21. fejezet

Az utolsó simításokat végezve izzadtság csorgott végig a homlokomon, de ez még annyira se érdekelt, hogy vegyem a fáradtságot, és letöröljem. Hihetetlennek tűnt, hogy alig egy hónappal azután, hogy visszaérkeztem a vizsgáról, már csak néhány perc választott el attól, hogy készen kegyek a fénykardommal.

Persze ez nem számított annyira nagyon rövid időnek tekintve, hogy a könyvek szerint egy gyakorlott Választott testőr akár két-három nap alatt elkészíthetett egyet. Ennek ellenére én mégis meg voltam elégedve a teljesítményemmel, mivel életemben először csináltam ilyet, és senki nem segített benne, ráadásul közben keményen kellett edzenem és tanulnom.

Óvatosan befejeztem az utolsó alkatrész meghegesztését, és majdhogynem áhítattal emeltem fel az immár kész művet. Egyszerű vonalvezetésűre terveztem, hogy tökéletesen illjen a markomba, és a felesleges minták ne zavarjanak meg a harc közbeni összpontosításban. Természetesen másfél kezes volt, mint a legtöbb valaha épített fénykard, ugyanis az idők folyamán egyértelműen kiderült, hogy ez a legpraktikusabb módszer arra, ha valaki egyszerre akar gyorsan és erősen harcolni a fegyverével.

Elég nagy kísértést jelentett, hogy most azonnal megnyomjam az indítógombot, ami a kristály színével megegyezően zöld volt. Ezt a gombot egyébként elfedte egy sima szürke felülettel, vagyis ugyanolyanná tettem, mint a penge vastagságát és hosszát beállító apró kapcsolókat, amiket csak azért építettem bele, mert elvileg van olyan helyzet, amikor jól jöhetnek. A gomb színének elrejtésének a lehetőségét pedig azért iktattam be, hogy a jövőbeni ellenfeleim, ne tudjanak a fénykardom színéből következtetni a potenciális erőmre.

Az óriási kísértés ellenére mégse próbáltam ki azonnal a fénykardomat. Ennek az volt az oka, hogy az apró szobát, amiből minden Választott testőr tanítványnak biztosítottak egyet az év minden napján nem találtam elég megfelelőnek ahhoz, hogy életemben először bekapcsoljam a fénykardomat. Ráadásul ott volt az esélye annak, hogy valami balul sikerül, és nem akartam másokat is veszélyeztetni, pluszban meg még az is megtörténhetett, hogy valaki hirtelen beállít hozzám. Mondanom sem kell, hogy nem fűlött ahhoz a fogam, hogy ebben az ünnepélyes pillanatban bárki megzavarjon.

Ezekből az okokból kifolyólag tehát úgy döntöttem, hogy keresek valami alkalmasabb helyet. Egy helyet, ami közel van, ahol nappal se nagyon járnak, nemhogy éjszaka. Ezeknek a szempontoknak egy hely tökéletesen megfelelt, ami nem volt más, mint a könyvtár hatalmas alagsora, amit az egyik korábbi látogatásom során fedeztem fel magamnak. A sok ősrégi, poros könyvön kívül találtam még ott néhány termet, amiben csak öreg székek és néhány asztal állt. Régen valószínűleg olvasóteremként üzemelhettek, de a leülepedett porréteg alapján már mindenki régen elfelejtette őket, ami nekem most jól jött, mert így zavartalanul kipróbálhattam az újonnan épült fegyveremet.

Óvatosan behelyeztem a hengert a válltáskámba egy palack vízzel egyetemben, majd felkaptam a táskát, felhúztam a lábamra a sportcipőmet, kiléptem a szobámból, és bezártam az ajtaját, amivel igazából nem sokra mentem. Ha valaki tényleg be akar jutni oda, akkor annak úgy is sikerül, de ez nem érdekelt különösebben, mert semmi fontosat nem tartottam ott.

Sietős, de szokásomhoz híven nesztelen léptekkel haladtam a könyvtár felé a lehető legrövidebb úton. Közben több őrrel találkoztam, de egy biccentéssel mindannyian továbbengedtek a Választott testőr tanítvány egyenruhám miatt, meg persze az is közrejátszott, hogy nem tiltott területen járkáltam.

Negyedóra alatt elértem a palota azon szárnyát, ahol a könyvtár helyezkedett el. Az éppen ügyeletes idős könyvtáros néni, aki egyébként a kedvencem az ajtócsapódás hangjára felnézett a könyvéből, és kedves mosollyal üdvözölt.

- Mi a helyzet Leonard? Hogy haladsz a munkáddal?

- Ami azt illeti, éppen most készültem el vele. Már csak az van hátra, hogy kipróbáljam. Ön hogy van, Ms. Pickard?

- Már ezerszer megmondtam, hogy szólíts Teresa néninek. Igazán megtehetnéd. Te jársz ide a legtöbbet a testőr tanítványok közül. A többi túlságosan arrogáns, és csak végszükség esetén teszi be ide a lábát – bosszankodott Ms. Pickard, majd az arca előtt összecsapta a kezét, mintha csak most jutott volna el a tudatáig, hogy mit is mondtam neki. – Mit is locsogok itt össze-vissza, amikor te már tűkön ülsz, hogy végre kipróbálhasd. Siess csak nyugodtan az alagsorba!

- Köszönöm, Teresa néni – mosolyodtam el, és el is indultam.

- Leo drágám, várj!

Azonnal visszafordultam, és várakozóan tekintettem Ms. Pickardra.

- Estére be szoktuk zárni az alagsor ajtaját, mert ilyenkor nem vagyunk elegen, hogy felügyelni tudjuk a környékét, de neked odaadom a kulcsot, mert elég megbízható vagy – nyújtott felém egy belépőkártyát.

Megköszöntem neki a segítséget, majd az alagsor felé vettem az irányt. A levezető ajtó valóban zárva volt, ezért bedugtam a megfelelő nyílásba a kártyát, felkapcsoltam a lenti lámpát, majd lerobogtam a lépcsőn.

Megkerestem az egyik legnagyobb volt olvasótermet, és beléptem. Itt a porréteg furcsa módon nem volt olyan vastag, de ezzel mit sem törődve a szobában lévő összes bútort áthelyeztem a fal mellé. Ez a Képesség segítségével kábé öt másodpercembe került. Miután ezzel végeztem, elővettem az ezüstös fémhengert, majd a táskámat a fal mellé száműzött egyik székre lebegtettem.

Mind a két kezemet ráhelyeztem a fegyver markolatára, méghozzá úgy, hogy a jobb hüvelykujjam közvetlenül az indítógomb mellett legyen. Annak ellenére, hogy életemben először tartottam fénykardot magam elé, mégis teljesen természetesnek tűnt. Mintha csak arra születtem volna, hogy ez a fegyver legyen a kezemben.

Már csak az volt hátra, hogy bekapcsoljam. Igazából féltem tőle egy kicsit, mert lehetséges volt, hogy elrontottam valami áramkör bekötését, és akkor könnyen megtörténhet, hogy amint beindítom, a szerkezet felrobban. Hallottam már arról, hogy ilyesmi történt. Egy óvatlan tanítvány összecsapta az építést, és amint bekapcsolta a kardot, az hatalmas durranással megadta magát.

Ezt a gondolatot azonban elhessegettem magamtól, mivel elég óvatos voltam, és minden egyes lépést legalább háromszor leellenőriztem. A robbanásra tehát nem volt túlzottan valószínű, de az megeshetett, hogy megnyomom a gombot, és nem történik semmi. Mivel egyedül voltam, így más nem láthatta volna ezt az égést, de azért elég gáz lett volna.

Csak ekkor jöttem rá, hogy feleslegesen aggódok, mivel már úgyse tehetek semmit, ezért inkább vettem egy nagy levegőt, kissé távolabb tartottam magamtól a kardot, és bekapcsoltam.

A penge halk szisszenéssel tört elő a markolatából. Gyönyörű zöld volt, pont, mint a kristály, és láthatóan tökéletesen működött.

Hirtelen elvigyorodtam, majd néhány csuklómozdulattal megsuhintottam a fegyvert, és alig akartam elhinni, hogy a kezemben tartott fénykardot tényleg én készítettem el, méghozzá egyedül.

- Szép darab.

Villámgyorsan megpördültem, és közben szidtam magamat, amiért teljesen lekötötte a figyelmemet a fénykard, és annyira biztos voltam a hely kihaltságában, hogy elfelejtettem kiterjeszteni az elmémet arra az esetre, ha valaki erre járna. Úgy látszik, hogy ez nagy hiba volt.

A jövevény az ajtófélfának támaszkodott, és egy pillanat alatt leszűrtem, hogy fegyvertelen, és azt is, hogy nem betörő, ezért kénytelen-kelletlen kikapcsoltam az éppen csak kipróbált fénykardomat. A fiú külsejét csak a következő másodpercben mértem föl. Körülbelül olyan magas lehetett, mint én. Szőke hajjal rendelkezett, és szürke szemmel. A korát pedig hozzávetőlegesen Lea és magam közé saccoltam.

- Matt vagyok – mutatkozott be a srác ezzel igazolva a kinézetéből adott sejtésemet, miszerint ő a koronaherceg.

Gyorsan végigpörgettem magamban, hogy a jelenleg rám vonatkozó szabályok szerint ilyenkor mi is a teendő. Mindössze azt a szabályt találtam, hogy a Választott testőr tanítvány semmiképpen nem szólhat a koronaherceghez, kivéve ha a parancsnok szemmélyesen nem utasítja rá. Véleményem szerint elég ostoba szabály, de kénytelen voltam betartani, ha nem akartam, hogy kirúgjanak. Emellett még csak azt találtam, hogy illene meghajolni, amit derékból meg is tettem.

- Remek, szóval felismertél – összegezte a történteket csalódottan. – Gondolom, akkor te se fogsz szólni hozzám. Van erre valami szabály, igaz?

Az egy dolog, hogy nem szólalhattam meg, de azt senki se tiltotta meg, hogy nem nyelvi jeleket használjak, ezért bólintottam. Mondjuk, utólag belegondolva lehet, hogy jobban jártam volna, ha csak állok ott, mint egy sóbálvány. Ez azért lett volna jó ötlet, mert bár nincs szabály arra, hogy nem bólinthatok, meg ilyesmi, nem hiszem, hogy a mestereim túlzottan értékelnék, ha megtudnák, hogy Matthew herceg tőlem bizonyosodott meg az utasítás letézéséről.

- Ne aggódj, nem mondom el senkinek, hogy tőled tudom – találta ki a gondolatomat.

Megkönnyebbült bólintással nyugtáztam, hogy felfogtam, amit mondott, és így már bővebben tudtam elemezni a helyzetet, amibe akaratlanul belecsöppentem. Csak ekkor vetett szöget a fejembe a kérdés, hogy a koronaherceg vajon mit keres az éjszaka közepén a könyvtár alagsorában, ráadásul kíséret nélkül. Elég idegesítő volt, hogy nem kérdezhettem meg tőle. Jó, ha megszólaltam volna, valószínűleg senki nem tudta volna meg kettőnkön kívül, de fennállt a lehetősége, hogy ő elmondja valakinek, vagy csak szimplán elszólja magát, aminek következtében én repülnék innen, amihez meg nagyon nem volt kedvem. Ráadásul még az is benne volt a pakliban, hogy legalább a palota falain belül be akartam tartani a szabályokat, és az is ugyanúgy szabálysértés, ha senki nem szerez tudomást róla.

- Egyébként kihez van szerencsém?

Na, ekkor kezdtem teljesen gázul érezni magam az egyébként is kellemetlen szituációban. Bunkóság nem bemutatkozni, de ha egyszer nem szólalhatok meg, akkor mégis mit csináljak? Miközben azon agyaltam, hogy mit csináljak, vetettem rá egy ezt mégis hogy gondolod pillantást, ami nem biztos, hogy túlzottan illendő volt, de ez Matthewt láthatóan nem zavarta.

- Szerintem is elég kínos szituáció. Gondolom, neked ezerszer könnyebb lenne, ha most hátat fordítanék, és elmennék, igaz?

Bőszen bólogattam, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem szabadulok meg tőle ilyen könnyen. Egyébként jó fej srácnak tűnt, már ha szabad ilyet mondani a trónörökösről, de mivel nem szólhattam hozzá, ezért jó messzire kívántam magamtól. Ehhez még az is közrejátszott, hogy a fénykardomat jöttem kipróbálni, és hála neki, ennek az időintervalluma nem sikerült valami nagyra.

- Akkor sajnállak, mert még nem mehetek el. Biztos, te is rájöttél, hogy kilógtam a szobámból, és a következő őrségváltásig nem is tudok visszamenni, mert akkor lebuknék. Az anyám meg túl sokat aggódik, és ezért ennek az lenne a következménye, hogy ezek után háromszoros testőrséget kapnék, és a végén még a magas rangú nemes kölykökkel se beszélhetnék – fintorodott el. - Na, nem mintha ők annyira érdekes társaság lennének, de jobb, mint a semmi. Ja, és persze jó lenne, ha a találkozásunk kettőnk között maradna.

Mivel eszem ágában se volt ezt bárkinek is elújságolni, ezért nem esett nehezemre beleegyezően biccenteni. Amúgy meg sajnáltam is egy kicsit a srácot. Már ennyiből meg tudtam állapítani, hogy nem olyan, mint a kékvérűek többsége. Úgy bánt velem, mintha azonos társadalmi osztályba tartoznánk, ami a közrendű származásom miatt közel sem volt így. A sajnálatom pedig arra alapozódott, hogy gyakorlatilag burokban kellett felnőnie, és ahogy kivettem a szavaiból és a hangsúlyából, az anyjával se lehetett túlzottan jó a kapcsolata. Ha az én anyám is kiakadna már ennyitől, akkor réges-régen szívrohamot kapott volna.

Ekkor hirtelen bevillant egy remek ötlet.

Odaléptem a falhoz, amit vastag porréteg takart. Pont, ahogy számítottam rá.

- Leónak hívnak, de maradjon kettőnk között, hogy tudod, rendben? – írtam, és amikor végeztem, hátrébb léptem. Így utólag belegondolva lehet, hogy meg kellett volna adnom a rangjának a tiszteletet, az az a magázás nem ártott volna, de ő egyszerűen annyira úgy viselkedett és beszélt, mint a haverjaim, hogy a tegezés jött magától.

- Rendben – válaszolta, miután odament a falhoz, és elolvasta. – Első éves vagy? – váltott témát.

Csak bólintottam, mivel ennyiért nem akartam elpocsékolni az írófelületet.

- Akkor valószínűleg most próbáltad ki először a fénykardodat, igaz?

Újra bólintottam. Amennyit ma ezt a mozdulatot ismételgettem, a végén még bólogatós kutya lesz belőlem, a nyakamat meg nem fogom tudni máshogy megmozdítani.

- Tudtommal a zöld elég különleges szín. Ezek szerint nagyon jó vagy, igaz?

Megvontam a vállam, mivel annyit még nem tanultam itt, hogy ez kiderüljön, és ezt különben is a mestereimnek kéne tudniuk.

- Feltehetek egy kérdést?

A változatosság kedvéért megint csak bólintottam, bár azt nem igazán értettem, hogy minek kérdezi meg, hogy kérdezhet-e. Eddig minden lelkiismeret-furdalás nélkül folyamatosan faggatott.

- Te teljesen normális körülmények között nőttél fel, igaz? Mármint nem valami ultra gazdag üzletember, vagy valami nem fiaként.

A fejemmel igent intettem, és közben egyre kíváncsibb lettem arra, hogy vajon mi fog kisülni ebből.

- Tudsz biztonsági korlátoktól mentes légdeszkát használni?

Annyira megdöbbentem azon a feltételezésen, hogy esetleg nem tudok, hogy elfelejtettem meglepődni azon, hogy miért pont ezt a kérdést tette fel. Oké, talán kicsit alaptalan volt a megrökönyödésem, de hát kis túlzással a légdeszkán töltöttem a fél életemet. Még jó hogy tudtam használni. Ennek ellenére nem nehezteltem rá a kérdésért, mivel ő ezt nem tudhatta.

- Persze – írtam a falra, mivel meguntam a bólogatást. – Miért?

- Meg akarom tanulni, hogy valami rizikó is legyen az unalmas életemben.

Annak ellenére, hogy az indoka logikusnak tűnt, mégis volt egy olyan érzésem, hogy nem teljesen azért akar megtanulni, amit nekem elmondott.

- Ezt hogy tervezed? – érdeklődtem írásban. – Úgy, hogy nem szólhatok hozzád, elég nehéz lenne megvalósítani, ráadásul kicsi a hely, és aludnom is kell valamikor – tértem ki az elől, hogy esetleg meg kelljen tanítanom rá. Azért akkora rizikót nem voltam hajlandó vállalni, hogy a trónörököst légdeszkázni tanítsam. Ennek a lehetséges következményei veszélyesebbnek tűntek, mintha Lea szobájába poloskát helyeznék.

- Igazad van. Mindegy, úgyse olyan fontos – sóhajtott lemondóan. – Mindjárt őrségváltás – nézett rá a személyi hívójára. – Akkor viszlát! – köszönt el, és ugyanolyan váratlanul távozott, mint ahogy megérkezett.

Egy darabig néztem utána, és próbáltam összeegyeztetni az előbb látott srácot azzal a képpel, amivel a koronaherceget korábban elképzeltem. Mit ne mondjak, hatalmas volt a különbség, bár nem feltétlenül negatív irányban. Jó, elég felelőtlennek tűnt, de én is így lennék, ha a nap többi részében az arisztokratákra vonatkozó etikett szerint kéne viselkednem, és kereskedelemről, meg hasonló dolgokról üléseket végigülni. Számomra kész kínszenvedés lenne, főleg azért, mert nagyon nem szerettem a politikát. Ezért is utasítottam vissza minden évben az iskolában a diákelnöki posztot.

Mindenesetre úgy döntöttem, hogy ezt kiverem a fejemből, és inkább a vadonatúj fénykardomra koncentrálok, mielőtt elmennék aludni néhány órát.

Bekapcsoltam a fénykardot, amire a penge halk szisszenéssel tört elő, és ott folytattam, a fegyver megszokásának folyamatát, ahol a koronaherceg megjelenése előtt abbahagytam.