-
Készen állsz? – fordult hátra Sam, amikor már csak egy légautó állt
előttünk a sorban. Ki gondolta volna, hogy ennyi a meghívott, és hogy
ennyire alaposan ellenőriznek mindent? Jó, igazából mindkettő várható
volt, hiszen logikus, hogy egy ilyen nagyszabású estére néhány tucat
embernél többet hívnak meg, és az is, hogy a Választott testőrök mindent
megtesznek a bál biztonságossá tételének érdekében. Például még csak
nem is lehetett légautóval behajtani a palota területére - legalábbis
azalatt a fél óra alatt, amióta a sorban állunk, én még senkit nem
láttam járművel bemenni -, ami az én paranoiás szemléletmódomból
teljesen érthető, hiszen egy légautóban annyi, de annyi veszélyes
tárgyat el lehetett rejteni.
- Persze – válaszoltam
magabiztosan. Ebben a pillanatban bármit megtettem volna, hogy
megszabaduljak a várakozás okozta kíntól. Még Matt extra előkelő
születésnapi bulija is sokkal hívogatóbbá vált, mint ülni a kocsiban, és
a keselyű újságírókat és riportereket bámulni, akik természetesen
tudomást szereztek az eseményről, és mindent megtettek, hogy a lehető
legtöbbet megtudjanak. Mondjuk nem volt könnyű dolguk, mivel a rendőrség
néhány Választott testőr vezetésével távol tartotta őket és a
kíváncsiskodók tömegét a déli bejárattól, ahova a meghívóm szerint
mennem kellett. Komolyan mondom, az emberek tisztára úgy viselkedtek,
mintha egy nagyon híres színészekkel telezsúfolt kasszasikernek ígérkező
film bemutatóján lennének.
A Választott testőrök végre valahára végeztek az előttem lévők átvizsgálásával, és intettek Samnek, hogy menjen a bejárat elé.
- Kettőre itt leszek
érted, rendben? Addigra biztos csillapodnak majd valamennyit a kedélyek –
mondta Sam utalva a tömegre, miközben gázt adott, és odalebegtette az
autót a kapu bejárata elé.
- Rendben van.
Köszönöm a fuvart! – válaszoltam, majd nyeltem egy nagyot, a hirtelen
rám törő izgatottságot kordában tartva, kinyitottam az ajtót, és
óvatosan, vigyázva, hogy a ruhám ne sérüljön meg – még véletlenül se
azért, mert a szívemhez nőtt volna vagy ilyesmi, egyszerűen csak ciki
lett volna egész este szakadt ruhában parádézni – kiszálltam.
A kapunál hat
Választott testőr állt, mind tökéletesen rideg arckifejezéssel. Ez a
szám azért elég komoly ütőerőt jelentett, ráadásul mindegyikőjükön
látszott, hogy nem tegnap kapták meg a diplomájukat. Odasétáltam ahhoz,
aki egy adatkártya leolvasót tartott a kezében, és átnyújtottam a
meghívót. Nem éreztem semmi izgatottságot, ami kezdetben elég furcsa
volt, de hamar rájöttem az okára. Most ugyanis nem betörni készültem egy
magas biztonsági fokozattal rendelkező épületbe, hanem meghívtak, így
nem is kísértett a lebukás veszélye, hiszen éppen legálisan cselekedtem.
Miközben az adatkártya
leolvasós fickó megnézte, hogy érvényes-e a meghívóm, addig egy másik
egy kézi fegyverkeresővel közeledett felém. Már éppen elkezdte volna az
ellenőrzést, amikor a másik felnézett a készülékéből.
- Nem szükséges.
Matthew herceg személyes vendége – szólt rá a társára, majd a korábbi
komorságát sutba vágva mosolyogva és illedelmesen fordult felém. –
Elnézést, hogy megvárakoztattuk hölgyem! Kérem, fáradjon be a kapun, és
kövesse a jobb oldalt várakozó komornyikok egyikét.
Ez a hirtelen
kedvesség megdöbbentett, de azért nem vesztettem el a lélekjelenlétemet,
és méltóságteljesen bólintottam köszönetem jeléül. Megszólalni nem
akartam, mert kiszúrtam egy kamerát, és a hangom alapján később túl
könnyen lehetett volna azonosítani.
Követtem a testőr
utasításait, és belépéskor jobbra fordultam, de nem bírtam megállni, és
balra pillantottam. Baloldalt sokkal több komornyik álldogált, ami azt
jelenti, hogy én valamiféle VIP vendég voltam. Ez jólesett, de nem igaz,
hogy Matt nem bírta ki, hogy ne hívja fel rám a figyelmet. Jó,
valószínűleg ő nem is gondolt erre, ezért nem tudtam haragudni rá, és
őszintén szólva, az se zavart túlzottan, hogy nem nézték meg, van-e
nálam valami fegyver. Nem mintha lett volna esélyük megtalálni az
átalakított fénykardot, de akkor is.
A közeledtemre az
egyik komornyik kivált a sorból, meghajolt előttem, megkért, hogy
kövessem, én pedig szó nélkül mentem utána. Azért Felixék bunkó
komornyikja után üdítő változás volt találkozni eggyel, akibe némi
udvariasság is szorult. Mondjuk, több mint valószínű, hogy ez az
udvariasság csak a VIP vendég létemnek járt.
Egy hatalmas és
gyönyörű kerten haladtunk keresztül, ami kétségkívül egyedülálló
lehetett a galaxisban, de nem igazán voltam az a csodálattal bámuljuk a
növényeket típus, ráadásul nem éreztem magam valami kényelmesen a
ruhámban és a cipőmben, ezért hamar elegem lett belőle. A kert után
beléptünk egy kitárt kétszárnyú ajtón, majd díszes előcsarnokokon és
folyosókon keresztül haladtunk át. Szokásom szerint megjegyeztem az
útvonalat, hogy tudjam, merre kell menni, ha esetleg gyorsan el kéne
hagynom az épületet.
Minden, amit láttam
lenyűgöző volt, és óriási gazdagságot árasztott. Kábé a szőnyeg egy
négyzetmétere többet érhetett, mint az egész házunk. Ennek ellenére
mégsem uralkodott el rajtam a csodálat, mivel hamar rájöttem, mire megy
ki a játék. Ha a tájékozódó képességem nem csalt, a komornyik nem a
legrövidebb úton vezetett, hanem valószínűleg az egyik legimpozánsabbon,
tehát az, aki betanította az útvonalat direkt rájátszott, hogy
letaglózza az épület szépségével a mit sem sejtő vendéget. Ezt elég
undorítónak találtam, de még nekem is be kellett ismernem az ilyesmihez
totálisan avatatlan szememmel együtt, hogy amit láttam az tényleg elég
impozáns volt.
Egy laza negyedórás
séta után – durva, mekkora ez a palota – végül csak odaértünk a
bálteremhez. A nyitott kétszárnyú ajtó majdnem akkora volt, mint az,
amin bejöttem az épületbe, és az onnan kihallatszó klasszikus zene miatt
még egy vak se tudta volna eltéveszteni. Ettől függetlenül a komornyik
egészen az ajtóig elkísért, aminek mindkét oldalán két Választott testőr
posztolt vigyáz állásban, és csak ott távozott egy „kellemes
szórakozást” udvariassági jókívánság után.
Innen már gondolni se
gondolhattam volna a visszafordulásra, bármennyire is szerettem volna,
de igazából már akarni nem is akartam, mert az innen egyértelmű
megfutamodás lenne, és azok után, amin életemben eddig keresztülmentem,
egy báltól csak nem száll inamba a bátorságom.
Habozás nélkül léptem
be a terembe, de három lépés után akaratlanul is megtorpantam. Maga a
helyiség monumentális volt, kábé olyan, mint a mesebeli filmekben a
báltermek, csak nagyobb és szebb, de ugyanazt az érzetet keltette.
Azonban megállásra nem ez késztetett, hanem az a nyavalyás lépcső, ami
közvetlenül előttem helyezkedett el megakadályozva ezzel a
feltűnésmentes elvegyülésemet a tömegben. Komolyan, mégis minek kellett
ezt iderakni?
Amennyire csak
tudtam, elegánsan és méltóságteljesen elindultam lefelé. Észrevettem,
hogy minden tekintet rám irányult közben, és máris megértettem a lépcső
fő funkcióját, miszerint így minden megérkezőt alaposan végig lehetett
mérni, és különböző kategóriákba osztani. Az előkelők néha annyira
szánalmasak tudnak lenni, de életemben először mégis kínosan éreztem
magam a felmérő tekintetek kereszttüzében. Még én, az ilyesmiben
teljesen járatlan is tisztában voltam vele, mennyire ciki egy nőnek
egyedül érkezni egy ilyen bálra. A feszengést hamar elkergettem, mintha
ott se lett volna, hiszen nem érdekelt, vadidegenek mit gondolnak rólam,
és az egészet csak a számomra új helyzetnek tulajdonítottam.
Amikor huszonöt –
megszámoltam, tényleg annyi – lépés után végre leértem a lépcső aljára, a
tekintetemmel keresni kezdtem Mattet, de ez nem bizonyult könnyű
feladatnak, tekintve, hogy saccra olyan három-négyszáz ember volt jelen,
ráadásul ugyebár mindnyájan álarcban. A nők, az enyémhez hasonló kicsit
régiesebb, mesebeli hercegnő beütésű ruhát viseltek vagy testhez simuló
estélyit többségében olyan álarccal, ami nem túl sokat takart a
tökéletesen kisminkelt arcukból. A férfiak már lazábban értelmezték az
álarcosbál kifejezést, így szmokingtól kezdve, a katonai egyenruhán át
egészen az ezervalahányszázas évek nemesi ruháin keresztül mindent
lehetett látni. A vendégek kisebb-nagyobb csoportokba verődve
beszélgettek, de táncolni még senki nem táncolt, annak ellenére, hogy
egy a lépcsőtől balra lévő pódiumon úgy két-háromtucatnyi zenész
megállás nélkül játszott.
Mattet nem sikerült
kiszúrnom, de mégse ácsoroghattam a lépcső tövében úgy, mint egy idióta,
ezért elindultam valamerre, és reménykedtem, hogy minél hamarabb
belebotlok a barátomba. Hamar meguntam a cél nélküli bolyongást, ezért
odacsapódtam egy hat főből álló beszélgető csoporthoz, aminek a tagjai
körülbelül velem egykorú lányok lehettek.
Nem kellett hozzá néhány mondatnál több, hogy kitaláljam, természetesen Mattről beszélgettek.
- Alig várom, hogy lássam! – mondta éppen lelkesen egy rózsaszín ruhát viselő lány.
- Ha egyáltalán eljön –
válaszolta közömbösen egy sötétebb ruhás. Jó tudni, hogy legalább egy
olyan férjezetlen nőnemű egyed van a teremben, aki nem pályázik a
pasimra. – Eddig egy nagyszabású estélyen se jelent meg.
Hmm, szóval Matt nem
az a bálozós típus, de engem mégis ide akart rángatni. Szép kis barát.
Jobban belegondolva viszont megértettem, miért kerülte eddig az
estélyeket. Ahogy ezeket a lányokat hallgattam, egy perc nyugta se lett
volna.
- Muszáj itt lennie, a nagykorúságát ünnepeljük – vetette ellen egy zöld estélyit viselő.
- Ha itt is lesz, akkor se ismered fel – vitatkozott vele az előbbi.
- Annyira szánalmasak
vagytok! – szólalt meg a velem pont szemközt álló, vörös ruhás, a haját
bonyolult csigavonalakba rendezett lány. A hangja tele volt gőggel és
megvetéssel, és az egész lényéből sugárzott, hogy feljebbvalónak tartja
magát a többieknél, ami arra engedett következtetni, hogy a családja az
eliteknek is a krémjébe tartozott. – Nem teljesen mindegy, hogy itt
lesz-e vagy sem? Esélyetek sincs, hogy titeket válasszon.
Ez a csaj teljesen úgy
viselkedett, és beszélt, mint Olivia, vagy talán még nála is gőgösebb.
Ez a felsőbbrendűségi képzet nagyon irritált, ezért nem bírtam ki,
muszáj volt beleszólnom.
- Miért, neked van? – szegeztem neki a kérdést, és még se próbáltam leplezni a hangommal az iránta érzett ellenszenvemet.
Mindenki megdermedt egy pillanatra, ami bizonyította a vörös ruhás származásával kapcsolatos elméletemet.
- A királynéval
folytatott ma délutáni beszélgetésemet tekintve több mint valószínű –
rázta le magáról az az iránti döbbenetét, hogy valaki vissza mert szólni
neki. – Még a bál vége előtt meglátod – tette még hozzá magabiztosan
egy kis hatásszünet után.
Oké, a válasza
hallatán már nem igazán értettem, miről is van szó, mivel ahogy Mattet
ismertem, nem szívesen beszélt az ilyen lányokkal, ráadásul velem járt,
bár ez utóbbit ez a hárpia nem tudhatta. A fonál elvesztése nem
akadályozott meg abban, hogy visszavágjak. Nem fogok szócsatát veszteni
egy ilyen csitrivel szemben.
- A királyné nem azonos a fiával.
Őbeképzeltsége magabiztosan felkacagott.
- Valóban, de Matthew herceg hallgat az édesanyjára az ilyen fontos kérdésekben.
Nem tehettem róla, ezen muszáj volt felnevetnem. Ha ez a lány tudná, Matt mennyi dolgot tett, amit az anyja nem helyeselne…
- Ha te mondod – legyintettem, és faképnél hagytam őket érezve, hogy ennél jobb végszóm úgyse lehet.
Ezek után fogalmam sem
volt, merre menjek, de szerencsére nem is kellett kitalálnom, ugyanis
csak néhány lépésnyire távolodtam el a lánycsoportosulástól, amikor elém
lépett egy rendőrruhába öltözött alak.
- Hogy nézek ki? – kérdezte vigyorogva. A hangja alapján azonnal beazonosítottam, hogy ő bizony Felix.
- Ironikusan – vágtam rá, hiszen ő mégiscsak egy több bolygóra kiterjedt illegális szervezet vezetője volt.
- Nem is tudtam, hogy úgyis ki lehet nézni.
- Neked sikerült. Ennyire átlátszó a maszkom? - utaltam arra, hogy felismert.
Felix azonnal vette, hogy mire vagyok kíváncsi.
- Nyugodj meg, senki
nem fog tudni beazonosítani. Ha nem tudtam volna, hogy itt leszel, és
nem hallottam volna, ahogy vitatkozni kezdesz a Négyes hercegi
uralkodócsaládjának egyetlen leányával, nem ismertelek volna fel.
- Ennek örülök! – könnyebbültem meg. – Nem láttad őt?
- Sajnos még nem.
- Akkor mutasd be a
barátnődet! – váltottam témát, amikor eszembe jutott az a csillogás a
szemében délután, amikor azt mondta, van partnere.
- Gyere velem! –
mosolyodott el, de valami nagyon nem tetszett a tekintetében, és az se
volt valami megnyugtató, hogy ilyen könnyen belement a bemutatósdiba,
amikor délután még egyenes választ se adott a „barátnődet viszed?”
kérdésre.
A terem széléhez
vezetett, ahol egy rakás felnőtt beszélgetett, és tőlük kissé
félrehúzódva, nekem az oldalát mutatva egy barna hajú, sárga ruhás,
feltűnően csinos lány állt, akiben még csak az oldalát látva is volt
valami nagyon ismerős. Felix egyenesen odament hozzá, megfogta a kezét,
és szelíden felém fordította.
Oké, álarcot viselt,
de amint összekapcsolódott a tekintetünk, felismertem. Az ő szemében nem
villant felismerés, de nem volt kétségem afelől, hogyha megszólalok,
azonnal rájön, ki vagyok. Még visszavonulót fújhattam volna, de már
úgyis sokszor el akartam mondani neki az igazat, és az is nagyon
izgatott, hogy jöttek össze Felixszel, ezért maradtam, és kockáztattam a
teljesen jogos haragját.
- Szia, Liz! – köszöntem neki halkan.
- Te meg hogy kerülsz
ide? – kérdezte döbbenten. Nem hiába voltunk legjobb barátnők már nagyon
régóta, neki is elégnek bizonyult ennyi, hogy felismerjen, pedig én
vagyok az utolsó ember, akinek a megjelenésére egy ilyen helyen
számítani lehet.
- A barátom hívott meg
– feleltem őszintén. Azt, hogy csak azért jöttem el, mert a Képességem
szerint, amiről Liz nem is tudott Matt veszélyben van inkább nem tettem
hozzá. Az azért egyszerre túl sok új információ lett volna.
Liz szeme meglepetten elkerekedett.
- Ezek szerint a te Matted…
- Az a Matt – segített ki Felix.
- Miért nem mondtad
el? – kérdezte Liz. A hangjában semmi düh nem volt, csak mélységes
megbántottság, és ez sokkal rosszabbul érintett, mintha ordítozni
kezdett volna velem.
Igazából ezt én sem
tudtam. Liz biztosan nem fecsegte volna ki senkinek. Valószínűleg már
annyira hozzászoktam a titkolózáshoz, hogy automatikusan mindent
magamban tartottam, és így fokozatosan elszigetelődtem a legjobb
barátnőmtől, aki pedig mindig mellettem állt. Csak ekkor döbbentem rá,
hogy mekkora egy barom vagyok, de a múltat nem változtathattam meg.
Bűnbánóan lehorgasztottam a fejem.
- Senkinek nem mondtam el.
- Akkor Felix honnan tudja?
- Kitalálta. Apropó,
ti mikor és hol jöttetek össze? – mentem át támadásba, mivel nem én
voltam az egyetlen, aki nem mondott el mindent a másiknak. Mondjuk nekem
meg rá kellett volna jönnöm, hogy az elmúlt időszakban tényleg
szerelmes, és nem csak megint egy Leo iránti fellángolást tapasztalok,
mert azt azért észrevettem, hogy még a szokottnál is vidámabb.
Liz arcát – már, amit nem takart el az álarc – pír öntötte el. Úgy látszik, érzékeny pontra tapintottam.
- Nálunk egy partin
úgy másfél hónapja – válaszolt helyette Felix. – Egyikünk se érezte ott
magát valami jól, beszélgetni kezdtünk, és ez lett belőle – szorította
meg gyengéden Liz kezét, és vetett rá egy szerelmes pillantást, amit Liz
automatikusan viszonzott.
Igazán aranyosak
voltak együtt, és tényleg összeillettek, de még megmaradt az a kérdés,
hogy Liz mit keresett egy a kulturális miniszter által adott partin.
- Hogy hogy ott voltál? – kérdeztem Liztől.
Ő egy pillanatig habozott, de hamar elhatározásra jutott.
- Az apám és az anyám is grófi családból származik.
Igazából már régóta
gyanakodtam valami ilyesmire, szóval nem ért valami nagy meglepetésként a
hír, de azért rosszul esett, hogy nem mondta el korábban.
- Akkor miért a mi sulinkba jársz?
- Az apám kiskoromban
fontosnak tartotta, hogy megismerjem az átlagos embereket is, aztán meg
amikor át akart íratni egy előkelőbb iskolába, nem voltam hajlandó
otthagyni a mostanit.
- Miattam?
Oké, ez eléggé egoista kérdés volt, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel.
- Igen.
Ettől iszonyatosan elérzékenyültem, és olyat tettem, amit nem szoktam. Megöleltem.
- Sajnálom, hogy nem árultam el! – mondtam, amikor kibontakoztunk az ölelésből.
- Én is. Nem is tudod, mennyire rossz volt titkolózni előtted.
Egymásra mosolyogtunk, és tudtam, hogy újra szent a béke közöttünk.
- Kezdődik a műsor –
mutatott Felix a lépcső felé, aminek a tetején egy karcsú, barna hajú,
aranyszínű ruhát viselő nő állt koronával a fején. A kinézete és az
alapján, hogy a megjelenése láttán mindenki elhallgatott, nem lehetett
más, mint Matt anyja.
A királyné hosszú
beszédbe kezdett, mindenkinek megköszönte a megjelenését, majd arról
szónokolt, mennyire fontos ez a nap, és hogy milyen régóta is várt arra,
hogy a fia nagykorú legyen. Semmi érdekeset nem mondott, ezért a
figyelmem nagyon hamar elkalandozott, és inkább Mattet kezdtem el
keresni a tekintetemmel, de komolyan kételkedtem abban, hogy ilyen módon
megtalálom.
Noelia királyné
valószínűleg befejezte a beszédét, mert mindenki tapsolni kezdett,
amihez én is bekapcsolódtam. Miután elült a taps, a zenekar újra
rákezdte, a királyné lesétált a lépcsőn, majd táncolni kezdett a hozzá
legközelebb álló nemessel. Lassanként mások is bekapcsolódtak, és a
vendégek figyelme visszatért a félbehagyott beszélgetésekre.
- Menjünk mi is! –
kérte Felixet Liz lelkesen, majd rám pillantott. – Ugye nem baj? –
kérdezte kissé bűntudatosan, amiért egyedül akart hagyni.
- Persze, hogy nem – nevettem fel. – Elleszek.
Igazából semmi kedvem
nem volt egyedül maradni, de nem akartam megakadályozni őket abban, hogy
még jobban egymásba szeressenek. Különben is, egy még a fellegek között
járó és minden gyönyörű rózsaszín pár nem valami jó társaság.
Elgondolkozva bámultam
a szerelmesek távolodó hátát, amikor valaki megérintette a vállamat.
Azonnal megpördültem, és reflexből megfeszítettem az izmaimat készen
arra, hogy ha szükséges, harcolhassak. Jó, ez elég hülye reakció arra,
ha valaki megérinti a vállamat, de a Kék Harcoskodás és anya edzései
közben túlzottan felerősödtek a védelmi ösztöneim.
A harckészültségem
abban a pillanatban elszállt, amikor megpillantottam azt a szürke
szempárt, amit bárhol felismertem volna. Matt fogalmam sincs, milyen
kori ruhát viselt, de valószínűleg katonai egyenruha lehetett, hiszen a
bal oldalán kard lógott, amin látszott, hogy nem valódi, és nagyon jól
nézett ki benne. Kár, hogy nem láthattam a teljes arcát.
- Felkérhetem egy táncra, hölgyem? – hajolt meg előttem játékosan.
- Örömmel, uram – mentem bele a játékba, és megfogtam a felém nyújtott kezét.
Matt a tánctér szélére
vezetett, ahol szembe fordult velem, és a kezét a derekamra tette,
amibe az egész testem belebizsergett. Miközben a vállára raktam a
kezemet jobbnak láttam figyelmeztetni.
- Csak hogy tudd, nem vagyok valami jó táncos.
Csibészesen elmosolyodott.
- Akkor kénytelen leszel rám hagyatkozni.
Nem szerettem másokra
támaszkodni, ahogy ezt ő pontosan tudta, de ebben a helyzetben nem
tehettem mást. Mindenesetre nem bántam meg, Matt profi táncosnak
bizonyult, és mellette még én se tűntem annyira bénának. Vele táncolni
sokkal jobb volt, mint három éve a hevesen utált társastánc órákon, ezt
még élveztem is, de bármennyire is szórakoztam jól, nem tudtam
elfelejteni, amiért valójában idejöttem, és ettől feszült lettem.
Matt észrevette a nyugtalanságomat, de persze rossz dolgot hibáztatott érte.
- Lazíts! Remekül
csinálod, és nem is figyelnek minket – mondta, és közben a zene
ritmusváltása miatt közelebb húzott magához, amit egy cseppet sem
bántam.
- Azért néhány testőr
rajtad tartja a szemét, nem? – kérdeztem vissza olyan hangsúllyal,
mintha csak szimplán meg akarnám cáfolni az állítását, de igazából csak
meg akartam nyugtatni magam, hogy nem csak rajtam múlik Matt testi
épsége.
- Rajtad és rajtam
kívül csak két ember tudja, hogy mit viselek ma este, szóval senki nem
zavarhat meg minket – villantott rám egyet a különleges, teljes fogsorú
mosolyaiból, amitől normális esetben mindig az elolvadás veszélye
fenyegetett, viszont most túlságosan felkavart a szavai tartalma, így
átsiklottam fölötte.
Nem igaz, hogy pont
azt a napot választja az inkognitóban romantikázásra, amikor ekkora
veszély leselkedik rá. Jó, ő nem tudhatta, mi vár rá, hiszen semmi más
nem utalt arra, hogy tényleg történni fog valami a Képesség
figyelmeztetésén kívül, amit meg ugyebár csak én kaptam meg.
- Hogy hogy csak három?
- Amennyire csak
lehetséges egy vendégekkel teli bálteremben, kettesben akartam lenni
veled, és ez csak úgy lehetséges, ha a lehető legkevesebben tudják, mit
viselek.
Ez irtó édes tőle, tényleg, de sikerült még nagyobb terhet raknia a vállamra.
- Ki az a két ember?
Halkan sóhajtott
egyet, látszott rajta, hogy ő közel sem tartotta annyira fontosnak a
témát, mint én, ennek ellenére mégis választott.
- A Választott testőrség parancsnoka és a szabó.
- Az anyád nem is? – csodálkoztam őszintén.
- Ha ő tudná, akkor negyed órán belül mindenki más is könnyen kikövetkeztetné, mit viselek.
A szinte mindig
higgadt Matt hangjába most enyhe keserűség vegyült, így jobbnak láttam
abbahagyni a téma feszegetését, beletörődni, hogy több múlik rajtam,
mint korábban gondoltam, és maximális készültségi fokra helyezkedni, már
amennyire ez a Képesség eltitkolása közben lehetséges.
- Nem is mondtam még – váltottam témát -, boldog születésnapot! Ajándékot viszont elfelejtettem hozni.
- Nekem bőven elég,
hogy itt vagy – mosolyodott el, és a tekintetéből végtelen gyöngédség és
szerelem sugárzott. Egy kicsit megijesztett, hogy valaki, aki nem
családtag ennyire kötődhet hozzám, de be kellett valljam magamnak, én is
ugyanúgy érzek. Ha nem így lenne, most nem lennék itt.
Ösztönösen közelebb
húzódtam hozzá, úgy, hogy a testük már-már összeért, amikor vége lett az
aktuális zeneszámnak, és mellőlünk törökköszörülés hallatszott.
Kénytelen-kelletlen hátrébb húzódtam Mattől, levettem a kezemet a
válláról, és egy gyilkos pillantással karöltve a hang irányába
fordultam.
- Elkérhetném egy
táncra a hölgyet? – fordult Matthez a tippem szerint középkorú,
szmokingos fickó, aki megakadályozott minket a csókolózásban. Már ez a
tette is elég nagy ellenszenvet váltott ki belőlem, de a szavai után
legszívesebben felképeltem volna. Ha már egyszer táncolni akar velem,
bár nem látom be, miért szándékozna ilyet tenni, rajtam kívül még nagyon
sok lány volt a teremben, akkor engem kérdezzen, ne a partneremet.
Bármennyire is fontos nekem Matt, akkor se vagyok a tulajdona.
- Nem – válaszolta a pasim hűvösen, majd tudomást sem véve a meghökkent férfiról, visszafordult felém.
Megvártam, amíg a fickó eltakarodott, és csak akkor szólaltam meg.
- Ez bunkó volt – jegyeztem meg. – Vigyázz, mert a végén még lesüllyedsz a szintemre!
Matt felnevetett.
- Ne félj, nem vagyok
ekkora veszélyben! – Oké, ez azért elég sértő, de ha az általános
modorunk és beszédstílusunk közti különbséget vesszük alapul, akkor
igaz, szóval nem vettem a szívemre. – Egyszerűen csak senkinek nem
akarom átengedni a bál leggyönyörűbb résztvevőjét –lágyult el a hangja.
Nem is voltam
tudatában, mennyire érdekelt Matt véleménye arról, hogy nézek ki, annak
ellenére, hogy én pocsékul éreztem magam ebben a ruhában, amíg
megjegyzést nem tett rá. Már meg kellett volna szoknom, az ösztöneimnek,
na jó, nemcsak azoknak, hanem a teljes lényemnek, mennyire számít a
véleménye, de mégis meglepetésként ért a testem reakciója. Elpirultam,
ami a maszknak hála nem látszott annyira, és igazán szélesen, a fogaimat
kivillantva, szívből elmosolyodtam, amit pedig iszonyúan ritkán szoktam
csinálni.
Matt közelebb lépett
hozzám, miközben abbahagyta a táncot, és így teljesen egymáshoz
simultunk. Tökéletesen romantikus pillanat volt, amikor lehajtotta a
fejét, és összeért az ajkunk. Igazán elevennek éreztem magam tőle, pont,
mint harc vagy deszkázás közben, és már éppen belemerültem volna,
amikor a fejemben visító élességgel bekapcsoltak a vészjelző szirénák.
Pillanatnyi habozás
nélkül félrerántottam Mattet, és a földre löktem, ami nem bizonyult
nehéznek, hiszen éppen átkaroltam, és közben arrafelé fordultam ahonnan a
veszélyt érzékeltem. Pont ott álltam, ahol fél másodperccel ezelőtt a
barátom, így a hátába szánt döfés felém közeledett, mivel az
orvgyilkosnak még nem sikerült lereagálnia az akciómat, de nem is
akartam neki alkalmat hagyni rá.
Normálisan félrelépni
nem maradt időm, hiszen a penge már akkor nagyon közel járt a
célpontjához, amikor a Képesség jelezte a bajt, ezért ösztönösen
hátrahajoltam, reménykedve, hogy elég gyors vagyok, és a tört markoló
kéz után kaptam. Sikerült megfognom a csuklóját, így magam felé tudtam
rántani a meglepett férfit, és beletérdelni az ágyékába, miközben
kicsavartam a kezéből a fegyvert. Már csak a megfelelő helyen rá kellett
ütni a halántékára, amit még csak nem is próbált meg távol tartani
tőlem, és a merénylő elvesztette az eszméletét.
Mindez körülbelül két
másodperc alatt játszódott le, és túl könnyen ment leszerelni a fickót,
aki egyébként megegyezett azzal, aki korábban felkért táncolni,
valószínűleg így akart Matt közelébe kerülni. Csak a meglepetés előnyére
támaszkodott, nem is számított semmi ellenállásra, és a mozdulataiból,
valamint a reakciójából sütött az amatőrség.
- Minden rendben van? –
léptem oda Matthez, aki még mindig a padlón ült. Nem hibáztattam,
amiért még mindig nem állt fel. Végül is éppen az előbb próbálták
meggyilkolni.
A többi vendég csak
ekkor eszmélt fel, és sikongatni kezdtek, amit elsőre nem tudtam mire
vélni, hiszen elintéztem a támadót, de aztán rájöttem, hogy elég
félreérthető, ahogy egy tőrrel a kezemben az egyik vendég fölé
magasodtam.
- Szorítsd a tőrt a torkomhoz, és tegyél úgy, mintha túszul ejtenél! – sziszegte Matt halkan úgy, hogy csak én halljam.
Fogalmam sem volt, mit akart, de azt biztosan tudtam, hogy ez egy rossz ötlet.
Kiolvashatta a szememből a kételyeimet, ezért sürgető, de egyben kissé parancsoló hangon még hozzátette:
- Csak csináld! Bízz bennem!
Ebből semmi jó nem
sülhetett ki, de ő olyan szinten biztos volt a dolgában, hogy úgy
döntöttem, teszem, amit mondott, és végigviszem az őrült tervét, bármi
is legyen az.
Villámgyorsan a háta
mögé kerültem, és a torkához emeltem a tőrt elég közel ahhoz, hogy
fenyegetőnek tűnjön, de elég távol, hogy ne vágjam meg véletlenül.
- Szépen lassan állj fel! – súgtam a fülébe, és felkészültem rá, hogy a sikoltozó arisztokraták közül valaki rám vesse magát.
Matt tette, amit
mondtam. Amikor már felállt rájöttem, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Az
szuper, hogy túszul ejtettem valakit, még ha csak blöffből is, de ez
még nem volt elég komoly fenyegetés ahhoz, hogy akár a teremből
kijussak, mielőtt a Választott testőrök bepróbálkoznak valamivel. A
parancsnokuk ugyan tudta, mit visel a születésnapos, de a többiek nem,
és nem akartam megkockáztatni, hogy ne tudatosuljon mindegyikükben,
milyen rizikót vállalnak, ha rám támadnak, és megpróbálják kiszabadítani
a foglyot.
A bal kezemmel
óvatosan leszedtem Mattről az álarcot, és amikor mindenkiben tudatosult,
hogy szerény galaxisunk örökösét látják ilyen szorult helyzetben,
varázsütésre elnémultak. Ez a hirtelen támadt néma csönd még a
sikoltozásnál is idegesítőbben hatott rám, és csak remélni tudtam, hogy
Matt tényleg tudja, mit csinál, mert máskülönben akkora bajban voltam,
mint amikor beleestünk abba a lyukba, vagy amikor a Viperák vezére
majdnem megölt.
