19. fejezet

A fénykardomhoz szükséges kristály megszerzése végül - előre nem látható okokból -, eltolódott egy héttel, az az a tél legelső hétvégéjére. Az ok egyébként az volt, hogy a suliban kellett maradnom szombaton, ugyanis elfelejtettem, hogy soron kívüli tanítási napot tartottak, hogy a téli szünet hosszabb legyen. Na mindegy, így egy héttel később utaztam anyával az Anyabolygó legmagasabb hegye felé, ahol egyébként a nagymamám is lakott.

Szórakozottan bámultam ki a légsiklónk ablakán, és figyeltem, ahogy a modern környezet fokozatosan átváltott erdőségekre és előbb dombos, majd hegyes területre.

- Nem vezethetnék én? – kérdeztem anyát, amikor már elég ideje untam a nézelődést.

- Nem, még nincs tanulói jogosítványod – utasította el a kérésemet karakteresen.

- Senki se látná – próbáltam győzködni, hátha beadja a derekát, pedig pontosan tudtam, hogy erre elég kevés esélyem van. A makacsságom ugyanis nem csak úgy jött, hanem valakitől örökölnöm kellett.

- Nem lenne legális.

- Mintha a házunk alatt rejtegetett hatalmas fegyverarzenál legális lenne – válaszoltam durcásan, mint egy sértett óvodás, bevetve az utolsó kártyáim egyikét.

- Az utcai deszkaversenyek és az F.F. se az, csakhogy kettőt említsek – vágott vissza anya félvállról, semmibe véve a vádaskodásomat.

Teljesen biztos voltam abban, hogy anya is dicsekedhet még jó néhány illegális dologgal, csak én nem tudok róla. Elég idegesítő, hogy ő gyakorlatilag mindent tudott rólam, az ő múltja meg még egy elég homályos paca volt a számomra. Éppen ezért töltött el nagy elégedettséggel, hogy Mattről nem tudott, hacsak Leo el nem árulta neki, hogy bepasiztam, de a bátyám szavahihetőségét ismerve ezt kizártnak tartottam.

- Rendben van, nyertél – sóhajtottam fel bosszúsan, és újra nekiálltam az ablakon kibámulásnak.

- Leo sokat faggatózott mostanában? – érdeklődött anya. Valószínűleg megunta a csöndet.

- Mint bizonyára neked is feltűnt, az elmúlt két hétben haza se dugta a képét – közöltem vele az egyszerű tényt. – Szerintem a fénykardján dolgozik ilyen lázasan, és a tanulás meg e mellett már nincs ideje semmi másra.

- Értem. Nem értek teljesen egyet az ottani kiképzési módszerekkel, de azt el kell ismernem, hogyha valaki nagyon akarja, akkor abból igazán kiváló Választott testőr lehet. Leónak biztosan sikerülni fog. Nem tudod véletlenül, hogy milyen színű lett a kristálya?

- Csak akkor akarja elárulni, ha kész lesz a fénykard – tértem ki a konkrét válaszadás elől.

- Nem kényszerítelek rá, hogy elmondd – jött rá anya rögtön, hogy tudom.

- Egyébként miért pont a hegyekbe megyünk? – váltottam témát, ugyanis valahogy ez az információ még nem jutott el hozzám.

- Azt hiszem, itt az idő, hogy elmondjam. Megfelelő kristályokat csak a legmagasabb vagy a legalacsonyabb pontokon lehet találni. Az Anyabolygó ugyan nem bővelkedik bennük, de nem lehetetlen találni, és a Harminckettesre meg ráadásul nincs időnk és módunk feltűnés nélkül elmenni. Mielőtt megkérdeznéd, azért pont azt a bizonyos hegyet választottam, mert ott van a legtöbb potenciális fénykard-kristály, és anyát is ideje már meglátogatni.

- Ez remek. Egy egytől tízes skálán mennyire lesz nehéz dolgom?

- Tekintve a felkészültségedet és a terepet, olyan hét-nyolc körülire tippelném.

- Hát ez remek! – morogtam félhangosan, mivel anyának elég mutáns mércéje volt, és ez a magas érték nem kecsegtetett túl sok jóval.

A kedves szülőm rájöhetett, mire gondolok, mivel féloldalasan elmosolyodott, és a szeme jókedvűen csillogott.

- Nyugodj meg! Nem lesz semmi gond.

- Máris elszállt minden kételyem.

- Ennek örülök – nevetett fel anya könnyedén nem törődve a szarkasztikus hangnememmel. Valószínűleg már megszokta.

Másfél óra múlva elhagytuk a nagymama házához legközelebb eső települést, majd harminc perc elteltével elértünk magához a házhoz.

Persze mama csak az év egy részén lakott ennyire elszeparálva mindenkitől, télen ugyanis a hó és a közlekedés miatt mindig beköltözött valamelyik városba, aminek híres kutatólaboratóriuma volt. Sikeres tudósként ez volt számára a legfontosabb szempont, és mivel anya egyke volt, így a családlátogatással se kellett túl sokat törődnie, mivel mi időről-időre úgyis meglátogattuk. Persze erre csak nem rég jöttem rá, hiszen csak azután tudtam meg, hogy nagyanyám zseni, miután anya felfedte a Fehér Harcos énjét.

Mama háza kívülről egyszerű téglaháznak tűnt, sőt még belülről is, de most, hogy tudtam, tudós, ebben a normálisságban kezdtem komolyan kételkedni.

- Anya tud arról, hogy jövünk, ás arról is, hogy már tisztában vagy az igazsággal, szóval ne lepődj meg, ha egy kicsit más lesz, mint eddig – tájékoztatott anya, amikor kiszálltunk a légsiklóból.

- Szerintem akkora változáson nem mehet keresztül, mint te – válaszoltam, majd oda léptem a bejárati ajtóhoz, és rányomtam a hüvelykujjamat az ujjlenyomat felismerőre. Az ajtó fél másodperc múlva hangtalanul feltárult előttem,

- Anya, megjöttünk! – kiáltotta anya, amikor beléptünk a házba.

- Menjetek a konyhába, mindjárt ott leszek! – hallatszódott a nagymamám vidám válasza.

Szó nélkül engedelmeskedtünk neki, és amikor odaértünk, leültünk az asztalhoz, amin egy kancsó állt három csészével, és kéttálnyi egyforma süteménnyel.

Elég éhes lettem, szóval felemeltem az egyik sütit a hozzám közelebb eső tányérról, és a számhoz emeltem.

- Nehogy megedd! – csattant fel nagymama, aki éppen akkor lépett be a konyhába.

- Miért ne? – kérdeztem vissza, de nem voltam annyira ostoba, hogy ellenszegülésként mégis belekóstoljak.

- Azok a sütemények génkezeltek, és még messze vannak a tökéletességtől. Véletlenül rajta felejtettem az asztalon, amikor megterítettem.

- Pontosan mi történt volna, ha megeszem? – tettem vissza az immár ellenszenvessé vált sütit a tálra.

- Nem tudom pontosan. Valószínűleg kihullott volna az összes hajad, és tíz percig úgy röpködhettél volna, mint egy madár.

- Nem túl kedvező alku – vettem le a tekintetemet a hirtelen abszolút taszítóvá váló süteményről, és néztem rá mamára. – Veled meg mi történt?! – kiáltottam fel döbbenten, mivel az eddig konzervatívnak hitt nagyim haja a zöld különböző árnyalataiban játszott. Ja, és fehér orvosi köpeny volt rajta, de ezen nem lepődtem meg.

- A hajamra gondolsz? – kérdezett vissza szórakozottan. – Egy kísérlet folyamán zöld festékanyag szabadult el, ami ráragadt az összes természetes eredetű szőrre. Ha nagyon akarnám, el tudnám tüntetni a hajamról, de nem éri meg a fáradtságot, hiszen egy-két hét alatt úgyis lekopik. Addig úgyse nagyon találkozok senkivel, és ha bemegyek a városba, majd veszek fel parókát, vagy lemosható hajfestéket használok.

- Ennek igazán örülök, de Leának ideje lenne elindulnia, megkeresni azt a kristályt – váltott témát anya. Láthatóan egy cseppet se akadt fel mama zöld haján, vagy csak roppantan jól titkolta, de én inkább az előbbire tippeltem.

- Már mindent előkészítettem. Mindjárt jövök – mondta, azzal kisietett, és kisvártatva visszatért egy ultramenő fekete hátizsákkal.

- Honnan van ez a táska? – kérdeztem.

- Eredeti Elison Alben fejlesztés – közölte nagymama mosolyogva, a fejlesztő, az az a saját nevét megadva. – Háromszáz Celsius fokig hőálló, olyan erős, mint az acél, és ha szükséges, akkor rugalmas, mint a gumi.

- Ez király! Mi van benne?

- Két napra elegendő élelem, térkép a hegyről, hőtartó sátor extra meleg takaróval, légzőkészülék és vészhelyzet esetére segélyhívó gomb, ami térerő nélkül is működik. A legutóbbit volt a legnehezebb kifejleszteni. Jaj, majdnem elfelejtettem a legfontosabbat – csapott a homlokára, és sebesen kiviharzott, mintha nem hatvanöt éves lett volna, hanem húsz.

- Ez elég furcsa volt – jegyeztem meg, miközben szemügyre vettem a táska tartalmát.

- Hidd el, amikor előhozza a baltos emberek számára kifejlesztett ruhát, csak még furcsább lesz. Erről jut eszembe, átgondoltad már, hogy akarod-e azt a baltbeültetést?

- Sokat gondolkoztam róla, és arra jutottam, hogy igen, akarom.

- Jól meggondoltad? Ez egy nagyon fontos döntés, és ha már megtörtént a beültetés, nem vonhatod vissza. A balt egész életedben benned marad, ha akarod, ha nem – aggodalmaskodott anya. Azóta nem láttam ilyennek, hogy… Nem, még sose láttam ilyennek, szóval ezt a dolgot igazán komolyan kellett vennem, de már döntöttem.

- Ezt már említetted.

- Tudom, de nem akarom, hogy megbánd.

- Jaj, Nairi, ne próbáld meg lebeszélni róla! Lea már döntött, tehát tartsd tiszteletben az akaratát. Elég nagy hozzá, hogy ebben az esetben tudja, mi a jó neki – érkezett vissza nagyi egy csuklyás pulóverrel és egy fekete csőnadrággal. – Ezeket mindenképpen vedd fel! – nyomta a kezembe a ruhadarabokat. – Fenn tartják a megfelelő belső hőmérsékletet. Sokkal megfelelőbbek a zord tájakra, mint bármelyik téli kabát vagy overall. Mellesleg nyáron hűvösebb benne, mint az ujjatlan haspólókban. Ezek is saját fejlesztések – mosolyodott el büszkén.

- Szuperek! Van egy-két zseni barátom, akik rajonganának érted – utaltam Verára és Charlesra, ugyanis nagymamától elég sokat tanulhatnának.

- Örülök, hogy tetszenek! Egyszer majd bemutathatnád azokat a barátaidat. Mindig is szerettem volna megismerni feltörekvő tudóspalántákat.

Oké, nem gondoltam volna, hogy egy szimpla megjegyzés után mama azonnal meghívná a barátaimat, akik mellesleg nem is tudtak arról, hogy ő is tudós.

- Majd meghívom őket, ha elárultam nekik, hogy zseni vagy – döntöttem végül az őszinteség mellett.

- Akkor egy ideig nem kell vendégekre számítsak – nevetett fel nagyi. – Na, öltözz át, mert Nairi már nagyon türelmetlen. Szerintem jobban izgul, mint te – mutatott anyára, aki tökéletesen kifejezéstelen arccal ült a széken, és teát iszogatott.

- Tényleg majd szétveti az izgalom – mondtam, és elindultam a fürdőszoba felé.

Két perc alatt átöltöztem, és már meg se lepődtem azon, hogy a nadrág és a pulcsi tökéletesen illett rám, és még kényelmes is volt.

- Hajtsd fel a csuklyát, próbáld meg ráhúzni az arcodra, közben a pulcsi állad alatt lévő részét húzd fel, és a fejed előtt érintsd össze a két anyagot! – utasított mama, és én gondolkozás nélkül tettem, amit mondott.

Amikor összeért a pulóver két része, egyesült a két pulóverrész úgy, hogy csak az érzékszerveimet nem fedte be, kivéve a fülemet, mert a vékony anyag nem akadályozott a hallásban.

- Ha a mozdulatsort ellentétesen végzed el, akkor a pulóver visszatér a normális formájába – érkezett az újabb információ, miközben ámuldoztam magamban.

- Ez nagyon király! – összegeztem hangosan a gondolataim lényegét, amikor a mutánsszerű pulcsi újra normálisnak nézett ki.

- Reméltem, hogy valami ilyesmi reakciót kapok.

Ez egész normális jelenet volt. Az elégedett nagymama képe, aki örül, hogy az unokájának tetszik az ajándéka. Oké, csak normális lett volna, mivel nem hiszem, hogy a többi nagymama saját fejlesztésű, különösen extrém körülményekre kifejlesztett ruhadarabokat adna az unokáinak. Mondjuk nekem nincs viszonyítási alapom, mivel apa szüleiről az égvilágon semmit nem tudok, ami valljuk be, elég különös. Sajnos ez ellen nem tehettem semmit, mert ha apa szüleiről volt szó, akkor anya még annyit se árult el, mint apáról. Márpedig tizenhét év alatt csak apa foglalkozásáig jutott el a tudásszintem, szóval a nagyszüleimről gőzöm se lehetett.

- Most már tényleg ideje indulnod – nézett fel anya a teájáról.

Megdöbbenve bámultam rá, és vártam, hogy elneveti magát jelezve, hogy ezt nem gondolta komolyan, de semmi ilyesmi nem történt. Mondjuk anyától már megszokhattam volna, hogy legtöbbször figyelmen kívül hagyja az információszegényes ködöt a tudatomban. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy felteszem a kérdéseimet, mivel ha megvárnám, hogy magától elmondja, amit tudni akarok, akkor lemenne a nap.

- Addig nem megyek sehová, amíg nem árulod el, hogy merre kell menni, hol találok kristályt, mit csináljak, ha találok egyet, és az se lenne hátrány, ha tájékoztatnál, hogy körülbelül mennyi ideig leszek oda.

- Ha semmiképpen nem vagy képes ezekre magadtól rájönni, akkor válaszolhatok a kérdéseidre. Először is, hegynek felfelé kell menni, és kristályt a hegytető közelében találsz. Általában barlangokban lelhetőek fel, de nem kizárólag. Ha találsz egyet, akkor csak hallgass a megérzéseidre. A Képesség megmutatja majd, hogy mit kell tenned, ha eljön az ideje. Az utolsó kérdésedre a válasz pedig az, hogyha a Képességet felhasználva haladsz, akkor a táv megtétele optimálisan valahol huszonnégy és harminchat óra között lenne, de ha hóviharba kerülsz, akkor természetesen ez az időintervallum megnövekszik.

- Hóviharok?! Erről eddig nem volt szó – háborodtam fel. Az azért egy dolog, hogy megmásszak egy nagyon magas hegyet alacsony hőmérsékleten és ritka levegővel, de az életveszélyes viharokat legszívesebben messziről elkerültem volna. Anya tökéletesen nyugodt arckifejezését látva viszont hamar rájöttem, hogy erre esélyem sincs. Már csak reménykedni tudtam, hogy se hóviharok, se más természetű viharok nem lesznek a hegytetőn, amikor ott leszek.

- A magashegységek felsőbb régióiban előfordul az ilyesmi. Ne aggódj! Biztos vagyok benne, hogy készen állsz. Ha nem így lenne, Nairi nem állítana neki a feladatnak, hiszen mégiscsak a lánya vagy, és az ember nem is nagyon szokta idő előtt hatalmas próbatétel elé állítani a tanítványait – tette a kezét megnyugtatónak szánt mozdulattal a vállamra nagyi. – Ráadásul az unokám vagy – mosolyodott el cinkosan. – Lehetetlen, hogy ne sikerüljön.

Végül is volt logika abban, amit mondott, de ettől függetlenül nem sikerült teljesen megnyugodnom, hiszen most akár az életemmel is játszhattam. Jó, voltam már korábban is életveszélyes helyzetben, egészen más szituáció ahhoz képest, mintha egy jól működő sugárfegyver lenne a kezedben, és közben lőnének rád. Ha én dönthettem volna, akkor egyértelműen az utóbbira eset a választásom, de hát lövöldözésben még soha senki nem szerzett fénykardkristályt.

- Most már készen állsz?

Igazából életemben most éreztem magamat ennyire nem készen valamire, de elhatároztam, hogy a viharos kiakadásom után nem mutatok ki több gyengeséget, és csak azért is alapon megszerzem azt a kristályt. Még ha belegebedek, akkor is.

A látszat kedvéért határozottan felkaptam a fekete hátizsákot, majd magabiztosan anya szemébe néztem.

- Természetesen – válaszoltam katonásan. A legdurvább ebben az volt, hogy mire kimondtam, addigra már el is hittem, hogy képes vagyok megtenni. Ki gondolta volna, hogy a hozzáállásnak ekkora szerepe lehet valamiben…