19. fejezet

A fénykardomhoz szükséges kristály megszerzése végül - előre nem látható okokból -, eltolódott egy héttel, az az a tél legelső hétvégéjére. Az ok egyébként az volt, hogy a suliban kellett maradnom szombaton, ugyanis elfelejtettem, hogy soron kívüli tanítási napot tartottak, hogy a téli szünet hosszabb legyen. Na mindegy, így egy héttel később utaztam anyával az Anyabolygó legmagasabb hegye felé, ahol egyébként a nagymamám is lakott.

Szórakozottan bámultam ki a légsiklónk ablakán, és figyeltem, ahogy a modern környezet fokozatosan átváltott erdőségekre és előbb dombos, majd hegyes területre.

- Nem vezethetnék én? – kérdeztem anyát, amikor már elég ideje untam a nézelődést.

- Nem, még nincs tanulói jogosítványod – utasította el a kérésemet karakteresen.

- Senki se látná – próbáltam győzködni, hátha beadja a derekát, pedig pontosan tudtam, hogy erre elég kevés esélyem van. A makacsságom ugyanis nem csak úgy jött, hanem valakitől örökölnöm kellett.

- Nem lenne legális.

- Mintha a házunk alatt rejtegetett hatalmas fegyverarzenál legális lenne – válaszoltam durcásan, mint egy sértett óvodás, bevetve az utolsó kártyáim egyikét.

- Az utcai deszkaversenyek és az F.F. se az, csakhogy kettőt említsek – vágott vissza anya félvállról, semmibe véve a vádaskodásomat.

Teljesen biztos voltam abban, hogy anya is dicsekedhet még jó néhány illegális dologgal, csak én nem tudok róla. Elég idegesítő, hogy ő gyakorlatilag mindent tudott rólam, az ő múltja meg még egy elég homályos paca volt a számomra. Éppen ezért töltött el nagy elégedettséggel, hogy Mattről nem tudott, hacsak Leo el nem árulta neki, hogy bepasiztam, de a bátyám szavahihetőségét ismerve ezt kizártnak tartottam.

- Rendben van, nyertél – sóhajtottam fel bosszúsan, és újra nekiálltam az ablakon kibámulásnak.

- Leo sokat faggatózott mostanában? – érdeklődött anya. Valószínűleg megunta a csöndet.

- Mint bizonyára neked is feltűnt, az elmúlt két hétben haza se dugta a képét – közöltem vele az egyszerű tényt. – Szerintem a fénykardján dolgozik ilyen lázasan, és a tanulás meg e mellett már nincs ideje semmi másra.

- Értem. Nem értek teljesen egyet az ottani kiképzési módszerekkel, de azt el kell ismernem, hogyha valaki nagyon akarja, akkor abból igazán kiváló Választott testőr lehet. Leónak biztosan sikerülni fog. Nem tudod véletlenül, hogy milyen színű lett a kristálya?

- Csak akkor akarja elárulni, ha kész lesz a fénykard – tértem ki a konkrét válaszadás elől.

- Nem kényszerítelek rá, hogy elmondd – jött rá anya rögtön, hogy tudom.

- Egyébként miért pont a hegyekbe megyünk? – váltottam témát, ugyanis valahogy ez az információ még nem jutott el hozzám.

- Azt hiszem, itt az idő, hogy elmondjam. Megfelelő kristályokat csak a legmagasabb vagy a legalacsonyabb pontokon lehet találni. Az Anyabolygó ugyan nem bővelkedik bennük, de nem lehetetlen találni, és a Harminckettesre meg ráadásul nincs időnk és módunk feltűnés nélkül elmenni. Mielőtt megkérdeznéd, azért pont azt a bizonyos hegyet választottam, mert ott van a legtöbb potenciális fénykard-kristály, és anyát is ideje már meglátogatni.

- Ez remek. Egy egytől tízes skálán mennyire lesz nehéz dolgom?

- Tekintve a felkészültségedet és a terepet, olyan hét-nyolc körülire tippelném.

- Hát ez remek! – morogtam félhangosan, mivel anyának elég mutáns mércéje volt, és ez a magas érték nem kecsegtetett túl sok jóval.

A kedves szülőm rájöhetett, mire gondolok, mivel féloldalasan elmosolyodott, és a szeme jókedvűen csillogott.

- Nyugodj meg! Nem lesz semmi gond.

- Máris elszállt minden kételyem.

- Ennek örülök – nevetett fel anya könnyedén nem törődve a szarkasztikus hangnememmel. Valószínűleg már megszokta.

Másfél óra múlva elhagytuk a nagymama házához legközelebb eső települést, majd harminc perc elteltével elértünk magához a házhoz.

Persze mama csak az év egy részén lakott ennyire elszeparálva mindenkitől, télen ugyanis a hó és a közlekedés miatt mindig beköltözött valamelyik városba, aminek híres kutatólaboratóriuma volt. Sikeres tudósként ez volt számára a legfontosabb szempont, és mivel anya egyke volt, így a családlátogatással se kellett túl sokat törődnie, mivel mi időről-időre úgyis meglátogattuk. Persze erre csak nem rég jöttem rá, hiszen csak azután tudtam meg, hogy nagyanyám zseni, miután anya felfedte a Fehér Harcos énjét.

Mama háza kívülről egyszerű téglaháznak tűnt, sőt még belülről is, de most, hogy tudtam, tudós, ebben a normálisságban kezdtem komolyan kételkedni.

- Anya tud arról, hogy jövünk, ás arról is, hogy már tisztában vagy az igazsággal, szóval ne lepődj meg, ha egy kicsit más lesz, mint eddig – tájékoztatott anya, amikor kiszálltunk a légsiklóból.

- Szerintem akkora változáson nem mehet keresztül, mint te – válaszoltam, majd oda léptem a bejárati ajtóhoz, és rányomtam a hüvelykujjamat az ujjlenyomat felismerőre. Az ajtó fél másodperc múlva hangtalanul feltárult előttem,

- Anya, megjöttünk! – kiáltotta anya, amikor beléptünk a házba.

- Menjetek a konyhába, mindjárt ott leszek! – hallatszódott a nagymamám vidám válasza.

Szó nélkül engedelmeskedtünk neki, és amikor odaértünk, leültünk az asztalhoz, amin egy kancsó állt három csészével, és kéttálnyi egyforma süteménnyel.

Elég éhes lettem, szóval felemeltem az egyik sütit a hozzám közelebb eső tányérról, és a számhoz emeltem.

- Nehogy megedd! – csattant fel nagymama, aki éppen akkor lépett be a konyhába.

- Miért ne? – kérdeztem vissza, de nem voltam annyira ostoba, hogy ellenszegülésként mégis belekóstoljak.

- Azok a sütemények génkezeltek, és még messze vannak a tökéletességtől. Véletlenül rajta felejtettem az asztalon, amikor megterítettem.

- Pontosan mi történt volna, ha megeszem? – tettem vissza az immár ellenszenvessé vált sütit a tálra.

- Nem tudom pontosan. Valószínűleg kihullott volna az összes hajad, és tíz percig úgy röpködhettél volna, mint egy madár.

- Nem túl kedvező alku – vettem le a tekintetemet a hirtelen abszolút taszítóvá váló süteményről, és néztem rá mamára. – Veled meg mi történt?! – kiáltottam fel döbbenten, mivel az eddig konzervatívnak hitt nagyim haja a zöld különböző árnyalataiban játszott. Ja, és fehér orvosi köpeny volt rajta, de ezen nem lepődtem meg.

- A hajamra gondolsz? – kérdezett vissza szórakozottan. – Egy kísérlet folyamán zöld festékanyag szabadult el, ami ráragadt az összes természetes eredetű szőrre. Ha nagyon akarnám, el tudnám tüntetni a hajamról, de nem éri meg a fáradtságot, hiszen egy-két hét alatt úgyis lekopik. Addig úgyse nagyon találkozok senkivel, és ha bemegyek a városba, majd veszek fel parókát, vagy lemosható hajfestéket használok.

- Ennek igazán örülök, de Leának ideje lenne elindulnia, megkeresni azt a kristályt – váltott témát anya. Láthatóan egy cseppet se akadt fel mama zöld haján, vagy csak roppantan jól titkolta, de én inkább az előbbire tippeltem.

- Már mindent előkészítettem. Mindjárt jövök – mondta, azzal kisietett, és kisvártatva visszatért egy ultramenő fekete hátizsákkal.

- Honnan van ez a táska? – kérdeztem.

- Eredeti Elison Alben fejlesztés – közölte nagymama mosolyogva, a fejlesztő, az az a saját nevét megadva. – Háromszáz Celsius fokig hőálló, olyan erős, mint az acél, és ha szükséges, akkor rugalmas, mint a gumi.

- Ez király! Mi van benne?

- Két napra elegendő élelem, térkép a hegyről, hőtartó sátor extra meleg takaróval, légzőkészülék és vészhelyzet esetére segélyhívó gomb, ami térerő nélkül is működik. A legutóbbit volt a legnehezebb kifejleszteni. Jaj, majdnem elfelejtettem a legfontosabbat – csapott a homlokára, és sebesen kiviharzott, mintha nem hatvanöt éves lett volna, hanem húsz.

- Ez elég furcsa volt – jegyeztem meg, miközben szemügyre vettem a táska tartalmát.

- Hidd el, amikor előhozza a baltos emberek számára kifejlesztett ruhát, csak még furcsább lesz. Erről jut eszembe, átgondoltad már, hogy akarod-e azt a baltbeültetést?

- Sokat gondolkoztam róla, és arra jutottam, hogy igen, akarom.

- Jól meggondoltad? Ez egy nagyon fontos döntés, és ha már megtörtént a beültetés, nem vonhatod vissza. A balt egész életedben benned marad, ha akarod, ha nem – aggodalmaskodott anya. Azóta nem láttam ilyennek, hogy… Nem, még sose láttam ilyennek, szóval ezt a dolgot igazán komolyan kellett vennem, de már döntöttem.

- Ezt már említetted.

- Tudom, de nem akarom, hogy megbánd.

- Jaj, Nairi, ne próbáld meg lebeszélni róla! Lea már döntött, tehát tartsd tiszteletben az akaratát. Elég nagy hozzá, hogy ebben az esetben tudja, mi a jó neki – érkezett vissza nagyi egy csuklyás pulóverrel és egy fekete csőnadrággal. – Ezeket mindenképpen vedd fel! – nyomta a kezembe a ruhadarabokat. – Fenn tartják a megfelelő belső hőmérsékletet. Sokkal megfelelőbbek a zord tájakra, mint bármelyik téli kabát vagy overall. Mellesleg nyáron hűvösebb benne, mint az ujjatlan haspólókban. Ezek is saját fejlesztések – mosolyodott el büszkén.

- Szuperek! Van egy-két zseni barátom, akik rajonganának érted – utaltam Verára és Charlesra, ugyanis nagymamától elég sokat tanulhatnának.

- Örülök, hogy tetszenek! Egyszer majd bemutathatnád azokat a barátaidat. Mindig is szerettem volna megismerni feltörekvő tudóspalántákat.

Oké, nem gondoltam volna, hogy egy szimpla megjegyzés után mama azonnal meghívná a barátaimat, akik mellesleg nem is tudtak arról, hogy ő is tudós.

- Majd meghívom őket, ha elárultam nekik, hogy zseni vagy – döntöttem végül az őszinteség mellett.

- Akkor egy ideig nem kell vendégekre számítsak – nevetett fel nagyi. – Na, öltözz át, mert Nairi már nagyon türelmetlen. Szerintem jobban izgul, mint te – mutatott anyára, aki tökéletesen kifejezéstelen arccal ült a széken, és teát iszogatott.

- Tényleg majd szétveti az izgalom – mondtam, és elindultam a fürdőszoba felé.

Két perc alatt átöltöztem, és már meg se lepődtem azon, hogy a nadrág és a pulcsi tökéletesen illett rám, és még kényelmes is volt.

- Hajtsd fel a csuklyát, próbáld meg ráhúzni az arcodra, közben a pulcsi állad alatt lévő részét húzd fel, és a fejed előtt érintsd össze a két anyagot! – utasított mama, és én gondolkozás nélkül tettem, amit mondott.

Amikor összeért a pulóver két része, egyesült a két pulóverrész úgy, hogy csak az érzékszerveimet nem fedte be, kivéve a fülemet, mert a vékony anyag nem akadályozott a hallásban.

- Ha a mozdulatsort ellentétesen végzed el, akkor a pulóver visszatér a normális formájába – érkezett az újabb információ, miközben ámuldoztam magamban.

- Ez nagyon király! – összegeztem hangosan a gondolataim lényegét, amikor a mutánsszerű pulcsi újra normálisnak nézett ki.

- Reméltem, hogy valami ilyesmi reakciót kapok.

Ez egész normális jelenet volt. Az elégedett nagymama képe, aki örül, hogy az unokájának tetszik az ajándéka. Oké, csak normális lett volna, mivel nem hiszem, hogy a többi nagymama saját fejlesztésű, különösen extrém körülményekre kifejlesztett ruhadarabokat adna az unokáinak. Mondjuk nekem nincs viszonyítási alapom, mivel apa szüleiről az égvilágon semmit nem tudok, ami valljuk be, elég különös. Sajnos ez ellen nem tehettem semmit, mert ha apa szüleiről volt szó, akkor anya még annyit se árult el, mint apáról. Márpedig tizenhét év alatt csak apa foglalkozásáig jutott el a tudásszintem, szóval a nagyszüleimről gőzöm se lehetett.

- Most már tényleg ideje indulnod – nézett fel anya a teájáról.

Megdöbbenve bámultam rá, és vártam, hogy elneveti magát jelezve, hogy ezt nem gondolta komolyan, de semmi ilyesmi nem történt. Mondjuk anyától már megszokhattam volna, hogy legtöbbször figyelmen kívül hagyja az információszegényes ködöt a tudatomban. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy felteszem a kérdéseimet, mivel ha megvárnám, hogy magától elmondja, amit tudni akarok, akkor lemenne a nap.

- Addig nem megyek sehová, amíg nem árulod el, hogy merre kell menni, hol találok kristályt, mit csináljak, ha találok egyet, és az se lenne hátrány, ha tájékoztatnál, hogy körülbelül mennyi ideig leszek oda.

- Ha semmiképpen nem vagy képes ezekre magadtól rájönni, akkor válaszolhatok a kérdéseidre. Először is, hegynek felfelé kell menni, és kristályt a hegytető közelében találsz. Általában barlangokban lelhetőek fel, de nem kizárólag. Ha találsz egyet, akkor csak hallgass a megérzéseidre. A Képesség megmutatja majd, hogy mit kell tenned, ha eljön az ideje. Az utolsó kérdésedre a válasz pedig az, hogyha a Képességet felhasználva haladsz, akkor a táv megtétele optimálisan valahol huszonnégy és harminchat óra között lenne, de ha hóviharba kerülsz, akkor természetesen ez az időintervallum megnövekszik.

- Hóviharok?! Erről eddig nem volt szó – háborodtam fel. Az azért egy dolog, hogy megmásszak egy nagyon magas hegyet alacsony hőmérsékleten és ritka levegővel, de az életveszélyes viharokat legszívesebben messziről elkerültem volna. Anya tökéletesen nyugodt arckifejezését látva viszont hamar rájöttem, hogy erre esélyem sincs. Már csak reménykedni tudtam, hogy se hóviharok, se más természetű viharok nem lesznek a hegytetőn, amikor ott leszek.

- A magashegységek felsőbb régióiban előfordul az ilyesmi. Ne aggódj! Biztos vagyok benne, hogy készen állsz. Ha nem így lenne, Nairi nem állítana neki a feladatnak, hiszen mégiscsak a lánya vagy, és az ember nem is nagyon szokta idő előtt hatalmas próbatétel elé állítani a tanítványait – tette a kezét megnyugtatónak szánt mozdulattal a vállamra nagyi. – Ráadásul az unokám vagy – mosolyodott el cinkosan. – Lehetetlen, hogy ne sikerüljön.

Végül is volt logika abban, amit mondott, de ettől függetlenül nem sikerült teljesen megnyugodnom, hiszen most akár az életemmel is játszhattam. Jó, voltam már korábban is életveszélyes helyzetben, egészen más szituáció ahhoz képest, mintha egy jól működő sugárfegyver lenne a kezedben, és közben lőnének rád. Ha én dönthettem volna, akkor egyértelműen az utóbbira eset a választásom, de hát lövöldözésben még soha senki nem szerzett fénykardkristályt.

- Most már készen állsz?

Igazából életemben most éreztem magamat ennyire nem készen valamire, de elhatároztam, hogy a viharos kiakadásom után nem mutatok ki több gyengeséget, és csak azért is alapon megszerzem azt a kristályt. Még ha belegebedek, akkor is.

A látszat kedvéért határozottan felkaptam a fekete hátizsákot, majd magabiztosan anya szemébe néztem.

- Természetesen – válaszoltam katonásan. A legdurvább ebben az volt, hogy mire kimondtam, addigra már el is hittem, hogy képes vagyok megtenni. Ki gondolta volna, hogy a hozzáállásnak ekkora szerepe lehet valamiben…

facebook oldal

Csináltam a sztorinak facebook oldalt, ahol informállak titeket a fejezet állásáról, és részleteket rakok fel a készülő fejezetekről stb. Az oldalt itt érhetitek el: katt

18. fejezet

Elégedetten szemléltem meg a környezetemet. Mindössze három óra alatt sikeresen bevásároltam a legközelebb eső szupermarketben, elintéztem néhány dolgot, amit normális esetben anya szokott csinálni, és ki is takarítottam az egész házban. Na, jó Leo szobájában nem, de ott nem is lehetett, mivel egész nap elmélyülten barkácsolt valamit, meg azért az mégiscsak az ő területe, ő is végezze a piszkos munkát. Ehhez a filozófiához az is rásegített, hogy esze ágában se volt segíteni nekem, és amikor megkértem rá, akkor csak annyit mondott, hogy anya rám hagyta a melót és nem rá.

Mindenesetre a segítsége nélkül is sikerült csillogó rendet varázsolni a lakásban. Igaz, hogy közben folyamatosan morogtam, de ez a végeredmény szempontjából egyáltalán nem számított.

Még utoljára megnéztem a listát, amit anya a hűtőn hagyott, nehogy kifelejtsek valamit, de nem találtam semmit, tehát már nyugodt szívvel leléphettem. Nem mintha túlzottan nagy lelkiismeret furdalást okozott volna, ha véletlen elfelejtem kipucolni a vécét, de a jelenlegi helyzetemben inkább megpróbáltam elkerülni a hanyagság okozta büntetéseket.

- Leléptem – nyitottam be Leo szobájába, csakhogy ha valamikor észreveszi a hiányomat, ne kezdjen el keresni.

- Hova mész? – kérdezte fel se pillantva az asztaláról, amin szanaszét hevert mindenféle szerszám és kisebb alkatrész. Nem volt valami nagy kunszt kitalálni, hogy éppen a fénykardja elkészítésén ügyködött.

- Dolgozni – válaszoltam, pedig nem tartoztam neki elszámolással, de kivételesen vita nélkül akartam kilépni a házból, nehogy utánam találjon jönni. Nem értékeltem volna, ha rájön, hogy a Lézerfény csak álca, és igazából az F.F. főhadiszállására megyek. Mondjuk, nem valószínű, hogy utánam jött volna a klubba, de a deszkaversenyre biztos követett volna, és akkor meglátta volna Mattet. Leo eddig nem beszélt róla, hogy látta-e a koronaherceget, de valószínű, hogy egyszer összefutnának a palotában, ahol a bátyám tanul. Ebben az esetben pedig hosszú hetekig magyarázkodhattam volna, amihez nagyon nem volt kedvem.

- Remek. Megvárjalak a kajával?

A kaja alatt azt értette, amit anya még korábban főzött nekünk, hogy a hétvégén, amíg távol van, ne kelljen gyorskaját ennünk.

- Nem kell. Valószínűleg későn jövök.

Szerencsére nem kezdett el gyanakodni, és nem ment bele a részletekbe, hogy pontosan mikor is. Ilyenkor örültem annak, hogy már hosszú évek óta nem töltöttem otthon a szombat estéim nagy részét, mivel így simán el tudtam rejteni, hogy randim lesz.

- Akkor, szia – köszönt el. Láthatóan nem volt beszélgetős kedvében, és az energiatelep, amivel éppen babrált sokkal jobban lekötötte, mint én.

- Szia – viszonoztam, majd leplezett megkönnyebbültséggel elhagytam a szobáját, majd a házat.

Nagyon úgy nézett ki, hogy Leo nem fog utánam jönni, bár az is lehet, hogy csak megjátszotta az érdektelenséget, és mégis követni fog. Oké, tudom, hogy ez paranoia, és eléggé negatív szemlélet, de az dobja rám az első követ, akire a saját anyja már kihívta a zsarukat.

Mindenesetre a szokásos útvonalamon eldeszkáztam a Lézerfényhez, majd a már berögzült módon bementem a főhadiszállásra.

Ezúttal sokkal többen nyüzsögtek ott, mint hajszálpontosan három hete, amikor legutóbb volt időm betenni a lábamat a bázisra.

- Mi a helyzet? – léptem oda Felixhez, egy Leónál néhány hónappal fiatalabb, barna hajú sráchoz, aki egy személyben volt a kémhálózatunk vezetője, és a biztonsági hálózatunk parancsnoka. Ő is az alapító tagok közé tartozott, és már vagy tíz éve ismertük egymást. Természetesen a deszkázásnak köszönhetően, de ő már abbahagyta. Egyébként ő és Leo mindig is nagyon jó barátok voltak.

- Nocsak, a főnök végre megtisztel minket a jelenlétével? – nézett fel vigyorogva, és a szeme közben játékosan csillogott, ami jelezte, hogy nem neheztelően mondta azt, amit mondott. Aki nem ismeri nagyon jól Felixet, az szétszórtnak, és túlzottan komolytalannak tartotta volna arra a posztra, amit betöltött, de ez csak a látszat volt. A srác igazából született zseni volt. Na, nem úgy, mint Charles és Veronica, mivel a fizikához és a kémiához nem konyított valami sokat, viszont fotós memóriája volt, és szinte bárkiből bármit ki tudott szedni. Bárki azt hihette volna, hogy optimista, közben meg magában szinte már kívülállóként kezelte a helyzeteket. Ezért is volt nagyon jó, mert félre tudja tenni az érzéseit, ha szükség van rá, ami a forrófejűségem miatt nekem nem valami nagy erősségem.

- Nagyon úgy néz ki – huppantam le a Felix melletti székre vigyorogva. – Van valami fontos infó?

- Lássuk csak! – költözött töprengő kifejezés a fiú arcára. – Az összes bázison minden rendben van, az életben maradt Vipera tagok beolvadtak más bűnszövetkezetekbe, az egyik űrkalóz banda kirabolt egy elektronikai cikkekből álló szállítmányt…

- Ez szenzációs, de nem történt semmi, ami ránk is vonatkozhat?

- Hadd gondolkozzam! – fordult vissza Felix a gépéhez, és egyszerre három monitort nézett át bámulatos sebességgel. – Semmi – emelte fel végül a tekintetét. – Viszont van itt valami, amit elég érdekesnek találok.

- Mi az? – kérdeztem kíváncsian. Felix hihetetlen szimattal szúrta ki az egyszerűnek látszó események közül a rendkívülieket, szóval, ha valamit ő érdekesnek talált, azzal megérte foglalkozni.

- Egy rablás. Pontosabban egy kísérlet.

Már éppen rá akartam kérdezni, hogy mégis mi ebben a különleges, amikor beugrott az éjfél körüli akcióm a Fővárosi Múzeumban. Elviekben senki nem vehetett észre, de a betörőket a rendőrök mégiscsak megkötözve találták, ráadásul az ablakot is kitörték. Ezeket a tényeket számba véve, nem csoda, hogy Felix felhozta.

- Bővebben? – néztem rá úgy, mintha fogalmam se lett volna, miről beszél.

- Két mester tolvaj, név szerint Greg Beleg és Andreas Fulton az elmúlt éjszaka behatoltak a Fővárosi Múzeumba. Egy ismeretlen telefonáló értesítette a rendőröket a betörésről, akik a helyszínre érve elfogták a rablókat. Ennyit hoztak nyilvánosságra, viszont az informátoraink ehhez kettő, vagy ha úgy nézzük, három információt is hozzátettek, ami eléggé megbonyolítja az esetet. Az első az, hogy a két férfit eszméletlenül és megkötözve találták meg. A második az, hogy a teremben ki volt törve az ablak, de a behatolás nem ott történt meg, tehát valaki kiment. A harmadik pedig az, hogy nem találtak menekülő személyre utaló nyomokat.

- Ez tényleg érdekes. Milyen következtetéseket vontál le ebből? – kérdeztem, mivel kíváncsi voltam rá, hogy Felix rájött-e az igazságra.

- Két fajta variáció lehetséges. Az első az, hogy volt egy harmadik tolvaj, aki elbánt a társaival, és lelépett a szajréval. Ezzel a probléma csak az, hogy semmi nem tűnt el a múzeumból, ráadásul, ha valaki ilyen profin el tud tűnni, az egyedül dolgozik. A második lehetőség az, hogy valaki elbánt a rablókkal, aztán elment. Annak a valakinek ráadásul erős Képességhasználónak kellett lennie, hiszen anélkül lehetetlen észrevétlenül és bármilyen nyom nélkül kijutni a múzeum egyik ablakán úgy, hogy az épületet korábban már körbevették a rendőrök és a riporterek. A következtetésem tehát az, hogy valaki olyan tűnt fel, akinek a módszerei egyértelműen a Fehér Harcoséra utalnak.

Leesett állal bámultam Felixre. A következtetései egyszerűen hibátlanok voltak, szóval a többi alapító tag és én nem szúrtuk el, amikor Felixet tettük meg a szervezet kémhálózatának vezetőjévé.

- Szóval szerinted a Fehér Harcos visszatért? – kérdeztem, csakhogy mondjak valamit. Egyébként valamiért volt egy olyan érzésem, hogy a mi kedves nyomozónk nem kifejezetten erre gondolt.

- Nem. Semmi értelmét nem látom, hogy több mint húsz év múlva visszatérjen. Nem történt semmi különösebb esemény az elmúlt hónapokban az elmúlt évekhez képest, ami okot adhatna a visszatérésére. Szerintem inkább az lehet a háttérben, hogy valamelyik rajongója tovább akarja vinni a fáklyáját. Továbbá azt is lehetségesnek tartom, hogy a Fehér Harcos keresett magának egy tanítványt.

- Ha tényleg tanítványa van, akkor ez miért nem mondjuk tíz évvel ezelőtt történt meg? – próbáltam megcáfolni Felix tökéletes gondolatmenetét, de hamar rájöttem, hogy ez hiba volt. Ezzel csak támpontot adtam neki a logikája továbbvezetésére.

- Valószínűleg azért, mert a gyermekét akarta megtenni utódjának – válaszolta Felix néhány másodperces töprengés után. – Igen, tényleg erről van szó – ragyogott fel az arca. – Egyszerűen minden stimmel.

Na, ez király. Felix gyakorlatilag mindenre rájött azon kívül, hogy a Fehér Harcos Nairi Landel, és hogy a tanítványa én vagyok. Csak remélni tudtam, hogy Felix az egyetlen olyan éles eszű ember, aki minderre képes magától rájönni. Oké, tudom, hogy ez csak önámítás, hiszen azért nem a kémhálózatunk vezetője az egyetlen okos ember a galaxisban, de reménykedni attól még szabad.

- Ez remek gondolatmenet, de mi van akkor, ha csupán arról van szó, hogy valaki igazán erősre és különlegesre várt? – vetettem ellen az egyetlen dolgot, ami eszembe jutott, és amivel egyben valamennyire elbizonytalaníthattam Felixet.

- Abban az esetben tévedtem – vigyorodott el Felix, ami azt jelentette, hogy ezen komolyan el kellett gondolkodnia, és talán sikerült valamennyire megingatnom az önbizalmát. – Rád viszont vár a papírmunka – emlékeztetett arra, hogy ez is együtt járt a vezetői teendőimmel.

- Megyek már – válaszoltam a legkisebb lelkesedés nélkül, és az asztalom felé vettem az irányt.

Néhány órán át elszöszmötöltem a különféle kérelmekkel, jelentésekkel és a bevetéskérelmekkel, majd pontban fél hatkor felálltam. Addigra eléggé kiürült a hely, és Felixen, Charleson, valamint Veronicán kívül csak néhányan maradtak a teremben.

Jó hangosan elköszöntem tőlük, majd elhagytam a főhadiszállást, és néhány perccel később a Lézerfény épületét is. Ezután felpattantam a légdeszkámra, és a Mattel egyeztetett találkozási pont felé vettem az irányt.

A zsúfolt napjaimnak hála, csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyire hiányzott Matt, amikor a szívem őrülten zakatolni kezdett a láttára. Ebben az esetben ő ért oda előbb a találkára, de mentségemre szóljon, hogy én csak két percet késtem, ő meg a múltkor sokkal többet.

- Szia! – köszöntem neki vidáman. – Mehetünk? – vágtam bele a közepébe, mivel ha azt akartam, hogy időben odaérjünk, akkor sietnünk kellett. A deszkapálya ugyanis nem két köpésre volt a jelenlegi helyzetünktől.

- Persze – bólintott mosolyogva Matt, majd felszállt arra a légdeszkára, amit a múltkor nyertem neki a céllövöldében. – Akkor vezess!

Szó nélkül száznyolcvan fokos fordulatot írtam le egyhelyben a járművemmel, és elindultam a deszkapálya felé. A lehető legrövidebb úton haladtunk, és ezúttal nem vettem olyan eszeveszettre a tempót, hogy Matt is könnyedén bírja. Nem mintha nebáncsvirágnak képzeltem volna a pasimat, mivel ismerjük be őszintén, nyámnyila alakkal soha se jöttem volna össze. Még akkor se, ha annak a valakinek olyan vonzó szürke szemei lettek volna, mint Mattnek. Az indokom egyszerűen csak az volt, hogy kizártnak tartottam, hogy a trónörökösnek megengednének egy olyan veszélyes sportot, mint amilyen az enyém, főleg nem városi forgalomban.

Menet közben rajtatartottam a fél szememet Matten, és elégedetten állapítottam meg, hogy sokat javult ahhoz képest, amikor legutóbb együtt deszkáztunk. Ez azt jelentette, hogy van tehetsége hozzá, és ha korábban kezdi, akkor igazi profi válhatott volna belőle. Ez a felfedezés pedig csak még vonzóbbá tette őt a számomra. Jó, tudom, hogy kicsit felszínes, hogy ezt is beleveszem a megítélésébe, de a deszkázás az életem szerves része, szóval szerintem érthető, hogy fontosnak tartom.

Hat előtt néhány perccel elértük a stadion tömegét, ahol már elég nagy tömeg tolongott befelé. Hiába, egyre népszerűbb a deszkázás, és az emberek szeretik nézni a látványos, veszély szagú elemeket. Igaz, hogy az ilyen versenyeken kevesen voltak azok, akik tényleg rizikós manővert hajtottak végre, de ez már csak részletkérdés.

- Kapd a hónod alá a deszkát, és maradj szorosan a nyomomban! – utasítottam Mattet. – Már korábban vettem jegyeket.

Ezzel elindultam, és már éppen hátra akartam fordulni, hogy megnézzem, Matt mért nem válaszol, amikor valami meleg simult a kezemre, amitől bizsergető érzés tört rám. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a valami a barátom kézfeje volt.

- Csak azért, nehogy elvesszek – válaszolt a srác egy játékos mosoly kíséretében a ki nem mondott kérdésemre.

Na, ennyi elég is volt ahhoz, hogy belül olvadozni kezdjek, és azt gondoljam magamban, hogy ez a gesztus milyen aranyosra sikeredett. Most komolyan, mikor puhultam el ennyire? Anya kemény edzései közben, vagy esetleg történelem órán? Választ természetesen nem kaptam magamtól. Szép is lett volna, hiszen sok mindent el lehet mondani rólam, de a skizofrénség nem tartozik bele ebbe a kategóriába.

- Nem rossz ötlet – válaszoltam, majd Mattet magam után húzva kezdtem átverekedni magamat az emberek között. Nem mondom, hogy könnyű feladatnak bizonyult, de öt perc alatt elértünk a bejáratig, ahol csak felmutattam a jegyünket, és már mehettünk is be.

- Most hova tovább? – kérdezte Matt, miközben szemügyre vette a tömeget.

Csak úgy zárójelben megjegyezném, hogy még mindig nem engedte el a kezemet, pedig itt már nem volt akkora tömeg. Persze egy másodpercig se állítom, hogy ez zavart, ami azért volt fura, mert két hónappal ezelőttig ezt elképzelhetetlennek tartottam.

- Keresünk ülőhelyet.

Szerencsénk volt, ugyanis még pont találtunk előnyös kilátású helyet. Mondjuk ebben az is közrejátszott, hogy a jegyeket sok nézővel ellentétben előre megvettem, és a dulakodási technikám se lebecsülendő.

- Hogy sikerült elszabadulnod? – kérdeztem Mattet, amikor elhelyezkedtünk a székeken. – Az öt óra azért túl hamar van ahhoz, hogy alvást jelents be.

- Erre nem vagyok túl büszke, sőt ami azt illeti, elég piszkos húzás volt.

- Mik a részletek? – érdeklődtem ezúttal teljesen felcsigázva.

- Eltörtem anyám egyik vázáját.

- És? – néztem rá nagy, kerek boci szemekkel

- Ennyi elég volt ahhoz, hogy szobafogságot kapjak.

- Ennyi? – visszhangoztam nem túl értelmesen a mondata első szavát. – Már nem is azért, de mióta jár egy váza eltöréséért szobafogság, és ez mióta piszkos tett? Ezt még úgy se nevezném annak, hogy direkt csináltad.

- Ezt én se tudom. Igazából nem is direkt csináltam, de anya nagyon kiakadt, és azóta se szedte össze magát teljesen. Nagyon régóta nem láttam ilyennek.

- Mi különleges van abban a vázában?

- Én se tudom – vonta meg a vállát Matt. – Az biztos, hogy sok száz éves, de hát a palotában ezrével fordulnak elő az ilyesmik. Biztos, valami családi örökség, vagy egy közeli barátjától kapta.

- Ábrázolt egyáltalán valamit.

- Nem nagyon. Az egész vörös volt, és valami furcsa szimbólumokat, vagy inkább mintákat festettek rá. Egyébként miért is annyira érdekes ez?

- Nem tudom. Valamiért érdekelni kezdett a téma.

Az egészben a legkülönösebb az volt, hogy az özvegy királynénak ez a vázája tényleg felkeltette az érdeklődésemet, pedig még csak nem is láttam. Ja, meg nem is vagyok oda a művészetekért, szóval ez még a furcsánál is furább volt.

- Mindenkit köszöntök a félévente megrendezésre kerülő junior légdeszka bajnokságon! – terelte el a figyelmemet a témáról a hangosbemondó. – Az első versenyszám két perc múlva kezdődik. Megkérem a versenyzőket, hogy a korábban megadott sorrendben teljesítsék a feladatot.

- Mi az első versenyszám? – hajolt közelebb Matt annyira, hogy a lehelete a fülemet csiklandozta. Gondolom, azért csinálta, hogy biztosan meghalljam a kérdését a felhangzó tapsviharban.

- Az akadálypálya. Semmi ahhoz képest, amikor valaki a nyílt terepen az utcán teljes gázzal hajt.

- Szóval azt mondod, simán megnyernéd? – kérdezte Matt mosolyogva.

- Egyértelmű – válaszoltam magabiztosan. – Ezek csak kezdők a hozzám hasonló profi utcai deszkásokhoz képest.

- Valamiért hiszek neked – vigyorodott el kedvesen a barátom. – Most ha megbocsátasz, odafigyelek egy kicsit, mert még soha nem láttam ilyet.

- Nyugodtan – válaszoltam, majd előrehajoltam, hogy jól lássam az időközben pályára lépő első versenyzőt.

Fél perc alatt megállapítottam, hogy őt bizony semmi szín alatt nem környékezem meg azzal az ajánlattal, hogy a haverokkal együtt profit faragunk belőle. Csak reménykedni tudtam, hogy találok legalább egy valakit, hogy ne hiába töltsem az időmet ezeken a kényelmetlen székeken.

Jobban belegondolva ez a deszkaverseny mégse tűnt olyan borzalmasnak, hiszen így tanulmányozhattam a pasim minden egyes rezdülését. Jó, én is tudom, hogy ez már fájdalmas, de csak hetente maximum egyszer láthatom, szóval minden jogom megvan ehhez.

A második résztvevő teljesítményét is fölmértem, majd nagy bölcsen megállapítottam, hogy milyen cuki Matt kócos hajjal. Na, ekkor döntöttem el, hogy még egy ilyen gondolat, és jól megpofozom magamat. Ha így haladok, a végén még szívecskéket fogok rajzolgatni tanórákon a füzetembe, amit csak enyhén tartottam szánalmasnak.