17. fejezet

- Leo gyanakszik – böktem ki végül azt, ami már azóta mardosott, amióta a bátyám visszatért az Anyabolygóra, és először beszéltem vele.

Akkor reggel már rutinosan azt a pillanatot választotta ki, amikor a legsebezhetőbb vagyok. Kihasználta, hogy még nem ébredtem fel teljesen, és így a képletes álarcom se volt tökéletes, amit persze ő azonnal észrevett.

Nem lett volna túl jó, ha rájön, hogy Képességhasználó vagyok, mivel az felvetett volna jó néhány kérdést, amiknek nem hiszem, hogy anya túlzottan örült volna. Csak egy lehetőségem volt arra, hogy csillapítsam a gyanúját, méghozzá az, ha tényleg elárulom neki az egyik titkomat. Gyakorlatilag három komolyabb dolog volt, amit nem árultam el neki. Az F.F., a Képességem és az, hogy már van barátom. Ezek közül a pasi ügy látszott a legbeáldozhatóbbnak, tehát ezt árultam el neki, de persze azt az aprócska részletet kifelejtettem, hogy az, akivel randizgatok nem más, mint a trónörökös.

Először azt hittem, hogy sikeresen átvertem Leót, de aztán nagyot csalódtam, ugyanis a bátyám rájött, hogy valami még mindig nem kóser, aminek biztosan az az átkozott Képesség volt az oka. Ennek ellenére makacsul tartottam ’a nagy titok az, hogy pasim van’ állításhoz, amit ő nem igazán vett be, de mivel tanulnia kellett, így hétköznap elég gyakran megesett, hogy nem tudott hazajönni. Azok az idő voltak azok, amikor magamban rendeztem a soraimat, és így sikeresen vissza tudtam verni a következő támadássorozatot.

Mondhatjuk, hogy a mi kis magánháborúnk így holtpontra jutott, de ettől még nem pihenhettem, és a Mattel tervezett második randim előtt két nappal úgy döntöttem, hogy jobban járok, ha kitálalok anyának. Korábban azért nem tettem meg, mert úgy gondoltam, hogy egyedül is boldogulok, de Leo ostroma annyira kitartó volt, hogy be kellett látnom, nem árt egy kis segítség.

- Csalódnék is benne, ha nem így lenne – válaszolta anya, majd mentálisan nagyobb nyomást gyakorolt az egyik fegyverre, amit magam előtt lebegtettem.

Amennyire csak az erőmből telt, ellenálltam, aminek az lett a következménye, hogy ő csak még erősebben nyomta, de ez nem zavart túlzottan, mivel már hozzászoktam a korábbi edzéseken.

- Jó, de esetleg nem akarsz tenni valamit ellene?

- Bármit tennék, csak még jobban megerősíteném a gyanúját. Az egyetlen, amit tehetek az, hogy nem csinálok semmit.

- Neked könnyű, nem belőled akarja kiszedni a titkodat egy elszánt Választott testőr tanítvány – morogtam, miközben megpróbáltam lerázni anya szorítását a fegyverekről, mivel kezdett egyre nehezebbé válni a lebegtetésük.

- Voltam már ilyen helyzetben – mosolyodott el szomorkásan anya, mint mindig, amikor apáról beszélt, tehát nem esett nehezemre kitalálni, hogy ezúttal is róla volt szó. – Végül nem szedte ki belőlem, de szerintem mindvégig sejtette – látszott rajta, hogy nem mondott el mindent, de tapasztalatból tudtam, hogy jobb nem erőltetni a témát.

- Apa miatt hagytál fel a Fehér Harcosi tevékenységeddel? – kérdeztem halkan.

- Igen. Beleszerettem, és aztán terhes lettem, szóval ha akartam volna, se csinálhattam volna tovább.

- Sose gondoltál rá, hogy folytasd?

- Inkább átadom a stafétabotot a következő generációnak – tért ki a válasz elől, azzal hirtelen kitépte az elmém szorításából a tárgyakat. Akármennyire igyekeztem, nem tudtam megakadályozni abban, hogy letegye őket a földre, pedig ez lett volna a feladatom.

Utáltam, amikor ezt csinálta anya. Elvetett valami morzsácskát apáról vagy a múltjáról, ami mindig elvonta a figyelmemet, és így már meg se kellett erőltetnie magát, hogy megint ő nyerjen. Ennek ellenére valamennyire örültem ezeknek az apró daraboknak, mert így lassan, de biztosan kezdett összeállni a kép anya múltjáról. Mondjuk, még ezzel együtt is sokkal nagyobb volt a sötétség, mint a világosság.

- Tizenöt perc harminchét másodperc – pillantott anya a stopperórájára. – Új rekord. Most már készen állsz.

- Mégis mire? – kaptam fel a fejemet. Elégedettséggel töltött el, hogy ilyen rövid idő alatt ennyit javultam, de ettől függetlenül ez a most már készen állsz eléggé baljósan hangzott.

- Természetesen arra, hogy élesben használd a Képességet.

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne – tiltakoztam kapásból. Bármennyire is gyorsan haladtam, attól a Képesség még csak három hete se jelentkezett nálam. Szerintem ennyi idő alatt nem lehet biztos tudást megalapozni, ami vészhelyzetben is megmarad.

- De hát miért nem? Ugyanolyan lesz, mint az F.F.-es küldetéseid, csak most a Képességet is használni fogod.

- Szerintem akkor is korai – tiltakoztam, mivel ennyi intenzív edzés után más se hiányzott, mint egy veszélyes bevetés. Ez még az én adrenalin igényes életemnek is túl sok lett volna. Az F.F.-et, a sulit, az edzéseket és Leo szimatolását több mint elégnek tartottam egyszerre.

- A probléma csak az, hogy én vagyok az edző, és ha én azt mondom, hogy készen állsz használni, amit tanítottam neked, akkor az úgy is van – vette fel anya a kemény edző tekintetét, ami őszintén bevallva elég fenyegetően nézett ki. Még egy őrjöngő oroszláncsorda is elnémult volna a láttára.

- Legyen – adtam meg magamat sóhajtva. Még nekem is sikerült felmérnem, hogy nem érdemes folytatni a csatát, mivel az már azelőtt elveszett, hogy igazán megkezdődött volna. – Mire gondoltál?

- Nem lesz nehéz – mondta anya megnyugtatónak szánt mosoly kíséretében, de valamiért ez nem jött be, és rossz előérzet kerített a hatalmába. – Csak meg kell akadályozni néhány gazfickót, nehogy ellopjanak valamit.

***

Nem kenyerem a panaszkodást, mert azt csak a nyafogós cicababák szokták, amikor letörik a körmük, szóval csak abszolúte egyszerű tényként közlöm, hogy ez annyira jellemző. Természetesen negatív értelemben, de ezt a panaszkodás szóbahozásából is ki lehetett volna találni.

Mostanában többször is elgondolkoztam rajta, hogy mi lett volna, ha csak egy cseppet normálisabb családba születek. Még a mestertolvajok felfogása is átlagos számba megy anya nem lesz nehéz kijelentéseihez képest.

Az történt ugyanis, hogy azok a szimpla gazfickók történetesen az Anyabolygói Fővárosi Főmúzeumba akartak betörni, ahol a királyi palota kivételével a legértékesebb dolgokat tartották az ismert galaxisunkban. Na, nekem oda kellett volna bejutnom, és elkapni a tolvajokat.

Teljesen érthető okokból ehhez nem igazán fűlött a fogam, mivel ha elkapnak, akkor aztán sose magyarázom ki magamat. Éppen ezért vetettem fel anyának, hogy mi lenne, ha a titokzatos helyről jött fülest - amit egyénként anya nem volt hajlandó elárulni, hogy kitől jött -, továbbjuttatnánk a zsaruknak, és így minden meg lenne oldva.

Amilyen mázlim van, anya zsigerből rávágta, hogy most nem az a lényeg, hogy a rablókat elkapják, hanem hogy élesben felmérje az én Képességhasználatomat. Megmondom őszintén, nagyon ki voltam akadva, főleg azért, mert gyakorlatilag semmi felkészülési időt nem hagyott. Csütörtök este közölte, hogy mi lesz a feladat, és most pénteken nyolckor már itt támasztottam a falat a múzeumtól nem messze, és megpróbáltam kitalálni valamit.

Az ugye tiszta sor, hogy vannak őrök, poloskák, kamerák, lézerhálók és még sok minden más, szóval a létező legmodernebb biztonsági rendszer. Ez azt jelenti, hogy szinte lehetetlen észrevétlenül bejutni, hacsak nincs valamilyen belső embered, ami ugyebár nekem nincs, de a betörőknek biztosan van. Ez azt jelenti, hogy valahol szabotálni fogják a biztonsági rendszert ezzel vakfoltot hagyva. Nekem csupán csak annyi volt a dolgom, hogy kitaláljam, hol, és akkor belóghattam volna a Képességet használva a betörők mögött.

Ezzel a tervvel csak egy probléma volt, méghozzá az, hogy nem voltam biztos abban, hogy képes vagyok-e eltűnni úgy, ahogy anya tette, amikor a Viperák főhadiszállására követett. Persze az apától örökölt különlegesség egy részének, tehát a rejtőzésnek hála elviekben meg se kottyanhatott volna. Elviekben. Gyakorlatilag anyán kívül még senkin nem próbáltam, és rajta nem igazán lehetett tesztelni, mivel iszonyú erős volt, és nagyon ritka trükköket ismert. Ez tehát azt jelentette, hogy az első igazi tesztet mély vízbe dobva kell elvégeznem.

Egyedül csak az vigasztalt valamennyire, hogy anya biztos, hogy figyel valahonnan, és ha nagyon nagy gáz lesz, akkor csak közbelép. Legalábbis szívből reméltem, hogy így lesz, de tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nem támaszkodhatok erre a tudatra, mivel ha megteszem, akkor nem hozok ki mindent magamból. A nem teljes erőfeszítésnek hiba, a hibának kudarc, a kudarcnak pedig még keményebb edzés lesz az eredménye, amit ugyebár nagyon, de nagyon nem akartam.

Végül arra jutottam, hogyha már egyszer a Képességhasználatom szintjét mérjük fel éles helyzetben, akkor tökéletesen a Képességre fogok támaszkodni. A legrosszabb esetben nem jön össze, és akkor én megpróbáltam alapon hazamehetek.

Elővettem a múzeum rajzlap nagyságú alaprajzát, és a bal tenyeremre fektettem, míg a jobb kezemet a lap fölé helyeztem, majd behunytam a szememet. Elég hülyén éreztem magam, ahogy ott álltam egy sikátorban a kezemen egy lappal, de ez segíthetett a helyzetemen, tehát kénytelen voltam elviselni.

Az anya által megtanított módon kinyúltam az elmémmel. Őszintén szólva még mindig nagyon fura volt, hogy ezt meg tudtam tenni, de ez szerencsére nem befolyásolta a végeredményt. Éreztem, ahogy a jobb kezem magától megmozdul, és amikor megállapodott, kinyitottam a szemem.

A mutatóujjam az egyik dél felőli hátsóbejárat vonalán nyugodott. Ez azt jelentette, hogy a bűnözők ott fognak behatolni. Pontosabban csak akkor jelentette ezt, ha nem szúrtam el valamit, ami igazából könnyen meglehet, tekintve a gyakorlatom nagyságát. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy hallgatok a Képességre, mivel jobb ötletem úgysem volt.

Zsebre dugtam a kezem, és a fejemre húztam a pulóverem csuklyáját, majd szépen komótosan elsétáltam az elviekben megfelelő bejárathoz legközelebb eső utca kijáratához. Azért nem siettem, mivel számításaim szerint épeszű rabló tizenegy előtt biztosan nem lép akcióba. Ez teljesen egyértelmű dolog, ráadásul személyes tapasztalat is, ugyanis ha F.F.-es ügyekben belopóztam valahová, én se cselekedtem hamarabb. Jó, néhányszor igen, de az nagyon extra helyzet volt, és egy múzeumba való betörés egyáltalán nem számít annak. Az a tolvajok között totál szimpla munka.

Most jött az a rész, amit a legjobban utálok. A várakozás.

Olyan szemétség, hogy három héten belül kétszer is át kell élnem ilyesmit. Háromszor, ha Matt késését is beleszámoljuk, de az más eset, mert akkor elfoglalhattam magamat mással. Most meg bezzeg figyelnem kellett, hiszen az is lehetett, hogy ezek a betörők agyalágyultak, és nem követik az íratlan szabályokat, hanem hamarabb jönnek.

Végül igazam lett, ugyanis a múzeum a Képesség által meghatározott ajtaja féltizenkettőkor kinyílt, és egy férfi lépett ki rajta, akinek a gyér világításnak hála nem tudtam kivenni az arcát. A fickó megállt az ajtó mellett, és cigizni kezdett. El kellett ismernem, hogy ez egész jó ürügy arra, hogy kint legyen, és megvárja a bűntársait.

Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy a rablók nem sokára ott lesznek, tehát ideje volt cselekednem. Igazából közel sem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog, amit terveztem. Egyébként a tervem konkrétan annyiból állt, hogy eltűnök a Képesség segítségével, és lazán besétálok a rablók után. Ebben csak az volt a bökkenő, hogy nem olyan egyszerű eltüntetni magamat a szemek és más Képességhasználók elől egyszerre. Csak reménykedni tudtam, hogy a tolvajok között egy Képességhasználó sincs, vagy ha van, akkor az nem erős.

Mindenesetre kisöpörtem a fejemből a kétségeimet, és az anya által tanított módon beburkoltam magam a láthatatlanság köpenyével. Oké, ez elég idiótán hangzik, de így könnyebb volt elképzelni és végrehajtani a feladatot.

Amikor éreztem, hogy valami megváltozott, macskaléptekkel elindultam egyenesen a múzeum bejárata felé. Arra külön odafigyeltem, hogy a cigiző férfi látószögén belül közeledjek, hogy leteszteljem, sikerült-e rendesen elrejtenem magam. A fickó üres tekintetéből ítélve igen, ugyanis még akkor se reagált semmit, amikor egyenesen a képe elé álltam. Ettől határozottan nagy kő esett le a szívemről, és immár megkönnyebbülten várakoztam a dohányzó emberke mellett. Igaz, hogy utáltam a ciginek még a szagát is, de a sikerélménynek hála most még ezt is képes voltam elviselni.

Szakadatlan koncentrációval fenntartottam az álcámat, és közben rájöttem, hogy ez nem is olyan nehéz, ha egy erős Képességhasználó, vagyis anya nem próbál megakadályozni benne. Gyakorlatilag nem is éreztem semmi változást az energiaszintemben az első és a tízedik percet követő láthatatlanság után se.

Negyedóra múlva végre feltűnt két ember alakja, akik minden kétséget kizáróan felém, és a szakadatlanul dohányzó férfi felé igyekeztek. A láttukra ugrásra készre megfeszítettem az izmaimat, és még sokkal jobban megpróbáltam elrejteni magamat, mivel nem tudhattam, hogy azok ketten Képességhasználók-e.

Amikor a feltételezett betörők elém értek, nem csillant felismerés a szemükben, aminek a láttán majdnem hangosan felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, de szerencsére még időben észbe kaptam, és visszatartottam.

Egyenesen beleláttam a két újonnan érkezett arcába, és néhány másodperc alatt megállapítottam, hogy egy speciális, az emberi arcra tökéletesen rátapadó, és a vonásokat megváltoztató maszkot viseltek. Erre onnan jöttem rá, hogy mindkettejük arca szokatlanul kifejezéstelen és tökéletesen semmi volt. Természetesen ezt csak az tudja megállapítani, aki már többször is találkozott ilyesmivel, de az se minden egyes alkalommal. Az átlagos emberek meg legtöbbször észre se veszik, hogy furcsa valami azon az emberen, akivel mondjuk órák hosszat beszélgettek, pedig az elváltoztató maszkot viselt.

Abból, hogy ilyen speciális, és nagyon drága, plusz nehezen megszerezhető maszkot viseltek, könnyen levontam a következtetést, hogy ezek a tolvajok bizony profik. Mondjuk ezt már korábban is gondoltam, mivel a kezdők nem igazán az Anyabolygói Fővárosi Múzeumot szokták kiszemelni célpontnak.

- Menjünk – adta ki azonnal a parancsot az egyik újonnan érkezett. A cigiző erre szótlanul bólintott, eldobta a csikket, majd rátaposott, és csak ezután nyitotta ki az ajtót.

Csak amikor követtem őket befelé, akkor tudatosult bennem, hogy ezek az emberek sima szemüvegnek álcázott, de igazából infravörös szemüveget viseltek. Áldottam a sorsot, amiért a Képességre támaszkodtam, és nem a láthatatlanná tévő ruhát választottam, mivel ellenkező esetben már régen észrevettek volna.

Miközben elmélkedtem, természetesen olyan halkan követtem a rablókat a személyzeti folyosón, amennyire csak tudtam. A gondolataim meg persze egy picit elkalandoztak, mivel a környezetem nem igazán foglalkoztatott. Ennek az lett az eredménye, hogy majdnem beleütköztem a hirtelen megálló tolvajokba, de szerencsére kapcsoltam, és sikerült még időben lefékeznem.

- A társainkon kívül az összes őr mély álomba merült – közölte a korábban cigiző pasi. – A számítógépeket átprogramoztam, tehát nem fogják észlelni, amikor kikapcsolom a lézereket és a kamerákat.

Visszaszívom, hogy ezek a fickók profik. Ez már a vérprofi szint, ráadásul valószínűleg már nagyon régen készülhettek erre, ha több beépített emberük is volt. Ennek ellenére nem látszott komolyabb feladatnak lekamerázni, ahogy megpróbálnak elemelni néhány értékes cuccot, aztán pedig leütni, és megkötözni őket. Ha nem látnak, akkor nem is tudnak védekezni ellenem. Ezután pedig csak be kellett indítanom valahogy a múzeum riasztóját, és utána mehettem haza.

Tökéletesen meg voltam elégedve az egyszerű, ámde annál jobb, és kevés hibalehetőséget tartalmazó tervemmel. A probléma csak az volt, hogy a tapasztalataimból ott volt az az érzés, hogy nem fog minden ilyen egyszerűen menni, és valami úgyis közbejön majd.

A férfiak a rövid közlés után tovább indultak, és én ugyanúgy szorosan ott haladtam a nyomukban, mint eddig. A különbség csak az volt, hogy ezúttal minden idegszálammal odakoncentráltam, hogyha félresikerül valami, az ne az én hibám legyen.

Amikor a lézersugarakkal védett részhez értünk, a mini tolvajcsapat csak addig toppant meg, amíg a korábban cigiző meg nem nyomott egy gombot egy a zsebéből elővett távirányítón, majd haladt is tovább.

Egy csomó termen haladtunk keresztül, ahol ezerféle műtárgyak voltak elhelyezve, de a bűnözőkhöz hasonlóan én se fordítottam rájuk különösebben nagy figyelmet.

Amikor újra megálltak, még én is tisztában voltam azzal, hogy a legértékesebb dolgok terme előtt vagyunk, pedig én messze elkerültem a múzeumokat. Na, jó a fegyvermúzeumok kivételt képeznek.

- Ide már nektek kell bejutnotok. Nekem ehhez a helyhez már nincs hozzáférésem – mondta a cigi szagú, és hátrébb húzódott, hogy teret engedjen a két maszkot viselőnek, majd amikor látta, hogy azok remekül boldogulnak, elment.

Ekkor döntöttem úgy, hogy ideje a videó készítésnek, és néhány hangtalan gombnyomással felvételre állítottam a személyi hívómba épített kamerát. Felvettem, ahogy a két férfi villámsebesen mozgó ujjakkal feltörte az ajtó biztonsági rendszert. Mindössze két perc kellett hozzá, ami tekintve, hogy hol voltunk éppen elég komoly eredménynek számított.

- Te hozod az ékszereket, enyém a többi – utasította az egyik pasi a másikat, legnagyobb megelégedésemre. Ezt aztán soha nem fogják tudni kimagyarázni.

Néhány percig kameráztam, ahogy egyesével feltörik a különböző tárgyaknak kialakított biztonsági záras tartót, majd úgy döntöttem, hogy ennyi bizonyíték bőven elég lesz, és leállítottam a felvételt.

Kivártam azt a pillanatot, amikor a két bűnöző a lehető legközelebb került egymáshoz, és egy erőteljes tarkón csapással leterítettem az egyiket. A másik se járt jobban, mivel nem vártam addig, hogy a társa összerogyjon, hanem őt is ugyanolyan módon leterítettem.

Ezután megmotoztam őket, és a ruhájukon kívül mindent elvettem tőlük, s biztonságos távolságra helyeztem, hogyha esetleg fel találnának ébredni, akkor ne tudják megszerezni a cuccaikat. Mondjuk, ha Képességhasználók, amit kétlek, akkor ezzel nem megyek semmire.

Ezt követően elbénáztam azzal, hogy egymásnak háttal ültessem, majd megkötözzem őket, de végül ez is sikerült. Már csak az volt hátra, hogy az eseményekről készült videót kiírjam egy adatkártyára, de ez csak úgy kábé tíz másodpercet vett igénybe.

Amikor a személyi hívóm elkészült a kiírással, elégedetten helyeztem az adatkártyát a gúzsba kötött rablók mögötti tartóra.

Elégedetten állapítottam meg, hogy minden a terv szerint ment, és korábban csak pesszimista voltam. Magabiztos léptekkel elindultam tehát az ajtó felé, amikor hirtelen apró zaj ütötte meg a fülemet, amire azonnal megtorpantam.

Hallgatózni kezdtem, és csak néhány pillanattal később jutott eszembe, hogy a Képességet is használhatnám. Úgy látszik, hogy ennek még rögzülnie kellett.

Behunytam a szeme, mivel még szükségem volt ehhez a koncentrációhoz, és kinyúltam az elmémmel. Nem kellett messzire nyújtózkodnom, ugyanis úgy száz méteren belül minden irányból embereket érzékeltem. Mivel az érzékeim még nem forrtak ki eléggé, így nem tudtam megállapítani, hogy pontosan hányan is lehettek, de annyit sikerült, hogy nagyon sokan voltak.

Nem kellett nagy észnek lenni hozzá, hogy rájöjjek, körülöttem mindenfelé zsaruk vannak, sőt még valami állat jelenlétét is éreztem. Nem melengette meg a szívemet különösebben ez a gondolat, mivel ha elkapnak itt, akkor elég nehezen tudnám kimagyarázni magamat.

Az első dolgom a felfedezés után az volt, hogy eleresztettem egy jó hosszú, de halk szitokáradatot. Ennek hála sikerült annyira összeszednem a gondolataimat, hogy valami tervet kovácsolhassak.

Választhattam volna azt a megoldást, hogy itt maradok láthatatlanul, de ez túl rizikósnak tűnt, mivel a rendőrök között több Képességhasználónak is kellett lennie, ráadásul ki tudja, hogy milyen spéci kütyüik voltak, plusz még az is megeshetett, hogy az állat, amit megéreztem rendőrkutya, és ki tudna szagolni. Egyszerűen nem éreztem elég felkészültnek magamat, ahhoz hogy tovább meglapuljak, ráadásul hogy őszinték legyünk, nem bírtam túlzottan a pattanásig feszült várakozást.

A probléma csak az volt, hogy nagyobb szellőzőnyílás nem lévén az egyetlen megmaradt lehetőségem az ablak volt. Ez nem tűnt valami vonzó megoldásnak, de még ez is jobb volt annál a lehetőségnél, hogy esetleg elkapjanak.

Vettem egy mély levegőt, majd elővettem egy tapadókorong méretű bombát, amit egyenesen a legközelebbi ablaknak dobtam. Az extraerős üveg egy pillanattal később több ezer apró darabra hullott, és csörömpölve földet ért.

Innen már nem volt visszaút, mivel ezzel a tettemmel egyértelműen tájékoztattam a zsarukat a jelenlétemről, ezért most már nem is gondolkoztam, hanem láthatatlanul kivetettem magam az ablakon.

Még el se kezdtem zuhanni, amikor kinyúltam a Képességért, és az elmémmel olyan erősen kapaszkodtam bele, mint eddig soha.

Néhány ijesztő másodpercig zuhantam, mire sikerült annyira összeszedni magam, hogy lassítani tudjam a szabadesést. Ezután sikerült megállítanom, és a levegőben lebegve meglöktem magam, és elindultam arra, amerre a deszkámat hagytam.

Hatalmas erőfeszítésbe telt egyszerre feltartani a láthatatlanságot, és a levegőben mozogni. Száz méter megtétele után már éreztem, ahogy izzadságcseppek csorognak le a homlokomról, de a földre nem ereszkedhettem le, mert a késői idő ellenére túl sok volt ott a rendőr, az újságíró és a bámészkodó. A vége fele már a kezemet is használtam segítségül, mivel ezt elég nagy vészhelyzetnek ítéltem meg a plusz segítséghez.

Amikor végre elértem a megfelelő sikátort, megkönnyebbülten ereszkedtem le a földre, és amint megbizonyosodtam róla, hogy senki nem láthat elengedtem a Képességet, az az megszüntettem a láthatatlanságot. Azután megkönnyebbülten rogytam le a kövezetre, és vártam, hogy visszatérjen annyira az erőm, hogy fel tudjak állni.

- Remek voltál – jelent meg hirtelen a szemem előtt anya. – Még a levitáció is ment segítség nélkül.

Ezt totál úgy mondta, mintha számított volna arra, hogy levitálnom kell, ami csak úgy volt lehetséges, ha ő hívta ki a zsarukat. Ettől szörnyen dühös lettem, és azonnal sikerült felpattannom.

- Komolyan te hívtad ki őket?! – keltem ki magamból dühösen. – Meg is halhattam, vagy lelepleződhettem volna.

- Végig ott voltam a közeledben. Nem eshetett semmi bajod.

- Te sem vagy tévedhetetlen! – ordítottam rá, de láthatóan semmit nem gyakoroltak rá a haragtól vezérelve kiejtett szavaim.

- Ezt pontosan tudom, de ezúttal nem tévedtem. Különben meg a próbának elég nehéznek kellett lennie ahhoz, hogy lássam, készen állsz-e.

Olyan idegesítő volt, hogy anya higgadtságának hála én is ilyen hamar kezdtem megnyugodni, ráadásul a titokzatos szavai miatt a maradék méreg helyét átvette a kíváncsiság. Olyan mocsokság volt, hogy én még dühös lettem volna, erre meg egy csapásra elszállt a dühöm.

- Akkor mire is állok készen?

- Arra, hogy saját fénykardod legyen. A következő hét végén megszerzed a kristályt – közölte, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, majd hátat fordított nekem, és elindult. – Van még valami – fordult vissza.

- Mi az? – kérdeztem szórakozottan, miközben még mindig az előző két mondatát emésztettem. Hihetetlennek tűnt, hogy ennyire rövid idő alatt eljussak arra a szintre, hogy saját fénykardom legyen.

- Továbbképzésre kell mennem a hétvégén, és csak hétfőn jövök haza. A hűtőre rakok ki bevásárló listát, és légy szíves takaríts ki otthon – mondta, és meg se várva a válaszomat eltűnt a szemem elől.

Úgy konkrétan fogalmam se volt róla, hogy egy annyira extrém téma után, mint az, hogy saját fénykardom lesz, hogyan tudott a takarítással foglalkozni, de hát ez volt anya. Azok után, hogy kiderült, ő a Fehér Harcos, és kihívta rám a zsarukat, csakhogy nehezítse a próbámat már semmin se tudtam meglepődni vele kapcsolatban.