14. fejezet

Hétfőn reggel nyolc előtt két perccel se, félholtként estem be Liz mellé a padba. Szinte már hullának éreztem magam, és ezerszer megbántam, valamint átkoztam a pillanatot, amikor elfogadtam anyát tanáromnak, ugyanis mint megtapasztaltam, Nairi Landelnél nem létezett kegyetlenebb kiképzőtiszt a világon.

Először hosszú órákig tökéletesíttette a kis tárgyak emelgetését, ami nekem, a szerencsétlen kezdőnek hatalmas szellemi megterhelést jelentett. Ezután végre valahára engedélyezte az alvást. Kemény négy órát aludtam mielőtt felkeltett, közben meg minimum tizenkettőre lett volna szükségem ahhoz, hogy kipihenjem magam, de persze ez őt nem igazán izgatta, amikor megemlítettem neki.

Adott valami kaját, amire nem emlékszem, mi volt, de mondjuk olyan éhes voltam, hogy a moslékot is jóízűen megettem volna, szóval nem igazán számított, hogy mi volt. Aztán a Képességem elrejtését gyakoroltatta velem, ami hála az apámtól örökölt extra különlegességemnek, és természetesen anya segítségének, egészen jól ment. Azután kezdődött az igazi pokol, amikor ezt valamennyire elfogadható szintre fejlesztettem.

Korábban érdekelt, hogy mi van abban a totál üres teremben, de amint megtudtam, azt kívántam, hogy bárcsak soha ne láttam volna meg. Kiderült ugyanis, hogy az egy profi szimulációs terem, ahol még a szagokat, ritkább esetben az ízeket is valódinak éreztem.

Első körben, anya saját elmondása szerint, csak azt akarta kideríteni, mennyire tudom gyakorlatban is hasznosítani a nemrég megtanultakat. Hát, enyhén szólva nem ment valami fényesen, mivel már az első percben kinyírtak. Anya ezt elkeserítőnek minősítette, bár nem is tudom mit várt, amikor csak kemény két napja volt Képességem. Ezután hajnalig gyakoroltatott, ami ezúttal nemcsak a szellemi, hanem a fizikai erőmet is igénybe vette. Csak akkor hagyott végre békén, amikor a sok századik virtuális csatavesztésem után olyan fáradt voltam, hogy összeestem, és amint hozzáértem a padlóhoz, elaludtam.

Nem azt mondom, hogy teljesen felesleges volt az egész, hiszen megtanultam elrejteni a Képességemet más, viszonylag gyenge Képességhasználó elől, és a szimulációs teremben is volt olyan, hogy több mint tíz percig kibírtam, de azért anya lehetett volna valamennyivel emberbarátabb, hiszen amit velem művelt az már kínzás számba ment.

Na, ez a története annak, hogy mért zombi kinézettel, zéró energiával és égő izmokkal érkeztem meg az iskolába. Javasoltam ugyan anyának, hogy igazolja a napot, vagy hamisítsunk orvosi igazolást, de hallani se akart róla, és még meg is fenyegetett, hogy meg ne próbáljam, mert akkor fokozza a kiképzés intenzitását. Na, ez hatott, és inkább bevánszorogtam órára, minthogy lehetőséget adjak anyának az ígérete betartására, mert azt tuti, nem éltem volna túl.

- Mi történt veled? – érdeklődött Liz őszinte aggodalommal.

Elég gázul éreztem magam attól, hogy hazudnom kell neki, de csak nem mondhattam azt, hogy kiderült, az anyám a Fehér Harcos, és Képességhasználó lettem, ezért gyorstalpalóban részesített, amitől fáradtabbnak éreztem magam, mint egy agyonhajszolt öszvér.

- Csak rosszul aludtam és ráadásul még keveset is – válaszoltam neki félig igazat mondva, hiszen ez is benne volt a pakliban.

- Borzalmasan festesz – közölte velem kertelés nélkül. – Következő szünetben irány a mosdó, és megpróbálok valami emberi formát kölcsönözni neked – helyezett kilátásba ellentmondást nem tűrően egy alapos sminkelést.

Az is mutatta, hogy mennyire hulla voltam, hogy nem kezdtem el hevesen tiltakozni, ahogy máskor tettem volna, hanem szó nélkül a padomra fektettem a fejemet.

- Te tényleg nagyon kivagy – jegyezte meg Liz látván a reakciómat.

Na, ez volt az a pillanat, amikor egy másodpercre behunytam a szemem, aminek az lett a következménye, hogy szégyen, nem szégyen, bealudtam. Nem azt mondom, hogy olyan ellenállhatatlanul kellemes volt az iskolapadon szunyálni, de az akkori állapotomban pihe-puha matracnak éreztem.

Gondolom, meg se kell említenem, hogy ezt alaposan megszívtam, mert néhány perc elteltével arra ébredtem, hogy valaki az orrom előtt torkaszakadtából üvölti a nevemet. Erre nehezen és kómásan bár, de kinyitottam a szememet. A látványtól azt kívántam, bárcsak ne tettem volna, ugyanis a számomra legellenszenvesebb tanár, Mr. Kayl dühtől vöröslő arcába bámultam bambán.

- Landel, az iskolát nem alvásra találták ki, arra ott van az éjszaka – ordította. – Irány az asztalom elé! Felelni fogsz – közölte, azzal a hájas testével eldöcögött a tanári asztal mögött álló igencsak teherbíró antigravitációs székig, és határozottnak szánt, de nevetségesnek ható mozdulattal beleült.

Nem állítom, hogy szívesen és örömtől repesve, de kivánszorogtam a szokásos felelőhelyemre, és kifejezéstelen arccal vártam a kínzást.

- Mettől meddig uralkodott III. Derek király?

Mintha rémlett volna valami csütörtökről, vagy péntekről, amikor a parkban tanultam. Hatalmas erőfeszítéssel valahogy előbányásztam az emlékezetemből a választ.

- Az első nagy király halála utáni 1565. esztendő az 1589. évvel bezárólag – válaszoltam csigalassúsággal.

- Helyes válasz. Hány gyereke volt?

- Két fia.

- Egyéb hozzáfűzni való?

Tudom, mire gondolt, hiszen máskor mindig hozzátettem, hogy hány fattya volt az egyes jeles személynek. Ennek a királynak egyébként tizennyolc volt, de nem volt energiám megemlíteni, mert annak csak történelmi vita lett volna az eredménye, amihez totálisan hulla voltam.

- Nincs, tanár úr – válaszoltam tiszteletteljes hangon, de közben azt kívántam, forduljon fel, hogy visszamehessek aludni.

Valamiért mérgesnek tűnt, hogy nem tettem hozzá a válaszomhoz semmit, de nem vettem a fáradtságot a helyzet kielemzésére.

Ezután még tett fel egy csomó kérdést, amikre a tankönyv leírása szerint, a lehető legszűkszavúbban válaszoltam. Húsz perc tömény szenvedés után, amikor már az ismétlőkérdéseken is túl voltunk, végre valahára a helyemre engedett.

- Fogalmam sincs, mi ütött magába Mis Landel, de ez a felelet kifogástalan volt, és egy A-t ért – közölte bosszúsan.

Más körülmények között diadalmasan rávigyorogtam volna, de most egy köszönöm szépen tanár úrral visszaballagtam a padomhoz.

Amikor leültem, nyílt a terem ajtaja, és egy sovány, ötvenes éveiben járó öltönyös férfi lépett be rajta a hasonló korú iskolaigazgatónkkal.

- Ha ez az ifjú hölgy maga szerint lázadó, akkor komolyan kétségbe vonom az ítélőképességét – szólalt meg az idegen férfi a történelemtanáromnak címezve a szavait.

- Biztos, megneszelte valahonnan az ellenőrzést – védekezett Mr. Kayl.

Erre az agyam valamennyire lerázta magáról a zsibbadtságot, és máris kalkulálni kezdtem. Minden jel arra mutatott, hogy Hordóhas bemártott, mint mindennel ellenszegülő, renitens diákot, de jól megjárta, mert az ellenőr pont akkor jött, amikor túl hulla voltam a vitatkozáshoz.

Nagyon úgy nézett ki, hogy anya gyorstalpalójának máris keletkezett valami pozitív eredménye, de eszem ágában se volt ezt megemlíteni neki, amikor legközelebb találkozunk. Még csak az kéne! A végén még annyira elszállna magától, hogy meg kéne köszönnöm neki a szombati és a vasárnapi eszméletlenre hajszolást. Oké, ez egy kicsit túlzás volt, mivel csak vasárnap aludtam be edzés közben, de akkor is.

Magamban kárörvendően vigyorogtam, ahogy megláttam a tanárom homlokon gyöngyöző izzadságcseppeket, amiket az idegességgel vegyült félelem válthatott ki nálam, de kívülről megtartottam az ártatlan angyalka tekintetet.

- Mivel magán és rajtam kívül senki nem tudott erről, ezért ezt erősen kétlem – közölte a felügyelő. – Ezzel a lánnyal semmi baj nincs azon kívül, hogy úgy néz ki, mint aki semmit nem aludt az éjjel. Sőt, akár még eminens tanuló is lehetne.

Már majdnem nyitottam a számat, hogy nem is igaz, hiszen kemény három órát aludtam az éjjel, és aztán azzal folytattam volna, hogy nézzem már rám, farmerban járok, és nem izgatnak túlzottan a jegyeim, de aztán erre az isteni kinyilatkoztatásra nem került sor, ugyanis erős fájdalom hasított a bokámba, ami egy kissé elterelte a figyelmemet.

- Ezt meg miért kellett? – súgtam feltűnésmentesen Liznek, mivel ezer százalék, hogy ő rúgott bele a lábamba, és nem valami képzeletbeli manó vagy kobold.

- Azért, hogy ne ronts a helyzeteden – sziszegte. – Ha nem tűnt volna fel, akkor éppen nyerésre állsz, szóval ne szúrd el a szokásos megjegyzéseiddel.

Jó, lehet, hogy alaposan kiosztottak volna, bár mondjuk, nem hiszem, hogy túlzottan nagy büntetést róhattak volna ki rám, hiszen tudtommal csak azért nem lehet valakit javítóba dugni, mert más szemmel nézi a történelmet, mint a tanára. Max elkönyvelték volna a Hordóhassal szembeni vitámat, és Mr. Kayl tekintélyének anti figyelembe vétele miatt mehettem volna az oly jól ismert büntetőterembe, vagy megint közmunkát sóztak volna rám.

A nem olyan hatalmas büntetésszint ellenére azért egyik se volt olyan csábító, mint egy tejszínhabos eperfagyi, vagy mint a legújabb típusú lézerpisztoly, szóval bármilyen fájdalmas is volt beismerni, Liznek igaza volt, ezért legyőztem a büszkeségemet, és oda mormoltam neki egy halk köszit. Másnak biztos nem tettem volna ezt meg, de ő volt a legjobb barátnőm, szóval kivételt képezett. Már azért is megérdemelte ezt, mert bármilyen durva is kimondani, kiismert annyira, hogy tudja, mikor rúgjon bokán az érdekemben, hogy ne jártassam azt a hatalmas számat, ami már kismilliószor bajba sodort.

- Eminens?! – hápogta Hordóhas. – Hiszen a múltkor is jól helybenhagyta szegény Oliviát – bökött öregasszonyos sopánkodással az első sorban ülő karót nyelt szőkeségre.

- Igaz ez? – vonta fel a szemöldökét kérdőn a felügyelő az említett személyre pillantva.

Olivia azonnal felállt, mint a régi filmekben, amikor a szigorú tanár kérdezett valamit.

- Igen, még mindig meglátszik a nyoma – válaszolta csöndesen, mintha újra át kellett volna élnie azt a hatalmas traumát, amit Mr. Kayl az imént felhozott. Még ilyen távolságból is meg mernék esküdni rá, hogy sikerült műkönnyeket előpislognia az ugyancsak műszempilláival.

Az igazság ellenem irányuló ekkora elferdítésébe ismét felment bennem a pumpa. Ezúttal az oldalamba hasító fájdalom vetett véget a még el se kezdett frappáns visszavágásomnak, aminek az okozója jelen esetben nem Liz lába, hanem a könyöke volt.

- Higgadj le! Elintézem –súgta, aztán jókislány módjára feltartotta a kezét, jelezve, hogy szólni kíván. Már ezzel célravezetőbb megoldásnak ígérkezett, mint az én hirtelen indulásból elkövetett közbeszólásom lett volna, szóval valószínű, hogy neki több esélye lenne politikai pályán, mint nekem.

- Igen, kisasszony? Mondja csak nyugodtan – adta meg az engedélyt a felügyelő a felszólalásra.

Liz Olivia példáját követve felállt, és lesimította a szoknyáját, mintha csak a zavarát akarná leplezni.

- Nem szeretném megzavarni a vitát, felügyelő úr – pirult el egy kissé, mintha csak lányos zavarában tette volna. Ha nem tudtam volna, hogy csak engem akart tisztázni, akkor még én is bevettem volna, pedig már ősidők óta ismertem, szóval kétségkívül sokkal meggyőzőbb színészi alakítást nyújtott, mint a ribanc Olivia.

- Mondjad, csak nyugodtan, gyermekem! – váltott atyáskodó hangnemre a szigorú férfi. Hiába az általam feltételezett sokéves tapasztalata, Elizabeth fantasztikus alakítása és a hozzátársuló angyali szépsége még őt is könnyedén átejtette.

Ekkor már tudtam, hogy nyert ügyem van, ugyanis megtapasztaltam már néhányszor, hogyha egyszer valaki belekerül a barátnőm bűvkörébe, akkor onnan nincs menekvés. Ez kábé olyan, mint amikor a mit sem sejtő légy belerepül a pók előre elkészített, gondosan elrejtett hálójába, vagy hogy kissé morbid legyek, amikor az egér belesétál az egérfogóba, és az elektromos csapda szétégeti.

- Köszönöm szépen az engedélyt, uram – vetett egy hálás pillantást Liz az áldozatára, amire az kedvesen elmosolyodott, ami számomra egy kissé durva volt, de amíg ez csak az én malmomra hajtotta a vizet, addig nem állt szándékomban panaszkodni. – Tudja az említett eseménynél én is jelen voltam, és diáktársi kötelességemnek érzem feltárni a részleteket. Természetesen csak akkor, ha ez nem probléma – varázsolt az arcára egy szorongó mosolyt.

A felügyelő ekkor már tökéletesen kenyérre kenhető állapotba került.

- Persze, hogy nem az.

- Az úgy volt, hogy éppen kiütőztünk testnevelésórán – kezdett bele végre Liz a tulajdonképpeni történetbe -, és Lea túl erősen találta el a labdával Oliviát.

- Köszönöm, hogy ezt megosztotta velünk Miss…

- Miss Elizabeth – közölte a nevét egy bájos mosoly keretében a barátnőm. – Én köszönöm, hogy meghallgatott – fejezte be a fenomenális, a személyes véleményem szerint talán egy csipetnyit túl nyájas alakítását, amit azzal koronázott meg, hogy a lehető legkecsesebben ült vissza mellém.

- Igaz az, amit ez az iménti gyönyörű ifjú hölgy mondott? – fordult a felügyelő a tanáromhoz.

- Gyakorlatilag igen, de… - hebegte Mr. Kayl, de nem maradt ideje befejezni a mondatát.

- Semmi, de. Ezután az óra után jelentkezzen az igazgatói irodában. Alaposan el fogok beszélgetni magával azért, amiért hamis vádakat hozott fel, és feleslegesen rabolta a drága időmet.

A végszóra megszólalt a csengő, és Hordóhas megvert kutyaként kullogott az ítélete felé. Hihetetlenül jó érzés volt a tudat, hogy ha csak ideiglenesen is, de fordult a kocka, és végre a tanár megy megrovásért az igazgatói felé, és nem én. Szívesen utána eresztettem volna egy „na, ugye hogy ez jó érzést” egy gúnyos mosoly kíséretében, de félő volt, hogy a felügyelő észreveszi, ezért önuralmat gyakoroltam magamon, mivel máskülönben Liz tette volna meg helyettem, és nem akartam még több fájó pontot a testemen.

- Akkor irány a mosdó! – pattant fel Liz energikusan, amikor a felnőttek biztonságos távolságra kerültek tőlünk.

- Minek?

- Azért mert borzalmasan nézel ki, és ezért ki kell, hogy sminkeljelek téged – közölte egy fáradt sóhaj társaságában, mintha meg kellett volna ismételnie magát. Rémlett is, hogy említett valami ilyesmit, de akkor még sokkal zombibb állapotban voltam.

- Eszedbe ne jusson – tiltakoztam hevesen.

- Amikor először említettem, akkor még semmi bajod nem volt vele.

- Az még az előtt volt, hogy teljesen felébredtem.

- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen üdítően hat rád a történelemóra – vágott vissza, de újra leült mellém, amivel azt jelezte, hogy lemondott a dologról.

- Nem erről van szó – ráztam meg a fejem, majd enyhe gonoszsággal elvigyorodtam. – El se hinnéd, hogy a kárörvendés mennyi plusz energiát képes adni.

Liznek nem maradt ideje válaszolni, ugyanis Olivia a bábjaival együtt a padunk elé viharzott, és dühösen meredt ránk, miközben csípőre tett kézzel állt, amit ő fenyegetően hatott, de a miniszoknyájával, magassarkújával és a mélyen kivágott felsőjével valahogy nem tudtam komolyan venni.

- Ezt még megkeserülöd! – sziszegte Liznek úgy, hogy akármelyik mérgeskígyónak elment volna. – Miattad nyafogó kis cafkának néztek – visította valami orbitálisan magas hangon.

- Miért, nem vagy az? – kérdeztem, miközben lazán hátradőltem a székben, hogy jelezzem, egy cseppet se ijedtem meg tőle. Egyébként szerény véleményem szerint a jellemzés zseniális volt. Én se fogalmazhattam volna jobban meg.

- Idefigyelj, Landel! – fenyegetőzött azzal a már-már fülsértően magas hangjával. – Ne merj még egyszer keresztbe tenni nekem!

- Mert akkor mi lesz? – Eléggé félvállról kezeltem az ügyet, de megvolt rá az okom, ugyanis nem tudtam elképzelni, hogy Olivia bármennyit is ártani tudna nekem.

- Akkor a kis barátnőd megkeserüli – nyávogta.

Az egy dolog, hogy rám szállt, hogy mindenben keresztbe tegyen nekem, amiben csak tud, hiszen ezek a próbálkozások vajmi keveset ártottak nekem, de az, hogy a legjobb barátnőmet pécézte ki magának már teljesen más tészta volt.

Komótosan felálltam, hogy minden egyes mozdulatomból kivehető legyen a fenyegetés még az olyan csökött agyúaknak is, mint Olivia, és keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt.

- Jól figyelj rám, Olivia, mert nem mondom el még egyszer! Ha akárcsak Liz közelébe mersz menni, vagy ha rosszindulatú dolgokat mondasz, esetleg írsz róla bárkinek, akkor azt fogod kívánni, hogy bárcsak sose jöttél volna át ebbe a suliba – passzoltam vissza a fenyegetést, és közben egész végig ragadozó tekintettel fixíroztam. Végül még egy farkasvigyorral is megtiszteltem, amitől legnagyobb elégedettségemre megborzongott. – Elkotródnál végre? – érdeklődtem türelmetlenül, amikor két másodperc múlva még mindig előttem állt.

- Csak időpazarlás veled beszélgetni – próbálta meg összeszedegetni a méltósága darabjait még mielőtt elfordult volna, de a rajongói szemében láttam, hogy ezt a röhejes kísérletet még ők se vették be, pedig nem túl sok ésszel áldhatta meg őket a sors, hiszen komolyan vették Oliviát.

- Kösz – mondta Liz, amikor a szőkeség és bandája eltávolodott. – Az ilyesmik intézésében kétségkívül te vagy a jobb.

- Kvittek vagyunk – vigyorogtam rá barátságosan, és elégedetten konstatáltam, hogy Olivia látogatásának meg volt az az előnye, hogy Elizabeth már nem hivatkozott a felügyelős akcióra, ha a sminkeléshez hasonló dolgokra akart rávenni.

A többi óra nyugodtan telt, és egyik tanár se hívott ki felelni, aminek az lett az eredménye, hogy újra elálmosodtam, de ezt a világ minden kincséjért se mutattam volna ki Liznek. Az ilyen esetekben elég gáz volt, hogy gyűlöltem a kávét, az energiaitalt meg ostobaságnak tartottam, hiszen máskülönben ezek segíthettek volna az ébrenlét fenntartásához.

A délutáni közmunkám a parkban hozta a számomra olyannyira várt megváltást, ugyanis ott nyugodtan aludhattam, amíg le nem járt a naponta letöltendő idő. Utána megújult energiával mentem haza, ahol anya lejjebb vette a kiképzés intenzitását, és ezúttal már hat órát hagyott aludni.

A hétköznap többi része is hasonlóan telt egészen péntekig, amikorra már a délutáni szunyálásoknak hála visszanyertem a szokásos erőnlétemet, és a kialvatlanságnak még csak hírmondóban se maradt meg bennem.

A változást az hozta meg, hogy mint mindig, deszkával mentem a parkba, és suhanás közben végre volt annyi agyi kapacitásom, hogy a kiképzésemtől elvonatkoztatva tudjak gondolkozni. Az első dolog, ami eszembe jutott, pontosabban, aki eszembe jutott nem volt más, mint Matt.

Elvileg megbeszéltük, hogy a parkban találkozunk, hogy megdumáljuk az első randink részleteit, de ő egész eddig egyszer sem jelentkezett. Megpróbáltam azzal nyugtatgatni magam, hogy egyszerűen csak nem volt alkalma kilógni a palotából, aztán eszembe jutott egy rosszabb megoldás, miszerint talán nem is emlékszik rá, hogyan találhatja meg a találkozóhelyet, hiszen amikor ott járt, akkor menekült, és nem túl valószínű, hogy az utat figyelte. Na, ezután jött a legrosszabb verzió, ami azt tartalmazta, hogy egyszerűen csak felültetett.

A harmadik variáció elég valószínű volt, hiszen ő volt a jóképű mesebeli herceg, én meg a rendszer néhány pontja ellen lázadozó lobbanékony lány, tehát egyáltalán nem hasonlítottam a bajba jutott királykisasszonyra, akit a Matt féle pasiknak meg kell mentenie.

Ezután az elmés gondolatmenet után a gyomrom apró galacsinná zsugorodott össze, ami talán a szorongás jele lehetett, de ezt nem tudhattam százszázalékosan, ugyanis még sose éreztem ilyesmit. Ezt a szerintem gyenge akaratú kisgyerekeknek való valaminek a helyét a düh váltotta fel, amikor kiértem a parkba.

Az a látvány fogadott, hogy két körülbelül tizenhárom éves srác éppen összegrefitizi azokat a padokat, amiket én, ismétlem én takarítottam le nagy gonddal. Még csak az kellett, hogy ezek miatt a huligánok miatt meghosszabbítsák a büntetésemet, miszerint nem végeztem el rendesen a rám bízott munkát.

Legszívesebben dühös oroszlánként ordítottam volna, de nem tettem meg, mert még elég távol voltak tőlem, hogy el tudjanak szelelni. Az üvöltés helyett hangtalanul lepattantam a deszkámról, és nesztelenül a kölykök mögé lopakodtam, és két jól irányzott csapással a földre terítettem a gyanútlan srácokat. Csak ezután a mozzanat után engedtem meg magamnak, hogy kiadjam a mérgemet.

- Mégis mit képzeltek? – ripakodtam rájuk. – Van fogalmatok róla, hogy mennyi időmbe telt, mire elfogadható állapotba hoztam ezt a szeméttelepet? Nem várok választ - torkoltam le őket, amikor meg akartak szólalni. – Elmondom, mi lesz. Ti szépen lemossátok a festéket a padokról, hogy olyanok legyenek, még mielőtt nekiálltatok vandálkodni, aztán elmentek, és vissza se jöttök. Értve vagyok?

Oké, talán egy kicsit túl durva a legfélelmetkeltőbb hangomat használni ellenük, hiszen ők csak egy padot festékszóróztak be, míg én példának okáért töröltem a Nagy Csarnok teljes adatállományát. A különbség csupán annyi volt, hogy ez a merénylet az én személyes szabad délutáni időtöltésem ellen irányult.

- Igen – dadogta az, amelyik jobban berezelt, és megfelelőbb eszköz nem lévén a pólóját vizezte be a szabadtéri kút vizével, és azzal kezdte el sikálni a padot.

- Ez rád is vonatkozott – ragadtam meg a másik karját, aki elkövette azt a hibát, hogy megpróbált lelécelni.

A biztonság kedvéért elkísértem a fiú a vízig, és közben fél szemmel a másikat figyeltem, hiszen az ördög sosem alszik.

A takarítás viszonylag simán ment. A kölykök egyszer-kétszer el akartak ugyan lógni, de résen voltam, és néhány erőteljes csapással visszatérítettem őket a helyes út felé. A végére patakokban folyt róluk az izzadtság, hiszen nem a világ legegyszerűbb dolga vizes ronggyal padról festéket súrolni. Amikor közöltem velük, hogy szép munka volt, elmehettek, akkor diadalmas indiánüvöltéssel hagyták el a kínzásuk színhelyét, amin jót mosolyogtam.

- Vonzó, amikor rabszolgahajcsárként viselkedsz. Illik hozzád – hallottam meg egy ismerős hangot, mire a testem kellemes borzongása jelezte, hogy a személy, aki hozzám szólt nem lehetett más, mint Matt.

Mivel nem igazán tudtam, hogy sértésnek, viccnek, vagy bóknak vegyem a szavait, ezért inkább nem reagáltam rájuk. Ha más mondta volna, tuti dühös leszek rá, de Matt kivételt képezett, mert valami érthetetlen okból vonzódtam hozzá.

- Egyébként, szia – köszönt, és odasétált a hozzá legközelebb eső nem vizes pad egyikéhez.

- Szia – köszöntem vissza, és kérés nélkül lehuppantam mellé.

Csak ekkor tudatosult bennem igazán, hogy tényleg eljött, és nem ültetett fel, vagyis komolyan gondolta a randira hívást. Ettől a felfedezéstől belül ujjongtam, de kifele ebből nem mutattam ki semmit, hiszen az nagyon természetellenes lett volna a számomra, ráadásul azért annyira nem ismertem, hogy megosszam vele az érzelmeim kissé rejtettebb részeit.

- Na, gondolkoztál azon, hogy hol legyen az első randink? – vágott bele a közepébe egy szívdöglesztő mosollyal egyetemben.

Arra sem volt időm az elmúlt egy héten, hogy aludjak, az ezen való töprengésre meg még annyira se, szóval úgy döntöttem, ráhagyom a választás terhét.

- Nekem mindegy – vontam meg a vállamat nemtörődően, és a mozdulat közben akaratlanul is megakadt a szemem az izmos mellkasán, ugyanis a pólója majdhogynem rátapadt a testére, és így kilátszottak a kockái. Mint ne mondjak, elég vonzó látvány volt.

- Rendben van. Mit szólsz a vidámparkhoz? – függesztette rám kérdően és egy cseppet kérlelően azokat a gyönyörű szürke szemeit, amire a tekintetem hihetetlen könnyedséggel átvándorolt a mellkasáról az arcára.

- Vidámpark? – érdeklődtem megrökönyödve, ugyanis erre egyáltalán nem számítottam.

- Miért ne?

- Mondjuk, mert bizonytalan időre ki vagyok onnan tiltva.

- Ezt meg hogyan sikerült elintézned? – kérdezte vidám mosollyal a szája sarkában. Nem tudom, mi volt ezen annyira mulatságos, de úgy döntöttem, nem vesztek azzal semmit, ha elmondom neki.

- Nem emlékszem pontosan, ugyanis már több száz balhéban benne voltam, de azért nagy vonalakban elmondhatom. Kábé tíz éves voltam, vagyis hét évvel ezelőtt történt, amikor a bátyámmal óriáskerekeztem.

- Nem is tudtam, hogy van bátyád – vágott közbe.

- Most akkor érdekel a történet, vagy nem? – vetettem rá szikrázó pillantást, amire elhallgatott. – Szóval a tesóm azt mondta, hogy úgyse merek kimászni a fülkéből és kívülről lefújni valami festékkel, én meg persze kimásztam, és megcsináltam. A probléma csak az volt, hogy ezt mások is észrevették, és így kitiltottak rongálásért. Ennyi.

- Ha ezt nem te mondanád, akkor nem hinném el – vigyorodott el a mondanivalóm befejezése után. – Akkor megyünk oda? Nem hiszem, hogy a hét évvel ezelőtti eltiltás annyira sokat nyomna a latba.

- Miért akarsz ennyire odamenni?

- Mert még sose voltam.

Oké, ez egy kicsit letaglózó volt, de végtére is érthető, hiszen herceg volt, tehát ügyelni kellett a biztonságára, ami egy zsúfolt vidámparkban nem éppen a világ legegyszerűbb dolga.

- Rendben van – egyeztem bele. Úgy voltam vele, hogy ha ennyire akarja, akkor minek törjem le a lelkesedését, hiszen én ajánlottam fel neki a választási lehetőséget, az eltiltást meg majdcsak megoldom valahogy. – Mikor?

- Köszönöm - mosolyodott el hálásan, és ekkor nekikoccant a lába az enyémnek, ami csak egy pillanatig tartott ugyan, de mégis jóleső bizsergéssel töltött el. Hihetetlen, hogy egyetlen egy érintése milyen reakciót váltott ki belőlem, pedig alig ismertem. – Ha holnap este hétkor ott találkozunk, az megfelel?

Normál esetben anya biztos, kiképzést tartott volna, de Leo holnap estefelé fog hazaérkezni a vizsgájáról, ezért vele lesz elfoglalva. Az F.F.-be is be kellett volna nézni, hiszem egész héten nem voltam, de egy nap csúszás már nem hiszem, hogy sokat számított volna, sürgős ügy esetén meg úgyis hívnának.

- Meg – egyeztem bele az időpontba.

- Az király – vigyorodott el, és váratlanul megcsókolt.

Oké, kicsit hirtelen ért, de nincs jogom panaszra, ugyanis még jobb érzés volt, mint ami az emlékeimben élt, és őszintén szólva már nagyon vártam ezt a pillanatot.

Az ajkam egy nem túl romantikus, sőt elég morbid hasonlattal élve úgy tapadt az övére, mint dögkeselyűk a hullára. Az egész testemet elektromosság járta át, és mohón még többet akartam, csakhogy megszólalt a munkaidő végére előre beállított időzítő, ami megszakította az idilli pillanatot.

Magamban káromkodtam egy cifrát, és kinyomtam.

- Bocs, de nekem mennem kell – tápászkodtam fel kelletlenül. Egyáltalán nem volt kedvem anya fárasztó tréningjére menni, amikor Mattel csókolózhattam és beszélgethettem volna, de nem volt más választásom. Főleg azért nem, mert ha elmondtam volna neki ezt a Matt ügyet, akkor nem biztos, hogy túl jól fogadta volna. Persze lehet, hogy mégis, de nem volt kedvem kockáztatni. – Ezen a héten hétköznap időre haza kell érnem, mert múlt hétvégén rossz fát tettem a tűzre – magyaráztam ki magam egy titokzatoskodó mosollyal. Mondjuk nem is hazudtam nagyot, hiszen egy bizonyos szempontból nézve ez még az igazság is lehetne, hiszen anya nem örült a Viperás akciónak, és azóta kell részt vennem az általa irányított kiképzésen.

- Megértem. Most úgyis hamar haza kell érnem – állt fel ő is.

- Akkor holnap találkozunk – intettem, és felszálltam a deszkámra. Őrültem volna, ha csókkal búcsúzunk el egymástól, de az olyan nyálas volt, ráadásul hivatalosan még nem is randiztunk, tehát még nem jártunk együtt, de a mából kiindulva reményeim szerint ez nemsokára meg fog változni.

- Holnap – köszönt el egy olyan mosollyal, amitől majdnem elolvadtam, pedig én nem vagyok az a típus, akit egy srác ennyivel le tud venni a lábáról. Csak azzal nyugtatgattam magam, hogy Matt egyedi eset, hiszen nem dicsekvésből, csak egyszerű tényként mondva már jó néhány srác csapta nekem a szelet, akiket persze azonnal lekoptattam, és egyiküknél se éreztem semmit az égvilágon.

Elindultam a deszkámmal, és menet közben még visszafordultam egy pillanatra, amit egy szívdöglesztő mosollyal jutalmazott. Most legalább már tudtam, hogy mire koncentrálva fogom túlélni a kiképzés ma esti adagját.

Köszönöm a bétázást Kurenainak!