24. fejezet

Minden idegszálammal odakoncentrálva figyeltem a vendégelőadót, aki ezúttal egy bombaszakértő volt, és három héten keresztül, hetente háromszor fog nekünk előadást tartani, amiből természetesen vizsgázunk majd.

Elviekben ez a szakállas, kissé testes fickó volt a világ legjobb bombaszakértője, ezért nem lehetett valami olcsó, hogy rávegyék, hogy tanítson, de már nem csodálkoztam az ilyesmin. Hamar rájöttem arra, hogy a Választott testőr tanítványok képzése során egyáltalán nem sajnálják a pénzt, hiszen közülünk kerülnek majd ki a koronaherceg és a legfontosabb nemesek, esetleg nem nemesi származású, de magas beosztású politikusok testőrei. Érthető tehát, hogy nem sajnálták a forrásokat, hiszen a legjobbaknak kellett lennünk, és ezért mást is meg kellett tanulnunk a Képesség mesteri használatán kívül. Előfordulhatnak ugyanis olyan helyzetek, amikor a Képesség önmagában kevés, mint például, ha bombát találunk, és nincs időnk specialistát hívni. Na, az ehhez hasonló helyzetek miatt volt szükség a vendégelőadókra.

Ezek az előadók természetesen mindig a lehető legjobbak voltak. Oké, megeshet, hogy akadt néhány jobb, de ők ugyebár illegálisan dolgoztak, és ezért a Választott testőrök nem is tudtak róluk, kivéve persze, ha börtönben ültek.

A fickó még eléggé az előadása elején tartott, ugyanis eddig csak a telepített hagyományos bombáknál tartott. A csempészek valamikor régen megtanították, hogyan kell hatástalanítani az ilyeneket, de persze ezek között is voltak bonyolultabb fajták, amikhez nem értettem. Ennek ellenére a meglévő tudásom hatalmas előnyt jelentett a többiekéhez képest, akik, Mark kivételével, aki mint megtudtam, szinte minden létező fegyvert áttanulmányozott, nem ismerték behatóbban a témát.

A mostani előadón látszott, hogy kevésbé tehetséges tanár, mint az eddigiek. Az elmúlt néhány hónapban volt már részünk méreg-, elsősegélynyújtó- és túlélőszakértő által tartott tanfolyamokban. Őszintén szólva ezek pont nem azok voltak, amik érdekeltek, de becsülettel megtanultam mindent. Azok szerint a felsőbb évesek szerint, akikkel eddig beszéltem, ennél csak érdekesebb témák lesznek, szóval legalább már nagyjából túlestem a dolog unalmasabb részén.

Már csak húsz perc volt hátra a másfél órás foglalkozásból, amikor szokatlan módon kinyílt a terem ajtaja, és Robert mester, a testőrparancsnok viharzott be rajta. Szinte megfagyott a levegő, mivel eddig példátlan volt, hogy a főparancsnok bedugta volna közénk az orrát azon a heti két edzésen kívül, amit ő tartott.

Robert mester végighordozta a tekintetét a jelenlévőkön, és a megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a tekintete rajtam állapodott meg.

- Leonard, gyere velem! – parancsolta, azzal már hátat is fordított. Nem kért elnézést a bombás fickótól, hogy megszakította az órát vagy ilyesmi, de mondjuk az ő rangjával erre nem is volt szükség.

Habozás nélkül felpattantam, de azért nem örültem, hogy lemaradok az óra végéről, mivel így később be kellett pótolnom, amit ezután vesznek a többiek. Tudom, ez elég stréberesen hangzik, de ahhoz képest, hogy ez egy különlegesfajta testőrképző, legalább annyi elméleti dolgot kellett a fejünkbe tömnünk, mint bármelyik egyetemen vagy főiskolán.

Mark kitalálta, hogy mi járhat a fejemben, mert gyorsan súgott nekem valamit.

- Majd odaadom a jegyzeteimet.

Hálásan bólintottam neki, majd megszaporáztam a lépteimet, hogy utolérjem a főparancsnokot, aki már jócskán túljárt a folyosó felén. Amikor utolértem, csak némán haladtam mellette, és nem szólaltam meg, pedig nagyon erősen furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit akarhat tőlem, de jobbnak láttam megvárni, amíg ő töri meg a csendet. A parancsnok persze a világért se szólalt volna meg, de nem mutattam ki az emiatti bosszúságomat, mert már vagy ezerszer hallottam a tanáraimtól, hogy a Választott testőr egyik fő erénye a türelem.

A legrosszabbnak ebben az tűnt, hogy dunsztom se volt, mit akart tőlem. Tudtommal nem követtem el semmiféle szabálysértést, és azt se lehetett mondani, hogy túlzottan kedvelt volna, mivel mindannyiunkkal ugyanolyan hidegen és távolságtartóan bánt. Esetleg az lehetett az ok, hogy valahogyan rájött, hogy találkoztam a koronaherceggel a könyvtár alagsorában, de ez nem látszott helytállónak, mert az már jó néhány napja történt, szóval, ha tudná, vagy ha problémája lenne vele, akkor már rég beszélt volna velem.

- Bizonyára kíváncsi vagy, hogy miért kértelek el az órádról – kezdte a parancsnok. A kérés azért enyhe kifejezés volt arra, amit csinált, de persze nem vártam közbe, hanem türelmesen vártam, hogy folytassa a mondókáját, mivel ilyen helyzetekben sose várja meg, hogy válaszoljunk. Most is így történt. – A koronaherceget a hagyomány szerint még a koronázás előtt meg kell tanítanunk a fénykardforgatás alapjaira, és veled fog gyakorolni. Van kérdésed?

Már hogy ne lett volna? Ez az egész elég sok és letaglózó volt egyszerre, mivel az öreg semmit nem körített a bevezetésen kívül, hanem egyetlen pontban összefoglalta az egészet. Más esetekben kedveltem ezt a tulajdonságot, mivel én se szerettem a túlzottan sok mellébeszélést, de Robert mester ezúttal kicsit lassabban is adagolhatta volna az információkat, mivel így kérdeznem kellett, amitől meg nehézfelfogásúnak és tudatlannak tűnök majd.

Úgy döntöttem, hogy fontossági sorrendben teszem fel a kérdéseket, mert így nagyobb esélyem volt rá, hogy azokra választ kapok rájuk, mintha a végére hagytam volna őket.

- Mért pont engem választott?

- Valaki olyan kellett, aki nem ért a fénykardforgatáshoz, és korban közel áll a koronaherceghez.

Ez kedves – gondoltam magamban, de inkább nem mondtam ki, hanem tovább kérdeztem.

- Ez a leírás gyakorlatilag az összes évfolyamtársamra illik, szóval mért pont engem?

A férfi nagyot sóhajtott.

- Ezt beszéljük meg a szobádban, ahol nem hall senki – mondta, és a mondat második felét jelentőségteljesen megnyomta, amire zavartan elfordítottam a fejem. Kölyökkoromban a csempésztől eltanultam, hogy mindig le kell ellenőrizni, be vagyunk-e poloskázva. Ez a szokás annyira beidegződött, hogy természetesen észrevettem, hogy bepoloskázták a szálláshelyemet. Nem tudtam elviselni, hogy kamerák figyelnek, amikor alszom és tanulok, ezért hát megszabadultam tőlük.

- Mindenkinek szüksége van egy kis magánéletre – válaszoltam végül olyan hangnemben, hogy még véletlen se tűnjön szemtelenségnek.

Amikor a szálláshelyemre értünk, a parancsnok elővett egy kártyát, végighúzta a záron, és belépett a szobámba. Király dolog volt tudni, hogy bármikor beléphettek a szobámba, de igazából ezen nem nagyon lepődtem meg.

Robert mester kérdés nélkül leült az ágyamra, így nekem maradt az egy szem szék. Amikor én is elhelyezkedtem, a parancsnok ott folytatta, ahol korábban abbahagyta.

- Ennek igazából politikai okai vannak. A királynő túlzottan félti a fiát, ezért biztos rá akarja venni a herceg vívótársát, hogy hagyja nyerni, véleményem szerint viszont jobb, ha a herceg tényleg megtanulja megvédeni magát.

Itt a parancsnok elhallgatott. Nyilvánvalóan a szavakat kereste, hogy ne áruljon el többet annál, amit feltétlenül szükséges. Épp ezért úgy döntöttem, hogy nem várom meg, amíg befejezi, amit akar, hanem inkább kérdezek, hogy minél többet tudjak meg.

- Honnan gondolja, hogy engem nem tudna rávenni?

- Tudom, megmondtam, hogy senki származása nem érdekel, de ez esetben kénytelen voltam minden elsősének utánanézni. A nemesek eleve kiestek, mert a királynőnek sokkal nagyobb befolyása van felettük, mint a közrendűeken. Ha hiszed, ha nem, így összesen négyen maradtatok azok közül, akik megszerezték a kristályukat. Mark a fizikai adottságai miatt nem jöhetett szóba, így már csak hármatok közül választhattam.

- Végül mi döntött? – kérdeztem kíváncsian.

A parancsnok tőle szokatlan módon nem válaszolt, hanem visszakérdezett.

- Mért akartál és akarsz Választott testőrnek tanulni?

Ezt még soha senki nem kérdezte, bár nem is túl sok embernek reklámoztam, hogy mi akarok lenni. Hiába volt temérdeknyi ismerősöm, csak nagyon kevesen tudták, hogy most minek is tanulok. Nem volt valami túl szoros a viszonyom a parancsnokkal, de úgy döntöttem, hogy őszintén válaszolok neki. Végül is mit veszthettem vele?

- Kezdetben főként az apám miatt akartam. Ugyan sose mondta, és anya se beszélt róla a halála után, de elég idős voltam ahhoz, hogy tudjam, mivel foglalkozik. Apa halála után döntöttem el, hogy azt akarom csinálni, amit ő. Volt egy idő, amikor letettem róla, mert már túlkorosnak tartottam magam ahhoz, hogy megjelenjen bennem a Képesség. Amikor tizenhat évesen végül mégis Képességhasználó lettem, feltettem magamnak a kérdést, hogy apán kívül miért is akarom ezt. Végül arra jutottam, hogy a tehetségemet a közjó érdekébe akarom állítani. Meg akartam védeni másokat, és azért pont Választott testőr akartam lenni, mert talán ez illik a legjobban a képességeimhez, és mert ha majd esetleg a leendő királyt védhetem, akkor teszem a legfontosabbat. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogyha őt megölik, akkor polgárháború törhet ki, és sokkal több vér folyna, mintha ő uralkodik. Nekem ez még akkor is megérné, ha Matthew herceg nem lenne valami jó királynak, de persze nem ismerhetem őt, és így nem tudhatom, milyen. Most pedig ezek mellett még azért is akarom ezt csinálni, mert szeretem.

Elhallgattam. Ritka volt, hogy egyhuzamban ennyit beszéltem. Vagy olyanok vettek körül, akiknek nem volt sok mondanivalóm, vagy olyanok, akik folyton közbeszóltak, ezért nem igazán szoktam hozzá, hogy ilyen hosszú monológokkal állok elő.

Figyelmesen tanulmányoztam a parancsnokot, hátha felfedezek rajta valami reakciót. Sikerrel jártam, ugyanis egy pillanatra mintha elérzékenyültséget, nosztalgiát és szomorúságot vettem volna észre rajta, de persze ezek az érzések nagyon gyorsan suhantak át az arcán, és néhány másodperc alatt el is tűntek.

- Erre a kérdésemre csak egy valaki válaszolt így, persze az apás részt leszámítva. Ez a férfi Luca Landel volt, akinél jobb emberrel és jobb Választott testőrrel még soha nem találkoztam. Nagyon hasonlítasz rá, és nem csak külsőleg, hanem belsőleg is. Már az első pillanattól láttam, hogy csakis az ő fia lehetsz. Végül pont ezért választottalak téged. Az apád miatt. Na, de vége a mesedélutánnak. Vedd elő a fénykardodat, és menjünk is az első edzésre.

Örültem, hogy az egyébként nagyon kemény Robert mesterben is érzékeny érzelmeket keltett a halott apám felemlegetése, és persze az is jól esett, hogy ennyire jó véleménnyel volt az apámról, de sajnos nem volt időm ezen töprengeni.

Engedelmeskedtem, és előszedtem a fénykardomat a szekrényemből, majd felakasztottam a fémhengert az övemre, visszafordultam, és feltettem egy kérdést, ami foglalkoztatott.

- Uram, bizonyára tudja, de nekem ilyenkor óráim vannak. Hogyan fogom ezt bepótolni, főként, ha rendszeressé válik?

- Esténként magánórákat adok – vágta rá a parancsnok. – Mehetünk végre?

- Természetesen – válaszoltam faarccal, és inkább nem tettem fel azt a kérdést, hogy akkor miért nem esténként tartjuk a hercegkiképzést.

Miközben a folyosókon haladtunk végig, a parancsnok még közölt néhány információt.

- Attól, hogy edzőpartnerek lettetek, még mindig tart az a szabály, hogy a tanítványok nem szólhatnak a herceghez, tehát csak akkor beszélhetsz, ha külön utasítást adok rá, és akkor se sokat. Ne fogj vele kezet, hanem hajolj meg előtte! Elvárom, hogy adj bele mindent, de ne okozz fizikai fájdalmat! Világos?

- Igen, uram.

A parancsnok a palota egy olyan részére vezetett, ahol eddig még sose jártam, és jóval gazdagabban díszített volt, mint ahol mi tanultunk. Nyílván errefelé lehetett a nemesek és a magasabb rangú testőrök szálláshelye.

- Ez a személyi edzőtermem – vezetett be a parancsnok egy finoman berendezett irodán át egy óriási, modern edzőhelyiségbe.

Matthew herceg már ott volt, és a rangjához egyáltalán nem méltó módon, a földön ült, méghozzá az ajtónak háttal, de az érkezésünkre felpattant. A parancsnok a herceget kísérő három egyenruhás testőrhöz fordult.

- Elmehettek – mondta, és megvárta, amíg a három férfi távozik, majd a herceghez fordult. – Fenség, ő itt Leonard, az egyik, ha nem a legtehetségesebb elsős. Ő lesz a vívópartnere.

A parancsnok valamiért a személyes beszélgetésünk során nem említette, hogy engem tart az évfolyam legjobbjának, de gondolom, nem akarta, hogy elszálljak magamtól. Abban meg biztos voltam, hogy komolyan gondolta, mert a parancsnok sose hazudott, főleg ha ilyesmiről volt szó, szóval jól esett a dicséret, még ha csak közvetetten ért is.

- Örvendek – nyújtott kezet a herceg.

Robert mester korábbi utasításainak engedelmeskedve nem fogadtam el a kinyújtott kezet, amit egyébként hatalmas bunkóságnak tartottam, de a parancs az parancs, szóval csak mélyen meghajoltam.

- A tanítási módszereim meglepően szokatlanok, de bizonyítottan eredményesek, ezért elvárom, hogy ne kérdőjelezzétek meg! Fenség – fordult a herceghez – az egyszerűség kedvéért az edzések alatt nem veszem figyelembe a rangját a beszéd tekintetében. – Megvárta, amíg Matthew beleegyezik, majd folytatta. - Kezdjük is! Leonard, látod a mennyezeten azokat a kampókat?

Bólintottam.

- Ugorj fel oda, és akaszd be a lábaidat!

A mennyezet azért magasabban volt annál, hogy csak úgy az izmaim segítségével felugorjak, ezért a Képesség segítségével megtettem, amire a tanár kért, majd ebben az eléggé kényelmetlen testhelyzetben vártam a további utasításokra. Szívesen kérdeztem volna, csak ugyebár nem beszélhettem…

Robert mester nem zavartatta magát, hanem a terem széléhez sétált, és egy beépített szekrényből elővett egy fénykardot, amit a herceg kezébe nyomott.

- A te feladatod az, hogy lelökd Leonardot a mennyezetről. A Képességet nem irányíthatod arra, hogy kicsússzon a lába. El kell érned, hogy kibillenjen az egyensúlyából, vagy le kell löknöd. Leonard, ha eléred, hogy Matthew fénykardja a földre essen, vagy a herceg elessen, akkor nyertél. Ehhez közvetlenül te sem használhatod a Képességet, és ahhoz se, hogy fenntartsd magad. Kezdhetitek.

Lecsatoltam a kardomat az övemről, majd az ellenfelemmel egy időben bekapcsoltam. Egyértelműen igazságtalannak éreztem a helyzetet, hiszen fejjel lefelé lógva nehezebb harcolni, plusz egy idő után még a vér is a fejembe szökik. Végül nem panaszkodtam. Egy, mert nem szólalhattam meg, kettő, mert mégiscsak én voltam azt, akit testőrnek képeztek ki. Ez a dolgok közepébe vágó kezdés egyébként nem lett volna ellenemre, csak mégis lehettek volna egyenlőbbek az erőviszonyok.

Matt kölcsön fénykardja egyszerű szürkében játszott, de ez a srác ereje szempontjából nem jelentett semmit.

Rájöttem, hogyha a mennyezeten maradok, akkor biztos, nem győzök ezért hirtelen lefelé lendültem, és a kardommal az edzőtársam felé csaptam. A herceget váratlanul érte a támadás, de elég jól működtek a reflexei, mert sikerült elugrania. Igaz, hogy majdnem elesett, de végül sikerült megtartania az egyensúlyát.

- Te ezt tényleg komolyan veszed – lepődött meg Matt. Nyílván ő is arra számított, hogy nem lesz nehéz dolga, mert hagyni fogom magam. Jó nagyot tévedett, mert őt is ugyanolyan ellenfélnek tartottam, mint bárki mást, és ha már a parancsnoktól tanulhattam, akkor mindent bele szándékoztam adni. A herceg arcán az elszántságomat látva a meglepődöttséget elégedettség váltotta fel. Nagyon úgy tűnt, hogy örült neki, amiért valaki teljes, vagy legalábbis nagy erőbedobással küzdeni akart ellene.

A Képességért kinyúlva vártam a támadást, ami elég hamar megérkezett egy felfelé irányuló csapás formájában, amit könnyűszerrel hárítottam. Közben a bal kezemmel Matt mellkasa felé nyúltam, de ő résen volt, és még azelőtt elugrott, hogy hozzáérhettem volna.

- Hagyjátok, hogy a Képesség irányítsa a mozdulataitokat! Nem elég, ha csak részben használjátok. Teljesen hagyatkozzatok rá!

Könnyű volt ezt mondani, de az elég rizikósnak hangzott, hogy fejjel lefelé lógva eldobjam a józan eszemet. Akár le is eshettem volna! Ennek ellenére az ösztöneim mégis azt súgták, tegyem, amit a tanárom mondott. Harc közben valamiért mindig ösztönlénnyé változtam, és egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne azt tegyem, amit súg, de igazából nem is nagyon ellenkeztem.

Teljesen ellazultam, és hagytam, hogy a Képesség az egész lényemet átjárja. Hihetetlenül jó érzés volt, és teljesen eltöltött energiával. Magabiztosnak éreztem magam, és hirtelen indíttatásból lehunytam a szemem, amit az ellenfelem nem láthatott, mert a hátam mögé került. Gondolom, rájött, hogy könnyebb dolga lesz, ha hátulról támad.

Amikor Matt újra lecsapott, sokkal gyorsabb volt, mint eddig, de én se tétlenkedtem, és a Képesség segítségével olyan sebességgel csavartam meg magam, és csaptam le egyenesen az ellenséges fénykardra – mindezt csukott szemmel -, hogy még nekem se volt időm meglepődni, nemhogy a hercegnek. A következő tizedmásodpercben felpattant a szemem, és a bal kezemmel kicsavartam Matt kezéből a fénykardját, miközben kikapcsoltam a sajátomat, és a hengerrel erősen hátralöktem az ellenfelemet.

A herceg a földre zuhant, én pedig hagytam, hogy a Képesség köddé váljon, és csak annyit hagytam meg, amivel biztonságosan megúszhattam a talpra esést, amihez azért egy elegáns szaltó is kellett, hiszen fejjel lefelé lógtam. Egy másodperc múlva már a talpam alatt éreztem a szilárd talajt, az övemre tűztem a fénykardomat, és kinyújtottam a Mattnek a jobbomat, hogy felhúzzam. Ha herceg volt, ha nem, úgy tartottam fairnek, ha ezt megteszem. Matthew nem utasította el a gesztust, és egy fintorral az arcán talpra állt. Szerencsére nem esett komolyabb baja.

A parancsnok felé fordultam, aki éppen a megdöbbentségét próbálta eltüntetni a képéről. Elég jól teljesíthettem, ha sikerült ekkora benyomást tennem rá.

- Tudod, mért veszítettél? – fordult a herceghez.

- Mert százszor tehetségesebb nálam?

- Nem ez az oka, de részben ez is igaz. Azért vesztettél, mert ő hallgatott az ösztöneire, és teljesen átengedte magát a Képességnek, te pedig csak annyit engedtél meg neki, hogy felgyorsítsa a mozdulataidat. Az erő, amit kaptál, nem az ellenséged, hanem a legjobb barátod. Legközelebb emlékezz erre! Rólad pedig – fordult hozzám – süt, hogy kezdő vagy, és még sose küzdöttél fénykarddal. A technikádban a gyorsaságra és az erőre is törekedsz, de nem ötvözöd elég jól a kettőt. Ennek ellenére – engedett meg magának egy mosolyt – szép volt. Borzasztóan tehetséges vagy, és sok kitartással, valamint gyakorlással néhány év múlva te lehetsz a legjobb.

Jó érzés volt ezt a dicséretet pont az ő szájából hallani, és persze az is jól esett, hogy ennyire kiválónak tartotta a képességeimet, de tudtam, hogy még nagyon-nagyon sokat kellett fejlődnöm ahhoz, hogy egyszer tényleg a legjobb lehessek. Mindenesetre megvolt bennem a potenciál, és elhatároztam, hogy amennyire csak tőlem telik, kihasználom.

- Most pedig kezdjük az alapoknál – húzott ki a parancsnok hangja a gondolataimból. – Megmutatom a leggyakoribb támadó- és védekezőállást.

Alaposan megfigyeltem a parancsnok minden egyes mozdulatát, hogyha kéri, leutánozhassam, és már előre láttam, hogy kemény és egyben hangtalan délutánnak nézek elébe.