8. fejezet

Matt ágya mellett ültem a szőnyegen, és arra vártam, hogy felébredjen.

Hajnali öt óra volt, amikor is normális esetben még javában aludtam volna, de most muszáj volt ébren lennem, mert vissza kell valahogy juttatnom Matthewt a palotába, mielőtt még észrevennék az eltűnését.

Igen, még tényleg nem tűnt fel nekik, hogy a trónörökös köddé vált. Először furcsálltam a dolgot, ezért az egyik F.F.-es zseni fejlesztését felhasználva betörtem a legfelsőbb szintű adatbázisba. Beletelt ugyan néhány órába, de miután úgyis péntek van alapon szépen kikönyörögtem anyától, hogy Swiftéknél maradhassak, Macy fecsegését hallgatva bőven volt rá időm. Biztonsági okok miatt csak egy percig időzhettem, de ez bőven elég volt arra, hogy megállapítsam, nem fedezték fel Matt eltűnését.

Elhatároztam, hogy várok még tíz percet, aztán könyörtelenül felverem. Nem kellett aggódnom a tegnapi sérülés miatt, ugyanis Mia megállapította, hogy csak rossz helyen verte be a fejét, és egy alapos alvás után csak egy kis fejfájása lehet. Ezt olyan dolognak ítéltem, amit érdemes megkockáztatni akkor, ha a mérleg másik oldalán a koronaherceg eltűnése keltette káosz áll.

Amikor lejárt a határidő, felálltam, és Matt fölé hajoltam. Nagyon édesen aludt, de kivertem ezt a gondolatot a fejemből, és megpróbáltam felébreszteni, méghozzá úgy, hogy megráztam, és szólongatni kezdtem a nevén. Ezt addig csináltam, amíg ki nem nyitotta a szemét, talán néhány erős pofon célravezetőbb lett volna, de annyira durva még én sem voltam.

Amikor felébredtem, találkozott a tekintetünk, és a szürke szeme, mint mindig, most is foglyul ejtett.

- Hol vagyok? – kérdezte még mindig félálomban.

- Egy barátomnál.

Nem tudom, mi különös lehetett a válaszomban, ugyanis a srác erre teljesen megdöbbent, és csak egy szót suttogott hirtelen döbbenetében halkan, de úgy, hogy én is meghallottam.

- Lehetetlen.

- Mi lehetetlen? – érdeklődtem kíváncsian.

- Ja, semmi, nem számít – nyerte vissza a fiú a szokásos nyugalmát, és beszéd közben felült. – Hány óra van?

- Hajnali negyedhat körül.

- Ez akkor azt jelenti, hogy még nem kezdtek el keresni, igaz? – kapcsolt azonnal.

Még szerencse, hogy az ellenfeleim legtöbbjének a közelébe se esett az értelmi szintje az övéjének, mivel akkor elég nehéz dolgom lett volna.

- Igen – válaszoltam.

- Kik nem kezdtek el keresni? – nyitott be a szobába Harold.

Amikor Matt meglátta Haroldot, akkor mintha a szemem sarkából azt vettem volna észre, hogy megkönnyebbült, de furcsa mód talán egy aprócska csalódottság is volt a tekintetében. Ezt az arckifejezést nem tudtam mire vélni, de az egész csak egy pillanat műve volt, és még az is meglehet, hogy csak én képzelődtem.

- Nem mondták még neked, hogy nem illik hallgatózni? – támadtam rá.

- Említették már párszor – vigyorodott el a férfi -, de valahogy sose tudtam leszokni róla.

Matt egy jó nagy ásítás után felállt, és kezet nyújtott a férfinak.

- Matt vagyok – mutatkozott be.

Harold megrázta a feléje nyújtott kezet.

- Igen, ezzel tisztában vagyok. Leából is csak ennyit tudtam kiszedni, pedig szinte mindent megpróbáltam, hogy információt csaljak elő belőle rólad. Egyébként Harold Swiftnek hívnak. Mellesleg nem vagy benne a Központi nyilvántartásban, tudsz róla? – vágott azonnal a dolgok közepébe.

- Igen – válaszolta Matt nem törődően. Olyan profin csinálta, hogyha nem tudtam volna, akkor én is azt hittem volna, hogy egy csöppet se érdekelte Harold kérdése. Abban a pillanatban sokkal inkább nézett ki piti bűnözőnek, mint modoros hercegnek.

- Nincs kedved ezt megmagyarázni? – erősködött a férfi.

- Nem igazán – közölte Matthew flegmán. Komolyan, ha nem tudtam volna, akkor meg nem mondanám, hogy ez a srác igazából jól nevelt, előkelő arisztokrata.

- Miért, csak nem bűnöző vagy?

- Miért, maga az? – passzolta vissza a kérdést Matt.

- Természetesen nem – rökönyödött meg Harold. Nem hiszem, hogy a feltételezésen, hiszen hivatalosan annak számított, hanem véleményem szerint azon, hogy a fiúnak magától az eszébe jutott ilyesmi.

Az ezután következő néhány másodpercben még jobban szórakoztam, mint az eddigiekben, ugyanis Matt valahogy megérezhette, hogy Harold hazudik, vagy egyszerűen csak biztos akart lenni abban, hogy a férfi igazat mondott, de ez a végeredmény szempontjából mindegy is. A lényeg az, hogy a beszélgetőpartnerén ugyanazt a trükköt alkalmazta, mint amit rajtam, amikor megerősítettem a gyanúját abban, hogy F.F. tag vagyok.

- Értem – mondta -, tehát csempészéssel foglalkozik.

- Ezt te meg honnan tudod? – tátotta el a száját Harold. Ő is ugyanúgy bekapta a csalit, mint én, ami azt mutatta, hogy ez a trükk az egyszerűsége ellenére még mindig hatásos volt.

- Éppen most árulta el – világosította fel Matt.

- Jó trükk volt – nyelt egyet Harold. Szemlátomást bele fog telni egy kis idejébe, amíg feldolgozza, hogy egy tini ilyen könnyen átverte, de hát a hibáiból tanul az ember. – Most mihez akarsz kezdeni az információval?

- Megtartom magamnak – vonta meg a vállát a fiú.

- Mégis miért nem mondod el a rendőrségnek. Félsz, hogy nem hisznek neked, vagy mi?

Magamban elmosolyodtam a gondolatra, hogy mi lenne, ha Matthew az igazolványával együtt jelentené be az esetet. Biztos vagyok benne, hogy akkor a zsaruk még Swifték evőeszközeit is csempészárunak nyilvánítanák.

- Higgyen, amit csak akar – mosolyodott el magabiztosan Matt -, de én így helyzeti előnyben leszek magával szemben.

- Eléggé szórakoztató ezt nézni – szóltam közbe őszintén, mivel tényleg ezt gondoltam -, de nekünk indulnunk kéne.

- Biztos vagy benne, hogy nem fog senkinek beszélni rólam és a foglalkozásomról? – fordult hozzám Harold.

Ez egy felettébb jó kérdés volt, amire úgy próbáltam megtalálni a választ, hogy Matt szemébe néztem. Ő bólintott, jelezve ezzel, hogy megbízhatok benne. Igaz, hogy nem feltétlenül kell nekem igazat mondania, de ez ellen úgyse tehetek semmit.

- Igen, de ha akarnád se valószínű, hogy tudnád módosítani a memóriáját – közöltem vele végül, mivel tisztában voltam vele, hogy normál embereken a Képesség segítségével képes ilyesmire.

A Képességről persze eszembe jutottak az előző este történtek, de nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy alaposan kielemezzem magamban az esetet, ezért elhessegettem a gondolatot.

- Értem – bólintott Harold. Elég valószínű, hogy rájött a szavaim rejtett értelmére, miszerint Matt egy nála erősebb Képesség használó. – Kikísérlek titeket.

Mattel a nyomomban követtem, és közben újra átgondoltam a hazugságot, amit be fogok adni a fiúnak. Azt terveztem, hogy egyszerűen csak a felbukott egy kőben és esetlenül esett el tartalmú mesével fogom traktálni, vagyis ugyanazzal, amit Haroldnak is mondtam.

Egyelőre ugyanis valamiért senkinek nem akartam elmondani az igazat. Erre főként az volt az indokom, hogy még én se tudtam teljesen feldolgozni a dolgot, ráadásul a saját magamban megjelenő Képességet elég személyes dolognak tartottam, és valamiért még egy jobb, ha nem árulom el érzésem is volt.

A garázson át távoztunk a házból, ahol még gyorsan felkaptam a deszkámat.

- Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Swift – vetett be Matt az eddigi viselkedésével teljesen ellentétes, udvarias gesztust. Ha az volt ezzel a szándéka, hogy összezavarja a férfit, akkor sikerült neki.

- Ööö, én is örülök neki – válaszolta Harold automatikusan. Csak úgy sütött róla, hogy fogalma sincs, mit gondoljon a fiúról, aki egy éjszakán keresztül a vendége volt.

- Viszlát – intettem a házigazdának, és elindultam.

Matt még akarhatott valamit, mert tétovázott. Nekem viszont nem volt türelmem ahhoz, hogy kitalálja, mit is akar, azért megfogtam a csuklóját, és finoman megrántottam.

A testi érintkezésre a gyomromban szunyókáló pillangók felébredtek, és hevesen repkedni kezdtek. Emiatt bosszankodtam egy kicsit, mivel ez megpróbálta elvonni a figyelmemet arról, hogy reálisan gondolkozzak, de megérte, mert a fiú elköszönt, és utánam jött.

- Mi olyan sietős? – zárkózott fel mellém.

- Ha nem jutsz vissza a palotába minél hamarabb, akkor keresni kezdenek…

- És ha keresni kezdenek, majd megtalálnak, akkor valahogy eljuthatnak hozzád is – fejezte be a mondatomat.

- Pontosan – biccentettem. Nem volt rossz dolog, hogy León kívül valakinek nem kellett szinte mindent elmagyaráznom ahhoz, hogy megértse az indokaimat.

Ránéztem a személyi hívómra, aminek az órája már háromnegyed hatot mutatott, ami azt jelentette, hogy nem maradt túl sok időnk.

- Engem fél nyolckor ébresztenek, szóval sietnünk kellene – közölte Matt, amikor észrevette, hogy megnéztem, mennyi az idő.

- Hát ez szenzációs! – morogtam, majd hirtelen támadt egy ötletem, amivel talán be tudnánk tartani a szűkös határidőt. – Tudsz deszkázni?

- Valamennyire, de valószínűleg a közeledben se vagyok tudásilag. De mégis miért kérdezted? Nem hiszem, hogy csak úgy elő tudsz húzni egyet a zsebedből.

- Előhúzni nem is, de kölcsönkérni azt igen – engedtem meg magamnak egy titokzatos mosolyt.

- Jó, de honnan szedsz valakit, aki hajnali hat előtt deszkázik, és ismer is téged?

- Most nincs időm megmagyarázni, csak kövess – válaszoltam neki magabiztosan, de azért annyira nem voltam száz százalékig biztos a dolgomban.

Felpattantam a légdeszkámra, és a sarkon visszafordultam, hogy lássam követ-e.

Hála a Képesség segítségével létrehozott ideiglenes szupergyorsaságának, szorosan a nyomomban volt. Igaz, hogy még csak a közepes fokozatot se értem el, de ez akkor is félelmetes lett volna, ha Leótól nem szoktam volna meg az ilyesmit.

Kevesebb, mint tíz perc alatt elértük azt a helyet, ahol a haverjaimmal a legtöbbet szoktunk deszkázni. Azért ilyen hamar, mert Swifték természetesen a Telep közelében laktak, hogy Harold könnyedén felügyelni tudja az embereit.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor megláttam Larryt és Perryt trükközgetni.

A nevük hasonlóságát annak köszönhették, hogy ikrek voltak, na meg persze a szüleik fantáziaszegénysége is hozzájárult. Egypetéjűek lévén nagyon, de tényleg nagyon hasonlítottak egymásra. Ezt úgy kell elképzelni, hogy se magasságilag, se szélességileg, se vonásilag, se sehogy nem lehetett megkülönböztetni őket. Ami igazán kísérteties, az az, hogy még pattanásuk is ugyanott volt, és ugyanakkorára nőtt.

Természetesen a hangjuk is ugyanolyan volt, de ez őket egy cseppet se zavarta. Mi úgy különböztetjük meg őket egymástól, hogy Larrynek szürke deszkája és személyi hívója volt, míg Perrynek fekete. Persze ezzel olyankor nem sokra megyünk, ha szórakozásból felcserélik a színeket, de ez most nem lényeges.

Az oka annak, hogy már ilyen korán kint voltak az, hogy egyfolytában azon versenyeztek, melyikük kel fel előbb. Egyikük se nyert soha, vagy ha más szempontból akarjuk megközelíteni, akkor mindig mindketten nyertek, ugyanis még felkelni is ugyanabban a pillanatban szoktak, amin persze összevesznek, majd két perc múlva el is felejtik.

Na, de ez mindegy is. A lényeg az, hogy így megrögzött korán kelők lettek, és olyankor úgy döntenek, hogy ha már egyszer úgyis felkeltek, akkor hódolnak a szenvedélyüknek, és kijönnek légdeszkázni.

- Helló, Lea! – köszönt vidáman a két magas, szőke hajú és barna szemű srác. – Ő meg ki? – kérdezték, amikor észrevették Mattet.

- Mattnek hívják. Kölcsön tudná adni neki valamelyikőtök a légdeszkáját, hogy még időben hazaérjen, mielőtt az anyja rájön, hogy kilógott? – vágtam bele a közepébe. – Majd én visszahozom.

- Persze. Mi is ismerjük ezt a szitut – válaszolta Perry. – Gondolom, nincs időtök beszélgetni, szóval akkor adom is – nyújtotta át a tizennyolc éves fiú a kölcsönkért tárgyat a türelmetlen arcomat látva.

- Köszönöm, haver. Életmentő vagy – hálálkodott Matt.

- Nincs mit – válaszolta Larry az öccse helyett. Matt erre nagyot nézett, de nekem cseppet se volt meglepő, mivel mindig ezt csinálták, és az elmúlt években én már megszoktam.

Elköszöntünk tőlük, és olyan távolságra sétáltunk el, hogy az ikrek ne hallják, amit beszélünk.

- Merre van az a titkos bejárat? – érdeklődtem.

- Az, amit használni szoktam, a palota déli kapujától kábé százötven méterre.

Gyorsan felállítottam magamban egy térképet a lehető leggyorsabb megközelítési útvonalakkal. Nem használhattam a veszélyesebbeket, mert nem tudtam, hogy Matt milyen szinten van, de a cél még így is elérhetőnek látszott.

- Rendben van. Ha jól terveztem, akkor még a sebességhatár átlépése nélkül is idő előtt odaérhetünk, szóval kövess – pattantam fel a hordozható járművemre, és meg sem várva a válaszát elindultam.

Időnként hátra-hátra néztem, hogy lássam tartja-e az iramot. Látszott rajta, hogy nincs hozzászokva a biztonsági korlátoktól mentes deszkához, de viszonylag hamar belerázódott a dologba. A mozdulatai egész ügyesek voltak, egy kis képzéssel és gyakorlással akár még profi is válhatott volna belőle.

Ígéretemhez híven betartottam a sebességhatárt, és a lehető legrövidebb és egyben legbiztonságosabb úton mentem. Ilyen módon egy óra leforgása alatt elértem a déli kapu százötven méteres körzetét. Jó, persze vakmerően mentem, mint mindig, de akkor is minden probléma nélkül elértük a célunkat.

- Itt jó lesz? – kérdeztem Mattől.

- Tökéletes.

- Hát, akkor azt hiszem, hogy neked menned kéne.

- Igen.

- Akkor, szia – köszöntem el. Kivettem a kezéből Perry deszkáját, és megfordultam, hogy induljak.

- Várj egy kicsit! – ragadta meg a csuklómat. Az érintésétől most is jólesően bizseregni kezdett a bőröm.

Visszafordultam felé, és kérdőn néztem rá.

- Szóval, ez elég kínos nekem, mert ilyet még sose csináltam, és nem is tudom, hogy kell – mutatta meg a bizonytalan arcát, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam. Önkéntelenül is az ugrott be, hogy milyen aranyos, amikor zavarban van, amire persze a kemény lány énem tiltakozni kezdett, és erre pedig a legszívesebben a falba vertem volna a fejemet, hogy ne gondoljak ilyeneket.

- Igen? – néztem rá érdeklődően, majd türelmetlenül sürgetni kezdtem. – Figyelj, ha nem nyögöd ki gyorsan, akkor értelmetlenné fog válni az, hogy ötkor keltem, aminek meg őszintén szólva nagyon nem örülnék, mivel utálok korán kelni.

- Rendben van, akkor kinyögöm – mosolyodott el. – Randizol velem?

Na, ez az, amire egyáltalán nem számítottam. Ha lehetséges lenne, hogy leessen az állam, akkor biztos, a földön kellett volna kutatnom utána, de szerencsére ilyesmi nem történhet meg, ezért csak szimplán megfagyott arccal bámultam rá.

Legszívesebben rögtön rávágtam volna, hogy igen, de az nem én lettem volna, ráadásul alig ismertem, és ami még fontosabb, ő se tudhatta, hogy milyen veszélyes is az a hullámvasút, amire ezzel a kérdésével jegyet váltott, hiszen rólam volt szó.

- Mégis miért kéne randiznom veled? – kérdeztem, miután sikeresen összeszedtem magam. Külön gratuláltam magamnak ahhoz, hogy ezt sikerült nem törődő hangon felvetnem, miközben szívem szerint a nyakába ugorva igent sikkantottam volna.

- Ezért – válaszolta Matt.

Ezután nem következett különösebb okfejtés, hanem egyszerűen csak közelebb lépett hozzám, lehajtotta a fejét, és megcsókolt.

Ez a tette is váratlanul ért, pedig igazán számíthattam volna rá. Természetesen a szokásos villámcsapás érzés és a kellemes bizsergés még mindig megvolt, vagyis a herceg csókjának még mindig sikerült heves reakciót kiváltania belőlem.

Amikor elváltak az ajkaink, legszívesebben viszonoztam volna a gesztust, de mégsem tettem, hanem beszélni kezdtem.

- Ez aztán érdekes okfejtés volt. Csak az indok hiányzott belőle, és az alátámasztás…

- Megpróbálom még egyszer elmagyarázni – mosolyodott el újra. Azt hiszem, mondanom se kell, hogy tökéletes fogsora volt, és a mosoly pedig iszonyúan vonzóra sikerült.

Ezután újra megcsókolt, ami még sokkal jobb volt, mint előzőleg, és tovább is tartott.

- Befejezhetném a mondatomat? – tettettem a felháborodottat. – Tehát, az érvből hiányzott az indok és az alátámasztás, de ennek ellenére valahogy mégis meggyőzött.

- Ennek örülök – ragyogtak fel az intelligens, szürke szemei, amelyek a szem a lélek tükre alapon jelezték, hogy a szavait komolyan gondolta.

- Csak egy kérdésem lenne. Miért akarsz pont velem randizni? Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen lány, aki hajlandó lenne erre.

- Azért, mert te nem a származásom miatt vagy hajlandó erre, hanem miattam. Valamint olyan érzéseket váltottál ki belőlem, amilyeneket még soha senki, és azért – itt habozott egy kicsit -, mert különleges vagy.

- Akkor jövő héten bármelyik hétköznap délután találkozzunk abban a parkban, ahol véletlen összefutottuk, és ott majd megbeszéljük a többit. Most pedig igyekezz, nehogy ne találjanak ágyban, mert dühös leszek, ha hiába fáradoztam azzal, hogy ilyen gyorsan eljuttassalak idáig.

- Rendben van, akkor, szia! – köszönt el boldogan.

Búcsúzóul egy gyors csókot nyomott az ajkamra, majd futva elindult, és befordult az egyik utcán, amikor is így szem elől tévesztettem.

Meredten bámultam a hűlt helyét, és megpróbáltam feldolgozni, ami velem történt.

Nagyon úgy nézett ki, hogy Matt is kedvel engem, vagyis az érzéseim nem egyoldalúak, aminek a gondolatára kellemes melegség töltött el. Továbbá azt is sikeresen megállapítottam, hogy a szingli napjaimnak vége, legalábbis ideiglenes biztos, de ezt nem bántam, hiszen az egyedüllét helyett megkaptam Mattet, ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy ezzel elvesztettem a függetlenségemet.

Az összegzés tehát az, hogy szereztem egy szőke, intelligens, humoros álom pasit, akiért minden lány odalenne, és ez csupán annyiba került, hogy közben kiderült, bennem is megvan a Képesség, na meg persze ezentúl még Harold faggatózását is el kell viselnem, de ez nem tűnt annyira rossz vásárnak.

- Kislány, vigyáznál? Elállod az utat – szólt rám egy harminc év kerüli férfi, aki úgy mért végig, mintha fehérneműben álltam volna előtte. – De ha hazajössz velem, akkor ez a bűn könnyen megbocsátható.

Az ilyen tekintetek és szavak mindig nagyon könnyen, valamint gyorsan felhergeltek, és ez most se volt másként. Habozás nélkül közelebb léptem a fickóhoz, és váratlanul gyomorszájon vágtam, amire ő természetesen nem számított, és a reflexei meg nem voltak olyan jók, hogy védekezni tudjon. A végeredmény tehát az lett, hogy döglött békaként elterült a földön.

- Ha kislányt akar, akkor keressen egyet az egyik óvodában! – közöltem vele, majd felpattantam a légdeszkámra, és Perryével a hónom alatt szlalomozni kezdtem az időközben megélénkült forgalomban.

Igaza volt Mattnek, tényleg különleges voltam, hiszen rajtam kívül ezt nem sok lány merte volna megtenni. Igaz ugyan, hogy ez a fajta különlegesség nem mindenkinek tetszhet, sőt a legtöbben megbotránkoztak volna rajta, de ez a lényem része volt, és Matt sok más sráccal ellentétben képes volt elfogadni, sőt a szavai alapján még tetszett is neki.

Igazán szerencsésnek mondhattam magam, hogy találkoztam vele, mert ő is különleges volt, hiszen mint korábban is említettem, képes volt elfogadni a lényemnek ezt a fontos részét.

Ezentúl mindig ki fogom írni valahova a blog tetejére, hogy éppen hogy állok a frissel.

7. fejezet

~ Leo ~

Mark mellett üldögéltem az űrhajón. Az év első vizsgájának színhelye felé tartottunk, a Harminckettes bolygóra, ugyanis a kis lakosságú bolygón voltak a legjobb kristálylelőhelyek.

Beleborzongtam a gondolatba, hogy nemsokára kiderül, milyen színű lesz a fénykardom. Reméltem, hogy nem egyszerű szürke vagy barna lesz, de sose lehetett tudni. Elhatároztam, hogy nem fog érdekelni az se, ha mégis ezek közül a közönséges színek közül veszi fel valamelyiket az a kristály, amit megérintek az elmémmel, és attól csak még keményebben fogok tanulni. A fogadalmam ellenére tisztában voltam vele, hogyha ez mégis bekövetkezik, akkor belül igenis fájni fog.

- Te nem izgulsz a próba miatt? - szólalt meg hirtelen a mellettem ülő kövér fiú, hogy oldja a saját feszültségét. Furcsa volt belegondolni, hogy a törvények értelmében érett férfinak számított.

- Nem igazán. - Ez legalább igaz is volt, mivel tényleg nem izgultam, hiszen magától a megszervezett próba résztől tényleg nem izgultam, csak a kristályok miatt féltem egy kicsit.

- Jó neked. A parancsnok azt mondta, hogy mindenkinek egyedül kell boldogulnia odakint, majd visszatérni a kristályával. Már ez is elég szörnyű, de ami előtte lesz... – csuklott el a hangja –, az borzalmas lesz. Hogy tehetnek ki minket ilyesminek?! - a hangja itt már pánikba csapott át.

Az a borzalom, amiről más beszélt, nem volt más, minthogy a bolygó különböző pontjain egyszerűen csak kihajítanak minket a hajóból úgy kétszáz méter magasságból egy hátizsákkal a vállunkon, ami túlélőfelszerelést tartalmazott.

A kiugrás nem tűnt túl ijesztőnek, hiszen a kiképzőnk, egy Owen nevű, egyáltalán nem szimpatikus középmagas, barna hajú és szemű, negyven év körüli Választott testőr pontosan elmagyarázta nekünk, hogyan kell a Képesség segítségével lelassítani és megállítani a szabadesést, sőt szimulációval számtalanszor ki is próbáltuk, szóval tudtam, hogy nem lesz baj. Még Marknak is ment a dolog, hiszen ahhoz nem kellett fizikai erő, csak a Képességet kellett használni.

Ami a dolog másik részét illeti, mármint a túlélést a vadonban, abban nem voltam egészen biztos, hogy a társamnak menni fog-e, mivel teljesen magára lesz utalva, és abban teljesen biztos voltam, hogy ilyen helyzetbe még sosem kerülhetett. Csak reménykedni tudtam benne, hogy túléli.

Ami magamat illeti, már számtalanszor túráztam anyával és Leával, és amint elég nagy lettem hozzá, nyaranként már egyedül is eltöltöttem jó pár napot az otthoni hegyek között csak úgy unaloműzőként, tehát ha nem történik valami váratlan katasztrófa, akkor nem eshet komolyabb bajom.

- A Harminckettes légkörébe értünk – szólalt meg váratlanul a rejtett hangszórókból a kapitány hangja. Már éppen ideje volt, mivel egy hét űrutazás után kezdett elegem lenni. Még szerencsére, hogy nem egy távolabbi bolygón voltak azok a kristályok. - Az első embert körülbelül fél óra múlva dobjuk ki.

Erre a többiek izgatottan készülődni kezdtek, de én a helyemen maradtam, hiszen minden ott volt a lábamnál fekvő hátizsákban, ami csak kelhetett. Unalmamban több tucatszor leellenőriztem a tartalmát.

Az első ember kidobása után tízpercenként egytől vettek búcsút. Közvetlenül azután, hogy az előttem lévő távozott a hajóról, hirtelen rossz érzésem lett.

Nem az az általános rossz érzés, hanem az, amit a Képesség szokott sugalni. Abban biztos voltam, hogy nem rám vonatkozott a dolog, de ettől nem lettem nyugodtabb, hiszen csak két ember állt elég közel ahhoz hozzám, hogy ilyen nagy távolságról is megérezzem, ha bajban van. Ez a két személy pedig nem más volt, mint anya és Lea.

Anya nem igazán lehetett, mivel az otthon estefelé járhatott az idő, és ő péntek este soha nem ment sehová, tehát őt kizárhattam. Maradt tehát a húgom.

Ismertem annyira, hogy mindenféle önámítás nélkül tudjam, ő a szűk családom másik tagjával ellentétben igenis bajba sodorhatta magát. Csak azt nem értettem, hogy akkor miért is jelezett a Képesség, hiszen ő korábban is került már bonyodalomba, és akkor nem éreztem semmit.

Ennek csak két magyarázata lehetett. Az egyik, a számomra jobban hangzó az volt, hogy az érzékeim erősödtek, de ezt el is vethettem, hiszen ilyen rövid idő alatt nem következhetett be akkora változás, és a távolság is túl nagy volt.

A másik az volt, hogy sokkal nagyobb galibába sodorta magát, mint eddig bármikor. Ez a variáció megrémisztett, de megpróbáltam megnyugtatni magam azzal, hogy talpraesett lány, tud vigyázni magára. Ez nem igazán jött össze, mivel a fejemben megszólalt egy hangocska, ami azt suttogta, hogy ez igaz, de mi van akkor, ha beleesett egy jó mély lyukba.

- Leonard, te jössz – rázott fel hirtelen a gondolataimból Owen mester.

Szó nélkül felálltam, a hátamra vetettem a hátizsákot, és átmentem a másik terembe ahol már nyitva is volt az ajtó a szabad ég felé.

Nem aggódhattam tovább Lea miatt, hiszen az előttem álló feladathoz szükségem volt a koncentrációra. A Képeség segítségével félretettem a rossz érzésemet, és egy nagy levegővétel után kivetettem magam a levegőbe, és zuhanni kezdtem.

~ Lea ~

Ahogy egyre tovább zuhantunk, a pánik egyre jobban kezdett visszavonulót fújni. Belenyugodtam abba, hogy meg fogok halni, és ez már nem volt olyan rossz állapot, mint az az előtti rettegés.

Úgy döntöttem, hogy ha már egyszer úgyis vége lesz a rövidre sikeredett életemnek, akkor legalább kiélvezem életem utolsó pillanatait, esetleg perceit, ezért tehát még szorosabban öleltem magamhoz Mattet, és beszívtam az illatát.

Az illata nem is tudom, hogy jellemezzem, milyen volt. Talán a legjobb szó rá az, hogy Mattes, hiszen ugyanolyan vonzó volt, mint maga a fiú, és a herceg teljes személyiségét tükrözte vissza.

Ha valaki korábban azt állította volna nekem, hogy valakinek olyan az illata, mint a személyisége, akkor azt nyíltan kiröhögöm, és ironikus megjegyzéseket teszek rá, de így hogy megtapasztaltam már nem is tűnt akkora őrültségnek a dolog.

Hirtelen ötlettől vezérelve kitapintottam a srác pulzusát. Ez teljesen felesleges volt, mivel velem együtt ő is szét fog kenődni, amikor leérünk a szakadék, vagy nem is tudom mi aljára, de ettől függetlenül megtettem.

Boldogság öntött el, amikor megéreztem a vére lüktetését. Furcsa volt, de sajnáltam, hogy neki is meg kell halnia. Ugyan alig ismertem, de már annyi információból is meg tudtam állapítani, amennyi a rendelkezésemre állt, hogy jó király lett volna. Igazságos és bölcs. A birodalom sokat fog veszíteni a halálával.

Ezután inkább nem gondolkoztam, csak még egyszer beszívtam magamba az illatát, ami megnyugvással és erővel töltött el.

Elképzeltem, hogy nem zuhanunk, hanem lebegünk, és csókolózunk. Elég romantikus lett volna, de ez sajnos nem történhetett meg, mivel Matt eszméletlen volt, de attól még az ajkai ízét felidézhettem.

Még most is heves érzelmek törtek rám a gondolatra, hogy megcsókoltam a fiút, nemhogy akkor, amikor csak éppen szétváltunk.

Olyan igazságtalan volt, hogy csak ennyit nyújtott az élet, és nem ismerhettem meg jobban a személyiségét és az érintését, hogy úgy kell befejeznem az életemet, hogy nem tudom, én felébresztettem-e benne a szikrát, amit ő megtett az enyémmel.

Rájöttem, hogy mégsem nyugodtam bele abba, hogy tizenhét évesen megszakad az életem, hiszen még annyi minden állt előttem.

Ekkor az életösztön feltámadt bennem, és az érzelmeim átvették az irányítást az agyam fölött. Hirtelen tornádóban éreztem magam, pedig a levegő nem mozdult körülöttem. Minden porcikám energiával telt meg, és földöntúli magabiztosság töltött el. Az érzékeim kiszélesedtek.

Az egész folyamat olyan volt, mint amikor valaki sokáig egy sötét helyen van, és csak árnyakat tud kivenni, majd felkapcsolják a villanyt, és akkor mindent tisztán ki tud venni. Persze ezzel nem mondtam el mindent, hiszen azt a villámcsapásszerűen megjelenő hatalmat, ami átjárta a testemet nem lehet leírni.

A zuhanás kezdeti szakaszán annyi esélyem sem volt, mintha egy vérengző óriáshadsereggel kellett volna megküzdenem, de miután eltöltött az az erő az óriáshadsereg hirtelen átváltozott egy üvegbe zárt bodobácscsaláddá.

Amikor megéreztem magamban a hatalmat, azonnal tudtam, mit kell tennem.

Egyszerűen csak elképzeltem, hogy a kezemben tartott Mattel együtt befejezzük a zuhanást. Különös módon meg sem lepődtem, amikor a szabadesés puhán befejeződött, és csak úgy lógtunk a semmi fölött, pedig ezt korábban elképzelhetetlennek tartottam.

Az első lépést követte a második, miszerint utasítottam a testemet és a fiúét, hogy kezdjen el emelkedni, és azok engedelmeskedtek.

Eleinte még lassabban közeledtünk a felszín felé, mivel be kell, hogy valljam, éreztem a bennem keringő hatalmat, de aztán eszembe jutott a herceg sérülése, és felgyorsítottam a tempót.

Körülbelül másfél perc alatt érhettünk fel, bár nekem sokkal hosszabb időnek tűnt.

Amikor felértünk, észrevettem a deszkámat úgy egy méterre a lyuktól. Felkaptam, és biztonságos távolságra lebegtem a méretes réstől. Csak ötven méter megtétele után mertem lerogyni a földre.

Amint földet értem, a különös erő távozott belőlem, de most már a tudatom legszéle érzékelte, hogy nem tűnt el, hanem valahol ott bujkál a testemben.

Hevesen ziháltam a megpróbáltatástól, és az első értelmes gondolatom az volt, hogy Képesség használó lettem, de ezt nem elemeztem tovább, mivel eszembe jutott az, hogy mi van akkor, ha valaki meglátott.

Gyorsan körülnéztem, de szerencsére senki sem volt a környéken, és kamerák se voltak, mivel a hely egy rég lezárt mini olajfúró telep volt, amin én szokás szerint mindig átrepültem a deszkámmal.

Így utólag be is villant, hogy mintha láttam volna valami omlásveszélyre figyelmeztető táblát, de mivel mindig deszkával közlekedtem, ezért nem törődtem vele, és ez annyira beidegződött, hogy gyalogolva nem eszméltem rá a veszélyre.

A figyelmetlenségemért alaposan lehülyéztem magam, majd egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy Matt hogy nem vette észre a kiírást. Az egyetlen logikus magyarázat az volt, hogy valami nagyon lekötötte a figyelmét, és hiún arról ábrándoztam, hogy az a valami én voltam, bár rám inkább a valaki kifejezést kéne alkalmazni.

Miután ezeket a dolgokat megállapítottam, megvizsgáltam Mattet, már ha a havi egy elsősegélynyújtás órán szerzett tapasztalatok felhasználását vizsgálatnak lehetett nevezni.

Arra a következtetésre jutottam, hogy nincs életveszélyben, és semmi külső sérülése nem volt egy a fején található dudor és néhány karcolás kivételével, de még mindig eszméletlen volt.

Szólongattam, és megpróbáltam felébreszteni úgy, hogy ne okozzak benne semmi kárt, de nem jött össze, és továbbra is önkívületi állapotban maradt. A sikertelen próbálkozás után számba vettem magamban a lehetőségeimet.

Hívhattam volna mentőket, de akkor felmerült volna a megsérülésének folyamata, amiről természetesen hazudtam volna, de elég nagy volt annak a kockázata, hogy megvizsgálják az agyamat, és rájönnek, hogy az orruknál fogva vezettem őket. A másik amiért nem akartam ezt a megoldást választani az Matt származása volt. Ha összevetik a fényképét az adatbázissal, márpedig ezt mindig megteszik, akkor ha ők nem is ismerik fel Matthew herceget, mert levédték az aktáját, akkor valakinek biztos jelezné a gépe, hogy ő ott van, és akkor nagy bajban lenne, ráadásul nekem a kórház felhívása után itt kéne hagynom, nehogy meglássanak vele. Ezt az ötletet tehát ideiglenes félreraktam.

A másik ötletem anya volt, de ezt azonnal elvetettem, amint az eszembe jutott, mivel akkor elég érdekes kérdéseket tenne fel, és akkor én lennék oltári nagy slamasztikában.

Ezután sorba vettem az ismerőseimet, és nem volt kétséges, hogy kiben bízok meg legjobban, aki még segíthetne. Harold Swiftnek hívták. A felesége orvos volt, és nagyon jóban voltam a lányukkal, Macyvel, és a kis John is szerettem. Tudtam, hogy ők tudják tartani a szájukat, és csak egy aprócska probléma merült fel.

Ez az icike-picike probléma abból állt, hogy Harold irányította a Telepen székelő kiterjedt bűnszövetkezetet, és nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet odavinni Mattet. Nem azért, mert őt féltettem, hiszen nem terveztem elárulni nekik, hogy ki valójában, de ha elmondanám, akkor az én kedvemért úgyse szólnának senkinek. A dolognak az a része sántított egy kicsit, hogy a koronaherceget vigyem el egy csempészbanda főhadiszállására. Nem mintha beköpném a Swifteket, de a fiú akkor is nagy erejű Képesség használó volt, még ha nem is képzett.

Ennek ellenére a következő pillanatban mégis hívni kezdtem a férfit, ugyanis Mattet megbízhatónak éreztem, és nem volt jobb lehetőségem, ha pedig volt, akkor nem jutott eszembe.

Harold szinte azonnal felvette.

- Örülök, hogy hívtál. Régen beszéltünk – jelent meg előttem a mosolygós arca. - Mit szeretnél?

- Segítség kéne. Gyere értem a fedett siklóddal amilyen gyorsan csak tudsz! - Ezután gyorsan eldaráltam a helyzetemet.

- Rendben van, de megtudhatnám, miről van szó?

- Később elmondom, most inkább siess – adtam kitérő választ, ás bontottam a kapcsolatot.

Tíz perc múlva hangtalanul lefékezett előttem a férfi szürke járműje. Inkább nem gondoltam bele, hogy mekkora sebességgel vághatott át a városon, hogy ilyen gyorsan ideérjen.

- Ő meg ki? - szúrta ki azonnal az eszméletlen fiút.

- Egy barátom. Beverte a fejét, és elájult – magyaráztam.

- Miért nem a kórházat hívtad?

- Megvannak rá a nyomós indokaim. Akkor segítesz, vagy nem? - kérdeztem tőle ingerülten, mivel azt akartam, hogy Mattet minél előbb megvizsgálja valaki, aki jóval tapasztaltabb nálam.

- Persze, hogy segítek, de ugye tudod, hogy ennyivel nem úszod meg?

- Igen – sóhajtottam lemondóan. Alapos vallatásnak néztem elébe, amihez minden blöffölőképességemre szükségem lesz, ugyanis Harold nem kerülhetett fel a ranglista élére anélkül, hogy ne tudná profin megállapítani, ki hazudik és ki nem. Még mázli, hogy én meg a hazudozást fejlesztettem ki mesteri fokozatra.

Harold egyedül emelte fel Mattet. Nem volt ugyan olyan magas és jó felépítésű, mint a fiú, de elég sokat járhatott gondozni, mivel annak ellenére, hogy már betöltötte a negyvenet, simán beemelte a herceget a hátsóülésre.

Ezután ő beült a kormány mögé, én pedig lehuppantam mellé az anyósülésre. Miután látta, hogy bekötöttem magam, gázt adott.

- Egy barátod, igaz? - kérdezte tőlem hirtelen.

- Igen – néztem rá furcsán -, de úgy emlékszem, hogy ezt már említettem.

- Valóban, de én nem hiszem, hogy csak egy barát – jelent meg incselkedőhangsúly a beszédében.

Igazából én se tudtam, hogy mégis mi van köztünk, de ezt nem szándékoztam az orrára kötni, ezért inkább makacskodtam ahhoz, amit mondtam.

- Csak egy barát. Mégis miből gondolod, hogy ez másként lenne.

- Macy újságjaiból és posztereiből megtanultam, hogy ezt a férfitípust nevezik a nők iszonyú jó pasinak. Azt hiszem, a lányom úgy mondaná, hogy félisten a srác.

- Ez még nem jelenti az, hogy van is köztünk valami – válaszoltam bosszúsan. Igaza volt ugyan, hiszen Matt tényleg inkább félistennek nézett ki, mint halandó embernek, de ez akkor sem jelentette azt, hogy van köztünk valami. Még akkor se, ha mégis van.

- Te tudod – válaszolta mosolyogva, és ezután csendben vezetett a házukig.

Amikor leparkolt a garázsukban, Macy már türelmetlenül vár ránk.

- Mi történt? - kérdezte izgatottan.

Válaszul Harold kiemelte Mattet a siklóból. Amikor Macy meglátta, leesett állal bámult rá.

- Apám, ez egy félisten. A pasid? - fordult hozzám csillogó szemekkel.

- Tudta, hogy ezt fogja mondani – vigyorgott rám a házigazda.

Ettől kezdett nagyon fölmenni bennem a pumpa.

- Mi lenne, ha a sráccal foglalkoznánk? Ha nem vettétek volna észre, eszméletlen, és meg kéne vizsgálni – ripakodtam rájuk. Legszívesebben ordítottam volna, de visszafogtam magam.

- Egyértelmű, hogy tetszik neked – kuncogott a tizenöt éves lány, majd berohant a házba. Gondolom azért, hogy szóljon az anyjának, Miának.

Igaza volt, tényleg tetszett nekem, csak nem tudtam, mit kezdjek a helyzettel, hiszen ilyen szituációban még életemben nem voltam.

Készítettem egy bannerféleséget. Felül láthatjátok. Mit szóltok hozzá?