12. fejezet

Elég nehéz dolog elmondani, hogy mit éreztem, amikor megláttam anya arcát, hiszen az alapszituáció is elég extrém volt, nemhogy ami kiderült róla. Mármint nem olyan mindennapi dolog, ha az ember anyjáról kiderül, hogy ő a bő húsz évvel ezelőtt felszívódott Fehér Harcos. Erre a következtetésre a kardja színéről jutottam, amit tuti, nem a sarki vegyesboltban vett, mivel fénykardja amúgy sem volt túl sok embernek, ráadásul tudtommal fehér színűt a Fehér Harcoson kívül senki nem birtokolt. Ja, meg persze az is megerősítette a gyanúmat, hogy se én, se Faltam nem vette észre, plusz még az energiakitörésemet is sikerült átvészelnie mindennemű sérülés nélkül. Természetesen a hófehér ruhája - már amennyi látszott belőle -, is megerősítette a feltevésemet.

Anya arcáról semmit nem tudtam leolvasni, amin annyira nem is csodálkoztam, hiszen az újonnan kiderült Képessége segítségével nagy volt a valószínűsége annak, hogy könnyedén el tudta rejteni az érzelmeit.

Szótlanul figyeltem, ahogy kihúzta a pengéjét a halott Vipera vezér testéből, majd miután kellőképpen idegeimre ment a csönd, megtörtem.

- Te most komolyan megölted? – tettem fel egy meglehetősen ostoba kérdést, de mentségemre szóljon, hogy ami még eszembe jutott, annak a kitárgyalására nem felelt meg a jelenlegi tartózkodási helyünk.

- Hidd el, nem vesztett vele sokat az univerzum!

Igazából ebben egy másodpercig se kételkedtem, csak elég fura volt, hogy az egyébként szelídnek tűnő anyám képes volt megölni valakit. Jó, mindig is tudtam, hogy nem az az ártatlan, jótevő angyal, akinek mindenki hitte, de ez azért nekem is sok volt egy csapásra.

Idegesítő módon nem voltam rá dühös, amiért ennyi éven át eltitkolta a múltjának eléggé jelentős lényét, pedig ennél jóval kisebb dolgok miatt is könnyedén ki tudtam bukni. Egyszerűen csak kíváncsi voltam az indítékaira, és ezernyi kérdést akartam feltenni neki, de előbb el szándékoztam tűnni erről a nem túl barátságos helyről, ahol minden utamba kerülő megölt volna.

- Tudom, hogy most jó sok kérdésem lenne, de inkább otthon tedd fel őket – visszhangozta anya a gondolataimat. – Van nálad bomba, gránát vagy ilyesmi?

- Minek az neked? – kérdeztem tőle gyanakodva.

- Természetesen azért, hogy eltüntessem az esetleges szemtanúkat, akik láthattak téged miután tönkrement a ruhád álcája, és hogy ne derüljön ki, hogyan halt meg ez a férfi. - Mutatott Faltamra, miközben úgy magyarázott, mintha még mindig az a kislány lennék, akit meg kell tanítani, hogyan kell befűzni a cipőfűzőjét. A különbség csupán annyi volt, hogy azóta több mint tíz évet öregedtem, és hogy mellékesen épp egy tömeggyilkosságról cseverésztünk.

- Jó, de mi van, ha ártatlanok is meghalnak? – kotortam elő az övem egyik nagyobb zsebéből egy kicsi, ámde annál veszélyesebb hődetonátort. Ez kivételesen nem F.F.-es fejlesztésű volt, hanem a feketepiacon szereztem. A kis mérete miatt csak méregdrágán tudtam megvenni, és rátalálni se volt valami könnyű.

- Az épületben csak hétpróbás, mocsok Viperák tartózkodnak. Az Anyabolygó a jelenlétük nélkül is tovább fog forogni.

Úgy döntöttem, arra inkább nem kérdezek rá, honnan tud a Viperákról, de abban tökéletesen biztos akartam lenni, hogy egy szobalány, vagy takarító se tartózkodott a palotanagyságú épületben.

- Honnan vagy abban olyan biztos, hogy egy ártatlan se tartózkodik az épületben, vagy annak a közelében?

- Ha mindenképpen tudni akarod, a teljes területet letapogattam a Képességgel – válaszolta bosszúsan.

Oké, kicsit gáz, hogy erre nem jöttem rá, de még szoknom kellett a gondolatot, hogy az anyám a Fehér Harcos, aminek következtében óriási hatalommal rendelkezett.

- Mennyire állítsam az időzítőt?

- Öt percnek bőven elégnek kell lennie – válaszolta magabiztosan. Őszintén szólva ebben kételkedtem, de nem akartam húzni az időt a vitatkozással, meg még az is megeshetett, hogy neki Fehér Harcosként esetleg, (de tényleg csak esetleg) szélesebb a menekülési repertoárja, mint az enyém.

Néhány csavarással beállítottam az időt, aminek a robbanásig el kellett telnie, majd óvatosan a holttestre helyeztem a detonátort.

- Tűnjünk el innen, mert nincs kedvem füstölgő hamuvá válni – közöltem anyával. Ő válaszul karon ragadott, és az ablak felé húzott. Mielőtt odaértünk volna, az övére kapcsolta a fénykardját.

- Várj egy pillanatra! – torpantam meg. – Mi van Faltam kardjával? – utaltam a néhai férfinak a még mindig bekapcsolt állapotban lévő fegyverére, ugyanis köztudott volt, hogy a fénykardok hírhedten strapabíróak.

- Az csak egy tákolmány. Biztos, megsemmisül a robbanás következtében. Ezt a színe és a tulajdonosa gyengesége is megerősíti – horkant fel megvetően.

Magamban azért nem teljesen értettem egyet, hiszen ahhoz képest, hogy a Képességhasználók többsége nem tudott felemelni egy plüssállatnál nagyobb és nehezebb dolgot, Faltam elég szépen a falhoz vágott, és ott is tartott. Az energiakitörésemet is túlélte, bár mondjuk igaz, ami igaz ő is randizott a fallal, és anyát se vette észre, ami végül végzetessé vált a számára.

Körülbelül idáig jutottam a töprengésben, amikor arra eszméltem, hogy anya kirántott maga után az ablakon, ami figyelmeztetés nélkül azért eléggé szemét dolog volt tőle.

Furcsamód nem kezdtünk el zuhanni, de még csak lassan ereszkedni se, hanem egyenesen a kerítés felé lebegtünk. Olyan érzés volt, mintha csak álltam volna, és a szél csak simán ostromolt volna azzal a különbséggel, hogy nem éreztem szilárd talajt a lábam alatt, ami azért elég kiakasztó volt, főleg azért, mert a jelenlegi helyzetemben teljesen tehetetlen voltam, és azt nagyon utáltam, ha nem szólhattam bele az események alakulásába.

Repülés közben, már ha ezt annak lehetett nevezni, anya végig erősen szorította a karomat, és valami mást is csinálhatott, mert különös sistergést, vagy nem is tudom mit éreztem a levegőben. Az őrök különös módon nem vettek észre minket, bár az a tény, hogy abban a magasságban, ahol mi repültünk éjszakai sötétség volt, és az is biztos, hogy az őrök álmukban sem számíthattak arra, hogy valaki ki akar jutni az épületből és nem be, ráadásul ezt a fejük fölött akarja megvalósítani.

A kerítés átellenes oldalán, biztonságos távolságban ereszkedtünk le a földre. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor végre szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Nem mintha nem bíztam volna anya Képességében, de azért mégiscsak jobb volt, hogy én voltam az ura a saját testemnek.

- Fogd a deszkádat, és menjünk! – adta ki anya az utasítást.

Ekkor vettem észre, hogy pont azon a helyen voltam, ahol elrejtettem a légdeszkámat. Elég dühítő volt belegondolni, hogy anya valószínűleg azóta követhetett, hogy kitettem a lábamat otthonról, és bennem még csak a gyanú árnyéka se merült fel.

Levettem az álcázást a deszkámról, a hónom alá csaptam a mini járművemet, és visszafordultam anyához. Elég fura volt, ugyanis az utcai megvilágításban látszott, hogy már nem a fehér cuccát viselte, hanem a szokásos öltözetét, vagyis szoknyát és valami diszkrét felsőt. Ez azért volt megdöbbentő, mert csak néhány másodpercre fordultam el, ami ugyebár nem elég egy teljes átöltözésre, pluszban meg még semmiféle tartó nem volt nála, amibe belerakhatta volna a Fehér Harcos felszerelését.

Már éppen nyitottam a számat, hogy erre rákérdezzek, mégis hogy a fenében csinálta, amikor hatalmas durranásszerű hang hallatszódott, majd egy óriási lángoszlop tört fel ott, ahol korábban Michael Faltam ezredes háza állt. A robbanás akkora mértékű volt, hogy még itt is megcsapott minket egy minimális mennyiségű hőhullám.

Elképesztő látvány volt, főleg úgy, hogy én állítottam be azt a bombát. Na, nem mintha piromániás lettem volna, vagy büszke lettem volna rá, vagy ilyesmi, hiszen több ember is életét vesztette. Igaz, hogy mindannyian sokszoros gyilkosok voltak, és megérdemelték a halált, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy gyilkossá váltam.

- Az első alkalom a legnehezebb, bár ez nem ugyanolyan, mintha a saját kezeddel ölted volna meg őket, de idővel majd megtudod, milyen is az.

- Hogy érted azt, hogy megtudom? – kaptam fel a fejemet, ugyanis nem szerepelt a terveim között a bérgyilkossá válás. - És mégis hova tüntetted a korábbi ruhádat és a fénykardodat? – tettem fel azt a kérdést, amiről korábban elvonta a figyelmemet az épület felrobbanása.

- Majd otthon válaszolok a kérdéseidre. Ha külön megyünk, az gyorsabb és biztonságosabb lesz – mondta, azzal már fel is szívódott.

Bosszúsan bámultam néhány pillanatig azt a helyet, ahol korábban állt, és elhatároztam, hogyha mást nem is, de ezt a trükköt biztosan meg fogom tanulni tőle.

Hazafelé azon gondolkoztam, hogy vajon mi várhat rám otthon. Igaz, anya a Viperák főhadiszállásán nyugodtnak tűnt, és egy megjegyzést se tett arra, hogy majdnem megöltem magamat, amit akár pozitív előjelnek is lehetett volna venni, de én pesszimistán inkább vihar előtti csendnek asszociáltam. Az ép idegállapotom érdekében úgy döntöttem, hogy jobban járok, ha nem tépelődöm ezen.

Figyelemelterelés céljából maximum sebességre gyorsítottam, és minimális lassítással lavíroztam a forgalmasabb utcákon a járművek között. Szerencsére egy zsaru se szúrt ki magának, így problémamentesen sikerült hazaérnem.

Otthon a bejárati ajtó automatikusan kinyílt előttem, ami azt jelenthette, hogy amikor anya utánam jött, elfelejtette bezárni, vagy azt, hogy már hazaért, ami azért kissé hihetetlennek tűnt, mivel én a légdeszkámmal a lehető legnagyobb sebességgel és legrövidebb úton tettem meg a halott ezredes, és a mi házunk közötti távolságot. Mindenesetre bezártam magam mögött az ajtót, hiszen anya úgyis ki tudta nyitni.

Az előszobában lerúgtam magamról a cipőmet, és a deszkát a falnak támasztottam, majd automatikusan a nappali felé vettem az irányt, de amikor beléptem, azt kívántam, hogy bárcsak ne tettem volna, ugyanis elég félelmetes látvány tárult elém.

Anya ott állt a nappali közepén ugyanabban a ruhában, mint amiben akkor volt, amikor elváltunk egymástól. Na, kábé itt ért véget a hasonlóság az akkori és a mostani kinézete között, mivel olyan dühösen és fenyegetően nézett rám zöld szemeivel, hogy önkéntelenül hátráltam néhány lépést. Ennek a gyilkos tekintetének csak annyi előnye volt, hogy megtudtam, kitől örököltem, de ez a tudás nem érte meg ennek az égető tekintetnek az elviselését.

- Mégis mit képzeltél? – üvöltött rám dühösen. Még soha nem láttam kijönni a sodrából, ezért ez fokozta az amúgy is félelmetes helyzetet. A kérdése kétségtelenül költői volt, ugyanis folytatta az üvöltözést. – Az egy dolog, hogy deszkázni jársz, szemtelen vagy a tanáraiddal, csempészekkel barátkozol, és létrehoztál egy illegális szervezetet, amiben most is aktívan közreműködsz, de azt már nem vagyok hajlandó szó nélkül lenyelni, hogy majdnem megölted magadat.

Durva volt hallgatni, ahogy ordítozott, ugyanis még sose tette ezt velem, és a hideg futkározott tőle a hátamon. Miután kimondta, hogy majdnem megölted magadat, keresztbefonta a karjait a mellkasa előtt, és szótlanul, kivesézően méregetett. Nyilvánvalóan a válaszomra várt, de az is megeshetett, hogy csak ki akart készíteni idegileg.

A probléma nem az volt, hogy megfélemlített a szülői tekintély, amit még sosem éreztem ekkora intenzitással fölém tornyosulni, és emiatt nem szólaltam meg, hanem az, hogy nem tudtam eldönteni, mivel kezdjem.

Először is ott volt az, hogy az összes titkomról tudott, és még csak soha említést se tett róla. A legrosszabb az volt, hogy az F.F.-ről is tudott, ugyanis azt titkoltam a legjobban. Jobban belegondolva logikus volt, hogy tudott róla, hiszen az ő Képességével is trükkjeivel biztos, ki tudta olvasni az agyamból az infókat, bármennyire is erős védelmet építettem fel. Az ő szempontjából nézve érthető volt, hogy turkált a gondolataimban, hiszen felelősséggel tartozott értem. Elég dühítő volt, hogy ezt megértettem, mert hát mióta is kezdtem el belegondolni magamat mások helyzetébe. Ettől függetlenül persze bántott, hogy a megkérdezésem nélkül behatolt a privát szférámba.

Másodszor is a szemére akartam hányni, hogyha nem tetszik neki, amit csinálok, akkor mégis miért hagyta, de erről hamar letettem, ugyanis egy sokkal felháborítóbb dolog vonta magára a figyelmemet. Ez nem volt más, minthogy nem azt mondta, megöletted magad, hanem megölted magad, ami azért teljesen mást jelentett. Egyszerű nyelvbotlás is lehetett volna, de volt egy olyan érzésem, hogy direkt mondta, amit mondott, ezért úgy döntöttem, először ezt teszem szóvá.

- Mégis hogy érted azt, hogy majdnem megöltem magamat? Bármennyire is meglepő, meg sem fordult a fejemben az öngyilkosság gondolata, de te ezt biztosan tudott – tettem hozzá epésen.

- Te tényleg nem tudsz róla? – higgadt le anya egyik pillanatról a másikra tökéletesen figyelmen kívül hagyva a sértőnek szánt megjegyzésemet.

- Miről? – ráncoltam össze zavartan a homlokom, mivel halványlila gőzöm sem volt arról, hogy miről beszélt.

- El sem hiszem, hogy nem tudod – sóhajtotta lemondóan, majd leült a kanapéra, és megütögette a mellette lévő helyet jelezve, hogy üljek le mellé. Rögtön engedelmeskedtem, mivel a kíváncsiságom jóval nagyobb volt annál a késztetésnél, hogy tüntetően állva maradjak.

- Szerinted a hivatalnokok szórakozásból jegyzik be a Képességgel rendelkező embereket? – kezdett bele egy kérdéssel a magyarázatába.

- Eddig azt hittem, hogy csak statisztikai adatnak kell, és azért, hogy a különösen erőseket a kormány a saját céljaira használhassa fel – válaszoltam bizonytalanul, ugyanis nem hittem, hogy anya csak szórakozásból tette fel ezt a kérdést.

- Akkor rosszul hitted – jött az a válasz, amire számítottam.

- Akkor mégis miért teszik meg?

- Ha nem vágnál bele a szavamba, akkor már elmondta volna – bosszankodott anya.

- Ha mondtad volna, akkor nem lett volna alkalmam megszólalni – vágtam vissza.

- Ilyenkor kívánom, hogy bárcsak egy kevésbé ütöttél volna rám, és többet örököltél volna Luca jelleméből.

- Miért ő nyugodt volt? – kaptam az alkalmon, hogy egy kicsit többet is megtudjak apáról. Szerencsém volt, ugyanis most anya nem váltott rögtön témát, mint ahogy általában szokta.

- Igen, a hétköznapi életben az volt. Nagyon nehezen lehetett felhergelni.

- Mit értesz azon, hogy hétköznapi? – kérdeztem értetlenkedve.

- Azt, amikor nem harcolt.

Na, ez egy új információ volt, mivel eddig fogalmam sem volt, hogy az apám harcos volt, de jobban belegondolva még logikusnak is tűnt, hogy a Fehér Harcosként ténykedő anyám nem egy szürke közhivatalnokba szeretett bele.

Vártam, hogy folytassa, de nem tette meg, azért úgy döntöttem, azért is kiszedek belőle mindent, hiszen jogom volt tudni, mivel foglalkozott az apám.

- Minek kellett harcolnia? Mi volt a foglalkozása? Rendelkezett a Képességgel? Hogy ismerkedtetek meg? Miért pont ő? Hogyan halt meg? – zúdítottam rá a kérdésem áradatának egy részét. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy úgyse válaszol mindre, de nekem az is elég lett volna, ha legalább az egyikre igen.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam az igazat, de egyelőre csak az első három kérdésedre fogok válaszolni, és nem világosítalak fel egy azokkal kapcsolatban felmerülő kérdésre se, rendben? – sóhajtott fel.

- Tökéletesen megfelel – bólintottam elégedetten.

- Luca Választott testőr volt – tömörítette össze négy szóba a válaszát.

Ez úgy kábé ökölcsapásként ért. Jó, persze számítottam arra, hogy nem közrendőrként tevékenykedett, de azért erre mégsem sikerült felkészülnöm. Egyébként így már érthető volt, hogy Leo miért akart mindenáron azzal foglalkozni, amivel. Nyilvánvalóan a vérében volt.

Lett volna jó néhány kérdésem a dologgal kapcsolatban, de anya szigorú tekintetét látva úgy döntöttem, hogy ígéretemhez híven inkább nem teszem fel őket és visszatérek az eredeti témához.

- Szóval akkor miért is kell mindenkit bejegyezni a rendszerbe?

- Azért, hogy valaki minél előbb megtanítson rá, hogyan urald minimális szinten a Képességedet.

- Ez miért szükséges?

- Azért, mert az erős érzelmek akaratlanul is előhívják a Képességet, és ha az érzelmek túl nagyok az egyén Képességszintjéhez képest, akkor az a valaki az esetek kilencvenkilenc százalékában meghal, egy százalékban pedig maradandó károsodást szerez.

- Akkor a dührohamom következtében akár meg is halhattam volna? – értettem meg végre, hogy anya miért akadt ki rám annyira.

- Pontosan. A dühöd akkora volt, hogy én speciel rajtad kívül egész életemben csak három embert ismertem, aki kontrollálatlanul túlélte volna. Szerencséd van, hogy hatalmas benned a Képesség.

- Kik azok?

- A bátyád, az apád és én.

- Ezek szerint apa ennyire erős volt?

- Igen, kivételes tehetség volt, de Leo és te még jobbak lehettek, mint ő és én.

- Hogyhogy?

- Természetesen azért, mert az igazán erős Képességhasználóknak mind van egy csak arra a Képességágra jellemző különleges adottsága, és bennetek meg kell, hogy legyen mindkettőnk különlegessége. Az már biztos, hogy apátoké mindkettőtökben megvan, de ahhoz még várni kell, hogy kiderüljön, az enyém megvan-e.

- Akkor mi a különleges adottságom? – kérdeztem kíváncsian, ugyanis eléggé felcsigázott a téma.

- A rejtőzés és a védekezés.

- Ezt meg honnan tudod?

- Egyszerű. Most már sokkal nehezebb előled elrejteni a jelenlétemet és a Képességem jelenlétét, valamint csak a birtokomban álló ritka trükköknek köszönhetem, hogy a Képességgel érzékelem a te jelenlétedet.

- Oké, ezt értem, de hol van ebben a védekezés?

- Az még nem tört elő, de ez a kettő szorosan összefonódik, és mivel apádnak ez volt az adottsága, így azt a felét is biztosan örökölted.

- Mi a te adottságod? – kérdeztem, miközben megpróbáltam feldolgozni az új információk tömkelegét.

- Majd meglátod – mosolyodott el. – Egyéb kérdés?

- Akkor megmutatod, hogy fogjam vissza az indulataimat?

- Nem – hervadt le a mosoly az arcáról. – Megtanítalak rá, hogyan csináld, és kiképezlek, hogy a világ egyik legerősebb harcosává válhass, és átvedd a helyemet.

- Tehát azt akarod, hogy ott folytassam, ahol te Fehér Harcosként abbahagytad?

- Igen.

Nem is hangzott rosszul, sőt elég hízelgő volt, hogy anya alkalmasnak talált arra, hogy a nyomdokaiba lépjek, és az is elég izgalmasnak hangzott, hogy a világ egyik legerősebb harcosává válhatok.

- Hogy öltöztél át olyan gyorsan? – vetődött fel bennem mindenféle előjel nélkül az a kérdés, ami Faltam házának a felrobbanása körül is nyugtalanított.

- Balt.

- Balt? – néztem rá körülbelül úgy, mint ahogy egy őrültre szokás.

- A bázison elmagyarázom.

Ezután az jutott eszembe, hogy mégis hány száz dolog lehetett, amit eddig eltitkolt előlem. Valószínűleg több, mint amit elmondott.

- Milyen bázis? – kérdeztem rá, amikor nem világosított fel azonnal.

- Természetesen az, ami a házunk alatt van – mondta úgy, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

- Ja, természetesen – mondta olyan ironikus és közömbös hangon, amilyenen csak tudtam.