyakran előjövő őrültségekre hajló döntéseimhez képest ezt talán javulásnak lehetett tekinteni.

Még mindig nem tudtam, hogy az előttem haladó katona Michael Faltan ezredes, vagyis a Viperák vezetője-e, vagy sem, de úgy döntöttem, követem, aztán majd meglátom, mi sül ki belőle.

Kanyargós utakon mentünk keresztül, de mint mindig, most sem vesztettem el az irányérzékemet. Egy alkalommal majdnem megállt bennem az ütő, amikor a férfi megtorpant egy lift előtt, de szerencsére a katona inkább a lépcsőt választotta. Gondolom, testedzés céljából.

Az ugyancsak szőnyeg és díszítés nélküli tükörsima lépcsőkön való haladás közben az az érzésem támadt, hogy valaki engem követ. Eddig ilyen érzésem még sose volt alaptalanul, ezért körbenéztem, de egy fél pillanatra megjelenő, majd eltűnő fehér folton kívül nem láttam semmit. Amikor újra hátranéztem, a fehér villanás elmaradt, ezért azt csak a képzeletem szüleményének tulajdonítottam.

A felső szint azon folyosói, amiken keresztülhaladtunk ugyanolyan sivárak voltak, mint a lentiek. Normál körülmények között nem érdekelt volna az ilyesmi, de ezt egy egyébként is rizikós akció közepén mégis nyomasztónak éreztem.

Miközben tovább követtem a férfit, egy különbséget sikerült felfedeznem az előző szinthez képest, méghozzá azt, hogy az itteni ajtók mellett már volt biztonsági kontrollpanel, ami érdekes kérdéseket vetett fel. Például azt, hogy mi a csoda az, amit itt védeni kellett. Oké, nem voltam olyan naiv, hogy nem tudtam válaszolni a kérdésemre, miszerint a legtöbb szobában valószínűleg csempészáru lehetett elrejtve, de jólesett valamivel elterelni a figyelmemet az egyre csak növekvő nyomasztó érzésről.

Amikor a katona megállt az egyik ajtó előtt, és előszedte a belépőkártyáját, rossz előérzetem támadt. Annyi kedvem se volt átlépni a küszöböt, mint belesétálni egy ionviharba, majd ha azt túléltem egy feketelyukba, vagy mint főbe lőni magam.

Az ösztöneim még sose hagytak cserben, ezért úgy döntöttem, hogy ezúttal is hallgatok rájuk. A helyett, hogy követtem volna a férfit, magam mögött hagytam, és a szokásos ragadozólépteimmel továbbhaladtam, majd az első saroknál megtorpantam. Az volt a tervem, hogy óvatosan kilesek, és megnézem, van-e ott valaki, de ezt nem tehettem meg, mert hirtelen gyorsan közeledő lábdobogás ütötte meg a fülemet. Sok láb dobogása.

Ezután gondolkodás nélkül vetettem ki magamat az újabb folyosóra, és habozás nélkül balra fordultam.

Előttem úgy százméternyire egy nagy rakás fegyveres posztolt, de nem fordulhattam meg, mert csak egy hajszál híja volt annak, hogy hátulról nem talált el egy lövedék, amiből egyenesen következett, hogy mögöttem is lehetett egy csomó ellenség.

Ha lett volna időm rá, akkor biztos, hosszasan elkáromkodtam volna magamat amiatt, hogy ilyen könnyen csapdába csaltak, de mivel erre nem volt lehetőségem, ezért logikus módon nem tettem meg, hanem a legközelebbi ajtóhoz ugrottam.

A jobb kezemben már akkor ott termett a pisztolyom, amikor megpillantottam a fegyvereseket, és azóta vaktában lövöldöztem. Eközben a bal kezemmel előkapartam az övemből két mini füstgránátot. Ezután az egyik kicsi golyót az előttem, a másikat pedig a mögöttem lévő ellenségeim felé hajítottam.

Amint földet értek a golyók, máris felrobbantak, és átláthatatlan szürke füstöt bocsátottak ki magukból, de nem töltött el elégedettség, mert tudtam, hogy a Viperák zavarodottsága csak néhány rövid, ám annál értékesebb másodpercig fog tartani.

Ezt az időt arra használtam, hogy egy gyors mozdulattal előrántottam az övem egy másik rekeszéből egy elektronikus kártyát, és beleillesztettem a mellettem álló leolvasóba. Vera és Charles megesküdtek rá, hogy ezzel bármilyen ajtón átjuthatok, és bíztam is bennük, hiszen a találmányaik eddig mindig működtek, de ettől függetlenül izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokomon, amíg az eredményre vártam.

Önkéntelenül is diadalkiáltás hagyta el az ajkamat, amikor az elektronikus ajtó kinyílt. Habozás nélkül vetettem be magam rajta, hiszen bármi jobb lehetett annál, mint amit a folyosón hagytam. Az ajtó azonnal bezárult mögöttem, és gondoskodtam is róla, hogy zárva is maradjon azzal, hogy kétszer-háromszor belelőttem a kontrollpaneljébe.

Ez után az adrenalinszintem még mindig magas maradt, ami azt jelentette, hogy közel sem múlt el a veszély, mivel ha biztonságban lettem volna, egy pillanat alatt visszaállt volna normálisra. Gondolom, ez általában nem így működik, de nálam ez állt be, és én már hozzászoktam.

Körbenéztem, hogy felmérjem, honnan fenyeget közvetlen veszély. Nem volt nehéz megállapítanom, ugyanis velem szemben kábé húszméternyire Michael Faltam ezredes állt a maga kopasz valójában. Csupán egy asztal választott el minket egymástól.

Elviekben nem láthatott, hiszen nem volt rajta hőszemüveg, de biztos tudomást szerzett a jelenlétemről, hiszen a lövéseimet nem lehetett nem hallani, a szikrákat hányó kontrollpanelt pedig nem lehetett nem látni. Csak ezután tűnt föl, hogy a ruhám álcázóberendezése bemondta az unalmast. Gondolom, a kinti lövöldözésben sérülhetett meg az egyik áramkör.

Gondolkodás nélkül az ezredesre irányítottam a pisztolyomat és lőttem, de Faltamen egyáltalán nem látszott a félelemnek még csak a szikrája sem, és már-már komótos mozdulattal felemelt egy szürke hengert az asztalról, ami amúgy nekem eddig fel sem tűnt. Mármint nem az asztal, hanem a fénykard. Ezután a Viperák vezére bekapcsolta a fegyvert, és a szürke színű pengével hárította a lövéseimet, és ezzel együtt eltüntette az egyébként is szegényes optimizmusom utolsó morzsáit is.

Ettől függetlenül nem adtam fel, hanem tovább lőttem a férfit, hátha elfárad, de tudtam, hogy gyakorlatilag nulla az esélye annak, hogy csak védekezni fog, és nem támad vissza.

Sajnos igaza volt, ugyanis a következő pillanatban a Képesség segítségével lökéshullámot indított el, ami egyenesen a mögöttem lévő falig röpített. A becsapódáskor a szusz is kiszorult belőlem, és éles fájdalom hasított a testem minden részébe, de legjobban a hátam fájt, mivel az a testrészem találkozott a legerősebben a fallal.
Miután a fájdalom tompult valamennyire, kinyitottam az ösztönösen becsukódott szemeimet.

Azt hiszem, egy csontom se tört el, de ebben nem lehettem biztos, mivel Faltam a falnak szegezve tartott, és bármennyire is igyekeztem, nem tudtam megmozdulni, így röntgengép hiányában sajnos nem tudtam megállapítani.

Lemondóan sóhajtottam, és inkább a Viperák vezérét kezdtem el figyelni. A barna szemeiből olyan kegyetlenség sugárzott, amiből azonnal megállapítottam, hogy felesleges dolog a csontjaim épségén problémázni, hiszen az előttem álló férfi úgyis meg fog ölni.

- Hol rontottam el? – kérdeztem úgy, hogy ne hallatszódjon a hangomon az egyre csak növekvő kétségbeesésem. Amúgy a kérdést nem feltétlenül azért tettem fel, mert annyira érdekelt a válasz, hanem azért, mert még mindig reménykedtem abban, hogy valami csoda történik, és lehetőségem nyílik a szökésre.

- A siklóban az egyik műszer érzékelte a plusz súlyt – méltóztatott nagy sokára válaszolni a férfi egy lenéző tekintettel egyetemben. Mindig is zavartak az ilyen pillantások, de még ez is jobb volt annál, mintha keresztülvágott volna a fénykardjával.

- Értem. Mit akar velem tenni? – vágtam bele a közepébe tökéletesen figyelmen kívül hagyva az előbbi elhatározásomat, miszerint húzni fogom az időt. Amikor erre rájöttem, legszívesebben fejbe vágtam volna magam, de már nem visszakozhattam.

- Esetleg visszaküldhetnélek a társaidnak egy zsákban, sok apró darabra vágva, vagy egy alapos agymosás után eladhatnálak valamelyik emberkereskedőnek. Biztos, sokat fizetnének érted, ha előtte normálisan felöltöztettetnélek.

- Most is normálisan fel vagyok öltözve – tiltakoztam önérzetesen, csakhogy eltereljem a figyelmemet a zsákos verzióról.

- Igen, úgy, mint egy férfi, de a kereskedők többet fizetnek, ha egy gyönyörű hölgyet adok nekik.

Az egy dolog, hogy lenézően beszélt velem, hiszen az tény, hogy ostoba módon belesétáltam egy csapdába, de az, hogy azt hitte, hölgyet tudna faragni belőlem már sok volt az amúgy sem nyugodt természetemnek.

- Ha nem tűnt volna fel magának, közel sem vagyok hölgy. Egy sikló alvázán lógtam, lövöldözésbe keveredtem, és éppen egy mocsokkal vitatkozok annak ellenére, hogy az bármikor elvághatja a torkomat. Ha maga komolyan azt hiszi, hogy egy sima agymosással meg tud változtatni, akkor ez élete leghatalmasabb tévedése.

A Viperák vezérét láthatóan hidegen hagyta a kitörésem, ugyanis teljesen higgadt, érzelemmentes hangon válaszolt.

- Te ezt nem tudhatod, hiszen csak egy ostoba nő vagy.
Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna ez a hímsoviniszta, beképzelt alak. Eddig is mérges voltam, de ez után a mondat után kitörni készülő vulkánná változtam.

- Ismételje meg a mondat második felét! – követeltem. A hangom meglepően nyugodt volt, de azért ki lehetett érezni a mögötte lapuló érzelmeket, de Faltam ebből nem vett észre semmit.

- Csak egy ostoba nő vagy – tett eleget készségesen a kérésemnek. Látszott rajta, hogy élvezi hangoztatni a felsőbbrendűségét a véleménye szerint nála alantasabb lényeknek, vagyis jelen esetben nekem.

A dühöm ekkorra a tetőfokára hágott, és amikor átlépte a tűrőképességem határát, átszakadt a bennem feszülő gát. A Képesség hatalmas erővel tört elő belőlem, de a korábbi használatával ellentétben most nem tudtam irányítani. Csak külső szemlélőként figyeltem, ahogy Faltam nekivágódik a falnak pont úgy, mint korábban én, csakhogy az én lökéshullámom nem koncentrált volt, így óriási pusztítást végzett. A szoba összes berendezési tárgya szétesett, az ablakok kitörtek, a falak megrongálódtak, és a világítócsövek felrobbantak.

Ezután a sötétben térdre hullottam, és a karjaimra támaszkodva egész testemben remegtem a kimerültségtől, mivel ez az egyetlen, ámde kontrolálatlan kitörés nagyon sok energiámat emésztette fel.

Miközben erőt gyűjtöttem, teljesen kikapcsoltam a külvilágot, ami fatálisan nagy hiba volt, ugyanis csak egy közeli szisszenésre eszméltem fel, és a következő pillanatban már azt láttam, hogy egy szürke penge közeledett felém, ami elől a legjobb formámban sem tudtam volna kitérni, nemhogy ilyen fáradtan.

Csak a szemem lehunyására maradt erőm és időm is, amit ki is használtam, ugyanis nem szándékoztam végignézni, ahogy kettészelnek. A következő pillanatban hallottam, ahogy az energianyaláb keresztülszeli az emberi bőrt és belső szerveket, de furcsa mód nem éreztem fájdalmat, ergo nem én voltam az áldozat.

A szemem a felismerés pillanatában azonnal felpattant.

A Viperák néhai vezére, Michael Faltam szívéből egy véres, fehér színű fénypenge állt ki. Ecsetelhetném még a beképzelt férfi hullájának a látványát, de az eltörpült attól, amit az energianyaláb megvilágított, ugyanis a markolatot fogó, hófehér csuklyás személy nem más volt, mint az anyám.