22. fejezet

Szúró fájdalom térített magamhoz, és beletelt néhány másodpercbe, amíg rájöttem, hol vagyok. Nagymama házának a vendégszobájában feküdtem, azon az ágyon, amin hosszú évek óta mindig, amikor meglátogattam.

Azon is töprengenem kellett, hogy miért fáj pokolian a bal vállam. Kábé fél percre volt szükségem ahhoz, hogy teljesen felébredjek, és eszembe jusson minden. A fura hegytetőtől a zuhanáson át, egészen a becsapódásig. Utólag belegondolva szerencsésnek érezhettem magam, hogy csak a vállam fájt, mivel így a körülményekhez képest olcsón megúsztam.

A következő pillanatban a gyomrom hangosan megkordult, ezért sóhajtva ülőhelyzetbe tornáztam magam, vigyázva, hogy a lehető legminimálisabban mozdítsam meg a befáslizott vállamat. Ezután bekapcsoltam a hangvezérléssel működő világítást, hogy lássak is valamit. Egyébként mindig is csodálkoztam, hogy miként lehetséges, hogy nagymamának ennyire modern technikával működő otthona van, mert ez a felszerelés elég drága, de sose izgatott annyira a dolog, hogy rákérdezzek.

Csak most tűnt fel, hogy nincs rajtam a személyi hívóm. Körülnéztem, hogy megtaláljam, és meg is láttam egy kis asztalon tőlem úgy négy méterre. Tény, hogy ez nem volt valami nagy távolság, de a sajgó vállammal semmi kedvem nem volt elmenni odáig. Kinyúltam a Képességért, hogy magamhoz lebegtessem a kütyüt, de nem történt semmi. A folyamatnak már ott vége szakadt, ahol éreznem kellett volna a Képességet. Addig már el se jutottam, hogy megpróbáljam felemelni a tárgyat.

Ekkor elég komolyan kezdtem pánikolni, de nyugalmat erőltettem a lelkemre, és megpróbáltam újra, majd amikor nem történt semmi, szintén újra, de semmi nem változott. Na, ekkor kezdtem el igazán pánikba esni. Az túl abszurd lett volna, hogy ezt az egész Képesség dolgot egy baleset miatt hallucináljam, szóval csak az maradt, hogy valami okból megszűnt a kapcsolatom a Képességgel, ami az ismereteim szerint totális lehetetlenség.

Annyira paráztam, hogy nem törődve a sérült testrészem tiltakozásával felpattantam az ágyról, és kirontottam a szobámból, majd annak az egyetlen személynek a nevét ordítottam, aki válaszolhatott a kérdéseimre.

- Anya!

- Lent vagyok a konyhában – hallottam meg a higgadt választ.

Azon nyomban letrappoltam a lépcsőn, és néhány másodperc múlva berobbantam az említett helyiségbe.

- Nem tudom használni a Képességet! – közöltem vele feldúltan, miközben ép kezemmel megtámaszkodtam az asztalon.

Vártam, hogy megdöbbenjen, kiakadjon, vagy valami hatalmas kaliberű érzelmet mutasson, de nem, az arca meg se rezdült, pedig ez azért elég nagy horderejű bejelentés volt.

- Ez teljesen természetes – szólalt meg végül higgadtan, számomra idegtépően hosszú csend után.

Nagy kő esett le a szívemről, hiszen ha anya ennyire nyugodt tudott maradni, akkor nem lehetett komoly a baj, csak szokás szerint én nem voltam beavatva.

Leültem az egyik székre, mert az azért mégis kényelmesebb volt, mint állni, és csak utána kértem magyarázatot.

- Beavatnál engem is?

- Természetesen – mondta, és lerakta az elektronikus olvasót, amit az érkezésem előtt böngészett. – Zuhanás közben valamennyire sikerült tompítanod az esést, és a kristály is megvédett, így…

- Hol van a kristályom? – vágtam bele a szavába. A Képesség felszívódása korábban annyira lekötötte a figyelmemet, hogy elfelejtettem emiatt aggódni.

Anya megrovóan nézett rám, amiért félbeszakítottam, majd benyúlt a zsebébe, és az asztalra helyezett egy gyönyörű kék drágakövet. A kristályomat. Jobb kezemmel azonnal érte nyúltam, és amikor hozzáértem, egy másodpercig kellemes bizsergést éreztem.

- A kék igazán különleges szín. A legritkábbak közé tartozik, a fehérrel és a zölddel egyetemben – magyarázta anya, mielőtt rákérdezhettem volna.

Nem igazán lepődtem meg azon, hogy a fehér ritka fénypenge-szín, mert a nagy Fehér Harcos nem véletlenül volt annyira különleges, de azt nem tudtam, hogy ez a szín egy súlycsoportba tartozik a kékkel és a zölddel.

- Apának milyen színű volt? – érdeklődtem halkan, mivel éreztem, hogy ez egy olyan alkalom, amikor válaszolni fog.

- Zöld – válaszolta csöndesen, és a szomorkás mosolyából kiolvastam, hogy ezzel kapcsolatban nagyon sok élménye volt korábban.

Majdnem rávágtam, hogy jé, pont, mint Leónak, de aztán eszembe jutott, hogy megígértem a bátyámnak, hogy ezt nem árulom el senkinek, ezért zárva tartottam a számat.

- Akkor apa igazán erős lehetett. Volt valami rangja azon kívül, hogy Választott testőr volt? – kíváncsiskodtam, hátha még többet megtudok, de sajnos nem voltam ilyen szerencsés. Anya a második kérdésemet figyelmen kívül hagyva azonnal témát váltott.

- Térjünk vissza arra, hogy jelenleg miért is nem tudod használni a Képességet. Mint említettem, a becsapódás nem volt akkora, mint kellett volna, így mint bizonyára te is rájöttél, nem haltál szörnyet. A belső vérzést is megúsztad, és csak körülbelül hat-hét csontod tört el.

- De csak a vállam fáj! – tiltakoztam. Az a szám, amit anya mondott, elég abszurd volt. Ha tényleg eltört volna hat csontom, akkor most az intenzíven feküdnék a testemre aggatott csövekkel, és nem nagyi konyhaasztala mellett üldögélnék.

A mesterem küldött felém egyet a megrovó pillantásaiból. Ebből azt szűrtem le, hogy nem értékelte túlzottan, amiért újra félbeszakítottam.

- Most akartam kitérni erre. Nagyanyád és én is egyetértettünk abban, hogy csak baj lenne abból, ha kórházba vinnénk, ezért nem is tettük meg. Inkább azt a variációt választottuk, hogy nagyanyád ültessen beléd egy baltot, hiszen korábban már rászántad magad arra, hogy befogadsz egyet.

Már nyitottam volna ki a számat, de bármennyire is igyekeztem, nem sikerült, mert egy láthatatlan erő megakadályozott benne. Nagyon úgy nézett ki, hogy anyának elege lett a közbeszólásaimból, és inkább egy nem túl kedves, ám annál hatásosabb ellenlépést tett.

- A baltoknak a tárgyfelvevő képességükön kívül még arról is híresek, hogy szükség esetén fel tudják használni a hordozójuk Képességét, és meggyógyítják a gazdájuk testét. Ez a módszer sokkal hatékonyabb, mintha a Képességhasználó saját maga akarná meggyógyítani magát, de megvan az a hátránya, hogy amíg a folyamat tart, a hordozó, azaz jelen esetben te, nem tudja használni a különleges erejét. Természetesen, ha majd megtanulod észlelni, és irányítani a baltot, akkor bármikor véget vethetsz a folyamatnak, de ez a kapcsolat még túl friss ahhoz, hogy ezt képes legyél megtenni. Most nem tehetsz mást, mint kivárni, amíg a balt a válladat is meggyógyítja. Egyébként nem vagy éhes? Én az lennénk, ha öt napig eszméletlen lettem volna.

Az evés gondolatától a gyomrom hangosan megkordult, amit anya is meghallhatott, ugyanis mosolyogva felállt, és a hűtőhöz ment. Most viszont az étel izgatott a legkevésbé. Az, amit anya osztott meg velem, túlzottan új és sok volt ahhoz, hogy egy másodperc alatt feldolgozzam, és a kajálásra gondoljak.

Furcsa volt belegondolni, hogy egy másik faj értelmes példánya munkálkodott a testemben. Jó, én ezt nem éreztem, de ismertem már annyira anyát, hogy tudjam, ilyesmivel nem viccelődik. Végül is örültem neki, hogy nagyi beoperálta a baltot, hiszen ezt akartam, és az se egy utolsó szempont, hogyha kórházba kerültem volna, akkor valószínűleg észreveszik bennem a Képességet, és nem is biztos, hogy tökéletesen meg tudtak volna gyógyítani. Annak ellenére, hogy anya nem részletezte, tisztában voltam azzal, hogy az eséssel nagyon komoly sérüléseket szereztem.

- Hány nap múlva tudom újra használni a Képességet?

- Tekintve azt, hogy milyen gyorsan regenerálódsz, legkésőbb két nap múlva újra használni tudod majd.

Anya lerakott elém két pirítós kenyeret, és leült velem szembe. Csak ekkor jutott el az a tudatomig, hogy korábban azt mondta, öt napig nem voltam magamnál.

- Komolyan öt napig ki voltam ütve?! – kiáltottam fel, de így utólag belegondolva nem értem, hogy mért akadtam ki annyira.

- Igen. Amikor rád találtam, már körülbelül három órája eszméletlen lehettél. Hatalmas szerencséd volt, hogy még össze voltál kapcsolódva a kristállyal, és így az megvédett téged.

Oké, azt hiszem, máskor nem kezdek el enni, amikor anyával éppen komoly dolgokról beszélgetünk, mert elég nagy az esély arra, hogy a megdöbbentő új információtól félrenyelek, és megfulladok. Ez most majdnem meg is történt.

- A kristály védett meg?!

- Pontosan. Az igazán különleges kristályok képesek erre, de persze ez csak azzal a személlyel működik, aki miatt felvették a színűket. Őszintén szólva elég ritka, hogy ilyesmi történjen, és nem is tudok rá semmiféle tudományos magyarázattal szolgálni. Csak így van, és kész. Ezt kell elfogadni.

Anyán látszott, hogy elment a kedve attól, hogy egyfolytában magyarázzon nekem, ráadásul egyre éhesebb lettem, ezért csak szótlanul bólintottam, és ettem tovább a pirítósaimat. Legközelebb csak akkor szólaltam meg, amikor végeztem az evéssel.

- Most mi lesz?

- Haza megyünk. Leo küldött egy üzenetet, hogy nem tud hazajönni hétvégén, így nem kell semmi magyarázatot kitalálni arra, hogy mi történt a karoddal. Hétfőre meg a vállad olyan lesz, mintha mi se történt volna. Az iskolában majd azt mondod, hogy tüdőgyulladásod volt.

- Igazolást honnan szerzek?

Ezt nem azért kérdeztem, mert nem lettem volna képes hamisítani egyet, hanem mert anya annyira magabiztosan adta elő, hogy hogy fedjük el a zseniális produkcióm következményeit, hogy kíváncsi lettem, erre vajon mit talált ki.

Igazából nem is lepődtem meg azon, hogy szó nélkül előhúzott a zsebéből egy papírt, és a kezembe nyomta. Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy egy orvosi igazolás volt, és még az én gyakorlott szemem se fedezett volna fel semmi különbséget e között és egy valódi között.

- Tényleg igazinak tűnik – jegyeztem még végül, miután háromszor is tüzetesen megvizsgáltam a papírt.

- Azért, mert az is.

- Ez meg hogy lehet? – kérdeztem higgadt hangon, de nagyon nagy erőfeszítés kellett hozzá, hogy a szemem ne kerekedjen el döbbenten.

- Él a közeli városban egy ismerősöm, aki történetesen nagyapád legjobb barátja volt, és elvégezte az orvosit. A neve Dr Erik Farygern, és elég sokat tud rólam, így kérdezősködés nélkül megírta az igazolást. Mellesleg bolondul a mérgekért és az ellenszerekért. A fél életét ezek kutatására szentelte.

Oké, anya már megint mutatott valamit a múltjából, amin meglepődhettem. Kíváncsi vagyok, hogy még mennyi mindent titkol előlem.

- Ezen kívül még milyen kapcsolatokkal rendelkezel?

- Azt nem kötöm az orrodra – állt fel mosolyogva, nem törődve a csalódott horkantásommal. – Szólok nagyanyádnak, hogy ha ki akar kísérni minket, akkor jöjjön. Most már haza kell mennünk, mert rengeteg dolgom van otthon. Addig is öltözz át! – mondta, azzal elvonult.

Eddig annyira lekötötte a figyelmemet a nagyrakatnyi új információ, hogy fel se tűnt, hogy pizsamában vagyok. Jó, persze, logikus volt, hogy valaki átöltöztetett, hiszen csak nem szunyálhattam öt napig a feltételezhetően véres ruhámban, de ez bennem akkor se tudatosult hamarabb.

A lépcsőn felfelé már jóval lassabban mentem, mint lefelé. A szobában, ahol aludtam ott várt rám egy széken tiszta farmer, póló és pulcsi, amiket természetesen korábban nem vettem észre. A mai napi figyelmetlenségem miatt mentségemre szóljon, hogy komoly sérülésekből épültem fel, öt nap alvás után senki se lenne elsőre túl figyelmes, ráadásul egy órával ezelőtt a Képesség eltűnése minden gondolatomat lekötötte.

A fölöltözés a sérült vállammal maga volt a pokol. Minden mozdulattal újabb és újabb hasító fájdalom tört rám. Először megpróbáltam ezt úgy kivédeni, hogy csak nagyon lassan és óvatosan mozgattam a karom, de így se lett sokkal jobb, ezért ebből nagyon hamar elegem lett, és vállalva a nagy kínt, gyors mozdulatokkal fejeztem be a procedúrát.

Egy pillanatra megakadt a szemem a falhoz állított fésülködőasztal tükrén, és sikerült megállapítanom, hogy pocsékul nézek ki. Belegondolva, hogy én az ilyesmit sose veszem észre, biztos, hogy minden normális ember sikítófrászt kapott volna a kinézetemtől, de mint mindig, ez most se érdekelt igazán. Jó, nem örültem volna, ha valaki így lefotóz és felrakja a netre, és annak se, ha Matt meglát ilyen állapotban, de szerencsére egyik variáció se volt lehetséges.

Vágtam egy fintort a tükörbe, majd hátat fordítottam, és letrappoltam a lépcsőn. A földszinten nagyi várt rám.

- Nairi kiment a légsiklóhoz – tájékoztatott, majd segített fölvenni a kabátomat. – Adtam neki egy ugyanolyan nadrágot és pulcsit, mint amit a hegyen viseltél. Leo számára is elraktam egy szettet, ha végre úgy döntenétek, hogy őt is beavatjátok.

Csak ekkor ébredtem rá, hogy milyen nehéz lehetett neki. Hosszú éveken keresztül titkolóznia kellett, még az unokái előtt is, ha nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen a tevékenységéről. Mondjuk szerintem nem nagyon bánta volna, ha kitudódik a zsenialitása, csak akkor tuti, felkérték volna valami titkos projektre, és ilyenkor bevett eljárás, hogy megvizsgálják a jelölt múltját és családját. Anyaként bizonyára nem akarta engedni, hogy bármi kiderüljön a lányáról, és esetlegesen füstbe menjen a családi vállalkozás. Már ha az egyenlőségért vívott küzdelmet annak lehet nevezni.

Igazán rossz lehetett neki, hogy mindvégig el kellett titkolnia a valódi énje egy igen fontos részét Leo elől és előlem. Én nem biztos, hogy kibírtam volna a helyében, hogy ennyire hosszú ideig ekkora terhet cipeljek a vállamon. Nagymama is igazán nagy lelkierővel rendelkező nő volt, csak valamennyivel máshogy, mint anya.

Hirtelen ötlettől vezérelve olyat tettem, amit az elmúlt időszakban nem csináltam túl sokszor, már csak azért se, mert nem vagyok egy érzelgős típus. Szorosan átöleltem mamát, nem törődve azzal, hogy a karom ki akar szakadni a helyéről. Nagyi meglepődött ugyan, de amikor elengedtem, láttam az arcán, hogy ez rettentően jól esett neki.

- Majd látogass meg minket valamikor, oké?

- Igyekszek időt szakítani rá – válaszolta nagyi, majd a homlokára csapott. – Jaj, ne! Elfelejtettem kikapcsolni a részecskeágyút! – kiáltotta, majd sebesen elrohant, mintha még mindig tinédzser lenne.

Mosolyogva néztem utána, majd kimentem anyához, és lehuppantam az anyósülésre.

- Mikor kezdem el megépíteni a fénykardot? – kérdeztem, amikor néhány száz méterrel eltávolodtunk nagymama házától.

- Most hétvégén biztosan nem. Nekem dolgom van, te nem tudod használni az egyik kezedet, ráadásul be kell hoznod a lemaradásodat. Erről jut eszembe, többen is kerestek, hogy mi van veled, ezért a nevedben visszaírtam mindenkinek, hogy minden rendben, csak beteg vagy.

- Te most komolyan hozzáértél a személyi hívómhoz?! – vetettem rá egyet a leggyilkosabb pillantásaim közül.

Anyát, mint mindig, most se izgatta túlságosan, amiért ennyire pofátlanul betört a személyes szférámba. Olyan totális higgadtsággal válaszolt, hogy a falnak mentem volna, ha lett volna a közelemben.

- Természetesen. Szükséges volt, mert ha nem válaszolsz, a barátaid keresni kezdenek, és ha eljönnek hozzánk, és nem vagy otthon, akkor sokkal nehezebben magyarázod ki magad.
Oké, tényleg volt ráció abban, amit mondott, de ezt semmi pénzért nem ismertem volna be, ezért tüntetően az ablak felé fordultam.

- Duzzogás helyett inkább aludj egyet – nevetett fel anya, látva a reakciómat. – A szervezetednek szüksége van a pihenésre.

Bosszúsan vettem tudomásul, hogy duzzogásnak vette a személyes intimszférám megsértése elleni testi gesztussal bemutatott tiltakozásomat, és ásítottam egy hatalmasat. Most, hogy így szóba jött az alvás, hirtelen rám tört a fáradtság, és úgy döntöttem, hogy anya tanácsa szerint alszok egyet. Félálmomban elém jött a tornyosuló leckekupac képe, és csalódottan állapítottam meg, hogy pocsék hétvégém lesz.

21. fejezet

Az utolsó simításokat végezve izzadtság csorgott végig a homlokomon, de ez még annyira se érdekelt, hogy vegyem a fáradtságot, és letöröljem. Hihetetlennek tűnt, hogy alig egy hónappal azután, hogy visszaérkeztem a vizsgáról, már csak néhány perc választott el attól, hogy készen kegyek a fénykardommal.

Persze ez nem számított annyira nagyon rövid időnek tekintve, hogy a könyvek szerint egy gyakorlott Választott testőr akár két-három nap alatt elkészíthetett egyet. Ennek ellenére én mégis meg voltam elégedve a teljesítményemmel, mivel életemben először csináltam ilyet, és senki nem segített benne, ráadásul közben keményen kellett edzenem és tanulnom.

Óvatosan befejeztem az utolsó alkatrész meghegesztését, és majdhogynem áhítattal emeltem fel az immár kész művet. Egyszerű vonalvezetésűre terveztem, hogy tökéletesen illjen a markomba, és a felesleges minták ne zavarjanak meg a harc közbeni összpontosításban. Természetesen másfél kezes volt, mint a legtöbb valaha épített fénykard, ugyanis az idők folyamán egyértelműen kiderült, hogy ez a legpraktikusabb módszer arra, ha valaki egyszerre akar gyorsan és erősen harcolni a fegyverével.

Elég nagy kísértést jelentett, hogy most azonnal megnyomjam az indítógombot, ami a kristály színével megegyezően zöld volt. Ezt a gombot egyébként elfedte egy sima szürke felülettel, vagyis ugyanolyanná tettem, mint a penge vastagságát és hosszát beállító apró kapcsolókat, amiket csak azért építettem bele, mert elvileg van olyan helyzet, amikor jól jöhetnek. A gomb színének elrejtésének a lehetőségét pedig azért iktattam be, hogy a jövőbeni ellenfeleim, ne tudjanak a fénykardom színéből következtetni a potenciális erőmre.

Az óriási kísértés ellenére mégse próbáltam ki azonnal a fénykardomat. Ennek az volt az oka, hogy az apró szobát, amiből minden Választott testőr tanítványnak biztosítottak egyet az év minden napján nem találtam elég megfelelőnek ahhoz, hogy életemben először bekapcsoljam a fénykardomat. Ráadásul ott volt az esélye annak, hogy valami balul sikerül, és nem akartam másokat is veszélyeztetni, pluszban meg még az is megtörténhetett, hogy valaki hirtelen beállít hozzám. Mondanom sem kell, hogy nem fűlött ahhoz a fogam, hogy ebben az ünnepélyes pillanatban bárki megzavarjon.

Ezekből az okokból kifolyólag tehát úgy döntöttem, hogy keresek valami alkalmasabb helyet. Egy helyet, ami közel van, ahol nappal se nagyon járnak, nemhogy éjszaka. Ezeknek a szempontoknak egy hely tökéletesen megfelelt, ami nem volt más, mint a könyvtár hatalmas alagsora, amit az egyik korábbi látogatásom során fedeztem fel magamnak. A sok ősrégi, poros könyvön kívül találtam még ott néhány termet, amiben csak öreg székek és néhány asztal állt. Régen valószínűleg olvasóteremként üzemelhettek, de a leülepedett porréteg alapján már mindenki régen elfelejtette őket, ami nekem most jól jött, mert így zavartalanul kipróbálhattam az újonnan épült fegyveremet.

Óvatosan behelyeztem a hengert a válltáskámba egy palack vízzel egyetemben, majd felkaptam a táskát, felhúztam a lábamra a sportcipőmet, kiléptem a szobámból, és bezártam az ajtaját, amivel igazából nem sokra mentem. Ha valaki tényleg be akar jutni oda, akkor annak úgy is sikerül, de ez nem érdekelt különösebben, mert semmi fontosat nem tartottam ott.

Sietős, de szokásomhoz híven nesztelen léptekkel haladtam a könyvtár felé a lehető legrövidebb úton. Közben több őrrel találkoztam, de egy biccentéssel mindannyian továbbengedtek a Választott testőr tanítvány egyenruhám miatt, meg persze az is közrejátszott, hogy nem tiltott területen járkáltam.

Negyedóra alatt elértem a palota azon szárnyát, ahol a könyvtár helyezkedett el. Az éppen ügyeletes idős könyvtáros néni, aki egyébként a kedvencem az ajtócsapódás hangjára felnézett a könyvéből, és kedves mosollyal üdvözölt.

- Mi a helyzet Leonard? Hogy haladsz a munkáddal?

- Ami azt illeti, éppen most készültem el vele. Már csak az van hátra, hogy kipróbáljam. Ön hogy van, Ms. Pickard?

- Már ezerszer megmondtam, hogy szólíts Teresa néninek. Igazán megtehetnéd. Te jársz ide a legtöbbet a testőr tanítványok közül. A többi túlságosan arrogáns, és csak végszükség esetén teszi be ide a lábát – bosszankodott Ms. Pickard, majd az arca előtt összecsapta a kezét, mintha csak most jutott volna el a tudatáig, hogy mit is mondtam neki. – Mit is locsogok itt össze-vissza, amikor te már tűkön ülsz, hogy végre kipróbálhasd. Siess csak nyugodtan az alagsorba!

- Köszönöm, Teresa néni – mosolyodtam el, és el is indultam.

- Leo drágám, várj!

Azonnal visszafordultam, és várakozóan tekintettem Ms. Pickardra.

- Estére be szoktuk zárni az alagsor ajtaját, mert ilyenkor nem vagyunk elegen, hogy felügyelni tudjuk a környékét, de neked odaadom a kulcsot, mert elég megbízható vagy – nyújtott felém egy belépőkártyát.

Megköszöntem neki a segítséget, majd az alagsor felé vettem az irányt. A levezető ajtó valóban zárva volt, ezért bedugtam a megfelelő nyílásba a kártyát, felkapcsoltam a lenti lámpát, majd lerobogtam a lépcsőn.

Megkerestem az egyik legnagyobb volt olvasótermet, és beléptem. Itt a porréteg furcsa módon nem volt olyan vastag, de ezzel mit sem törődve a szobában lévő összes bútort áthelyeztem a fal mellé. Ez a Képesség segítségével kábé öt másodpercembe került. Miután ezzel végeztem, elővettem az ezüstös fémhengert, majd a táskámat a fal mellé száműzött egyik székre lebegtettem.

Mind a két kezemet ráhelyeztem a fegyver markolatára, méghozzá úgy, hogy a jobb hüvelykujjam közvetlenül az indítógomb mellett legyen. Annak ellenére, hogy életemben először tartottam fénykardot magam elé, mégis teljesen természetesnek tűnt. Mintha csak arra születtem volna, hogy ez a fegyver legyen a kezemben.

Már csak az volt hátra, hogy bekapcsoljam. Igazából féltem tőle egy kicsit, mert lehetséges volt, hogy elrontottam valami áramkör bekötését, és akkor könnyen megtörténhet, hogy amint beindítom, a szerkezet felrobban. Hallottam már arról, hogy ilyesmi történt. Egy óvatlan tanítvány összecsapta az építést, és amint bekapcsolta a kardot, az hatalmas durranással megadta magát.

Ezt a gondolatot azonban elhessegettem magamtól, mivel elég óvatos voltam, és minden egyes lépést legalább háromszor leellenőriztem. A robbanásra tehát nem volt túlzottan valószínű, de az megeshetett, hogy megnyomom a gombot, és nem történik semmi. Mivel egyedül voltam, így más nem láthatta volna ezt az égést, de azért elég gáz lett volna.

Csak ekkor jöttem rá, hogy feleslegesen aggódok, mivel már úgyse tehetek semmit, ezért inkább vettem egy nagy levegőt, kissé távolabb tartottam magamtól a kardot, és bekapcsoltam.

A penge halk szisszenéssel tört elő a markolatából. Gyönyörű zöld volt, pont, mint a kristály, és láthatóan tökéletesen működött.

Hirtelen elvigyorodtam, majd néhány csuklómozdulattal megsuhintottam a fegyvert, és alig akartam elhinni, hogy a kezemben tartott fénykardot tényleg én készítettem el, méghozzá egyedül.

- Szép darab.

Villámgyorsan megpördültem, és közben szidtam magamat, amiért teljesen lekötötte a figyelmemet a fénykard, és annyira biztos voltam a hely kihaltságában, hogy elfelejtettem kiterjeszteni az elmémet arra az esetre, ha valaki erre járna. Úgy látszik, hogy ez nagy hiba volt.

A jövevény az ajtófélfának támaszkodott, és egy pillanat alatt leszűrtem, hogy fegyvertelen, és azt is, hogy nem betörő, ezért kénytelen-kelletlen kikapcsoltam az éppen csak kipróbált fénykardomat. A fiú külsejét csak a következő másodpercben mértem föl. Körülbelül olyan magas lehetett, mint én. Szőke hajjal rendelkezett, és szürke szemmel. A korát pedig hozzávetőlegesen Lea és magam közé saccoltam.

- Matt vagyok – mutatkozott be a srác ezzel igazolva a kinézetéből adott sejtésemet, miszerint ő a koronaherceg.

Gyorsan végigpörgettem magamban, hogy a jelenleg rám vonatkozó szabályok szerint ilyenkor mi is a teendő. Mindössze azt a szabályt találtam, hogy a Választott testőr tanítvány semmiképpen nem szólhat a koronaherceghez, kivéve ha a parancsnok szemmélyesen nem utasítja rá. Véleményem szerint elég ostoba szabály, de kénytelen voltam betartani, ha nem akartam, hogy kirúgjanak. Emellett még csak azt találtam, hogy illene meghajolni, amit derékból meg is tettem.

- Remek, szóval felismertél – összegezte a történteket csalódottan. – Gondolom, akkor te se fogsz szólni hozzám. Van erre valami szabály, igaz?

Az egy dolog, hogy nem szólalhattam meg, de azt senki se tiltotta meg, hogy nem nyelvi jeleket használjak, ezért bólintottam. Mondjuk, utólag belegondolva lehet, hogy jobban jártam volna, ha csak állok ott, mint egy sóbálvány. Ez azért lett volna jó ötlet, mert bár nincs szabály arra, hogy nem bólinthatok, meg ilyesmi, nem hiszem, hogy a mestereim túlzottan értékelnék, ha megtudnák, hogy Matthew herceg tőlem bizonyosodott meg az utasítás letézéséről.

- Ne aggódj, nem mondom el senkinek, hogy tőled tudom – találta ki a gondolatomat.

Megkönnyebbült bólintással nyugtáztam, hogy felfogtam, amit mondott, és így már bővebben tudtam elemezni a helyzetet, amibe akaratlanul belecsöppentem. Csak ekkor vetett szöget a fejembe a kérdés, hogy a koronaherceg vajon mit keres az éjszaka közepén a könyvtár alagsorában, ráadásul kíséret nélkül. Elég idegesítő volt, hogy nem kérdezhettem meg tőle. Jó, ha megszólaltam volna, valószínűleg senki nem tudta volna meg kettőnkön kívül, de fennállt a lehetősége, hogy ő elmondja valakinek, vagy csak szimplán elszólja magát, aminek következtében én repülnék innen, amihez meg nagyon nem volt kedvem. Ráadásul még az is benne volt a pakliban, hogy legalább a palota falain belül be akartam tartani a szabályokat, és az is ugyanúgy szabálysértés, ha senki nem szerez tudomást róla.

- Egyébként kihez van szerencsém?

Na, ekkor kezdtem teljesen gázul érezni magam az egyébként is kellemetlen szituációban. Bunkóság nem bemutatkozni, de ha egyszer nem szólalhatok meg, akkor mégis mit csináljak? Miközben azon agyaltam, hogy mit csináljak, vetettem rá egy ezt mégis hogy gondolod pillantást, ami nem biztos, hogy túlzottan illendő volt, de ez Matthewt láthatóan nem zavarta.

- Szerintem is elég kínos szituáció. Gondolom, neked ezerszer könnyebb lenne, ha most hátat fordítanék, és elmennék, igaz?

Bőszen bólogattam, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem szabadulok meg tőle ilyen könnyen. Egyébként jó fej srácnak tűnt, már ha szabad ilyet mondani a trónörökösről, de mivel nem szólhattam hozzá, ezért jó messzire kívántam magamtól. Ehhez még az is közrejátszott, hogy a fénykardomat jöttem kipróbálni, és hála neki, ennek az időintervalluma nem sikerült valami nagyra.

- Akkor sajnállak, mert még nem mehetek el. Biztos, te is rájöttél, hogy kilógtam a szobámból, és a következő őrségváltásig nem is tudok visszamenni, mert akkor lebuknék. Az anyám meg túl sokat aggódik, és ezért ennek az lenne a következménye, hogy ezek után háromszoros testőrséget kapnék, és a végén még a magas rangú nemes kölykökkel se beszélhetnék – fintorodott el. - Na, nem mintha ők annyira érdekes társaság lennének, de jobb, mint a semmi. Ja, és persze jó lenne, ha a találkozásunk kettőnk között maradna.

Mivel eszem ágában se volt ezt bárkinek is elújságolni, ezért nem esett nehezemre beleegyezően biccenteni. Amúgy meg sajnáltam is egy kicsit a srácot. Már ennyiből meg tudtam állapítani, hogy nem olyan, mint a kékvérűek többsége. Úgy bánt velem, mintha azonos társadalmi osztályba tartoznánk, ami a közrendű származásom miatt közel sem volt így. A sajnálatom pedig arra alapozódott, hogy gyakorlatilag burokban kellett felnőnie, és ahogy kivettem a szavaiból és a hangsúlyából, az anyjával se lehetett túlzottan jó a kapcsolata. Ha az én anyám is kiakadna már ennyitől, akkor réges-régen szívrohamot kapott volna.

Ekkor hirtelen bevillant egy remek ötlet.

Odaléptem a falhoz, amit vastag porréteg takart. Pont, ahogy számítottam rá.

- Leónak hívnak, de maradjon kettőnk között, hogy tudod, rendben? – írtam, és amikor végeztem, hátrébb léptem. Így utólag belegondolva lehet, hogy meg kellett volna adnom a rangjának a tiszteletet, az az a magázás nem ártott volna, de ő egyszerűen annyira úgy viselkedett és beszélt, mint a haverjaim, hogy a tegezés jött magától.

- Rendben – válaszolta, miután odament a falhoz, és elolvasta. – Első éves vagy? – váltott témát.

Csak bólintottam, mivel ennyiért nem akartam elpocsékolni az írófelületet.

- Akkor valószínűleg most próbáltad ki először a fénykardodat, igaz?

Újra bólintottam. Amennyit ma ezt a mozdulatot ismételgettem, a végén még bólogatós kutya lesz belőlem, a nyakamat meg nem fogom tudni máshogy megmozdítani.

- Tudtommal a zöld elég különleges szín. Ezek szerint nagyon jó vagy, igaz?

Megvontam a vállam, mivel annyit még nem tanultam itt, hogy ez kiderüljön, és ezt különben is a mestereimnek kéne tudniuk.

- Feltehetek egy kérdést?

A változatosság kedvéért megint csak bólintottam, bár azt nem igazán értettem, hogy minek kérdezi meg, hogy kérdezhet-e. Eddig minden lelkiismeret-furdalás nélkül folyamatosan faggatott.

- Te teljesen normális körülmények között nőttél fel, igaz? Mármint nem valami ultra gazdag üzletember, vagy valami nem fiaként.

A fejemmel igent intettem, és közben egyre kíváncsibb lettem arra, hogy vajon mi fog kisülni ebből.

- Tudsz biztonsági korlátoktól mentes légdeszkát használni?

Annyira megdöbbentem azon a feltételezésen, hogy esetleg nem tudok, hogy elfelejtettem meglepődni azon, hogy miért pont ezt a kérdést tette fel. Oké, talán kicsit alaptalan volt a megrökönyödésem, de hát kis túlzással a légdeszkán töltöttem a fél életemet. Még jó hogy tudtam használni. Ennek ellenére nem nehezteltem rá a kérdésért, mivel ő ezt nem tudhatta.

- Persze – írtam a falra, mivel meguntam a bólogatást. – Miért?

- Meg akarom tanulni, hogy valami rizikó is legyen az unalmas életemben.

Annak ellenére, hogy az indoka logikusnak tűnt, mégis volt egy olyan érzésem, hogy nem teljesen azért akar megtanulni, amit nekem elmondott.

- Ezt hogy tervezed? – érdeklődtem írásban. – Úgy, hogy nem szólhatok hozzád, elég nehéz lenne megvalósítani, ráadásul kicsi a hely, és aludnom is kell valamikor – tértem ki az elől, hogy esetleg meg kelljen tanítanom rá. Azért akkora rizikót nem voltam hajlandó vállalni, hogy a trónörököst légdeszkázni tanítsam. Ennek a lehetséges következményei veszélyesebbnek tűntek, mintha Lea szobájába poloskát helyeznék.

- Igazad van. Mindegy, úgyse olyan fontos – sóhajtott lemondóan. – Mindjárt őrségváltás – nézett rá a személyi hívójára. – Akkor viszlát! – köszönt el, és ugyanolyan váratlanul távozott, mint ahogy megérkezett.

Egy darabig néztem utána, és próbáltam összeegyeztetni az előbb látott srácot azzal a képpel, amivel a koronaherceget korábban elképzeltem. Mit ne mondjak, hatalmas volt a különbség, bár nem feltétlenül negatív irányban. Jó, elég felelőtlennek tűnt, de én is így lennék, ha a nap többi részében az arisztokratákra vonatkozó etikett szerint kéne viselkednem, és kereskedelemről, meg hasonló dolgokról üléseket végigülni. Számomra kész kínszenvedés lenne, főleg azért, mert nagyon nem szerettem a politikát. Ezért is utasítottam vissza minden évben az iskolában a diákelnöki posztot.

Mindenesetre úgy döntöttem, hogy ezt kiverem a fejemből, és inkább a vadonatúj fénykardomra koncentrálok, mielőtt elmennék aludni néhány órát.

Bekapcsoltam a fénykardot, amire a penge halk szisszenéssel tört elő, és ott folytattam, a fegyver megszokásának folyamatát, ahol a koronaherceg megjelenése előtt abbahagytam.