16. fejezet

Jobb dolgom nem lévén karomat a fejem alá téve háttal feküdtem a Markkal együtt használt apró kétszemélyes kabinban a számomra kijelölt ágyon, és meredtem bámultam a plafont. Szívesen fókuszáltam volna egy pontra, de nem tudtam, mivel az egész mennyezet tükörsima volt, és egyik része se különbözött a másiktól. Az egész hely sterilebb volt, mint egy korház, ami így két hét utazás után zavart egy kicsit, mivel eddig huzamosabb ideig sose vett körül patyolattisztaság, ami érthető volt, hiszen Leával éltem egy lakásban, ráadásul engem se zavart túlzottan, ha egy kis egészséges kupi vett körül.

Mark a másik ágyon ült egyenes testtartással, és be nem állt a szája. Annak ellenére, hogy már két hete össze voltunk zárva, még mindig nem sikerült annyira leengednie, hogy hozzám hasonlóan csak feküdjön az ágyán, mivel szerinte illetlenség más jelenlétében ezt tenni. Na, emiatt ez elve miatt a Harminckettesre utazásunk első néhány napján komoly erőfeszítésembe telt, hogy rávegyem, hogy a jelenlétemben aludjon, sőt első alkalommal még át is kellett vernem azzal, hogy a vízébe altatóport szórtam, de nem hagyhattam, hogy egész éjszaka seprűnyél egyenesen üljön az ágya szélén, mert tőle még ez is kitelt volna.

Nagyon furcsa, hogy ennyire tartotta magát az apja által belévert szabályokhoz, amikor a beszélgetéseinkből azt vettem ki, hogy Mr. Marts nem foglalkozott túlzottan sokat a fiával, a szeretetét pedig pláne nem mutatta ki. Talán az állhatott Mark viselkedésének a hátterében, hogy azzal akarta kiérdemelni az apja szeretetét, hogy tartotta magát az általa előírt szabályokhoz.

Elég szomorú volt, hogy valaki így akarta kiérdemelni a szülei szeretetét, és sajnáltam is szerencsétlen srácot, mivel sokkal kevesebb boldogságban lehetett része a milliárdos ősivel, mint nekem a közepes megélhetésű családommal, még úgy is, hogy az én apám már több mint tíz éve meghalt.

- Szerinted miért nem mutathattuk meg Owen mesternek az általunk megszerzett kristályt? – kérdezte Mark az elmúlt egy héten legalább századszorra.

Valamiért nem tudott leszállni erről a témáról, aminek valószínűleg az lehetett az oka, hogy meglepő módon ő is sikeresen végrehajtotta a vizsgát, amit a hatalmas vihar miatt az évfolyam több mint a fele nem mondhatott el magáról. Az történt ugyanis, hogy a vihar, ami miatt lementem abba a szakadékba nemhogy gyengült volna, hanem egyre erősödött, és ezért az űrhajó mindenkit felszedett, mivel a Harminckettes a kristályokon kívül arról volt híres, hogyha az ég és a szél egyszer rákezdi, akkor azt hetekig nem hagyja abba.

- Az lehet az oka, hogy őt csak az érdekli, hogy megszereztük-e, amiről egy speciális röntgennel meg is bizonyosodtak, és a kristály színe miatt nem igazán izgatja magát, mivel az önmagában nem számít semmit, hanem csak megmutatja, hogy a tulajdonosa mire lehetne képes. Addig különben se mész semmire a kristállyal, amíg meg nem építed a kardodat – fejtettem ki az elméletemet századgyára is, de azért el kellett ismernem, hogy már az én türelmem is fogyóban volt, viszont eddig sikeresen megtartottam a hidegvéremet, mivel nem akartam megbántani a kimagaslóan érzékeny lelkű Markot.

- Hihetetlen, hogy nekem citromsárga lett – mondta el a kristálya színét, mint mindig, amikor szóba került a téma.

Örültem az örömének, mivel ez azt jelentette, hogy tényleg megérdemelte, hogy Választott testőr tanítvány legyen, hiszen ez a szín nem tartozott a leggyakoribbak közé, de zavart, hogy ezt ennyiszer elismételte. Ismertem annyira, hogy tudjam, ezt nem felvágásból hozta fel olyan sokszor, de akkor is zavaró volt.

- Neked milyen színű lett? – kérdezte meg sokadik alkalommal is, pedig már rájöhetett volna, hogy úgyse fogom elárulni. Megpróbálta ugyan néhányszor trükköt alkalmazva kiszedni belőlem, de azok csak ügyetlen próbálkozásoknak tűntek, hiszen Lea mellett nőttem fel. Azt hiszem, hogy ez mindent elmondott arról, hogy Marknak mennyi esélye volt arra, hogy elszóljam magam.

- Majd megtudod, ha kész lesz a kardom.

Nem tudom, mi jött rám, amikor elhatároztam, hogy nem árulom el senkinek a kristályom színét. Talán az lehetett az oka, hogyha a fénykardom használatakor derül ki, hogy a penge zöld, akkor az sokkal nagyobb hatást kelt, meg az is benne volt a pakliban, hogy nem akartam kérkedni, márpedig ha Marknak megmondtam volna, akkor biztos, hogy rövidesen mindenki megtudta volna, mivel a srác azzal ellensúlyozta a félénkségét, hogy folyamatosan beszélt körülbelül mindenről, ami csak létezett.

- Egy óra múlva leszállunk az Anyabolygó fővárosának űrkikötőjében. Mindenki készítse össze a holmiját, és menjen a gyülekezőterembe! – szólalt meg a rejtett hangszórón keresztül Owen mester.

Hálás voltam ezért a bejelentésért, mivel ez elejét vette Mark további kérdezősködésének, és azt is jelentette egyben, hogy az unalmas űrutazás végre a végéhez közeledett. Nem mintha bármi bajom lett volna Mark társaságával, mivel semmi problémám nem volt a fiúval, de ő egyszerűen nem olyan típus volt, aki előtt képes lettem volna megnyílni, szóval bármennyire is sajnáltam szegényt, amiért olyan sokan kiközösítették a testsúlya miatt, tudtam, hogy sosem leszünk igazán jó barátok. Negyed év ismeretség alatt azt hiszem, hogy senki nem állíthatta rólam, hogy csak az előítéletek beszéltek belőlem.

- Akkor menjünk – élénkültem fel.

Felpattantam, és a vállamra kaptam az előre elkészített sporttáskámat, majd megvártam, amíg Mark magához vette a több tonnásnak látszó márkás bőröndjét. Új, lebegő típusú volt, szóval nem okozott túl nagy erőfeszítést a cipelése, ami megmagyarázta azt, hogy Mark hogyan tudta vinni, de a sporttáska akkor is praktikusabb megoldásnak tűnt.

Energikus léptekkel haladtam át a hajó steril folyosóin, majd elsőként érkeztem meg a gyülekezőterembe Markkal a nyomomban. Nekidőltem a falnak, és vártam. Nem kellett sokáig, ugyanis utánunk nem sokkal el kezdtek szállingózni a többiek, majd fél óra múlva már mind a tizenöten a teremben tartózkodtunk.

Nem sokkal később Owen mester is megérkezett a Választott testőr egyenruhájában. Az arca, mint mindig, most is komor volt, és egy csepp jóindulatot se lehetett leolvasni róla. Igazából ő volt a legkevésbé szimpatikus tanárom, és ő se kedvelt túlzottan, de ez nem számított semmit, amíg engem is ugyanúgy tanított, mint a többieket.

- Azok, akik elbukták a vizsgát, félévkor újra próbálkozhatnak. Akik nem, azoknak a félévi vizsgára el kell készülniük a fénykardjukkal, amihez se én, se egyetlen másik Választott testőr se fog segítséget nyújtani, mivel a fegyverük elkészítése a maguk dolga. Landolás után mindenki mehet, amerre akar, és majd hétfőn a megszokott időben jelenjenek meg a reggeli edzésen.

Az biztos, hogy nem eresztette bő lére a mondanivalóját, ami Mark társasága után felüdülésnek tűnt volna, ha Owen mester nem vágott volna olyan képet, mint aki citromba harapott, és a hangja nem lett volna teljesen érzéketlen.

Körülbelül húsz perc múlva az űrhajó zökkenőmentesen landolt, majd nem sokára a rámpa is kinyílt, és körülbelül a középmezőnyben hagytam el az űrhajót.

Jó volt végre szilárd talajt érezni a lábam alatt. Na, nem mintha bármi bajom lett volna az űrhajókkal, de a két hetes utazás, és mondjuk egy űrvadász vezetése teljesen más lapra tartozott. Ráadásul hiányzott már a száguldás, meg persze anya főztje is, mivel az űrhajón a koszt enyhén szólva borzalmas volt.

Mivel az űrhajónk nem civilszállító volt, hanem hivatalosan a Választott testőrökhöz tartozott, ezért megúsztuk a biztonsági ellenőrzést, és így néhány perccel később már kint állam a dokk előtt, és a légsiklónkat kerestem a szememmel, mivel anya a tiltakozásom ellenére megígérte, hogy mindenképpen kijön értem.

Néhány pillanattal később fel is fedeztem a kissé piszkos, és régi légsiklónkat, aminek anya mosolyogva nekitámaszkodott, majd azonnal el is indultam felé.

- Örülök, hogy épségben hazaértél – ölelt meg anya szorosan, mintha még mindig az a nyolc éves kisfiú lettem volna, aki hazaérkezett a nyári táborból.

- Én is – bontakoztam ki mosolyogva az öleléséből. – Vezethetek? – kérdeztem, mielőtt elkezdhetett volna kérdésekkel ostromolni, mivel nem nagyon volt kedve az utca közepén beszámolni a vizsga minden egyes apró részletéről.

- Persze. Itt a kulcs – nyomta a kezembe az apró elektronikus kártyát, majd beült az anyósülésre.

Én is beszálltam, majd elindítottam a légsiklót, és kilavíroztam a forgalmas űrkikötőből a csak egy kicsivel kevésbé forgalmas városba. Jó érzés volt újra vezetni, de azért a légdeszkám jobban hiányzott, mivel azzal sokkal gyorsabb volt a közlekedés, ugyanis deszkával simán ki lehetett kerülni a dugókat, míg a légsiklóról sajnos nem lehetett elmondani ugyanezt.

- Átmentél a vizsgán? – vágott bele anya a közepébe.

- Igen – válaszoltam vidáman. – Minden remekül ment azon kívül, hogy kitört egy vihar, ami elmosta jó néhány csoporttársam esélyét, de én szerencsére addigra megszereztem a kristályomat.

- Milyen színű lett? – csillant fel kíváncsian anya szeme. Most tisztára olyan volt, mint Lea, amikor nagyon felkeltette valami az érdeklődését.

- Titok – pillantottam rá mosolyogva egy pillanatra, majd újra az útra tereltem a figyelmemet, nehogy balesetet okozzak.

Éreztem, hogy anya egy ideig szótlanul fürkészte az arcomat, hogy komolyan gondolom-e, hogy nem árulom el, amit mondtam, majd nyilvánvalóan arra a következtetésre jutott, hogy igen, mivel nem erőltette tovább a témát.

- Rendben van, de a kész kardot az elsők között szeretném látni.

- Megegyeztünk – vigyorodtam el hálásan.

- Milyen volt az út?

- Hosszú és unalmas, de legalább végre ki tudtam pihenni magamat az eddigi kemény edzések után – válaszoltam, majd hirtelen eszembe jutott az a rossz érzés, amit azelőtt éreztem mielőtt kiugrottam volna az űrhajóból a Harminckettes bolygónál. Logikus volt, hogy Leának mégse esett semmi baja, mivel nem hiszem, hogy akkor anya így fogadott volna, de úgy gondoltam, hogy azzal nem ártok senkinek, ha rákérdezek.

- Lea jól van?

- Remekül, de honnan jött ez a hirtelen érdeklődés a húgod egészsége felől? – fogott gyanút anya azonnal, hogy ez nemcsak egy spontán jött kérdés volt. Gondolom, ennek az lehetett az oka, hogy korábban sose aggódtam Lea miatt, amikor nem volt a közelemben, mivel talán én tudtam a legjobban, hogy képes vigyázni magára, még akkor is, ha mindig bajba keveri magát.

- Volt egy Képesség sugallta rossz érzésem, ami biztosan vagy rád, vagy Leára vonatkozott.

- Ez pontosan mikor volt? – kérdezte anya, amit furcsának találtam, mivel ha nem történt volna semmi, akkor biztos azonnal letorkolt volna, és közölte volna, hogy tévedtem, de úgy döntöttem, hogy inkább válaszolok a kérdésére ahelyett, hogy vitába szállnék vele.

- Múlt hét pénteken – pillantottam rá anyára, hogy lássam a reakcióját, de az arca tökéletesen kifejezéstelen maradt.

- Értem. Mindenesetre tévedtél, mivel a húgod él és virul.

Határozottan az az érzésem támadt, hogy valamit eltitkol előlem, de még csak sejtésem se volt arról, hogy mi lehet az, és ismertem már annyira, hogy tudjam, hogyha nem akar valamiről beszámolni nekem, akkor nem is fog. Elhatároztam, hogy meg se próbálom kiszedni belőle, mivel ő azért mégiscsak az anyám volt, és nem a testvérem, akinek nyugodtan az idegeire mehettem.

- Ennek örülök – tettem úgy, mintha észre se vettem volna, hogy valamit nem mond el nekem, de elhatároztam magamban, hogy amint lehet, ezt kiszedem majd Leából. Még akkor is, ha cserébe nekem is el kell árulnom valamit. – Otthon van? – kérdeztem, de volt egy olyan érzésem, hogy a válasz nem lesz, mivel Lea már hosszú évek óta nem töltötte otthon a szombat estéit.

- Nincs. Azt mondtam neki, hogy éjfélre kell hazaérnie.

- Akkor egy előtt nem ér haza.

- Én is tisztában vagyok vele – nevette el magát anya.

Abból, hogy anya képes volt őszintén nevetni, arra következtettem, hogy bármit is titkol el előlem, az nem lehet túl komoly, de ettől függetlenül még kíváncsi voltam rá, hogy mi lehet az.

Ezután mindenféle hétköznapi témáról beszélgettünk, majd amikor végre hazaértünk, leparkoltam a garázsban, és bementem a házba.

Egyenesen a szobámba mentem, ahol egy mozdulattal lehajítottam a táskámat az ágyam mellé, majd a konyha felé vettem az irányt, ugyanis igazán ínycsiklandozó illatok szálltak ki onnan, amikre a gyomrom hangosan megkordult.

- Jól érzem, hogy rakott krumplit csináltál? – léptem be a konyhába.

- Igen – mosolyodott el anya, és elém rakott egy púpos tányérnyit, aztán leült velem szembe.

- Te nem eszel? – kérdeztem, mivel feltűnt, hogy nem volt előtte tányér.

- Nem vagyok éhes.

- Pedig az illata alapján ezúttal is istenire sikeredett – válaszoltam, majd farkasétvággyal hozzáláttam az evéshez.

Nem tévedtem, ugyanis tényleg szenzációs lett, és elgondolkoztam rajta, hogy anya főztje után vajon hogyan bírtam ki az űrhajós kaját, majd arra a következtetésre jutottam, hogy a sok éves menzás koszt megedzette a gyomromat.

- Kérhetek még? – néztem anyára kiskutya szemmel. Oké, tudom, hogy egy érett felnőtt általában nem csinál ilyesmit, de attól, hogy betöltöttem a húszat még úgy gondoltam, hogy az nyugodtan belefér, ha egy kis plusz adag ennivalóért könyörgök a tekintetemmel.

- Persze – pattant fel azonnal, mintha csak erre várt volna, és újra teleszedte a tányéromat, amit én rögtön be is lapátoltam magamba, de ezúttal felnéztem közben, és láttam, hogy anya elégedetten nézi, ahogy eszek. Gondolom, jól esett neki, hogy értékeltem a fáradozását.

- Hozok még – előzött meg, amikor másodgyára is kiürült a tálam, és ezúttal is teleszedte.

Az biztos, hogy ismert, mint a tenyerét, hiszen azért nem sokan lettek volna képesek még csakúgy vacsorára ennyit megenni, ha másért nem, mert félnek, hogy meghíznak, de nekem emiatt nem kellett aggódnom, mivel Robert mester és a többi Választott testőr az edzéseken gondoskodott róla, hogy még véletlenül se legyen rajtunk súlyfelesleg, szóval akármennyit is ettem, nem fenyegetett az elhízás veszélye. Ráadásul, hogy teljesen őszinték legyünk, egyáltalán nem érdekelt a súlyom, szóval teljes lelki nyugalommal megettem bármekkora mennyiségű kaját,

- Tele vagyok – jelentettem ki a harmadik adag megevése után.

- Ennek örülök – mosolyodott el anya. – Látom álmos vagy – jegyezte meg, amikor észrevette, hogy ásítottam egy nagyot. – Zuhanyozz le, aztán irány az ágy!

- Igenis, kapitány! – tisztelegtem játékosan, majd engedelmeskedtem a parancsának, és negyedórával később elégedetten dőltem bele az ágyamba, és szinte azonnal elnyomott az álom.

Reggel nyolckor teljesen feltöltődve ébredtem fel, és azonnal kiugrottam az ágyamból, mivel ebben az évben már hozzászoktam, hogyha nem akarok elkésni, akkor azonnal fel kell pattannom, és ezeken a beidegződött reflexeken az se változtatott, hogy jelenleg nem siettem sehova.

A szekrényemből kikaptam a legfölül lévő farmert és pólót, majd megszokásból a konyhába indultam, ahonnan sültszalonna illat terjengett.

- Jó reggelt! – köszöntem anyának.

- Neked is – nézett hátra egy pillanatra, majd újra a tűzhely felé terelte a figyelmét. – Mindjárt kész a reggeli. Felébresztenéd Leát?

- Ki nem hagynám – vigyorodtam el, és azonnal megcéloztam a húgom szobáját, ugyanis Lea felkeltése, és a reggeli rosszkedve nagyon szórakoztató tudott lenni. Még akkor is, ha ő közben a pokolba kívánt engem.

Amikor beléptem, láttam, hogy Lea szokás szerint mélyen alszik, és teljesen beburkolózott a takarójába, de ez nem tántorított el a szándékomtól. Így jár az, aki későn ér haza.

Csak azt kellett kitalálnom, hogy ezúttal milyen módszert alkalmazzak, de hamar elhatározásra jutottam. Úgy döntöttem, hogy maradok a jó öreg lerántom róla a paplant, majd felrázom módszernél.

A takaró lerántása könnyen ment, és a felrázás is viszonylag gördülékenyen alakult.

- Vasárnap van – közölte Lea álmos hangon, amikor kinyitotta a szemét.

- Tudom, de azt a parancsot kaptam, hogy keltselek fel – léptem egyet hátra.

- Rendben van – adta meg magát a húgom.

Ez könnyű volt. Túl könnyű, ráadásul az ösztöneim azt súgták, hogy valami megváltozott, de nem feltétlenül negatív irányban, viszont akárhogy is meresztettem a szememet, nem vettem észre semmi változást, ezért a Képességhez fordultam, de ez is csak annyi eredményt hozott, hogy a gyanúm megerősödött.

- Mi történt múlt hét pénteken? – szegeztem neki egyenesen a kérdést. Normál esetben biztos, hogy esélyem se lett volna ebből a kérdésből bármi hasznosat megtudni, de Lea még nem ébredt fel teljesen, és tapasztalatból tudtam, hogy ilyenkor nem képes annyira jól elrejteni az érzéseit.

Jól tettem, hogy feltettem a kérdést, ugyanis Lea arcáról a másodperc tört része alatt leolvastam, hogy megdöbbent, és hogy azon gondolkozik, vajon mennyit tudhatok és honnan.

- Ezt meg minek kérdezed? – szedte össze magát elképesztően hamar, de ez jelen esetben nem volt elég gyors.

- Akkor rossz érzésem volt – magyaráztam, de azt kihagytam a dologból, hogy úgy éreztem, ezzel kapcsolatban anya titkol valamit.

- Akkor tévedtél, mivel nem történt semmi különös – közölte, miközben ülőhelyzetbe tornázta magát.

- Hazudsz – néztem mélyen a szemébe. Születése óta ismertem, és egy jó darabig szinte mindent együtt csináltunk, szóval bármennyire is tehetséges volt a hazudozásban, engem nem tudott átverni. – Mit csináltál tegnap este?

- Semmi közöd hozzá – szorította össze dacosan a száját. – Milyen színű lett a kristály? – próbált meg hirtelen témát találni, hátha elterelődik a figyelmem, de ez most nem jött be neki.

- Nem mondom meg. Mit titkolsz előlem?

- Nem fogod kiszedni belőlem – nézett bele határozottan a szemembe. Amikor ilyen állapotba került, olyankor egy a fejének szegezett töltött lézervetővel se lehetett eltántorítani az elhatározásától, szóval ha meg akartam tudni, mit titkol, akkor kénytelen voltam alkut ajánlani neki. Kis vacillálás után úgy döntöttem, ez megér annyit, hogy eláruljam neki a kristályom színét.

- Kössünk alkut – sóhajtottam fel, mintha megadtam volna magamat, de természetesen ez csak taktikai visszavonulás volt. – Te elmondod, hogy mit titkolsz előlem, én pedig elárulom, hogy milyen színű lett a kristályom.

Láttam Lea arcán, hogy habozik, de végül beleegyezően bólintott.

- Rendben, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem szólsz róla anyának.

Ez a mondata valószínűleg azt jelentette, hogy anya se tudott a dologról, tehát csak sejtett valamit, és azért nem árult el nekem semmit tegnap a légsiklóból, de mivel Leáról volt szó, így ez szimpla átverés is lehetett.

- Oké, de te se árulod el neki, sőt senki másnak se, amit én mondok.

- Megegyeztünk. Ki kezdi?

- Lányoké az elsőbbség – vigyorodtam el, amire Lea csak fújt egyet.

- Múlthét pénteken az történt, hogy találkoztam egy nagyon helyes sráccal, tegnap randiztunk a vidámparkban, és úgy néz ki, hogy most járunk.

- Van barátod? – képedtem el, mivel Lea eddig sose tekintett úgy egyetlen srácra se, erre két hétre elmentem, és máris bepasizott.

- Az előbb épp ezt mondtam, nem? – vonta fel a szemöldökét. – Neked mondtam el elsőnek, tehát értékelném, ha nem szólnál róla senkinek.

- Megígérem – tettem a szívemre a jobb kezemet ünnepélyesen.

- Ne szórakozz – vágta felém a párnáját egy hirtelen mozdulattal, de nem talált el, mivel a Képességgel megállítottam.

- De szemét vagy! – morogta Lea.

- Bocsi, de ez beidegződött a sok edzés után – vontam vállat.

- Most te jössz – tért vissza a húgom az eredeti témára.

- Zöld színű lett – mosolyodtam el. Jó érzés volt, hogy végre elárultam valakinek.

- A vigyorodból ítélve ennél jobb nem is lehetne, igaz?

- Pontosan – válaszoltam. – Na, de igyekezzünk, mert elhűl a reggeli! – mondtam, majd kimentem a szobájából.

Szívesen faggattam volna Leát a barátjáról, hiszen a mostani volt neki az első, de tudtam, hogy többet úgyse árult volna el. A furcsa viszont az volt, hogy annak ellenére, hogy ezt megtudtam, még mindig megmaradt bennem ez a valamit titkol előlem érzés, és mivel az ösztöneim nem szoktak cserbenhagyni, ezért elhatároztam, hogy előbb vagy utóbb úgyis kiszedem belőle azt a nagy titkot.