32. fejezet

- Készen állsz? – fordult hátra Sam, amikor már csak egy légautó állt előttünk a sorban. Ki gondolta volna, hogy ennyi a meghívott, és hogy ennyire alaposan ellenőriznek mindent? Jó, igazából mindkettő várható volt, hiszen logikus, hogy egy ilyen nagyszabású estére néhány tucat embernél többet hívnak meg, és az is, hogy a Választott testőrök mindent megtesznek a bál biztonságossá tételének érdekében. Például még csak nem is lehetett légautóval behajtani a palota területére - legalábbis azalatt a fél óra alatt, amióta a sorban állunk, én még senkit nem láttam járművel bemenni -, ami az én paranoiás szemléletmódomból teljesen érthető, hiszen egy légautóban annyi, de annyi veszélyes tárgyat el lehetett rejteni.

- Persze – válaszoltam magabiztosan. Ebben a pillanatban bármit megtettem volna, hogy megszabaduljak a várakozás okozta kíntól. Még Matt extra előkelő születésnapi bulija is sokkal hívogatóbbá vált, mint ülni a kocsiban, és a keselyű újságírókat és riportereket bámulni, akik természetesen tudomást szereztek az eseményről, és mindent megtettek, hogy a lehető legtöbbet megtudjanak. Mondjuk nem volt könnyű dolguk, mivel a rendőrség néhány Választott testőr vezetésével távol tartotta őket és a kíváncsiskodók tömegét a déli bejárattól, ahova a meghívóm szerint mennem kellett. Komolyan mondom, az emberek tisztára úgy viselkedtek, mintha egy nagyon híres színészekkel telezsúfolt kasszasikernek ígérkező film bemutatóján lennének.

A Választott testőrök végre valahára végeztek az előttem lévők átvizsgálásával, és intettek Samnek, hogy menjen a bejárat elé.

- Kettőre itt leszek érted, rendben? Addigra biztos csillapodnak majd valamennyit a kedélyek – mondta Sam utalva a tömegre, miközben gázt adott, és odalebegtette az autót a kapu bejárata elé.

- Rendben van. Köszönöm a fuvart! – válaszoltam, majd nyeltem egy nagyot, a hirtelen rám törő izgatottságot kordában tartva, kinyitottam az ajtót, és óvatosan, vigyázva, hogy a ruhám ne sérüljön meg – még véletlenül se azért, mert a szívemhez nőtt volna vagy ilyesmi, egyszerűen csak ciki lett volna egész este szakadt ruhában parádézni – kiszálltam.

A kapunál hat Választott testőr állt, mind tökéletesen rideg arckifejezéssel. Ez a szám azért elég komoly ütőerőt jelentett, ráadásul mindegyikőjükön látszott, hogy nem tegnap kapták meg a diplomájukat. Odasétáltam ahhoz, aki egy adatkártya leolvasót tartott a kezében, és átnyújtottam a meghívót. Nem éreztem semmi izgatottságot, ami kezdetben elég furcsa volt, de hamar rájöttem az okára. Most ugyanis nem betörni készültem egy magas biztonsági fokozattal rendelkező épületbe, hanem meghívtak, így nem is kísértett a lebukás veszélye, hiszen éppen legálisan cselekedtem.

Miközben az adatkártya leolvasós fickó megnézte, hogy érvényes-e a meghívóm, addig egy másik egy kézi fegyverkeresővel közeledett felém. Már éppen elkezdte volna az ellenőrzést, amikor a másik felnézett a készülékéből.

- Nem szükséges. Matthew herceg személyes vendége – szólt rá a társára, majd a korábbi komorságát sutba vágva mosolyogva és illedelmesen fordult felém. – Elnézést, hogy megvárakoztattuk hölgyem! Kérem, fáradjon be a kapun, és kövesse a jobb oldalt várakozó komornyikok egyikét.

Ez a hirtelen kedvesség megdöbbentett, de azért nem vesztettem el a lélekjelenlétemet, és méltóságteljesen bólintottam köszönetem jeléül. Megszólalni nem akartam, mert kiszúrtam egy kamerát, és a hangom alapján később túl könnyen lehetett volna azonosítani.

Követtem a testőr utasításait, és belépéskor jobbra fordultam, de nem bírtam megállni, és balra pillantottam. Baloldalt sokkal több komornyik álldogált, ami azt jelenti, hogy én valamiféle VIP vendég voltam. Ez jólesett, de nem igaz, hogy Matt nem bírta ki, hogy ne hívja fel rám a figyelmet. Jó, valószínűleg ő nem is gondolt erre, ezért nem tudtam haragudni rá, és őszintén szólva, az se zavart túlzottan, hogy nem nézték meg, van-e nálam valami fegyver. Nem mintha lett volna esélyük megtalálni az átalakított fénykardot, de akkor is.

A közeledtemre az egyik komornyik kivált a sorból, meghajolt előttem, megkért, hogy kövessem, én pedig szó nélkül mentem utána. Azért Felixék bunkó komornyikja után üdítő változás volt találkozni eggyel, akibe némi udvariasság is szorult. Mondjuk, több mint valószínű, hogy ez az udvariasság csak a VIP vendég létemnek járt.

Egy hatalmas és gyönyörű kerten haladtunk keresztül, ami kétségkívül egyedülálló lehetett a galaxisban, de nem igazán voltam az a csodálattal bámuljuk a növényeket típus, ráadásul nem éreztem magam valami kényelmesen a ruhámban és a cipőmben, ezért hamar elegem lett belőle. A kert után beléptünk egy kitárt kétszárnyú ajtón, majd díszes előcsarnokokon és folyosókon keresztül haladtunk át. Szokásom szerint megjegyeztem az útvonalat, hogy tudjam, merre kell menni, ha esetleg gyorsan el kéne hagynom az épületet.

Minden, amit láttam lenyűgöző volt, és óriási gazdagságot árasztott. Kábé a szőnyeg egy négyzetmétere többet érhetett, mint az egész házunk. Ennek ellenére mégsem uralkodott el rajtam a csodálat, mivel hamar rájöttem, mire megy ki a játék. Ha a tájékozódó képességem nem csalt, a komornyik nem a legrövidebb úton vezetett, hanem valószínűleg az egyik legimpozánsabbon, tehát az, aki betanította az útvonalat direkt rájátszott, hogy letaglózza az épület szépségével a mit sem sejtő vendéget. Ezt elég undorítónak találtam, de még nekem is be kellett ismernem az ilyesmihez totálisan avatatlan szememmel együtt, hogy amit láttam az tényleg elég impozáns volt.

Egy laza negyedórás séta után – durva, mekkora ez a palota – végül csak odaértünk a bálteremhez. A nyitott kétszárnyú ajtó majdnem akkora volt, mint az, amin bejöttem az épületbe, és az onnan kihallatszó klasszikus zene miatt még egy vak se tudta volna eltéveszteni. Ettől függetlenül a komornyik egészen az ajtóig elkísért, aminek mindkét oldalán két Választott testőr posztolt vigyáz állásban, és csak ott távozott egy „kellemes szórakozást” udvariassági jókívánság után.

Innen már gondolni se gondolhattam volna a visszafordulásra, bármennyire is szerettem volna, de igazából már akarni nem is akartam, mert az innen egyértelmű megfutamodás lenne, és azok után, amin életemben eddig keresztülmentem, egy báltól csak nem száll inamba a bátorságom.

Habozás nélkül léptem be a terembe, de három lépés után akaratlanul is megtorpantam. Maga a helyiség monumentális volt, kábé olyan, mint a mesebeli filmekben a báltermek, csak nagyobb és szebb, de ugyanazt az érzetet keltette. Azonban megállásra nem ez késztetett, hanem az a nyavalyás lépcső, ami közvetlenül előttem helyezkedett el megakadályozva ezzel a feltűnésmentes elvegyülésemet a tömegben. Komolyan, mégis minek kellett ezt iderakni?

 Amennyire csak tudtam, elegánsan és méltóságteljesen elindultam lefelé. Észrevettem, hogy minden tekintet rám irányult közben, és máris megértettem a lépcső fő funkcióját, miszerint így minden megérkezőt alaposan végig lehetett mérni, és különböző kategóriákba osztani. Az előkelők néha annyira szánalmasak tudnak lenni, de életemben először mégis kínosan éreztem magam a felmérő tekintetek kereszttüzében. Még én, az ilyesmiben teljesen járatlan is tisztában voltam vele, mennyire ciki egy nőnek egyedül érkezni egy ilyen bálra. A feszengést hamar elkergettem, mintha ott se lett volna, hiszen nem érdekelt, vadidegenek mit gondolnak rólam, és az egészet csak a számomra új helyzetnek tulajdonítottam.

Amikor huszonöt – megszámoltam, tényleg annyi – lépés után végre leértem a lépcső aljára, a tekintetemmel keresni kezdtem Mattet, de ez nem bizonyult könnyű feladatnak, tekintve, hogy saccra olyan három-négyszáz ember volt jelen, ráadásul ugyebár mindnyájan álarcban. A nők, az enyémhez hasonló kicsit régiesebb, mesebeli hercegnő beütésű ruhát viseltek vagy testhez simuló estélyit többségében olyan álarccal, ami nem túl sokat takart a tökéletesen kisminkelt arcukból. A férfiak már lazábban értelmezték az álarcosbál kifejezést, így szmokingtól kezdve, a katonai egyenruhán át egészen az ezervalahányszázas évek nemesi ruháin keresztül mindent lehetett látni. A vendégek kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélgettek, de táncolni még senki nem táncolt, annak ellenére, hogy egy a lépcsőtől balra lévő pódiumon úgy két-háromtucatnyi zenész megállás nélkül játszott.

Mattet nem sikerült kiszúrnom, de mégse ácsoroghattam a lépcső tövében úgy, mint egy idióta, ezért elindultam valamerre, és reménykedtem, hogy minél hamarabb belebotlok a barátomba. Hamar meguntam a cél nélküli bolyongást, ezért odacsapódtam egy hat főből álló beszélgető csoporthoz, aminek a tagjai körülbelül velem egykorú lányok lehettek.

Nem kellett hozzá néhány mondatnál több, hogy kitaláljam, természetesen Mattről beszélgettek.

- Alig várom, hogy lássam! – mondta éppen lelkesen egy rózsaszín ruhát viselő lány.

- Ha egyáltalán eljön – válaszolta közömbösen egy sötétebb ruhás. Jó tudni, hogy legalább egy olyan férjezetlen nőnemű egyed van a teremben, aki nem pályázik a pasimra. – Eddig egy nagyszabású estélyen se jelent meg.

Hmm, szóval Matt nem az a bálozós típus, de engem mégis ide akart rángatni. Szép kis barát. Jobban belegondolva viszont megértettem, miért kerülte eddig az estélyeket. Ahogy ezeket a lányokat hallgattam, egy perc nyugta se lett volna.

- Muszáj itt lennie, a nagykorúságát ünnepeljük – vetette ellen egy zöld estélyit viselő.

- Ha itt is lesz, akkor se ismered fel – vitatkozott vele az előbbi.

- Annyira szánalmasak vagytok! – szólalt meg a velem pont szemközt álló, vörös ruhás, a haját bonyolult csigavonalakba rendezett lány.  A hangja tele volt gőggel és megvetéssel, és az egész lényéből sugárzott, hogy feljebbvalónak tartja magát a többieknél, ami arra engedett következtetni, hogy a családja az eliteknek is a krémjébe tartozott. – Nem teljesen mindegy, hogy itt lesz-e vagy sem? Esélyetek sincs, hogy titeket válasszon.

Ez a csaj teljesen úgy viselkedett, és beszélt, mint Olivia, vagy talán még nála is gőgösebb. Ez a felsőbbrendűségi képzet nagyon irritált, ezért nem bírtam ki, muszáj volt beleszólnom.

- Miért, neked van? – szegeztem neki a kérdést, és még se próbáltam leplezni a hangommal az iránta érzett ellenszenvemet.

Mindenki megdermedt egy pillanatra, ami bizonyította a vörös ruhás származásával kapcsolatos elméletemet.

- A királynéval folytatott ma délutáni beszélgetésemet tekintve több mint valószínű – rázta le magáról az az iránti döbbenetét, hogy valaki vissza mert szólni neki. – Még a bál vége előtt meglátod – tette még hozzá magabiztosan egy kis hatásszünet után.

Oké, a válasza hallatán már nem igazán értettem, miről is van szó, mivel ahogy Mattet ismertem, nem szívesen beszélt az ilyen lányokkal, ráadásul velem járt, bár ez utóbbit ez a hárpia nem tudhatta. A fonál elvesztése nem akadályozott meg abban, hogy visszavágjak. Nem fogok szócsatát veszteni egy ilyen csitrivel szemben.

- A királyné nem azonos a fiával.

Őbeképzeltsége magabiztosan felkacagott.

- Valóban, de Matthew herceg hallgat az édesanyjára az ilyen fontos kérdésekben.

Nem tehettem róla, ezen muszáj volt felnevetnem. Ha ez a lány tudná, Matt mennyi dolgot tett, amit az anyja nem helyeselne…

- Ha te mondod – legyintettem, és faképnél hagytam őket érezve, hogy ennél jobb végszóm úgyse lehet.

Ezek után fogalmam sem volt, merre menjek, de szerencsére nem is kellett kitalálnom, ugyanis csak néhány lépésnyire távolodtam el a lánycsoportosulástól, amikor elém lépett egy rendőrruhába öltözött alak.

- Hogy nézek ki? – kérdezte vigyorogva. A hangja alapján azonnal beazonosítottam, hogy ő bizony Felix.

- Ironikusan – vágtam rá, hiszen ő mégiscsak egy több bolygóra kiterjedt illegális szervezet vezetője volt.

- Nem is tudtam, hogy úgyis ki lehet nézni.

- Neked sikerült. Ennyire átlátszó a maszkom? - utaltam arra, hogy felismert.

Felix azonnal vette, hogy mire vagyok kíváncsi.

- Nyugodj meg, senki nem fog tudni beazonosítani. Ha nem tudtam volna, hogy itt leszel, és nem hallottam volna, ahogy vitatkozni kezdesz a Négyes hercegi uralkodócsaládjának egyetlen leányával, nem ismertelek volna fel.

- Ennek örülök! – könnyebbültem meg. – Nem láttad őt?

- Sajnos még nem.

- Akkor mutasd be a barátnődet! – váltottam témát, amikor eszembe jutott az a csillogás a szemében délután, amikor azt mondta, van partnere.

- Gyere velem! – mosolyodott el, de valami nagyon nem tetszett a tekintetében, és az se volt valami megnyugtató, hogy ilyen könnyen belement a bemutatósdiba, amikor délután még egyenes választ se adott a „barátnődet viszed?” kérdésre.

A terem széléhez vezetett, ahol egy rakás felnőtt beszélgetett, és tőlük kissé félrehúzódva, nekem az oldalát mutatva egy barna hajú, sárga ruhás, feltűnően csinos lány állt, akiben még csak az oldalát látva is volt valami nagyon ismerős. Felix egyenesen odament hozzá, megfogta a kezét, és szelíden felém fordította.

Oké, álarcot viselt, de amint összekapcsolódott a tekintetünk, felismertem. Az ő szemében nem villant felismerés, de nem volt kétségem afelől, hogyha megszólalok, azonnal rájön, ki vagyok. Még visszavonulót fújhattam volna, de már úgyis sokszor el akartam mondani neki az igazat, és az is nagyon izgatott, hogy jöttek össze Felixszel, ezért maradtam, és kockáztattam a teljesen jogos haragját.

- Szia, Liz! – köszöntem neki halkan.

- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte döbbenten. Nem hiába voltunk legjobb barátnők már nagyon régóta, neki is elégnek bizonyult ennyi, hogy felismerjen, pedig én vagyok az utolsó ember, akinek a megjelenésére egy ilyen helyen számítani lehet.

- A barátom hívott meg – feleltem őszintén. Azt, hogy csak azért jöttem el, mert a Képességem szerint, amiről Liz nem is tudott Matt veszélyben van inkább nem tettem hozzá. Az azért egyszerre túl sok új információ lett volna.

Liz szeme meglepetten elkerekedett.

- Ezek szerint a te Matted…

- Az a Matt – segített ki Felix.

- Miért nem mondtad el? – kérdezte Liz. A hangjában semmi düh nem volt, csak mélységes megbántottság, és ez sokkal rosszabbul érintett, mintha ordítozni kezdett volna velem.

Igazából ezt én sem tudtam. Liz biztosan nem fecsegte volna ki senkinek. Valószínűleg már annyira hozzászoktam a titkolózáshoz, hogy automatikusan mindent magamban tartottam, és így fokozatosan elszigetelődtem a legjobb barátnőmtől, aki pedig mindig mellettem állt. Csak ekkor döbbentem rá, hogy mekkora egy barom vagyok, de a múltat nem változtathattam meg.

Bűnbánóan lehorgasztottam a fejem.

- Senkinek nem mondtam el.

- Akkor Felix honnan tudja?

- Kitalálta. Apropó, ti mikor és hol jöttetek össze? – mentem át támadásba, mivel nem én voltam az egyetlen, aki nem mondott el mindent a másiknak. Mondjuk nekem meg rá kellett volna jönnöm, hogy az elmúlt időszakban tényleg szerelmes, és nem csak megint egy Leo iránti fellángolást tapasztalok, mert azt azért észrevettem, hogy még a szokottnál is vidámabb.

Liz arcát – már, amit nem takart el az álarc – pír öntötte el. Úgy látszik, érzékeny pontra tapintottam.

- Nálunk egy partin úgy másfél hónapja – válaszolt helyette Felix. – Egyikünk se érezte ott magát valami jól, beszélgetni kezdtünk, és ez lett belőle – szorította meg gyengéden Liz kezét, és vetett rá egy szerelmes pillantást, amit Liz automatikusan viszonzott.

Igazán aranyosak voltak együtt, és tényleg összeillettek, de még megmaradt az a kérdés, hogy Liz mit keresett egy a kulturális miniszter által adott partin.

- Hogy hogy ott voltál? – kérdeztem Liztől.

Ő egy pillanatig habozott, de hamar elhatározásra jutott.

- Az apám és az anyám is grófi családból származik.

Igazából már régóta gyanakodtam valami ilyesmire, szóval nem ért valami nagy meglepetésként a hír, de azért rosszul esett, hogy nem mondta el korábban.

- Akkor miért a mi sulinkba jársz?

- Az apám kiskoromban fontosnak tartotta, hogy megismerjem az átlagos embereket is, aztán meg amikor át akart íratni egy előkelőbb iskolába, nem voltam hajlandó otthagyni a mostanit.

- Miattam?

Oké, ez eléggé egoista kérdés volt, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel.

- Igen.

Ettől iszonyatosan elérzékenyültem, és olyat tettem, amit nem szoktam. Megöleltem.

- Sajnálom, hogy nem árultam el! – mondtam, amikor kibontakoztunk az ölelésből.

- Én is. Nem is tudod, mennyire rossz volt titkolózni előtted.

Egymásra mosolyogtunk, és tudtam, hogy újra szent a béke közöttünk.

- Kezdődik a műsor – mutatott Felix a lépcső felé, aminek a tetején egy karcsú, barna hajú, aranyszínű ruhát viselő nő állt koronával a fején. A kinézete és az alapján, hogy a megjelenése láttán mindenki elhallgatott, nem lehetett más, mint Matt anyja.

A királyné hosszú beszédbe kezdett, mindenkinek megköszönte a megjelenését, majd arról szónokolt, mennyire fontos ez a nap, és hogy milyen régóta is várt arra, hogy a fia nagykorú legyen. Semmi érdekeset nem mondott, ezért a figyelmem nagyon hamar elkalandozott, és inkább Mattet kezdtem el keresni a tekintetemmel, de komolyan kételkedtem abban, hogy ilyen módon megtalálom.

Noelia királyné valószínűleg befejezte a beszédét, mert mindenki tapsolni kezdett, amihez én is bekapcsolódtam. Miután elült a taps, a zenekar újra rákezdte, a királyné lesétált a lépcsőn, majd táncolni kezdett a hozzá legközelebb álló nemessel. Lassanként mások is bekapcsolódtak, és a vendégek figyelme visszatért a félbehagyott beszélgetésekre.

- Menjünk mi is! – kérte Felixet Liz lelkesen, majd rám pillantott. – Ugye nem baj? – kérdezte kissé bűntudatosan, amiért egyedül akart hagyni.

- Persze, hogy nem – nevettem fel. – Elleszek.

Igazából semmi kedvem nem volt egyedül maradni, de nem akartam megakadályozni őket abban, hogy még jobban egymásba szeressenek. Különben is, egy még a fellegek között járó és minden gyönyörű rózsaszín pár nem valami jó társaság.

Elgondolkozva bámultam a szerelmesek távolodó hátát, amikor valaki megérintette a vállamat. Azonnal megpördültem, és reflexből megfeszítettem az izmaimat készen arra, hogy ha szükséges, harcolhassak. Jó, ez elég hülye reakció arra, ha valaki megérinti a vállamat, de a Kék Harcoskodás és anya edzései közben túlzottan felerősödtek a védelmi ösztöneim.

A harckészültségem abban a pillanatban elszállt, amikor megpillantottam azt a szürke szempárt, amit bárhol felismertem volna. Matt fogalmam sincs, milyen kori ruhát viselt, de valószínűleg katonai egyenruha lehetett, hiszen a bal oldalán kard lógott, amin látszott, hogy nem valódi, és nagyon jól nézett ki benne. Kár, hogy nem láthattam a teljes arcát.

- Felkérhetem egy táncra, hölgyem? – hajolt meg előttem játékosan.

- Örömmel, uram – mentem bele a játékba, és megfogtam a felém nyújtott kezét.

Matt a tánctér szélére vezetett, ahol szembe fordult velem, és a kezét a derekamra tette, amibe az egész testem belebizsergett. Miközben a vállára raktam a kezemet jobbnak láttam figyelmeztetni.

- Csak hogy tudd, nem vagyok valami jó táncos.

Csibészesen elmosolyodott.

- Akkor kénytelen leszel rám hagyatkozni.

Nem szerettem másokra támaszkodni, ahogy ezt ő pontosan tudta, de ebben a helyzetben nem tehettem mást. Mindenesetre nem bántam meg, Matt profi táncosnak bizonyult, és mellette még én se tűntem annyira bénának. Vele táncolni sokkal jobb volt, mint három éve a hevesen utált társastánc órákon, ezt még élveztem is, de bármennyire is szórakoztam jól, nem tudtam elfelejteni, amiért valójában idejöttem, és ettől feszült lettem.

Matt észrevette a nyugtalanságomat, de persze rossz dolgot hibáztatott érte.

- Lazíts! Remekül csinálod, és nem is figyelnek minket – mondta, és közben a zene ritmusváltása miatt közelebb húzott magához, amit egy cseppet sem bántam.

- Azért néhány testőr rajtad tartja a szemét, nem? – kérdeztem vissza olyan hangsúllyal, mintha csak szimplán meg akarnám cáfolni az állítását, de igazából csak meg akartam nyugtatni magam, hogy nem csak rajtam múlik Matt testi épsége.

- Rajtad és rajtam kívül csak két ember tudja, hogy mit viselek ma este, szóval senki nem zavarhat meg minket – villantott rám egyet a különleges, teljes fogsorú mosolyaiból, amitől normális esetben mindig az elolvadás veszélye fenyegetett, viszont most túlságosan felkavart a szavai tartalma, így átsiklottam fölötte.

Nem igaz, hogy pont azt a napot választja az inkognitóban romantikázásra, amikor ekkora veszély leselkedik rá. Jó, ő nem tudhatta, mi vár rá, hiszen semmi más nem utalt arra, hogy tényleg történni fog valami a Képesség figyelmeztetésén kívül, amit meg ugyebár csak én kaptam meg.

- Hogy hogy csak három?

- Amennyire csak lehetséges egy vendégekkel teli bálteremben, kettesben akartam lenni veled, és ez csak úgy lehetséges, ha a lehető legkevesebben tudják, mit viselek.

Ez irtó édes tőle, tényleg, de sikerült még nagyobb terhet raknia a vállamra.

- Ki az a két ember?

Halkan sóhajtott egyet, látszott rajta, hogy ő közel sem tartotta annyira fontosnak a témát, mint én, ennek ellenére mégis választott.

- A Választott testőrség parancsnoka és a szabó.

- Az anyád nem is? – csodálkoztam őszintén.

- Ha ő tudná, akkor negyed órán belül mindenki más is könnyen kikövetkeztetné, mit viselek.

A szinte mindig higgadt Matt hangjába most enyhe keserűség vegyült, így jobbnak láttam abbahagyni a téma feszegetését, beletörődni, hogy több múlik rajtam, mint korábban gondoltam, és maximális készültségi fokra helyezkedni, már amennyire ez a Képesség eltitkolása közben lehetséges.

- Nem is mondtam még – váltottam témát -, boldog születésnapot! Ajándékot viszont elfelejtettem hozni.

- Nekem bőven elég, hogy itt vagy – mosolyodott el, és a tekintetéből végtelen gyöngédség és szerelem sugárzott. Egy kicsit megijesztett, hogy valaki, aki nem családtag ennyire kötődhet hozzám, de be kellett valljam magamnak, én is ugyanúgy érzek. Ha nem így lenne, most nem lennék itt.

Ösztönösen közelebb húzódtam hozzá, úgy, hogy a testük már-már összeért, amikor vége lett az aktuális zeneszámnak, és mellőlünk törökköszörülés hallatszott. Kénytelen-kelletlen hátrébb húzódtam Mattől, levettem a kezemet a válláról, és egy gyilkos pillantással karöltve a hang irányába fordultam.

- Elkérhetném egy táncra a hölgyet? – fordult Matthez a tippem szerint középkorú, szmokingos fickó, aki megakadályozott minket a csókolózásban. Már ez a tette is elég nagy ellenszenvet váltott ki belőlem, de a szavai után legszívesebben felképeltem volna. Ha már egyszer táncolni akar velem, bár nem látom be, miért szándékozna ilyet tenni, rajtam kívül még nagyon sok lány volt a teremben, akkor engem kérdezzen, ne a partneremet. Bármennyire is fontos nekem Matt, akkor se vagyok a tulajdona.

- Nem – válaszolta a pasim hűvösen, majd tudomást sem véve a meghökkent férfiról, visszafordult felém.

Megvártam, amíg a fickó eltakarodott, és csak akkor szólaltam meg.

- Ez bunkó volt – jegyeztem meg. – Vigyázz, mert a végén még lesüllyedsz a szintemre!

Matt felnevetett.

- Ne félj, nem vagyok ekkora veszélyben! – Oké, ez azért elég sértő, de ha az általános modorunk és beszédstílusunk közti különbséget vesszük alapul, akkor igaz, szóval nem vettem a szívemre. – Egyszerűen csak senkinek nem akarom átengedni a bál leggyönyörűbb résztvevőjét –lágyult el a hangja.

Nem is voltam tudatában, mennyire érdekelt Matt véleménye arról, hogy nézek ki, annak ellenére, hogy én pocsékul éreztem magam ebben a ruhában, amíg megjegyzést nem tett rá. Már meg kellett volna szoknom, az ösztöneimnek, na jó, nemcsak azoknak, hanem a teljes lényemnek, mennyire számít a véleménye, de mégis meglepetésként ért a testem reakciója. Elpirultam, ami a maszknak hála nem látszott annyira, és igazán szélesen, a fogaimat kivillantva, szívből elmosolyodtam, amit pedig iszonyúan ritkán szoktam csinálni.

Matt közelebb lépett hozzám, miközben abbahagyta a táncot, és így teljesen egymáshoz simultunk. Tökéletesen romantikus pillanat volt, amikor lehajtotta a fejét, és összeért az ajkunk. Igazán elevennek éreztem magam tőle, pont, mint harc vagy deszkázás közben, és már éppen belemerültem volna, amikor a fejemben visító élességgel bekapcsoltak a vészjelző szirénák.

Pillanatnyi habozás nélkül félrerántottam Mattet, és a földre löktem, ami nem bizonyult nehéznek, hiszen éppen átkaroltam, és közben arrafelé fordultam ahonnan a veszélyt érzékeltem. Pont ott álltam, ahol fél másodperccel ezelőtt a barátom, így a hátába szánt döfés felém közeledett, mivel az orvgyilkosnak még nem sikerült lereagálnia az akciómat, de nem is akartam neki alkalmat hagyni rá.

Normálisan félrelépni nem maradt időm, hiszen a penge már akkor nagyon közel járt a célpontjához, amikor a Képesség jelezte a bajt, ezért ösztönösen hátrahajoltam, reménykedve, hogy elég gyors vagyok, és a tört markoló kéz után kaptam. Sikerült megfognom a csuklóját, így magam felé tudtam rántani a meglepett férfit, és beletérdelni az ágyékába, miközben kicsavartam a kezéből a fegyvert. Már csak a megfelelő helyen rá kellett ütni a halántékára, amit még csak nem is próbált meg távol tartani tőlem, és a merénylő elvesztette az eszméletét.

Mindez körülbelül két másodperc alatt játszódott le, és túl könnyen ment leszerelni a fickót, aki egyébként megegyezett azzal, aki korábban felkért táncolni, valószínűleg így akart Matt közelébe kerülni. Csak a meglepetés előnyére támaszkodott, nem is számított semmi ellenállásra, és a mozdulataiból, valamint a reakciójából sütött az amatőrség.

- Minden rendben van? – léptem oda Matthez, aki még mindig a padlón ült. Nem hibáztattam, amiért még mindig nem állt fel. Végül is éppen az előbb próbálták meggyilkolni.

A többi vendég csak ekkor eszmélt fel, és sikongatni kezdtek, amit elsőre nem tudtam mire vélni, hiszen elintéztem a támadót, de aztán rájöttem, hogy elég félreérthető, ahogy egy tőrrel a kezemben az egyik vendég fölé magasodtam.

- Szorítsd a tőrt a torkomhoz, és tegyél úgy, mintha túszul ejtenél! – sziszegte Matt halkan úgy, hogy csak én halljam.

Fogalmam sem volt, mit akart, de azt biztosan tudtam, hogy ez egy rossz ötlet.

Kiolvashatta a szememből a kételyeimet, ezért sürgető, de egyben kissé parancsoló hangon még hozzátette:

- Csak csináld! Bízz bennem!

Ebből semmi jó nem sülhetett ki, de ő olyan szinten biztos volt a dolgában, hogy úgy döntöttem, teszem, amit mondott, és végigviszem az őrült tervét, bármi is legyen az.

Villámgyorsan a háta mögé kerültem, és a torkához emeltem a tőrt elég közel ahhoz, hogy fenyegetőnek tűnjön, de elég távol, hogy ne vágjam meg véletlenül.

- Szépen lassan állj fel! – súgtam a fülébe, és felkészültem rá, hogy a sikoltozó arisztokraták közül valaki rám vesse magát.

Matt tette, amit mondtam. Amikor már felállt rájöttem, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Az szuper, hogy túszul ejtettem valakit, még ha csak blöffből is, de ez még nem volt elég komoly fenyegetés ahhoz, hogy akár a teremből kijussak, mielőtt a Választott testőrök bepróbálkoznak valamivel. A parancsnokuk ugyan tudta, mit visel a születésnapos, de a többiek nem, és nem akartam megkockáztatni, hogy ne tudatosuljon mindegyikükben, milyen rizikót vállalnak, ha rám támadnak, és megpróbálják kiszabadítani a foglyot.

A bal kezemmel óvatosan leszedtem Mattről az álarcot, és amikor mindenkiben tudatosult, hogy szerény galaxisunk örökösét látják ilyen szorult helyzetben, varázsütésre elnémultak. Ez a hirtelen támadt néma csönd még a sikoltozásnál is idegesítőbben hatott rám, és csak remélni tudtam, hogy Matt tényleg tudja, mit csinál, mert máskülönben akkora bajban voltam, mint amikor beleestünk abba a lyukba, vagy amikor a Viperák vezére majdnem megölt.