25. fejezet

A már-már palota nagyságú ház hátsó bejárata előtt ácsorogva - ahova egyébként egy biztonsági őr kísért el -, elkezdtem azon töprengtem, hogy mégis hogyan kerülhettem ilyen sznob környékre. Fákkal szegélyezett utcák, kastélyszerű házak, hatalmas műgonddal megtervezett, minimum focipálya méretű kertek és kamerák, sok-sok kamera. Ebben a pillanatban is a hátamon éreztem az egyik térfigyelő szenzorjait, és nem találtam túl jó élménynek. Komolyan úgy éreztem magam, mintha egy előre megtervezett idegen világba kerültem volna. A kerületben összesen két darab gyalogost láttam, és bármennyire is kerestem, nem találtam se szemetet, se graffitit, se rozoga kerítést, egy apró hajszálrepedést az úttesten. Semmi normál életre utaló jelet nem tudtam felfedezni a dúsgazdagok kerületében, és ez megrémített. Oké, nem ijedtem meg, de akkor is hátborzongató élmény volt, és hamar rájöttem, hogy miért nem deszkáztunk errefelé a srácokkal. Ez a hely túl steril volt ahhoz, hogy jól érezd magad. Maximum a vakmerő huligánoknak érhette meg errefelé randalírozni, de én nem voltam az.

Amikor végre kinyílt az ajtó, egy szigorú tekintetű, őskori komornyikkal találtam szemközt magam. A képét látva belém nyilallt a gondolat, hogy biztosan jó ötlet volt-e elvállalni ezt a takarítós izét, de emlékeztettem magam, hogy Mr. Kayl etikaóráinál semmi nem lehet rosszabb.

- Három óra ötvennyolc perc – nézett a régimódi karórájára a férfi. – Máskor szíveskedjen legalább tíz perccel az óra előtt megérkezni!

Majdnem az arcába vágtam, hogy én itt is voltam, csak amíg a biztonsági őrök leellenőrizték a papírjaimat, és megnézték, hogy van-e nálam fegyver, elszaladt az idő. Ja, és az se állt messze a kimondástól, hogy az se segített sokat az időben érkezésben, hogy lassabban nyitott ajtót, mint egy lajhár, de végül egyiket se mondtam ki, mert nem akartam megadni Mr. Kaylnak azt az örömet, hogy már az első napon panasz van rám.

Egy hatalmas nyelés után sikerült kipréselnem magamból egy illedelmes választ.

- Ezentúl igyekszem hamarabb érkezni, uram.

Az uramot csak azért tettem hozzá, mert a legtöbb embernek hizlalja a máját, ha magasabb rangúként kezelik, mint amit a társadalmi helyzete megkíván, és úgy gondoltam, nem árt, ha megkedveltetem magam vele.

- Kövessen – intett a férfi, majd elvezetett egy kisebb szobába, ahol egy enyhén molett asszonyság és egy kábé velem egykorú lány várakozott.

Amint beléptem, a komornyik kívülről rám csukta az ajtót, majd sietős léptekkel távozott.

- Örülök, hogy megérkeztél! – fogadott nagy mosollyal a nő. – Kérlek, ülj le!

Gyorsan helyet foglaltam az idegen lány mellett, és amint megtettem, az asszony máris folytatta.
- Remek. A nevem Rosa Felden. Én vagyok itt a házvezetőnő, és engem bíztak meg azzal, hogy tanítsalak meg titeket mindenre. A padlósúrolástól kezdve a beágyazáson keresztül, egészen az ételek kiszolgálásáig mindent megtanítok majd. Sose lehet tudni, hogy mire lesz szükségetek az életben.

Miközben a nő ömlengett, azon gondolkoztam, hogy mitől olyan ismerős a neve. Rosa Felden, Rosa Felden, Rosa Felden… Minél többet ismételgettem magamban, annál biztosabb voltam benne, hogy már hallottam valahol, de hogy hol, az egyszerűen nem akart eszembe jutni. Felix biztosan emlékezne rá, hiszen ő sose felejtett el egyetlen nevet se. Villámcsapásként ért a felismerés, és majdnem felkiáltottam döbbenetemben, de a sok éves hazugság és titkolózást megtette a hatását, és sikerült visszafognom maga. Hát persze! Hogy nem jutott elsőre eszembe, pedig Felix többször is említette ezt a nevet!

Rosa Felden volt mindenidők egyik legjobb kémje. Bárhova észrevétlenül be tudott jutni, és ezt nem a Képességnek köszönhette. Egyszerűen csak fantasztikusan tudta álcázni magát, és Felix nem egyszer kapott már tőle tippet, ami minden egyes alkalommal bejött.

Kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen profi mit keresett házvezetőnőként egy miniszter házában. Nem hiszem, hogy csak nemrég került volna ide, de persze lehet, hogy nincs igazam. Mégis sokkal inkább az az érzésem volt, hogy Rosa már itt dolgozott egy ideje. Gondolom, kellett neki valami biztos háttér, ha esetleg a gyanú árnyéka vetülne rá.

- Akkor dologra – csapta össze a tenyerét Rosa, amivel sikeresen kirángatott a gondolataim közül.

Ezután jött a világ legjobb dolga. Padlósúrolás. Kézzel, valami speciális anyaggal, szivaccsal, semmiféle háztartási gép segítsége nélkül. Még felmosót se használhattunk. Rosa bevitte Amyt – a másik lányt, akit ide osztottak be – és engem egy jó nagy terembe, ami természetesen márvánnyal volt kirakva. A házvezetőnő megmutatta a súrolás nemes művészetét, megnézte, hogyan csináljuk, majd bokros teendőire hivatkozva itt hagyott minket.

Ez remek alkalom lett volna arra, hogy szétnézzek a házban, ugyanis eddig egy kamerát és poloskát se láttam, ami a magas rangúak idiotizmusát bizonyította. Túlzottan bíztak a külső védelmi rendszerben, ezért a belső egy-két biztonsági embertől eltekintve egyenlő volt a nullával. Na, szóval ott tartottam, hogy szívesen körbeszaglásztam volna, csak itt volt mellettem Amy, és nem hiszem, hogy falazna egy szinte teljesen ismeretlen lánynak. Valószínűleg én se tenném meg fordított esetben. Na jó, lehet, hogy mégis, de ilyen dolgokban nem az én döntéseim számítanak etalonnak.

- Elegem van! – vágta bele a szivacsot a vödörbe Amy úgy, hogy a víz fele kicsapódott. – Hülyeség ez a térjünk vissza a gyökerekhez módszer, ha egyszer van sokkal hatékonyabb is!

Elismerően néztem rá a feketehajú csajra. Ezzel a húzással rögtön szimpatikus lett nekem. Követtem is a példáját, és megszabadultam a szivacstól. Már szinte égette a kezemet.

- Egyetértek, de ezzel végeznünk kéne valahogy, mielőtt Rosa visszajön. Van valami ötleted?

- Persze – vigyorodott el Amy, azzal színpadiasan kinyújtotta a kezét, amire a szivacsa felemelkedett, és őrületesen gyors munkába kezdett.

Őszintén szólva nekem eszembe se jutott volna ilyesmire használni a Képességet, hiszen én csak a harcra koncentráltam, de jó ötlet volt.

- Te nem szállsz be? – kérdezte Amy.

- Nincs Képességem - fintorodtam el. Mégse árulhattam el egy vadidegennek ilyesmit. Még a végén elszólja magát.

Amy jó kedvűen felkacagott.

- Na, ne szórakozz velem! Még sose láttam olyan erőset, mint a tiéd.

Villámgyorsan felmértem, hogy rendben van-e az agyam, és áll-e még a sziklaszilárd elrejtő gát. A védelmemmel nem volt semmi baj, így nem értettem, hogy Amy honnan szedte ezt az állítást.
Úgy döntöttem, inkább ne kezdek el hevesen tagadni, mert akkor csak nyomatékot adnék a szavainak, ezért úgy döntöttem, hogy inkább keresek valamit, amivel meggyőzhetem, hogy nekem nincs Képességem.

- Hogy érted azt, hogy láttál? Tudtommal a Képességet nem lehet csak úgy látni.

- De igen, ha valaki olyan, mint én. Az a különleges adottságom, hogy látom, az egyes emberekben mekkora a Képességszint, és ez ellen még a legerősebb rejtőzködő specialitású se tehet semmit. Anya szerint nagyon ritka az ilyesmi, és eddig csak a mi családunkban fordult elő, de létezik, sőt most ketten is rendelkezünk vele. Pontosan ezért teljesen felesleges tagadnod a dolgot. Ja, igen, a különlegességemhez az is hozzátartozik, hogy látom mi mások különlegessége.

A csaj elég magabiztosnak tűnt, és egyszerűen éreztem, hogy igazat mondott, aminek nem lesz jó vége, mert így gyakorlatilag bármikor kiszolgáltathat. Ha a hatóságok rájönnének, hogy Képességhasználó lettem, akkor a legjobb esetben is megfigyelnének, legrosszabb esetben meg lelepleződhetne anya titka és az F. F. is.

- Mit kérsz azért, hogy ne mondd el senkinek?

- Nem kell tenned érte semmit. Az, akinek elmondanám, már úgy is tudja.

Gyorsan végiggörgettem a listát azokról, akik tudtak a Képességemről. Anya, nagymama és persze a Vipera vezér, de ő úgyis halott, szóval nem számít. Nem hiszem, hogy Amy ismerné anyát és nagyit, szóval lennie kellett egy negyedik ember is, aki megtudta ezt a titkomat. Király, ez egyre jobb.

- Ki az, akinek elmondanád?

Amy már nyitotta is a száját, amikor nyílt az ajtó, és belépett a házvezetőnő.

- Én lennék az – mosolygott, majd elkomorodott, amikor észrevette, hogy Amy mit művelt a szivaccsal. – Ennek az órának az lenne a lényege, hogy megtanuljátok kézzel elvégezni a házimunkát – ripakodott rá az egyetlen csoporttársamra, amit én figyelmen kívül hagytam, mert az első mondata sokkal jobban érdekelt.

- Mért mondaná el magának, és egyáltalán honnan tud erről? Hallgatózott?

Rosa felnevetett.

- Onnan tudok róla, hogy Amy a lányom. Tőlem örökölte az erejét.

Most, hogy így mondta, tényleg hasonlítottak egymásra, de nem annyira feltűnően, mint én anyára, csak persze fiatalabb kiadásban.

- És maga mihez akar kezdeni az információval?

- Majd később elmondom, de addig is dolgod van – váltott vissza házvezetőnő üzemmódra. – Gyere velem! – intett, majd Amyhez fordult. – Te pedig fejezed be itt a munkát, méghozzá Képsség nélkül! Világos?

- Igenis, asszonyom – válaszolta Amy kelletlenül, és hozzáfogott a munkához.

Nem irigyeltem a csajt. Lehet, hogy az anyja az egyik legmenőbb kém a világon, de láthatóan a házimunkát is elég komolyan vette. Szerencsére az utóbbi az én anyámat teljességgel hidegen hagyta, és csak azért csinálta, mert muszáj volt.

Együtt érző pillantást vetettem Amyre, pedig dühös voltam rá, amiért Rosával együtt rájöttek arra, hogy van Képességem, viszont legalább nem tudtak se az F. F.-ről, se arról, hogy az anyám a Fehér Harcos. Ez is valami, hiszen így semmi olyanról nem volt tudomásuk, amiért börtönbe csukhatnának. Jó, ez elég sovány vigasz, de még mindig jobb, mintha mindent sötéten látnék, és depresszióba süllyednék.

Követtem Rosát, és az ínycsiklandozó ételszagból kiindulva hamar rájöttem, hogy a konyhába tartottunk. Remélem, hogy nem mosogatni kell majd, mert azt nagyon utáltam. Annál még főzni is jobb.

- Ő itt Nancy – mutatta be Rosa a hatalmas konyhában sürgölődő testes szakácsot. Illedelmesen köszöntem, amit az asszony viszonzott, majd visszafordult a tűzhelyhez.

- Az úrfi kosztja az ajtó melletti pulton van – közölte Nancy.

- Köszönöm! – mondta Rosa, majd hozzám fordult. – A miniszter legidősebb fia hajlamos belefeledkezni a számítógépek és a könyvek világába, és ilyenkor még az evésről is megfeledkezik, ezért ilyenkor felvisszük neki az ételt, nehogy éhen haljon. Ez most a te feladatod lesz – nyomta a kezembe a tálcát, amit időközben felvett a pultról, majd elmagyarázta, hogy merre találom a srác szobáját.

Hála annak, hogy annak idején a Nagy Csarnok teljes térképét bevágtam, most nem okozott komolyabb problémát megjegyezni ezt a viszonylag egyszerű útvonalat. Amikor Rosa befejezte az útba igazítást, elindultam, hogy teljesítsem a feladatomat. Még örültem is neki, mert így szemügyre vehettem azt a fiút, aki a csempészek szerint valami bűnszövetkezet tagja. Ha már egyszer ideiglenesen ki kellett rabolnom, akkor legalább valami benyomást akartam szerezni róla.

Miközben a srác szobája felé mentem, alaposabban szemügyre vehettem a ház belsejét, de túl nagy benyomást nem tett rám. Díszesen, de mégis ízlésesen rendezték be, ja, és jó régi lehetett, szóval olyan volt, mint minden ház ebben a kerületben. Mondjuk a többi belsejét még nem láttam, ezért ez utóbbit nem állíthatom teljesen biztosan.

Amikor a szoba ajtaja elé értem, bekopogtam, ami azért érdekes volt, mert így fél kézzel kellett tartanom a tálcát, de szerencsére elég jó az egyensúlyérzékem, ezért nem ejtettem el. Amikor fél percig nem jött válasz, úgy döntöttem, hogy nem várok tovább, és bemegyek.

Megnyomtam az ajtó nyitógombját, ami engedelmesen kitárult előttem, és amint beléptem, be is zárult.

Pont velem szemben, ami, tegyük hozzá, a szoba hatalmas méretei miatt elég messze volt, háttal ült egy régimódi, de komfortosnak látszó forgósszéken egy barna hajú srác, nyilván a miniszter fia. Nem vett észre, ezért úgy gondoltam, hogy felhívom magamra a figyelmét.

- Meghoztam az ételt – szólaltam meg jó hangosan.

A fiú erre már reagált, ugyanis száznyolcvan fokos szögben megfordult, és az arca teljes döbbenetet váltott ki belőlem. A székben ugyanis Felix ült, amin annyira meglepődtem, hogy még az ujjaim is elernyedtek, és a tálca kicsúszott a kezemből. Reflexből elkaptam a tálcát, és aztán csak bámultam Felix arcába, miközben próbáltam feldolgozni a látványt. Nem sikerült teljesen, hiszen már olyan régóta ismertem, és soha, de soha meg se fordult az eszemben, hogy ilyen előkelő családból származik.

Némi elégedettségemre szolgált, hogy Felix is megdöbbent, csakhogy ő nem az arcomat nézte, hanem valamit előrébb és lejjebb, amire én is lepillantottam. A tálca látszólag teljesen magától ott lebegett a csípőm magasságában, és csak ekkor jöttem rá, hogy a kezdeti sokk miatt nem a kezemmel, hanem a Képességgel nyúltam utána.

Elég cifrán elkáromkodtam magam, majd a tekintetemmel kerestem egy asztalt, fölé lebegtettem a tálcát, és letettem rá. Ha már egyszer lelepleződtem, akkor már ne vesszen kárba, ráadásul volt egy olyan érzésem, hogyha leejteném, akkor nekem kéne feltakarítanom. Oké, tudom, fájdalmas vagyok, amiért egy ilyen helyzetben ez jut eszembe, de azért Felix mégiscsak a legmegbízhatóbb ismerőseim közé tartozik, annak ellenére, hogy nem beszélt a származásáról.

Egyébként látszott az arcán, hogy kattognak odabent a fogaskerekek, ezért úgy döntöttem, megvárom, amíg levonja a megfelelő következtetéseket. Jobb, ha saját magától jön rá a dolgokra, mintha nekem kéne megmagyaráznom.

- Ez azért elég sok mindent megmagyaráz – szólalt meg végül Felix.

- Pontosan mit? – kérdeztem, és közben engedély nélkül lehuppantam egy fotelbe. Tudtam, hogy úgyse intézzük el a dolgot két perc alatt, és valahogy most az izgatott a legkevésbé, hogy Rosa dühös lesz rám. Apropó Rosa, amilyen profi, biztos, észrevett valamit Felixen. Sőt, még azt se tartom lehetetlennek, hogy direkt azért küldött engem, hogy találkozzunk. – Mielőtt válaszolnál, lenne néhány másik kérdésem – mondtam, mielőtt Felix összeszedhette volna a gondolatait.

- Vannak működő poloskák a szobában?

Felix megbotránkozva nézett rám.

- Természetesen a sajátjaimon kívül nincsenek.

Na, ez a srác aztán tényleg nem véletlen lett az F. F. kémhálózatának vezetője. Eszembe nem jutott volna a saját hálószobámat bepoloskázni, de tagadhatatlanul jó ötlet volt.

A láthatatlan álcázó hálóm alatt kinyújtóztam a Képességgel, hogy megnézzem, hallgatózik-e valaki. Senkit nem találtam, szóval nyugodtan beszélgethettünk. Amúgy ez a művelet fél másodpercig, ha tartott.

- Rosa mennyit tud az F.F.-ről?

- Fogós kérdés – vakarta meg a fejét Felix. Ezt csak akkor csinálta, ha tényleg komolyan elgondolkozott valamin, amit még nem sikerült megfejtenie. – Elvileg csak annyit, hogy a tagja vagyok, és persze azt, hogy viszonylag magas pozícióban, de abból ítélve, hogy téged küldött fel a szobámba, valószínűleg ennél jóval több információja van.

- Remek – horkantam fel. – Ha rájött, hogy F.F.-es vagyok, akkor nem lesz nehéz rájönnie, hol van a bázis, már ha eddig nem tudta. Akár a rendőrséget, sőt, a titkosszolgálatot is a nyakunkra hozhatja.

- Rosa tökéletesen megbízható – jelentette ki olyan határozottan, hogy sikerült teljesen elsöpörnie az aggályaimat. Ha ő valakire azt mondta, hogy megbízható, akkor az is volt, és kész. Még soha se tévedett ilyesmiben. – Állítása szerint annak idején arra is rájött, hogy ki a Fehér Harcos, de persze nem volt hajlandó elárulni, ki az. Most már nincs is rá szükség, hiszen már úgyis tudom, ki az. Ahogy te is pontosan tudod.

Oké, az egy dolog, hogy az ostobaságom miatt lelepleztem magam, de nem akartam, hogy az idiótaságomnak anya lássa kárát, ezért oldalra billentettem a fejem, és úgy néztem Felixre, mint ahogy a közveszélyes őrültekre szokás.

- Te meg miről beszélsz?

- Arról, hogy az anyád a Fehér Harcos, és most éppen kiképez téged. Ez tökéletes magyarázat arra, hogy mért törődsz mostanában kevesebbet az F.F.-el, és hogy mért érdekelt annyira, amit a Fővárosi Múzeumban történtekről beszéltem, és mért akartad megingatni az elméletemet.

A francba, ez nem jött be. Felix magabiztosabban hitt a mostani következtetésében, mint eddig bármelyikben, de azért kinyúltam a Képességgel, hogy ne csak a szavaira kelljen támaszkodnom. Ekkor nagyon furcsa dolog történt. Felix nem volt ott, a mentális ujjaim egyszerűen nem érzékelték a jelenlétét, nem tudtam megtapintani az elméjét, pedig amikor felerősítettem a hallásomat, akkor meghallottam a szívverését. Ezt nem tudtam felfogni, és teljesen összezavarodtam, hiszen még sose tapasztaltam ilyesmit.

- Haver, a Képesség szerint te nem létezel! – kiáltottam fel, amikor sikerült összeszednem magam.

Az oktatásügyi miniszter fia felsóhajtott.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt Rosa magyarázza el – mondta, majd bepötyögött valamit a személyi hívójába. – Mindjárt itt lesz.

Miközben Rosára vártunk, befészkelte magát a fejembe egy kérdés, ami nem féltétlenül illett a témába, de attól még érdekelt.

- Leo tudja, hogy ki vagy?

Felixen látszott, hogy meglepte a kérdés, de ez nem akadályozta meg a válaszolásban.

- Persze. Ő a legjobb barátom. Alap, hogy elmondtam neki.

- Nekem mért nem szólt egyikőtök sem? – kérdeztem kissé sértetten, amiért ilyesmiből kihagytak.

- Sose kérdezted – vonta meg a fiú a vállát.

Oké, ez tényleg igaz volt, de akkor se haltak volna bele, ha szólnak. Na, mindegy, túltettem magam rajta.

- Ha már Leónál tartunk – kezdte Felix. – Ő tud erről az egészről?

- Nem.

- Mikor akarod elmondani neki?

Ez egy tényleg jó kérdés volt, amire én se tudtam a választ, épp ezért ért hatalmas megkönnyebbülésként, hogy a házvezetőnő éppen ekkor viharzott be az ajtón.

- Szóval igazam volt, és tényleg ismeritek egymást – mosolyodott el Rosa. – Abban se tévedek, hogy te vagy az F.F. vezetője, igaz? – fordult hozzám.

Mielőtt még eldöntöttem volna, hogy mit válaszoljak, Felix megtette helyettem.

- Igen – válaszolta, majd azonnal témát váltott. – Elmagyaráznád neki, hogy mért nem érzékel engem a Képességgel?

Azért ezt talán nem kellett volna. Mi van, ha a nő felvette, amit mondott, vagy ilyesmi? Jó, manapság hanganyagot simán lehet hamisítani, de akkor is. Azt hiszem, tényleg kezdek paranoiás lenni. Éppen az előbb szögeztem le magamban, hogyha Felix bízik benne, akkor én is, most meg újra ezen kezdek el problémázni. Fájdalmas vagyok.

- Születnek néhányan, bizonyos Érintetlenek, akik körülbelül húsz-huszonöt éves korukban elszigetelődnek a Képességtől, vagyis az egyik pillanatban még hat rájuk, a másikban pedig már nem. A Képességhasználókkal ellentétben azonban már csecsemőkorban meg lehet állapítani, hogy valaki Érintetlen lesz, csak elég bonyolult, új eljárás, ami természetesen még szigorúan titkos.

- Milyen gyakorisággal születnek ilyen emberek? – kérdeztem, és csak ekkor vettem észre, hogy Felix visszafordult a számítógépéhez.

- Nem tudom biztosan, de a felnőttkort csak nagyon kevesen élik meg. Összesen tíz ilyen emberről tudok, és természetesen nem ismerem mindegyiküket személyesen, hiszen különböző bolygókon élnek, de előfordulhat, hogy vannak olyanok, akikről nem tudok, ugyanis a létezésüket eléggé titokban tartják.

- Az Anyabolygón hányan vannak?

- Ketten. Felix és az özvegy királyné.

- Akkor ez azt jelenti, hogy attól, hogy valaki Érintetlen, a gyerekei még nem feltétlenül lesznek azok?

Igazából ez nem volt annyira komoly kérdés, hiszen Mattről biztosan tudtam, hogy Képességhasználó, de ezt nem szándékoztam elárulni Rosának azzal, hogy nem kérdezek rá. Igaz, hogy úgy döntöttem, megbízok benne, de a magányügy az magánügy.

- Mivel a koronahercegnek van Képessége, ezért igen, azt jelenti, és más példával is elő tudnék hozakodni. Van még kérdésed?

Megráztam a fejem.

- Remek. Akkor gyere, mert még sok dolgod lenne ma. Ha nem tűnt volna fel, órán vagy – mondta, azzal kisétált az ajtón.

Követtem, de néhány lépés után megtorpantam, mert eszembe jutott a műkincs, amiben lehet, hogy egy tudós feljegyzései vannak. Meg akartam kérdezni Felixtől, hogy mire számít, azokból az iratokból, de úgy döntöttem, mégsem teszem meg, mert nála tuti, jó kezekben lesznek, és lehet, nem is tudott róla, hogy megkapja. Jó, ez utóbbit erősen kétlem, de nem akartam én lenni az ünneprontó, ezért szó nélkül követtem Rosát, és elégedetten állapítottam meg, hogy csak tíz perc volt hátra az órából. Ja, és persze az is eszembe jutott, hogy Felix ezer százalék, hogy fel fogja hozni a Fehér Harcos témát.