22. fejezet

Szúró fájdalom térített magamhoz, és beletelt néhány másodpercbe, amíg rájöttem, hol vagyok. Nagymama házának a vendégszobájában feküdtem, azon az ágyon, amin hosszú évek óta mindig, amikor meglátogattam.

Azon is töprengenem kellett, hogy miért fáj pokolian a bal vállam. Kábé fél percre volt szükségem ahhoz, hogy teljesen felébredjek, és eszembe jusson minden. A fura hegytetőtől a zuhanáson át, egészen a becsapódásig. Utólag belegondolva szerencsésnek érezhettem magam, hogy csak a vállam fájt, mivel így a körülményekhez képest olcsón megúsztam.

A következő pillanatban a gyomrom hangosan megkordult, ezért sóhajtva ülőhelyzetbe tornáztam magam, vigyázva, hogy a lehető legminimálisabban mozdítsam meg a befáslizott vállamat. Ezután bekapcsoltam a hangvezérléssel működő világítást, hogy lássak is valamit. Egyébként mindig is csodálkoztam, hogy miként lehetséges, hogy nagymamának ennyire modern technikával működő otthona van, mert ez a felszerelés elég drága, de sose izgatott annyira a dolog, hogy rákérdezzek.

Csak most tűnt fel, hogy nincs rajtam a személyi hívóm. Körülnéztem, hogy megtaláljam, és meg is láttam egy kis asztalon tőlem úgy négy méterre. Tény, hogy ez nem volt valami nagy távolság, de a sajgó vállammal semmi kedvem nem volt elmenni odáig. Kinyúltam a Képességért, hogy magamhoz lebegtessem a kütyüt, de nem történt semmi. A folyamatnak már ott vége szakadt, ahol éreznem kellett volna a Képességet. Addig már el se jutottam, hogy megpróbáljam felemelni a tárgyat.

Ekkor elég komolyan kezdtem pánikolni, de nyugalmat erőltettem a lelkemre, és megpróbáltam újra, majd amikor nem történt semmi, szintén újra, de semmi nem változott. Na, ekkor kezdtem el igazán pánikba esni. Az túl abszurd lett volna, hogy ezt az egész Képesség dolgot egy baleset miatt hallucináljam, szóval csak az maradt, hogy valami okból megszűnt a kapcsolatom a Képességgel, ami az ismereteim szerint totális lehetetlenség.

Annyira paráztam, hogy nem törődve a sérült testrészem tiltakozásával felpattantam az ágyról, és kirontottam a szobámból, majd annak az egyetlen személynek a nevét ordítottam, aki válaszolhatott a kérdéseimre.

- Anya!

- Lent vagyok a konyhában – hallottam meg a higgadt választ.

Azon nyomban letrappoltam a lépcsőn, és néhány másodperc múlva berobbantam az említett helyiségbe.

- Nem tudom használni a Képességet! – közöltem vele feldúltan, miközben ép kezemmel megtámaszkodtam az asztalon.

Vártam, hogy megdöbbenjen, kiakadjon, vagy valami hatalmas kaliberű érzelmet mutasson, de nem, az arca meg se rezdült, pedig ez azért elég nagy horderejű bejelentés volt.

- Ez teljesen természetes – szólalt meg végül higgadtan, számomra idegtépően hosszú csend után.

Nagy kő esett le a szívemről, hiszen ha anya ennyire nyugodt tudott maradni, akkor nem lehetett komoly a baj, csak szokás szerint én nem voltam beavatva.

Leültem az egyik székre, mert az azért mégis kényelmesebb volt, mint állni, és csak utána kértem magyarázatot.

- Beavatnál engem is?

- Természetesen – mondta, és lerakta az elektronikus olvasót, amit az érkezésem előtt böngészett. – Zuhanás közben valamennyire sikerült tompítanod az esést, és a kristály is megvédett, így…

- Hol van a kristályom? – vágtam bele a szavába. A Képesség felszívódása korábban annyira lekötötte a figyelmemet, hogy elfelejtettem emiatt aggódni.

Anya megrovóan nézett rám, amiért félbeszakítottam, majd benyúlt a zsebébe, és az asztalra helyezett egy gyönyörű kék drágakövet. A kristályomat. Jobb kezemmel azonnal érte nyúltam, és amikor hozzáértem, egy másodpercig kellemes bizsergést éreztem.

- A kék igazán különleges szín. A legritkábbak közé tartozik, a fehérrel és a zölddel egyetemben – magyarázta anya, mielőtt rákérdezhettem volna.

Nem igazán lepődtem meg azon, hogy a fehér ritka fénypenge-szín, mert a nagy Fehér Harcos nem véletlenül volt annyira különleges, de azt nem tudtam, hogy ez a szín egy súlycsoportba tartozik a kékkel és a zölddel.

- Apának milyen színű volt? – érdeklődtem halkan, mivel éreztem, hogy ez egy olyan alkalom, amikor válaszolni fog.

- Zöld – válaszolta csöndesen, és a szomorkás mosolyából kiolvastam, hogy ezzel kapcsolatban nagyon sok élménye volt korábban.

Majdnem rávágtam, hogy jé, pont, mint Leónak, de aztán eszembe jutott, hogy megígértem a bátyámnak, hogy ezt nem árulom el senkinek, ezért zárva tartottam a számat.

- Akkor apa igazán erős lehetett. Volt valami rangja azon kívül, hogy Választott testőr volt? – kíváncsiskodtam, hátha még többet megtudok, de sajnos nem voltam ilyen szerencsés. Anya a második kérdésemet figyelmen kívül hagyva azonnal témát váltott.

- Térjünk vissza arra, hogy jelenleg miért is nem tudod használni a Képességet. Mint említettem, a becsapódás nem volt akkora, mint kellett volna, így mint bizonyára te is rájöttél, nem haltál szörnyet. A belső vérzést is megúsztad, és csak körülbelül hat-hét csontod tört el.

- De csak a vállam fáj! – tiltakoztam. Az a szám, amit anya mondott, elég abszurd volt. Ha tényleg eltört volna hat csontom, akkor most az intenzíven feküdnék a testemre aggatott csövekkel, és nem nagyi konyhaasztala mellett üldögélnék.

A mesterem küldött felém egyet a megrovó pillantásaiból. Ebből azt szűrtem le, hogy nem értékelte túlzottan, amiért újra félbeszakítottam.

- Most akartam kitérni erre. Nagyanyád és én is egyetértettünk abban, hogy csak baj lenne abból, ha kórházba vinnénk, ezért nem is tettük meg. Inkább azt a variációt választottuk, hogy nagyanyád ültessen beléd egy baltot, hiszen korábban már rászántad magad arra, hogy befogadsz egyet.

Már nyitottam volna ki a számat, de bármennyire is igyekeztem, nem sikerült, mert egy láthatatlan erő megakadályozott benne. Nagyon úgy nézett ki, hogy anyának elege lett a közbeszólásaimból, és inkább egy nem túl kedves, ám annál hatásosabb ellenlépést tett.

- A baltoknak a tárgyfelvevő képességükön kívül még arról is híresek, hogy szükség esetén fel tudják használni a hordozójuk Képességét, és meggyógyítják a gazdájuk testét. Ez a módszer sokkal hatékonyabb, mintha a Képességhasználó saját maga akarná meggyógyítani magát, de megvan az a hátránya, hogy amíg a folyamat tart, a hordozó, azaz jelen esetben te, nem tudja használni a különleges erejét. Természetesen, ha majd megtanulod észlelni, és irányítani a baltot, akkor bármikor véget vethetsz a folyamatnak, de ez a kapcsolat még túl friss ahhoz, hogy ezt képes legyél megtenni. Most nem tehetsz mást, mint kivárni, amíg a balt a válladat is meggyógyítja. Egyébként nem vagy éhes? Én az lennénk, ha öt napig eszméletlen lettem volna.

Az evés gondolatától a gyomrom hangosan megkordult, amit anya is meghallhatott, ugyanis mosolyogva felállt, és a hűtőhöz ment. Most viszont az étel izgatott a legkevésbé. Az, amit anya osztott meg velem, túlzottan új és sok volt ahhoz, hogy egy másodperc alatt feldolgozzam, és a kajálásra gondoljak.

Furcsa volt belegondolni, hogy egy másik faj értelmes példánya munkálkodott a testemben. Jó, én ezt nem éreztem, de ismertem már annyira anyát, hogy tudjam, ilyesmivel nem viccelődik. Végül is örültem neki, hogy nagyi beoperálta a baltot, hiszen ezt akartam, és az se egy utolsó szempont, hogyha kórházba kerültem volna, akkor valószínűleg észreveszik bennem a Képességet, és nem is biztos, hogy tökéletesen meg tudtak volna gyógyítani. Annak ellenére, hogy anya nem részletezte, tisztában voltam azzal, hogy az eséssel nagyon komoly sérüléseket szereztem.

- Hány nap múlva tudom újra használni a Képességet?

- Tekintve azt, hogy milyen gyorsan regenerálódsz, legkésőbb két nap múlva újra használni tudod majd.

Anya lerakott elém két pirítós kenyeret, és leült velem szembe. Csak ekkor jutott el az a tudatomig, hogy korábban azt mondta, öt napig nem voltam magamnál.

- Komolyan öt napig ki voltam ütve?! – kiáltottam fel, de így utólag belegondolva nem értem, hogy mért akadtam ki annyira.

- Igen. Amikor rád találtam, már körülbelül három órája eszméletlen lehettél. Hatalmas szerencséd volt, hogy még össze voltál kapcsolódva a kristállyal, és így az megvédett téged.

Oké, azt hiszem, máskor nem kezdek el enni, amikor anyával éppen komoly dolgokról beszélgetünk, mert elég nagy az esély arra, hogy a megdöbbentő új információtól félrenyelek, és megfulladok. Ez most majdnem meg is történt.

- A kristály védett meg?!

- Pontosan. Az igazán különleges kristályok képesek erre, de persze ez csak azzal a személlyel működik, aki miatt felvették a színűket. Őszintén szólva elég ritka, hogy ilyesmi történjen, és nem is tudok rá semmiféle tudományos magyarázattal szolgálni. Csak így van, és kész. Ezt kell elfogadni.

Anyán látszott, hogy elment a kedve attól, hogy egyfolytában magyarázzon nekem, ráadásul egyre éhesebb lettem, ezért csak szótlanul bólintottam, és ettem tovább a pirítósaimat. Legközelebb csak akkor szólaltam meg, amikor végeztem az evéssel.

- Most mi lesz?

- Haza megyünk. Leo küldött egy üzenetet, hogy nem tud hazajönni hétvégén, így nem kell semmi magyarázatot kitalálni arra, hogy mi történt a karoddal. Hétfőre meg a vállad olyan lesz, mintha mi se történt volna. Az iskolában majd azt mondod, hogy tüdőgyulladásod volt.

- Igazolást honnan szerzek?

Ezt nem azért kérdeztem, mert nem lettem volna képes hamisítani egyet, hanem mert anya annyira magabiztosan adta elő, hogy hogy fedjük el a zseniális produkcióm következményeit, hogy kíváncsi lettem, erre vajon mit talált ki.

Igazából nem is lepődtem meg azon, hogy szó nélkül előhúzott a zsebéből egy papírt, és a kezembe nyomta. Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy egy orvosi igazolás volt, és még az én gyakorlott szemem se fedezett volna fel semmi különbséget e között és egy valódi között.

- Tényleg igazinak tűnik – jegyeztem még végül, miután háromszor is tüzetesen megvizsgáltam a papírt.

- Azért, mert az is.

- Ez meg hogy lehet? – kérdeztem higgadt hangon, de nagyon nagy erőfeszítés kellett hozzá, hogy a szemem ne kerekedjen el döbbenten.

- Él a közeli városban egy ismerősöm, aki történetesen nagyapád legjobb barátja volt, és elvégezte az orvosit. A neve Dr Erik Farygern, és elég sokat tud rólam, így kérdezősködés nélkül megírta az igazolást. Mellesleg bolondul a mérgekért és az ellenszerekért. A fél életét ezek kutatására szentelte.

Oké, anya már megint mutatott valamit a múltjából, amin meglepődhettem. Kíváncsi vagyok, hogy még mennyi mindent titkol előlem.

- Ezen kívül még milyen kapcsolatokkal rendelkezel?

- Azt nem kötöm az orrodra – állt fel mosolyogva, nem törődve a csalódott horkantásommal. – Szólok nagyanyádnak, hogy ha ki akar kísérni minket, akkor jöjjön. Most már haza kell mennünk, mert rengeteg dolgom van otthon. Addig is öltözz át! – mondta, azzal elvonult.

Eddig annyira lekötötte a figyelmemet a nagyrakatnyi új információ, hogy fel se tűnt, hogy pizsamában vagyok. Jó, persze, logikus volt, hogy valaki átöltöztetett, hiszen csak nem szunyálhattam öt napig a feltételezhetően véres ruhámban, de ez bennem akkor se tudatosult hamarabb.

A lépcsőn felfelé már jóval lassabban mentem, mint lefelé. A szobában, ahol aludtam ott várt rám egy széken tiszta farmer, póló és pulcsi, amiket természetesen korábban nem vettem észre. A mai napi figyelmetlenségem miatt mentségemre szóljon, hogy komoly sérülésekből épültem fel, öt nap alvás után senki se lenne elsőre túl figyelmes, ráadásul egy órával ezelőtt a Képesség eltűnése minden gondolatomat lekötötte.

A fölöltözés a sérült vállammal maga volt a pokol. Minden mozdulattal újabb és újabb hasító fájdalom tört rám. Először megpróbáltam ezt úgy kivédeni, hogy csak nagyon lassan és óvatosan mozgattam a karom, de így se lett sokkal jobb, ezért ebből nagyon hamar elegem lett, és vállalva a nagy kínt, gyors mozdulatokkal fejeztem be a procedúrát.

Egy pillanatra megakadt a szemem a falhoz állított fésülködőasztal tükrén, és sikerült megállapítanom, hogy pocsékul nézek ki. Belegondolva, hogy én az ilyesmit sose veszem észre, biztos, hogy minden normális ember sikítófrászt kapott volna a kinézetemtől, de mint mindig, ez most se érdekelt igazán. Jó, nem örültem volna, ha valaki így lefotóz és felrakja a netre, és annak se, ha Matt meglát ilyen állapotban, de szerencsére egyik variáció se volt lehetséges.

Vágtam egy fintort a tükörbe, majd hátat fordítottam, és letrappoltam a lépcsőn. A földszinten nagyi várt rám.

- Nairi kiment a légsiklóhoz – tájékoztatott, majd segített fölvenni a kabátomat. – Adtam neki egy ugyanolyan nadrágot és pulcsit, mint amit a hegyen viseltél. Leo számára is elraktam egy szettet, ha végre úgy döntenétek, hogy őt is beavatjátok.

Csak ekkor ébredtem rá, hogy milyen nehéz lehetett neki. Hosszú éveken keresztül titkolóznia kellett, még az unokái előtt is, ha nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen a tevékenységéről. Mondjuk szerintem nem nagyon bánta volna, ha kitudódik a zsenialitása, csak akkor tuti, felkérték volna valami titkos projektre, és ilyenkor bevett eljárás, hogy megvizsgálják a jelölt múltját és családját. Anyaként bizonyára nem akarta engedni, hogy bármi kiderüljön a lányáról, és esetlegesen füstbe menjen a családi vállalkozás. Már ha az egyenlőségért vívott küzdelmet annak lehet nevezni.

Igazán rossz lehetett neki, hogy mindvégig el kellett titkolnia a valódi énje egy igen fontos részét Leo elől és előlem. Én nem biztos, hogy kibírtam volna a helyében, hogy ennyire hosszú ideig ekkora terhet cipeljek a vállamon. Nagymama is igazán nagy lelkierővel rendelkező nő volt, csak valamennyivel máshogy, mint anya.

Hirtelen ötlettől vezérelve olyat tettem, amit az elmúlt időszakban nem csináltam túl sokszor, már csak azért se, mert nem vagyok egy érzelgős típus. Szorosan átöleltem mamát, nem törődve azzal, hogy a karom ki akar szakadni a helyéről. Nagyi meglepődött ugyan, de amikor elengedtem, láttam az arcán, hogy ez rettentően jól esett neki.

- Majd látogass meg minket valamikor, oké?

- Igyekszek időt szakítani rá – válaszolta nagyi, majd a homlokára csapott. – Jaj, ne! Elfelejtettem kikapcsolni a részecskeágyút! – kiáltotta, majd sebesen elrohant, mintha még mindig tinédzser lenne.

Mosolyogva néztem utána, majd kimentem anyához, és lehuppantam az anyósülésre.

- Mikor kezdem el megépíteni a fénykardot? – kérdeztem, amikor néhány száz méterrel eltávolodtunk nagymama házától.

- Most hétvégén biztosan nem. Nekem dolgom van, te nem tudod használni az egyik kezedet, ráadásul be kell hoznod a lemaradásodat. Erről jut eszembe, többen is kerestek, hogy mi van veled, ezért a nevedben visszaírtam mindenkinek, hogy minden rendben, csak beteg vagy.

- Te most komolyan hozzáértél a személyi hívómhoz?! – vetettem rá egyet a leggyilkosabb pillantásaim közül.

Anyát, mint mindig, most se izgatta túlságosan, amiért ennyire pofátlanul betört a személyes szférámba. Olyan totális higgadtsággal válaszolt, hogy a falnak mentem volna, ha lett volna a közelemben.

- Természetesen. Szükséges volt, mert ha nem válaszolsz, a barátaid keresni kezdenek, és ha eljönnek hozzánk, és nem vagy otthon, akkor sokkal nehezebben magyarázod ki magad.
Oké, tényleg volt ráció abban, amit mondott, de ezt semmi pénzért nem ismertem volna be, ezért tüntetően az ablak felé fordultam.

- Duzzogás helyett inkább aludj egyet – nevetett fel anya, látva a reakciómat. – A szervezetednek szüksége van a pihenésre.

Bosszúsan vettem tudomásul, hogy duzzogásnak vette a személyes intimszférám megsértése elleni testi gesztussal bemutatott tiltakozásomat, és ásítottam egy hatalmasat. Most, hogy így szóba jött az alvás, hirtelen rám tört a fáradtság, és úgy döntöttem, hogy anya tanácsa szerint alszok egyet. Félálmomban elém jött a tornyosuló leckekupac képe, és csalódottan állapítottam meg, hogy pocsék hétvégém lesz.