17. fejezet

- Leo gyanakszik – böktem ki végül azt, ami már azóta mardosott, amióta a bátyám visszatért az Anyabolygóra, és először beszéltem vele.

Akkor reggel már rutinosan azt a pillanatot választotta ki, amikor a legsebezhetőbb vagyok. Kihasználta, hogy még nem ébredtem fel teljesen, és így a képletes álarcom se volt tökéletes, amit persze ő azonnal észrevett.

Nem lett volna túl jó, ha rájön, hogy Képességhasználó vagyok, mivel az felvetett volna jó néhány kérdést, amiknek nem hiszem, hogy anya túlzottan örült volna. Csak egy lehetőségem volt arra, hogy csillapítsam a gyanúját, méghozzá az, ha tényleg elárulom neki az egyik titkomat. Gyakorlatilag három komolyabb dolog volt, amit nem árultam el neki. Az F.F., a Képességem és az, hogy már van barátom. Ezek közül a pasi ügy látszott a legbeáldozhatóbbnak, tehát ezt árultam el neki, de persze azt az aprócska részletet kifelejtettem, hogy az, akivel randizgatok nem más, mint a trónörökös.

Először azt hittem, hogy sikeresen átvertem Leót, de aztán nagyot csalódtam, ugyanis a bátyám rájött, hogy valami még mindig nem kóser, aminek biztosan az az átkozott Képesség volt az oka. Ennek ellenére makacsul tartottam ’a nagy titok az, hogy pasim van’ állításhoz, amit ő nem igazán vett be, de mivel tanulnia kellett, így hétköznap elég gyakran megesett, hogy nem tudott hazajönni. Azok az idő voltak azok, amikor magamban rendeztem a soraimat, és így sikeresen vissza tudtam verni a következő támadássorozatot.

Mondhatjuk, hogy a mi kis magánháborúnk így holtpontra jutott, de ettől még nem pihenhettem, és a Mattel tervezett második randim előtt két nappal úgy döntöttem, hogy jobban járok, ha kitálalok anyának. Korábban azért nem tettem meg, mert úgy gondoltam, hogy egyedül is boldogulok, de Leo ostroma annyira kitartó volt, hogy be kellett látnom, nem árt egy kis segítség.

- Csalódnék is benne, ha nem így lenne – válaszolta anya, majd mentálisan nagyobb nyomást gyakorolt az egyik fegyverre, amit magam előtt lebegtettem.

Amennyire csak az erőmből telt, ellenálltam, aminek az lett a következménye, hogy ő csak még erősebben nyomta, de ez nem zavart túlzottan, mivel már hozzászoktam a korábbi edzéseken.

- Jó, de esetleg nem akarsz tenni valamit ellene?

- Bármit tennék, csak még jobban megerősíteném a gyanúját. Az egyetlen, amit tehetek az, hogy nem csinálok semmit.

- Neked könnyű, nem belőled akarja kiszedni a titkodat egy elszánt Választott testőr tanítvány – morogtam, miközben megpróbáltam lerázni anya szorítását a fegyverekről, mivel kezdett egyre nehezebbé válni a lebegtetésük.

- Voltam már ilyen helyzetben – mosolyodott el szomorkásan anya, mint mindig, amikor apáról beszélt, tehát nem esett nehezemre kitalálni, hogy ezúttal is róla volt szó. – Végül nem szedte ki belőlem, de szerintem mindvégig sejtette – látszott rajta, hogy nem mondott el mindent, de tapasztalatból tudtam, hogy jobb nem erőltetni a témát.

- Apa miatt hagytál fel a Fehér Harcosi tevékenységeddel? – kérdeztem halkan.

- Igen. Beleszerettem, és aztán terhes lettem, szóval ha akartam volna, se csinálhattam volna tovább.

- Sose gondoltál rá, hogy folytasd?

- Inkább átadom a stafétabotot a következő generációnak – tért ki a válasz elől, azzal hirtelen kitépte az elmém szorításából a tárgyakat. Akármennyire igyekeztem, nem tudtam megakadályozni abban, hogy letegye őket a földre, pedig ez lett volna a feladatom.

Utáltam, amikor ezt csinálta anya. Elvetett valami morzsácskát apáról vagy a múltjáról, ami mindig elvonta a figyelmemet, és így már meg se kellett erőltetnie magát, hogy megint ő nyerjen. Ennek ellenére valamennyire örültem ezeknek az apró daraboknak, mert így lassan, de biztosan kezdett összeállni a kép anya múltjáról. Mondjuk, még ezzel együtt is sokkal nagyobb volt a sötétség, mint a világosság.

- Tizenöt perc harminchét másodperc – pillantott anya a stopperórájára. – Új rekord. Most már készen állsz.

- Mégis mire? – kaptam fel a fejemet. Elégedettséggel töltött el, hogy ilyen rövid idő alatt ennyit javultam, de ettől függetlenül ez a most már készen állsz eléggé baljósan hangzott.

- Természetesen arra, hogy élesben használd a Képességet.

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne – tiltakoztam kapásból. Bármennyire is gyorsan haladtam, attól a Képesség még csak három hete se jelentkezett nálam. Szerintem ennyi idő alatt nem lehet biztos tudást megalapozni, ami vészhelyzetben is megmarad.

- De hát miért nem? Ugyanolyan lesz, mint az F.F.-es küldetéseid, csak most a Képességet is használni fogod.

- Szerintem akkor is korai – tiltakoztam, mivel ennyi intenzív edzés után más se hiányzott, mint egy veszélyes bevetés. Ez még az én adrenalin igényes életemnek is túl sok lett volna. Az F.F.-et, a sulit, az edzéseket és Leo szimatolását több mint elégnek tartottam egyszerre.

- A probléma csak az, hogy én vagyok az edző, és ha én azt mondom, hogy készen állsz használni, amit tanítottam neked, akkor az úgy is van – vette fel anya a kemény edző tekintetét, ami őszintén bevallva elég fenyegetően nézett ki. Még egy őrjöngő oroszláncsorda is elnémult volna a láttára.

- Legyen – adtam meg magamat sóhajtva. Még nekem is sikerült felmérnem, hogy nem érdemes folytatni a csatát, mivel az már azelőtt elveszett, hogy igazán megkezdődött volna. – Mire gondoltál?

- Nem lesz nehéz – mondta anya megnyugtatónak szánt mosoly kíséretében, de valamiért ez nem jött be, és rossz előérzet kerített a hatalmába. – Csak meg kell akadályozni néhány gazfickót, nehogy ellopjanak valamit.

***

Nem kenyerem a panaszkodást, mert azt csak a nyafogós cicababák szokták, amikor letörik a körmük, szóval csak abszolúte egyszerű tényként közlöm, hogy ez annyira jellemző. Természetesen negatív értelemben, de ezt a panaszkodás szóbahozásából is ki lehetett volna találni.

Mostanában többször is elgondolkoztam rajta, hogy mi lett volna, ha csak egy cseppet normálisabb családba születek. Még a mestertolvajok felfogása is átlagos számba megy anya nem lesz nehéz kijelentéseihez képest.

Az történt ugyanis, hogy azok a szimpla gazfickók történetesen az Anyabolygói Fővárosi Főmúzeumba akartak betörni, ahol a királyi palota kivételével a legértékesebb dolgokat tartották az ismert galaxisunkban. Na, nekem oda kellett volna bejutnom, és elkapni a tolvajokat.

Teljesen érthető okokból ehhez nem igazán fűlött a fogam, mivel ha elkapnak, akkor aztán sose magyarázom ki magamat. Éppen ezért vetettem fel anyának, hogy mi lenne, ha a titokzatos helyről jött fülest - amit egyénként anya nem volt hajlandó elárulni, hogy kitől jött -, továbbjuttatnánk a zsaruknak, és így minden meg lenne oldva.

Amilyen mázlim van, anya zsigerből rávágta, hogy most nem az a lényeg, hogy a rablókat elkapják, hanem hogy élesben felmérje az én Képességhasználatomat. Megmondom őszintén, nagyon ki voltam akadva, főleg azért, mert gyakorlatilag semmi felkészülési időt nem hagyott. Csütörtök este közölte, hogy mi lesz a feladat, és most pénteken nyolckor már itt támasztottam a falat a múzeumtól nem messze, és megpróbáltam kitalálni valamit.

Az ugye tiszta sor, hogy vannak őrök, poloskák, kamerák, lézerhálók és még sok minden más, szóval a létező legmodernebb biztonsági rendszer. Ez azt jelenti, hogy szinte lehetetlen észrevétlenül bejutni, hacsak nincs valamilyen belső embered, ami ugyebár nekem nincs, de a betörőknek biztosan van. Ez azt jelenti, hogy valahol szabotálni fogják a biztonsági rendszert ezzel vakfoltot hagyva. Nekem csupán csak annyi volt a dolgom, hogy kitaláljam, hol, és akkor belóghattam volna a Képességet használva a betörők mögött.

Ezzel a tervvel csak egy probléma volt, méghozzá az, hogy nem voltam biztos abban, hogy képes vagyok-e eltűnni úgy, ahogy anya tette, amikor a Viperák főhadiszállására követett. Persze az apától örökölt különlegesség egy részének, tehát a rejtőzésnek hála elviekben meg se kottyanhatott volna. Elviekben. Gyakorlatilag anyán kívül még senkin nem próbáltam, és rajta nem igazán lehetett tesztelni, mivel iszonyú erős volt, és nagyon ritka trükköket ismert. Ez tehát azt jelentette, hogy az első igazi tesztet mély vízbe dobva kell elvégeznem.

Egyedül csak az vigasztalt valamennyire, hogy anya biztos, hogy figyel valahonnan, és ha nagyon nagy gáz lesz, akkor csak közbelép. Legalábbis szívből reméltem, hogy így lesz, de tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nem támaszkodhatok erre a tudatra, mivel ha megteszem, akkor nem hozok ki mindent magamból. A nem teljes erőfeszítésnek hiba, a hibának kudarc, a kudarcnak pedig még keményebb edzés lesz az eredménye, amit ugyebár nagyon, de nagyon nem akartam.

Végül arra jutottam, hogyha már egyszer a Képességhasználatom szintjét mérjük fel éles helyzetben, akkor tökéletesen a Képességre fogok támaszkodni. A legrosszabb esetben nem jön össze, és akkor én megpróbáltam alapon hazamehetek.

Elővettem a múzeum rajzlap nagyságú alaprajzát, és a bal tenyeremre fektettem, míg a jobb kezemet a lap fölé helyeztem, majd behunytam a szememet. Elég hülyén éreztem magam, ahogy ott álltam egy sikátorban a kezemen egy lappal, de ez segíthetett a helyzetemen, tehát kénytelen voltam elviselni.

Az anya által megtanított módon kinyúltam az elmémmel. Őszintén szólva még mindig nagyon fura volt, hogy ezt meg tudtam tenni, de ez szerencsére nem befolyásolta a végeredményt. Éreztem, ahogy a jobb kezem magától megmozdul, és amikor megállapodott, kinyitottam a szemem.

A mutatóujjam az egyik dél felőli hátsóbejárat vonalán nyugodott. Ez azt jelentette, hogy a bűnözők ott fognak behatolni. Pontosabban csak akkor jelentette ezt, ha nem szúrtam el valamit, ami igazából könnyen meglehet, tekintve a gyakorlatom nagyságát. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy hallgatok a Képességre, mivel jobb ötletem úgysem volt.

Zsebre dugtam a kezem, és a fejemre húztam a pulóverem csuklyáját, majd szépen komótosan elsétáltam az elviekben megfelelő bejárathoz legközelebb eső utca kijáratához. Azért nem siettem, mivel számításaim szerint épeszű rabló tizenegy előtt biztosan nem lép akcióba. Ez teljesen egyértelmű dolog, ráadásul személyes tapasztalat is, ugyanis ha F.F.-es ügyekben belopóztam valahová, én se cselekedtem hamarabb. Jó, néhányszor igen, de az nagyon extra helyzet volt, és egy múzeumba való betörés egyáltalán nem számít annak. Az a tolvajok között totál szimpla munka.

Most jött az a rész, amit a legjobban utálok. A várakozás.

Olyan szemétség, hogy három héten belül kétszer is át kell élnem ilyesmit. Háromszor, ha Matt késését is beleszámoljuk, de az más eset, mert akkor elfoglalhattam magamat mással. Most meg bezzeg figyelnem kellett, hiszen az is lehetett, hogy ezek a betörők agyalágyultak, és nem követik az íratlan szabályokat, hanem hamarabb jönnek.

Végül igazam lett, ugyanis a múzeum a Képesség által meghatározott ajtaja féltizenkettőkor kinyílt, és egy férfi lépett ki rajta, akinek a gyér világításnak hála nem tudtam kivenni az arcát. A fickó megállt az ajtó mellett, és cigizni kezdett. El kellett ismernem, hogy ez egész jó ürügy arra, hogy kint legyen, és megvárja a bűntársait.

Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy a rablók nem sokára ott lesznek, tehát ideje volt cselekednem. Igazából közel sem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog, amit terveztem. Egyébként a tervem konkrétan annyiból állt, hogy eltűnök a Képesség segítségével, és lazán besétálok a rablók után. Ebben csak az volt a bökkenő, hogy nem olyan egyszerű eltüntetni magamat a szemek és más Képességhasználók elől egyszerre. Csak reménykedni tudtam, hogy a tolvajok között egy Képességhasználó sincs, vagy ha van, akkor az nem erős.

Mindenesetre kisöpörtem a fejemből a kétségeimet, és az anya által tanított módon beburkoltam magam a láthatatlanság köpenyével. Oké, ez elég idiótán hangzik, de így könnyebb volt elképzelni és végrehajtani a feladatot.

Amikor éreztem, hogy valami megváltozott, macskaléptekkel elindultam egyenesen a múzeum bejárata felé. Arra külön odafigyeltem, hogy a cigiző férfi látószögén belül közeledjek, hogy leteszteljem, sikerült-e rendesen elrejtenem magam. A fickó üres tekintetéből ítélve igen, ugyanis még akkor se reagált semmit, amikor egyenesen a képe elé álltam. Ettől határozottan nagy kő esett le a szívemről, és immár megkönnyebbülten várakoztam a dohányzó emberke mellett. Igaz, hogy utáltam a ciginek még a szagát is, de a sikerélménynek hála most még ezt is képes voltam elviselni.

Szakadatlan koncentrációval fenntartottam az álcámat, és közben rájöttem, hogy ez nem is olyan nehéz, ha egy erős Képességhasználó, vagyis anya nem próbál megakadályozni benne. Gyakorlatilag nem is éreztem semmi változást az energiaszintemben az első és a tízedik percet követő láthatatlanság után se.

Negyedóra múlva végre feltűnt két ember alakja, akik minden kétséget kizáróan felém, és a szakadatlanul dohányzó férfi felé igyekeztek. A láttukra ugrásra készre megfeszítettem az izmaimat, és még sokkal jobban megpróbáltam elrejteni magamat, mivel nem tudhattam, hogy azok ketten Képességhasználók-e.

Amikor a feltételezett betörők elém értek, nem csillant felismerés a szemükben, aminek a láttán majdnem hangosan felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, de szerencsére még időben észbe kaptam, és visszatartottam.

Egyenesen beleláttam a két újonnan érkezett arcába, és néhány másodperc alatt megállapítottam, hogy egy speciális, az emberi arcra tökéletesen rátapadó, és a vonásokat megváltoztató maszkot viseltek. Erre onnan jöttem rá, hogy mindkettejük arca szokatlanul kifejezéstelen és tökéletesen semmi volt. Természetesen ezt csak az tudja megállapítani, aki már többször is találkozott ilyesmivel, de az se minden egyes alkalommal. Az átlagos emberek meg legtöbbször észre se veszik, hogy furcsa valami azon az emberen, akivel mondjuk órák hosszat beszélgettek, pedig az elváltoztató maszkot viselt.

Abból, hogy ilyen speciális, és nagyon drága, plusz nehezen megszerezhető maszkot viseltek, könnyen levontam a következtetést, hogy ezek a tolvajok bizony profik. Mondjuk ezt már korábban is gondoltam, mivel a kezdők nem igazán az Anyabolygói Fővárosi Múzeumot szokták kiszemelni célpontnak.

- Menjünk – adta ki azonnal a parancsot az egyik újonnan érkezett. A cigiző erre szótlanul bólintott, eldobta a csikket, majd rátaposott, és csak ezután nyitotta ki az ajtót.

Csak amikor követtem őket befelé, akkor tudatosult bennem, hogy ezek az emberek sima szemüvegnek álcázott, de igazából infravörös szemüveget viseltek. Áldottam a sorsot, amiért a Képességre támaszkodtam, és nem a láthatatlanná tévő ruhát választottam, mivel ellenkező esetben már régen észrevettek volna.

Miközben elmélkedtem, természetesen olyan halkan követtem a rablókat a személyzeti folyosón, amennyire csak tudtam. A gondolataim meg persze egy picit elkalandoztak, mivel a környezetem nem igazán foglalkoztatott. Ennek az lett az eredménye, hogy majdnem beleütköztem a hirtelen megálló tolvajokba, de szerencsére kapcsoltam, és sikerült még időben lefékeznem.

- A társainkon kívül az összes őr mély álomba merült – közölte a korábban cigiző pasi. – A számítógépeket átprogramoztam, tehát nem fogják észlelni, amikor kikapcsolom a lézereket és a kamerákat.

Visszaszívom, hogy ezek a fickók profik. Ez már a vérprofi szint, ráadásul valószínűleg már nagyon régen készülhettek erre, ha több beépített emberük is volt. Ennek ellenére nem látszott komolyabb feladatnak lekamerázni, ahogy megpróbálnak elemelni néhány értékes cuccot, aztán pedig leütni, és megkötözni őket. Ha nem látnak, akkor nem is tudnak védekezni ellenem. Ezután pedig csak be kellett indítanom valahogy a múzeum riasztóját, és utána mehettem haza.

Tökéletesen meg voltam elégedve az egyszerű, ámde annál jobb, és kevés hibalehetőséget tartalmazó tervemmel. A probléma csak az volt, hogy a tapasztalataimból ott volt az az érzés, hogy nem fog minden ilyen egyszerűen menni, és valami úgyis közbejön majd.

A férfiak a rövid közlés után tovább indultak, és én ugyanúgy szorosan ott haladtam a nyomukban, mint eddig. A különbség csak az volt, hogy ezúttal minden idegszálammal odakoncentráltam, hogyha félresikerül valami, az ne az én hibám legyen.

Amikor a lézersugarakkal védett részhez értünk, a mini tolvajcsapat csak addig toppant meg, amíg a korábban cigiző meg nem nyomott egy gombot egy a zsebéből elővett távirányítón, majd haladt is tovább.

Egy csomó termen haladtunk keresztül, ahol ezerféle műtárgyak voltak elhelyezve, de a bűnözőkhöz hasonlóan én se fordítottam rájuk különösebben nagy figyelmet.

Amikor újra megálltak, még én is tisztában voltam azzal, hogy a legértékesebb dolgok terme előtt vagyunk, pedig én messze elkerültem a múzeumokat. Na, jó a fegyvermúzeumok kivételt képeznek.

- Ide már nektek kell bejutnotok. Nekem ehhez a helyhez már nincs hozzáférésem – mondta a cigi szagú, és hátrébb húzódott, hogy teret engedjen a két maszkot viselőnek, majd amikor látta, hogy azok remekül boldogulnak, elment.

Ekkor döntöttem úgy, hogy ideje a videó készítésnek, és néhány hangtalan gombnyomással felvételre állítottam a személyi hívómba épített kamerát. Felvettem, ahogy a két férfi villámsebesen mozgó ujjakkal feltörte az ajtó biztonsági rendszert. Mindössze két perc kellett hozzá, ami tekintve, hogy hol voltunk éppen elég komoly eredménynek számított.

- Te hozod az ékszereket, enyém a többi – utasította az egyik pasi a másikat, legnagyobb megelégedésemre. Ezt aztán soha nem fogják tudni kimagyarázni.

Néhány percig kameráztam, ahogy egyesével feltörik a különböző tárgyaknak kialakított biztonsági záras tartót, majd úgy döntöttem, hogy ennyi bizonyíték bőven elég lesz, és leállítottam a felvételt.

Kivártam azt a pillanatot, amikor a két bűnöző a lehető legközelebb került egymáshoz, és egy erőteljes tarkón csapással leterítettem az egyiket. A másik se járt jobban, mivel nem vártam addig, hogy a társa összerogyjon, hanem őt is ugyanolyan módon leterítettem.

Ezután megmotoztam őket, és a ruhájukon kívül mindent elvettem tőlük, s biztonságos távolságra helyeztem, hogyha esetleg fel találnának ébredni, akkor ne tudják megszerezni a cuccaikat. Mondjuk, ha Képességhasználók, amit kétlek, akkor ezzel nem megyek semmire.

Ezt követően elbénáztam azzal, hogy egymásnak háttal ültessem, majd megkötözzem őket, de végül ez is sikerült. Már csak az volt hátra, hogy az eseményekről készült videót kiírjam egy adatkártyára, de ez csak úgy kábé tíz másodpercet vett igénybe.

Amikor a személyi hívóm elkészült a kiírással, elégedetten helyeztem az adatkártyát a gúzsba kötött rablók mögötti tartóra.

Elégedetten állapítottam meg, hogy minden a terv szerint ment, és korábban csak pesszimista voltam. Magabiztos léptekkel elindultam tehát az ajtó felé, amikor hirtelen apró zaj ütötte meg a fülemet, amire azonnal megtorpantam.

Hallgatózni kezdtem, és csak néhány pillanattal később jutott eszembe, hogy a Képességet is használhatnám. Úgy látszik, hogy ennek még rögzülnie kellett.

Behunytam a szeme, mivel még szükségem volt ehhez a koncentrációhoz, és kinyúltam az elmémmel. Nem kellett messzire nyújtózkodnom, ugyanis úgy száz méteren belül minden irányból embereket érzékeltem. Mivel az érzékeim még nem forrtak ki eléggé, így nem tudtam megállapítani, hogy pontosan hányan is lehettek, de annyit sikerült, hogy nagyon sokan voltak.

Nem kellett nagy észnek lenni hozzá, hogy rájöjjek, körülöttem mindenfelé zsaruk vannak, sőt még valami állat jelenlétét is éreztem. Nem melengette meg a szívemet különösebben ez a gondolat, mivel ha elkapnak itt, akkor elég nehezen tudnám kimagyarázni magamat.

Az első dolgom a felfedezés után az volt, hogy eleresztettem egy jó hosszú, de halk szitokáradatot. Ennek hála sikerült annyira összeszednem a gondolataimat, hogy valami tervet kovácsolhassak.

Választhattam volna azt a megoldást, hogy itt maradok láthatatlanul, de ez túl rizikósnak tűnt, mivel a rendőrök között több Képességhasználónak is kellett lennie, ráadásul ki tudja, hogy milyen spéci kütyüik voltak, plusz még az is megeshetett, hogy az állat, amit megéreztem rendőrkutya, és ki tudna szagolni. Egyszerűen nem éreztem elég felkészültnek magamat, ahhoz hogy tovább meglapuljak, ráadásul hogy őszinték legyünk, nem bírtam túlzottan a pattanásig feszült várakozást.

A probléma csak az volt, hogy nagyobb szellőzőnyílás nem lévén az egyetlen megmaradt lehetőségem az ablak volt. Ez nem tűnt valami vonzó megoldásnak, de még ez is jobb volt annál a lehetőségnél, hogy esetleg elkapjanak.

Vettem egy mély levegőt, majd elővettem egy tapadókorong méretű bombát, amit egyenesen a legközelebbi ablaknak dobtam. Az extraerős üveg egy pillanattal később több ezer apró darabra hullott, és csörömpölve földet ért.

Innen már nem volt visszaút, mivel ezzel a tettemmel egyértelműen tájékoztattam a zsarukat a jelenlétemről, ezért most már nem is gondolkoztam, hanem láthatatlanul kivetettem magam az ablakon.

Még el se kezdtem zuhanni, amikor kinyúltam a Képességért, és az elmémmel olyan erősen kapaszkodtam bele, mint eddig soha.

Néhány ijesztő másodpercig zuhantam, mire sikerült annyira összeszedni magam, hogy lassítani tudjam a szabadesést. Ezután sikerült megállítanom, és a levegőben lebegve meglöktem magam, és elindultam arra, amerre a deszkámat hagytam.

Hatalmas erőfeszítésbe telt egyszerre feltartani a láthatatlanságot, és a levegőben mozogni. Száz méter megtétele után már éreztem, ahogy izzadságcseppek csorognak le a homlokomról, de a földre nem ereszkedhettem le, mert a késői idő ellenére túl sok volt ott a rendőr, az újságíró és a bámészkodó. A vége fele már a kezemet is használtam segítségül, mivel ezt elég nagy vészhelyzetnek ítéltem meg a plusz segítséghez.

Amikor végre elértem a megfelelő sikátort, megkönnyebbülten ereszkedtem le a földre, és amint megbizonyosodtam róla, hogy senki nem láthat elengedtem a Képességet, az az megszüntettem a láthatatlanságot. Azután megkönnyebbülten rogytam le a kövezetre, és vártam, hogy visszatérjen annyira az erőm, hogy fel tudjak állni.

- Remek voltál – jelent meg hirtelen a szemem előtt anya. – Még a levitáció is ment segítség nélkül.

Ezt totál úgy mondta, mintha számított volna arra, hogy levitálnom kell, ami csak úgy volt lehetséges, ha ő hívta ki a zsarukat. Ettől szörnyen dühös lettem, és azonnal sikerült felpattannom.

- Komolyan te hívtad ki őket?! – keltem ki magamból dühösen. – Meg is halhattam, vagy lelepleződhettem volna.

- Végig ott voltam a közeledben. Nem eshetett semmi bajod.

- Te sem vagy tévedhetetlen! – ordítottam rá, de láthatóan semmit nem gyakoroltak rá a haragtól vezérelve kiejtett szavaim.

- Ezt pontosan tudom, de ezúttal nem tévedtem. Különben meg a próbának elég nehéznek kellett lennie ahhoz, hogy lássam, készen állsz-e.

Olyan idegesítő volt, hogy anya higgadtságának hála én is ilyen hamar kezdtem megnyugodni, ráadásul a titokzatos szavai miatt a maradék méreg helyét átvette a kíváncsiság. Olyan mocsokság volt, hogy én még dühös lettem volna, erre meg egy csapásra elszállt a dühöm.

- Akkor mire is állok készen?

- Arra, hogy saját fénykardod legyen. A következő hét végén megszerzed a kristályt – közölte, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, majd hátat fordított nekem, és elindult. – Van még valami – fordult vissza.

- Mi az? – kérdeztem szórakozottan, miközben még mindig az előző két mondatát emésztettem. Hihetetlennek tűnt, hogy ennyire rövid idő alatt eljussak arra a szintre, hogy saját fénykardom legyen.

- Továbbképzésre kell mennem a hétvégén, és csak hétfőn jövök haza. A hűtőre rakok ki bevásárló listát, és légy szíves takaríts ki otthon – mondta, és meg se várva a válaszomat eltűnt a szemem elől.

Úgy konkrétan fogalmam se volt róla, hogy egy annyira extrém téma után, mint az, hogy saját fénykardom lesz, hogyan tudott a takarítással foglalkozni, de hát ez volt anya. Azok után, hogy kiderült, ő a Fehér Harcos, és kihívta rám a zsarukat, csakhogy nehezítse a próbámat már semmin se tudtam meglepődni vele kapcsolatban.

Interjú Nairivel

Ezt a százkérdéses tesztet itt találhatjátok meg:
http://limoagymenesei.blogspot.com/

16. fejezet

Jobb dolgom nem lévén karomat a fejem alá téve háttal feküdtem a Markkal együtt használt apró kétszemélyes kabinban a számomra kijelölt ágyon, és meredtem bámultam a plafont. Szívesen fókuszáltam volna egy pontra, de nem tudtam, mivel az egész mennyezet tükörsima volt, és egyik része se különbözött a másiktól. Az egész hely sterilebb volt, mint egy korház, ami így két hét utazás után zavart egy kicsit, mivel eddig huzamosabb ideig sose vett körül patyolattisztaság, ami érthető volt, hiszen Leával éltem egy lakásban, ráadásul engem se zavart túlzottan, ha egy kis egészséges kupi vett körül.

Mark a másik ágyon ült egyenes testtartással, és be nem állt a szája. Annak ellenére, hogy már két hete össze voltunk zárva, még mindig nem sikerült annyira leengednie, hogy hozzám hasonlóan csak feküdjön az ágyán, mivel szerinte illetlenség más jelenlétében ezt tenni. Na, emiatt ez elve miatt a Harminckettesre utazásunk első néhány napján komoly erőfeszítésembe telt, hogy rávegyem, hogy a jelenlétemben aludjon, sőt első alkalommal még át is kellett vernem azzal, hogy a vízébe altatóport szórtam, de nem hagyhattam, hogy egész éjszaka seprűnyél egyenesen üljön az ágya szélén, mert tőle még ez is kitelt volna.

Nagyon furcsa, hogy ennyire tartotta magát az apja által belévert szabályokhoz, amikor a beszélgetéseinkből azt vettem ki, hogy Mr. Marts nem foglalkozott túlzottan sokat a fiával, a szeretetét pedig pláne nem mutatta ki. Talán az állhatott Mark viselkedésének a hátterében, hogy azzal akarta kiérdemelni az apja szeretetét, hogy tartotta magát az általa előírt szabályokhoz.

Elég szomorú volt, hogy valaki így akarta kiérdemelni a szülei szeretetét, és sajnáltam is szerencsétlen srácot, mivel sokkal kevesebb boldogságban lehetett része a milliárdos ősivel, mint nekem a közepes megélhetésű családommal, még úgy is, hogy az én apám már több mint tíz éve meghalt.

- Szerinted miért nem mutathattuk meg Owen mesternek az általunk megszerzett kristályt? – kérdezte Mark az elmúlt egy héten legalább századszorra.

Valamiért nem tudott leszállni erről a témáról, aminek valószínűleg az lehetett az oka, hogy meglepő módon ő is sikeresen végrehajtotta a vizsgát, amit a hatalmas vihar miatt az évfolyam több mint a fele nem mondhatott el magáról. Az történt ugyanis, hogy a vihar, ami miatt lementem abba a szakadékba nemhogy gyengült volna, hanem egyre erősödött, és ezért az űrhajó mindenkit felszedett, mivel a Harminckettes a kristályokon kívül arról volt híres, hogyha az ég és a szél egyszer rákezdi, akkor azt hetekig nem hagyja abba.

- Az lehet az oka, hogy őt csak az érdekli, hogy megszereztük-e, amiről egy speciális röntgennel meg is bizonyosodtak, és a kristály színe miatt nem igazán izgatja magát, mivel az önmagában nem számít semmit, hanem csak megmutatja, hogy a tulajdonosa mire lehetne képes. Addig különben se mész semmire a kristállyal, amíg meg nem építed a kardodat – fejtettem ki az elméletemet századgyára is, de azért el kellett ismernem, hogy már az én türelmem is fogyóban volt, viszont eddig sikeresen megtartottam a hidegvéremet, mivel nem akartam megbántani a kimagaslóan érzékeny lelkű Markot.

- Hihetetlen, hogy nekem citromsárga lett – mondta el a kristálya színét, mint mindig, amikor szóba került a téma.

Örültem az örömének, mivel ez azt jelentette, hogy tényleg megérdemelte, hogy Választott testőr tanítvány legyen, hiszen ez a szín nem tartozott a leggyakoribbak közé, de zavart, hogy ezt ennyiszer elismételte. Ismertem annyira, hogy tudjam, ezt nem felvágásból hozta fel olyan sokszor, de akkor is zavaró volt.

- Neked milyen színű lett? – kérdezte meg sokadik alkalommal is, pedig már rájöhetett volna, hogy úgyse fogom elárulni. Megpróbálta ugyan néhányszor trükköt alkalmazva kiszedni belőlem, de azok csak ügyetlen próbálkozásoknak tűntek, hiszen Lea mellett nőttem fel. Azt hiszem, hogy ez mindent elmondott arról, hogy Marknak mennyi esélye volt arra, hogy elszóljam magam.

- Majd megtudod, ha kész lesz a kardom.

Nem tudom, mi jött rám, amikor elhatároztam, hogy nem árulom el senkinek a kristályom színét. Talán az lehetett az oka, hogyha a fénykardom használatakor derül ki, hogy a penge zöld, akkor az sokkal nagyobb hatást kelt, meg az is benne volt a pakliban, hogy nem akartam kérkedni, márpedig ha Marknak megmondtam volna, akkor biztos, hogy rövidesen mindenki megtudta volna, mivel a srác azzal ellensúlyozta a félénkségét, hogy folyamatosan beszélt körülbelül mindenről, ami csak létezett.

- Egy óra múlva leszállunk az Anyabolygó fővárosának űrkikötőjében. Mindenki készítse össze a holmiját, és menjen a gyülekezőterembe! – szólalt meg a rejtett hangszórón keresztül Owen mester.

Hálás voltam ezért a bejelentésért, mivel ez elejét vette Mark további kérdezősködésének, és azt is jelentette egyben, hogy az unalmas űrutazás végre a végéhez közeledett. Nem mintha bármi bajom lett volna Mark társaságával, mivel semmi problémám nem volt a fiúval, de ő egyszerűen nem olyan típus volt, aki előtt képes lettem volna megnyílni, szóval bármennyire is sajnáltam szegényt, amiért olyan sokan kiközösítették a testsúlya miatt, tudtam, hogy sosem leszünk igazán jó barátok. Negyed év ismeretség alatt azt hiszem, hogy senki nem állíthatta rólam, hogy csak az előítéletek beszéltek belőlem.

- Akkor menjünk – élénkültem fel.

Felpattantam, és a vállamra kaptam az előre elkészített sporttáskámat, majd megvártam, amíg Mark magához vette a több tonnásnak látszó márkás bőröndjét. Új, lebegő típusú volt, szóval nem okozott túl nagy erőfeszítést a cipelése, ami megmagyarázta azt, hogy Mark hogyan tudta vinni, de a sporttáska akkor is praktikusabb megoldásnak tűnt.

Energikus léptekkel haladtam át a hajó steril folyosóin, majd elsőként érkeztem meg a gyülekezőterembe Markkal a nyomomban. Nekidőltem a falnak, és vártam. Nem kellett sokáig, ugyanis utánunk nem sokkal el kezdtek szállingózni a többiek, majd fél óra múlva már mind a tizenöten a teremben tartózkodtunk.

Nem sokkal később Owen mester is megérkezett a Választott testőr egyenruhájában. Az arca, mint mindig, most is komor volt, és egy csepp jóindulatot se lehetett leolvasni róla. Igazából ő volt a legkevésbé szimpatikus tanárom, és ő se kedvelt túlzottan, de ez nem számított semmit, amíg engem is ugyanúgy tanított, mint a többieket.

- Azok, akik elbukták a vizsgát, félévkor újra próbálkozhatnak. Akik nem, azoknak a félévi vizsgára el kell készülniük a fénykardjukkal, amihez se én, se egyetlen másik Választott testőr se fog segítséget nyújtani, mivel a fegyverük elkészítése a maguk dolga. Landolás után mindenki mehet, amerre akar, és majd hétfőn a megszokott időben jelenjenek meg a reggeli edzésen.

Az biztos, hogy nem eresztette bő lére a mondanivalóját, ami Mark társasága után felüdülésnek tűnt volna, ha Owen mester nem vágott volna olyan képet, mint aki citromba harapott, és a hangja nem lett volna teljesen érzéketlen.

Körülbelül húsz perc múlva az űrhajó zökkenőmentesen landolt, majd nem sokára a rámpa is kinyílt, és körülbelül a középmezőnyben hagytam el az űrhajót.

Jó volt végre szilárd talajt érezni a lábam alatt. Na, nem mintha bármi bajom lett volna az űrhajókkal, de a két hetes utazás, és mondjuk egy űrvadász vezetése teljesen más lapra tartozott. Ráadásul hiányzott már a száguldás, meg persze anya főztje is, mivel az űrhajón a koszt enyhén szólva borzalmas volt.

Mivel az űrhajónk nem civilszállító volt, hanem hivatalosan a Választott testőrökhöz tartozott, ezért megúsztuk a biztonsági ellenőrzést, és így néhány perccel később már kint állam a dokk előtt, és a légsiklónkat kerestem a szememmel, mivel anya a tiltakozásom ellenére megígérte, hogy mindenképpen kijön értem.

Néhány pillanattal később fel is fedeztem a kissé piszkos, és régi légsiklónkat, aminek anya mosolyogva nekitámaszkodott, majd azonnal el is indultam felé.

- Örülök, hogy épségben hazaértél – ölelt meg anya szorosan, mintha még mindig az a nyolc éves kisfiú lettem volna, aki hazaérkezett a nyári táborból.

- Én is – bontakoztam ki mosolyogva az öleléséből. – Vezethetek? – kérdeztem, mielőtt elkezdhetett volna kérdésekkel ostromolni, mivel nem nagyon volt kedve az utca közepén beszámolni a vizsga minden egyes apró részletéről.

- Persze. Itt a kulcs – nyomta a kezembe az apró elektronikus kártyát, majd beült az anyósülésre.

Én is beszálltam, majd elindítottam a légsiklót, és kilavíroztam a forgalmas űrkikötőből a csak egy kicsivel kevésbé forgalmas városba. Jó érzés volt újra vezetni, de azért a légdeszkám jobban hiányzott, mivel azzal sokkal gyorsabb volt a közlekedés, ugyanis deszkával simán ki lehetett kerülni a dugókat, míg a légsiklóról sajnos nem lehetett elmondani ugyanezt.

- Átmentél a vizsgán? – vágott bele anya a közepébe.

- Igen – válaszoltam vidáman. – Minden remekül ment azon kívül, hogy kitört egy vihar, ami elmosta jó néhány csoporttársam esélyét, de én szerencsére addigra megszereztem a kristályomat.

- Milyen színű lett? – csillant fel kíváncsian anya szeme. Most tisztára olyan volt, mint Lea, amikor nagyon felkeltette valami az érdeklődését.

- Titok – pillantottam rá mosolyogva egy pillanatra, majd újra az útra tereltem a figyelmemet, nehogy balesetet okozzak.

Éreztem, hogy anya egy ideig szótlanul fürkészte az arcomat, hogy komolyan gondolom-e, hogy nem árulom el, amit mondtam, majd nyilvánvalóan arra a következtetésre jutott, hogy igen, mivel nem erőltette tovább a témát.

- Rendben van, de a kész kardot az elsők között szeretném látni.

- Megegyeztünk – vigyorodtam el hálásan.

- Milyen volt az út?

- Hosszú és unalmas, de legalább végre ki tudtam pihenni magamat az eddigi kemény edzések után – válaszoltam, majd hirtelen eszembe jutott az a rossz érzés, amit azelőtt éreztem mielőtt kiugrottam volna az űrhajóból a Harminckettes bolygónál. Logikus volt, hogy Leának mégse esett semmi baja, mivel nem hiszem, hogy akkor anya így fogadott volna, de úgy gondoltam, hogy azzal nem ártok senkinek, ha rákérdezek.

- Lea jól van?

- Remekül, de honnan jött ez a hirtelen érdeklődés a húgod egészsége felől? – fogott gyanút anya azonnal, hogy ez nemcsak egy spontán jött kérdés volt. Gondolom, ennek az lehetett az oka, hogy korábban sose aggódtam Lea miatt, amikor nem volt a közelemben, mivel talán én tudtam a legjobban, hogy képes vigyázni magára, még akkor is, ha mindig bajba keveri magát.

- Volt egy Képesség sugallta rossz érzésem, ami biztosan vagy rád, vagy Leára vonatkozott.

- Ez pontosan mikor volt? – kérdezte anya, amit furcsának találtam, mivel ha nem történt volna semmi, akkor biztos azonnal letorkolt volna, és közölte volna, hogy tévedtem, de úgy döntöttem, hogy inkább válaszolok a kérdésére ahelyett, hogy vitába szállnék vele.

- Múlt hét pénteken – pillantottam rá anyára, hogy lássam a reakcióját, de az arca tökéletesen kifejezéstelen maradt.

- Értem. Mindenesetre tévedtél, mivel a húgod él és virul.

Határozottan az az érzésem támadt, hogy valamit eltitkol előlem, de még csak sejtésem se volt arról, hogy mi lehet az, és ismertem már annyira, hogy tudjam, hogyha nem akar valamiről beszámolni nekem, akkor nem is fog. Elhatároztam, hogy meg se próbálom kiszedni belőle, mivel ő azért mégiscsak az anyám volt, és nem a testvérem, akinek nyugodtan az idegeire mehettem.

- Ennek örülök – tettem úgy, mintha észre se vettem volna, hogy valamit nem mond el nekem, de elhatároztam magamban, hogy amint lehet, ezt kiszedem majd Leából. Még akkor is, ha cserébe nekem is el kell árulnom valamit. – Otthon van? – kérdeztem, de volt egy olyan érzésem, hogy a válasz nem lesz, mivel Lea már hosszú évek óta nem töltötte otthon a szombat estéit.

- Nincs. Azt mondtam neki, hogy éjfélre kell hazaérnie.

- Akkor egy előtt nem ér haza.

- Én is tisztában vagyok vele – nevette el magát anya.

Abból, hogy anya képes volt őszintén nevetni, arra következtettem, hogy bármit is titkol el előlem, az nem lehet túl komoly, de ettől függetlenül még kíváncsi voltam rá, hogy mi lehet az.

Ezután mindenféle hétköznapi témáról beszélgettünk, majd amikor végre hazaértünk, leparkoltam a garázsban, és bementem a házba.

Egyenesen a szobámba mentem, ahol egy mozdulattal lehajítottam a táskámat az ágyam mellé, majd a konyha felé vettem az irányt, ugyanis igazán ínycsiklandozó illatok szálltak ki onnan, amikre a gyomrom hangosan megkordult.

- Jól érzem, hogy rakott krumplit csináltál? – léptem be a konyhába.

- Igen – mosolyodott el anya, és elém rakott egy púpos tányérnyit, aztán leült velem szembe.

- Te nem eszel? – kérdeztem, mivel feltűnt, hogy nem volt előtte tányér.

- Nem vagyok éhes.

- Pedig az illata alapján ezúttal is istenire sikeredett – válaszoltam, majd farkasétvággyal hozzáláttam az evéshez.

Nem tévedtem, ugyanis tényleg szenzációs lett, és elgondolkoztam rajta, hogy anya főztje után vajon hogyan bírtam ki az űrhajós kaját, majd arra a következtetésre jutottam, hogy a sok éves menzás koszt megedzette a gyomromat.

- Kérhetek még? – néztem anyára kiskutya szemmel. Oké, tudom, hogy egy érett felnőtt általában nem csinál ilyesmit, de attól, hogy betöltöttem a húszat még úgy gondoltam, hogy az nyugodtan belefér, ha egy kis plusz adag ennivalóért könyörgök a tekintetemmel.

- Persze – pattant fel azonnal, mintha csak erre várt volna, és újra teleszedte a tányéromat, amit én rögtön be is lapátoltam magamba, de ezúttal felnéztem közben, és láttam, hogy anya elégedetten nézi, ahogy eszek. Gondolom, jól esett neki, hogy értékeltem a fáradozását.

- Hozok még – előzött meg, amikor másodgyára is kiürült a tálam, és ezúttal is teleszedte.

Az biztos, hogy ismert, mint a tenyerét, hiszen azért nem sokan lettek volna képesek még csakúgy vacsorára ennyit megenni, ha másért nem, mert félnek, hogy meghíznak, de nekem emiatt nem kellett aggódnom, mivel Robert mester és a többi Választott testőr az edzéseken gondoskodott róla, hogy még véletlenül se legyen rajtunk súlyfelesleg, szóval akármennyit is ettem, nem fenyegetett az elhízás veszélye. Ráadásul, hogy teljesen őszinték legyünk, egyáltalán nem érdekelt a súlyom, szóval teljes lelki nyugalommal megettem bármekkora mennyiségű kaját,

- Tele vagyok – jelentettem ki a harmadik adag megevése után.

- Ennek örülök – mosolyodott el anya. – Látom álmos vagy – jegyezte meg, amikor észrevette, hogy ásítottam egy nagyot. – Zuhanyozz le, aztán irány az ágy!

- Igenis, kapitány! – tisztelegtem játékosan, majd engedelmeskedtem a parancsának, és negyedórával később elégedetten dőltem bele az ágyamba, és szinte azonnal elnyomott az álom.

Reggel nyolckor teljesen feltöltődve ébredtem fel, és azonnal kiugrottam az ágyamból, mivel ebben az évben már hozzászoktam, hogyha nem akarok elkésni, akkor azonnal fel kell pattannom, és ezeken a beidegződött reflexeken az se változtatott, hogy jelenleg nem siettem sehova.

A szekrényemből kikaptam a legfölül lévő farmert és pólót, majd megszokásból a konyhába indultam, ahonnan sültszalonna illat terjengett.

- Jó reggelt! – köszöntem anyának.

- Neked is – nézett hátra egy pillanatra, majd újra a tűzhely felé terelte a figyelmét. – Mindjárt kész a reggeli. Felébresztenéd Leát?

- Ki nem hagynám – vigyorodtam el, és azonnal megcéloztam a húgom szobáját, ugyanis Lea felkeltése, és a reggeli rosszkedve nagyon szórakoztató tudott lenni. Még akkor is, ha ő közben a pokolba kívánt engem.

Amikor beléptem, láttam, hogy Lea szokás szerint mélyen alszik, és teljesen beburkolózott a takarójába, de ez nem tántorított el a szándékomtól. Így jár az, aki későn ér haza.

Csak azt kellett kitalálnom, hogy ezúttal milyen módszert alkalmazzak, de hamar elhatározásra jutottam. Úgy döntöttem, hogy maradok a jó öreg lerántom róla a paplant, majd felrázom módszernél.

A takaró lerántása könnyen ment, és a felrázás is viszonylag gördülékenyen alakult.

- Vasárnap van – közölte Lea álmos hangon, amikor kinyitotta a szemét.

- Tudom, de azt a parancsot kaptam, hogy keltselek fel – léptem egyet hátra.

- Rendben van – adta meg magát a húgom.

Ez könnyű volt. Túl könnyű, ráadásul az ösztöneim azt súgták, hogy valami megváltozott, de nem feltétlenül negatív irányban, viszont akárhogy is meresztettem a szememet, nem vettem észre semmi változást, ezért a Képességhez fordultam, de ez is csak annyi eredményt hozott, hogy a gyanúm megerősödött.

- Mi történt múlt hét pénteken? – szegeztem neki egyenesen a kérdést. Normál esetben biztos, hogy esélyem se lett volna ebből a kérdésből bármi hasznosat megtudni, de Lea még nem ébredt fel teljesen, és tapasztalatból tudtam, hogy ilyenkor nem képes annyira jól elrejteni az érzéseit.

Jól tettem, hogy feltettem a kérdést, ugyanis Lea arcáról a másodperc tört része alatt leolvastam, hogy megdöbbent, és hogy azon gondolkozik, vajon mennyit tudhatok és honnan.

- Ezt meg minek kérdezed? – szedte össze magát elképesztően hamar, de ez jelen esetben nem volt elég gyors.

- Akkor rossz érzésem volt – magyaráztam, de azt kihagytam a dologból, hogy úgy éreztem, ezzel kapcsolatban anya titkol valamit.

- Akkor tévedtél, mivel nem történt semmi különös – közölte, miközben ülőhelyzetbe tornázta magát.

- Hazudsz – néztem mélyen a szemébe. Születése óta ismertem, és egy jó darabig szinte mindent együtt csináltunk, szóval bármennyire is tehetséges volt a hazudozásban, engem nem tudott átverni. – Mit csináltál tegnap este?

- Semmi közöd hozzá – szorította össze dacosan a száját. – Milyen színű lett a kristály? – próbált meg hirtelen témát találni, hátha elterelődik a figyelmem, de ez most nem jött be neki.

- Nem mondom meg. Mit titkolsz előlem?

- Nem fogod kiszedni belőlem – nézett bele határozottan a szemembe. Amikor ilyen állapotba került, olyankor egy a fejének szegezett töltött lézervetővel se lehetett eltántorítani az elhatározásától, szóval ha meg akartam tudni, mit titkol, akkor kénytelen voltam alkut ajánlani neki. Kis vacillálás után úgy döntöttem, ez megér annyit, hogy eláruljam neki a kristályom színét.

- Kössünk alkut – sóhajtottam fel, mintha megadtam volna magamat, de természetesen ez csak taktikai visszavonulás volt. – Te elmondod, hogy mit titkolsz előlem, én pedig elárulom, hogy milyen színű lett a kristályom.

Láttam Lea arcán, hogy habozik, de végül beleegyezően bólintott.

- Rendben, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem szólsz róla anyának.

Ez a mondata valószínűleg azt jelentette, hogy anya se tudott a dologról, tehát csak sejtett valamit, és azért nem árult el nekem semmit tegnap a légsiklóból, de mivel Leáról volt szó, így ez szimpla átverés is lehetett.

- Oké, de te se árulod el neki, sőt senki másnak se, amit én mondok.

- Megegyeztünk. Ki kezdi?

- Lányoké az elsőbbség – vigyorodtam el, amire Lea csak fújt egyet.

- Múlthét pénteken az történt, hogy találkoztam egy nagyon helyes sráccal, tegnap randiztunk a vidámparkban, és úgy néz ki, hogy most járunk.

- Van barátod? – képedtem el, mivel Lea eddig sose tekintett úgy egyetlen srácra se, erre két hétre elmentem, és máris bepasizott.

- Az előbb épp ezt mondtam, nem? – vonta fel a szemöldökét. – Neked mondtam el elsőnek, tehát értékelném, ha nem szólnál róla senkinek.

- Megígérem – tettem a szívemre a jobb kezemet ünnepélyesen.

- Ne szórakozz – vágta felém a párnáját egy hirtelen mozdulattal, de nem talált el, mivel a Képességgel megállítottam.

- De szemét vagy! – morogta Lea.

- Bocsi, de ez beidegződött a sok edzés után – vontam vállat.

- Most te jössz – tért vissza a húgom az eredeti témára.

- Zöld színű lett – mosolyodtam el. Jó érzés volt, hogy végre elárultam valakinek.

- A vigyorodból ítélve ennél jobb nem is lehetne, igaz?

- Pontosan – válaszoltam. – Na, de igyekezzünk, mert elhűl a reggeli! – mondtam, majd kimentem a szobájából.

Szívesen faggattam volna Leát a barátjáról, hiszen a mostani volt neki az első, de tudtam, hogy többet úgyse árult volna el. A furcsa viszont az volt, hogy annak ellenére, hogy ezt megtudtam, még mindig megmaradt bennem ez a valamit titkol előlem érzés, és mivel az ösztöneim nem szoktak cserbenhagyni, ezért elhatároztam, hogy előbb vagy utóbb úgyis kiszedem belőle azt a nagy titkot.