2011. december 16., péntek

23. fejezet

Hétfő reggel Liz kirobbanó lelkesedéssel fogadott, amikor lehuppantam mellé a padba.

- Jaj, annyira aggódtam érted! Egyszer sem vetted fel a telefont, ráadásul ősidők óta nem is voltál beteg. Úgy izgultam, amikor két napig nem írtál vissza. Már azt hittem, hogy valami deszkabaleseted volt, vagy ilyesmi.

- Semmi különös nem történt, csak tüdőgyulladásom volt – legyintettem. - Valószínűleg az lehetett az oka, hogy egy szál pólóban deszkáztam.

Liz elszörnyedve bámult rám.

- Ilyen időben?! Én még kabátban is fázok – mondta, azzal a füle mögé tűrte az egyik hajtincsét. Csak ekkor tűnt fel a kékes elszíneződés a csuklóján.

- Mi történt a csuklóddal?

Liz lesütötte a szemét, mint mindig, amikor hazudni akart nekem.

- Véletlen bevertem az asztalba.

Hosszú ideig tanulmányoztam a kezét, és szerintem a hosszas hallgatásomból rájött, hogy nem hiszek neki.

- Mondj már valamit! – fakadt ki.

- Csak egy kérdésem lenne. Valami szemét pasi tette ezt veled, vagy Olivia?

Ezt a kérdést teljesen felesleges volt feltennem, mivel a zsigereimben éreztem, hogy ezt csak Olivia tehette. Na, meg persze a suliban egy srác se merte volna bántani Lizt. Vagy azért nem, mert tudták, hogy ha bármelyikük is ártani mer a barátnőmnek, akkor azt kizsigerelem, vagy azért, mert úgy gondolták, hogy Elizabeth és ők egyszerűen nem ugyanabban a ligában játszanak. Meg persze az is megeshetett, hogy nem volt rá alkalmuk. Az utcán meg azért nem érhette semmi atrocitás, mert Lizt a szülei mindig mindenhova kocsival hordatták. Egyébként ez a tényező különösen szúrta az oldalamat, és nagyon nehezen tudtam megállni, hogy ne kezdjek el kutakodni a barátnőm családja után.

- Légy szíves, most ne hazudj nekem! – néztem rá vasszigorral, amikor nem válaszolt. Farkasszemnézésben szinte verhetetlen voltam, és Liz nem tartozott azon kevesek közé, akik le tudtak győzni. Most se sikerült neki.

- Olivia – sóhajtott fel végül.

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy most rögtön odamegyek Olivia padjához, és jó erősen behúzok neki egyet, de inkább kinyúltam a tegnap este visszatért Képességemért, és lenyugtattam magam. A hatás nem lett teljesen tökéletes, de annyit sikerült elérnem, hogy könnyedén a helyemen tudtam maradni, és nem pattantam fel, hogy kiüssem Oliviát. Csak annyit tettem, hogy keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt, és jéghideg tekintettel fixíroztam a csajt.

- Hogyan történt?

- Egyik nap idejött, és a sárga földig lehordott téged, aztán meg felajánlotta, hogyha nem barátkozok veled, akkor a pártfogásába fog venni.

- És te mit csináltál?

- Szó nélkül felálltam, és akkor ragadott meg. Nagyon erősen szorította a csuklómat, és közben azt fröcsögte, hogy ezt nagyon megbánom, vagy valami ilyesmi.

Az egyértelmű volt, hogy Olivia ezt nem úszhatja meg szárazon. Csak azt kellett kitalálnom, hogy mit tegyek vele. Bármennyire is nem tetszett, tudtam, hogyha erőszakot alkalmaznék, akkor csak én járnék rosszul, ezért kénytelen voltam más módszerekhez folyamodni. Azt kellett elvennem tőle, aminek az elvesztése a legjobban fájt volna neki. A menőségét.

Persze, nem szándékoztam egyik pillanatról a másikra lúzert csinálni belőle, mert ahhoz komolyabb figyelmet kellett volna szentelnem az ügynek. Erre meg az F.F., a kiképzés, meg Matt mellett egyszerűen nem maradt agyi kapacitásom. Így tehát az egyszeri lealázásos módszer mellett döntöttem, ami garantáltan meg fogja viselni Oliviát, és már tudtam is, hogy hogyan fogom csinálni.

- Nem szeretem, amikor így nézel – közölte Liz. – Remélem, nem akarod, hogy kórházba kerüljön.

- Nyugi, egy ujjal se fogok hozzáérni. Csak lerombolok egy jókora darabot az egójából.

Lizen látszott, hogy még szívesen kérdezősködne, de megszólalt a csengő, és Mr. Kayl abban a másodpercben belépett a terembe.

Miután lezajlott a jelentés, a testes tanárunk leült a székére, majd tőle szokatlan módon nem kezdte el nézegetni a naplót, hanem minket bámult, majd beszélni kezdett.

- Gondolom, egyikőtök se hallott az oktatásügyi miniszter legújabb zseniális ötletéről, ami mától lép érvénybe.

A szavaiból egyértelműen szarkazmust lehetett kihallani, ami azt jelentette, hogy nem tetszik neki az új törvény, tehát az nem lehet túlságosan borzalmas.

- Ez a törvény azt mondja ki, hogy a tizenhat feletti lányoknak már nem muszáj etikára járniuk.

- Ez az! – ordítottam fel lelkesen, amit Mr. Kayl egy megvető pillantással jutalmazott.

- Sejtettem, hogy így reagálsz majd, Landel, de ne örüljön ennyire! Az etikához választható tárgyként a gyakorlati háztartástant sorolták. Természetesen mindkettő ugyanakkora óraszámot fed le.

Oké, így már nem volt annyira klassz az új rendelet, de végül is az etikánál még az ablakpucolás és a főzés is jobb volt. Meg persze így kevesebbet kell majd látnom Mr. Kaylt.

- A gyakorlati háztartástan pontosan mit takar? – kérdezte Silvia, az egyik vízilabdás lány, miután a tanár engedélyt adott neki a beszédre.

- Ez azt jelenti, hogy aki ezt a tárgyat választja, azt beosztják egy olyan ember házába, aki megfelelően nagy telekkel és személyzettel rendelkezik, és persze vállalja, hogy részt vesz a programban. Miután a beosztás megtörtént, egy megbeszélt időpontban meg kell jelennetek a házban, és ott megtanítanak benneteket arra, hogyan kell gépek nélkül dolgozni. Ez természetesen abból áll, hogy ott majd takarítanotok kell.

- Tehát ingyenmunkások leszünk dúsgazdag fickók villáiban – összegeztem a tényeket, amire néhány lány felnevetett.

- Járhatsz etikára is, ha nem tetszik.

- Én leszek az első, aki feliratkozik a gyakorlati háztartástanra – válaszoltam határozottan, és lesújtó pillantást vetettem a tanáromra.

- Rendben van, Landel – mosolyodott el Hordóhas. Gondolom, ő is örült, hogy a heti három etikán ezentúl nem látjuk majd egymást. – Akkor gyere ide, és iratkozz fel – mondta, azzal előszedte a laptopját.

Komótosan feltápászkodtam, és odamentem a tanári asztalhoz, majd bediktáltam az adataimat Mr. Kaylnak.

- Csütörtökön négytől félhétig megfelel? – kérdezte a tanár.

Gyorsan végigpörgettem a fejemben a naptáramat, majd bólintottam. Az időpont pont tökéletes volt.

- Elküldtem a jelentkezésedet. A helyedre mehetsz.

Már éppen indultam, amikor Mr. Kayl utánam szólt.

- A gép már ki is sorsolta a gyakorlati helyedet. Az oktatásügyi miniszter fővárosi villájában dolgozhatsz majd. Igazán szerencsés vagy.

Ezután ledarálta a címet, amit gyorsan bepötyögtem a személyi hívómba, nehogy elfelejtsem, és leültem a helyemre. Persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy amikor azt mondta, hogy igazán szerencsés vagyok, akkor sunyin vigyorgott. Nyilván arra gondolhatott, hogyha az oktatásügyi miniszter házába kerülök, akkor hozom a formámat, ami egyenlő az apokalipszissel. Ez rá nézve azt jelentené, hogy a rendeletet hamar megszüntetik, és az imádott tantárgya újra nagyobb szerepet kap. Szilárdan elhatároztam, hogy ez nem fog megtörténni, és azért se okozok semmi galibát.

Utánam még hatan feliratkoztak, de egyikük se került oda, mint én. Egyébként Liz nem volt köztük, de ez nem meglepő, tekintve, hogy a szülei mennyire féltik.

- Van még egy bejelenteni valóm – mondta Mr. Kayl, miután minden jelentkező feliratkozott az ingyenmunkára. – A testvériskolánk a Hármason csereprogramot indított, és az igazgatóság úgy döntött, hogy ennek az osztálynak részt kell vennie benne. A cserediákok téli szünetben érkeznek majd, és egy hetet töltenek el itt, ti pedig tavasszal mentek a bolygójukra. Részletesebben majd később beszélek erről, de most térjük is rá a történelemre – zárta le a témát, majd áradozni kezdett valami rég halott hercegről, aki egyébként ismereteim szerint életében többet volt részeg, mint józan.

Ezek után a többi órám elég jól telt el. Az utolsó után, amikor elhaladtam Olivia mellett, oda vetettem neki egy ’én figyelmeztettelek’-et, majd elkísértem Lizt a kapuig, ahol csak néhány percig kellett ácsorognunk, amíg megérkezett a légsikló, ami haza vitte.

Miután elköszöntem, Liztől, a tesiterem felé indultam, ahol a focisták szokás szerint edzésen kívül gyakoroltak.

Először Brad vett észre, az egyik hátvéd.

- Hello, Landel! – köszönt vidáman, mire a srácok abbahagyták a játékot. Összesen hatan voltak, és persze mindannyian jóban voltak Leóval.

- Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – vigyorgott Pete, a csatár, akiért a lányok hetven százaléka oda volt a suliban. Köztük Olivia is.

- Ami azt illeti, pont téged kerestelek.

A srác kíváncsian felvonta a szemöldökét.

- Hogy hogy?

- Ismered Olivia Ferbolant?

- Nem ugrik be a neve – vakarta meg a tarkóját Pete.

- Tudod, az a dögös szőke csaj Lea osztályából, aki nemrég került be a pompon lányok közé – szólt bele a beszélgetésbe Sylvester, a csodakapus.

- Ja, tudom. Mi van vele?

- Bántotta és megfenyegette Lizt, annak ellenére, hogy korábban már figyelmeztettem, hogy ne merjen a közelébe menni.

- Tudtam, hogy ribanc, de azt nem gondoltam volna, hogy bántani meri Lizt – szisszent fel Sylvester. – Azt akarod, hogy Pete verje meg?

Brad felröhögött.

- Ha Lea meg akarná verni a csajt, akkor nem lenne szüksége Pete segítségére.

- Mi másra kéne a segítségem? – ráncolta össze a szemöldökét Pete.

- A tesiórák előtt az öltözőben akaratlanul is meghallottam, hogy Olivia odavan érted. Ha bántanám a csajt, akkor csak én járnék rosszul, de azt meg nem hagyhatom, hogy büntetlenül megússza, ezért akarom kihasználni a rajongását arra, hogy ártsak neki.

- Azt akarod, hogy hívjam randira, aztán meg ültessem fel, igaz?

- Pontosan. Bár az még jobb lenne, ha küldenél valaki olyat magad helyett, akivel Olivia cikinek érzi azt is, hogy egy levegőt szívnak, nemhogy a randizást.

- Nem is tudom. Nem tetszik a terv, ráadásul nem szokásom lányokat átültetni. Különben meg honnan szednék olyasvalakit, aki hajlandó lenne az elborzasztásra, amit javasolsz.

- Figyelj, értékelem, hogy lelkiismeretes vagy, rendes, meg minden, de ez a csaj megérdemli, hogy ezt tegyék vele. Ki tudja, lehet, hogy ennek hatására lejjebb vesz az arcából. Különben meg nekem se tetszik, hogy ilyen piszkos módszerekhez kell folyamodnom, de nem tehetek mást, hogy felfogja, ne azzal támadjon, hogy Liznek árt, mert akkor jobban megszívja, mintha egy bérgyilkos csapatot küldene rám.

- Egy feltétellel benne vagyok.

- Mi lenne az? – sóhajtottam fel. Azért azt szeretném tisztázni, hogy csak azért lennék hajlandó teljesíteni a feltételeit, mert tényleg elég ronda dolog volt, amit Pete jól nevelt, rendes srác énjétől kértem.

- Eljössz a szülinapi bulimra, méghozzá kísérővel, aki nem Leo.

- Tudod, hogy nem szeretek bulizni, ráadásul mért pont kísérővel? Egyedül is odatalálok.

- Egyszerű. Te arra kérsz, hogy ültessek fel egy lányt, amitől viszolygok, ezért neked randiznod kell valakivel, amit a randizási statisztikádból tekintve meg te nem szeretsz.

Oké, végül is korrekt dolog volt, amit kért, és ráadásul volt barátom, így nem számított nehéznek, hogy olyan kísérőt találjak, akit még kedvelek is. Mondjuk ezt Pete nem tudhatta, és nem biztos, hogy a legokosabb ötlet elrángatni a koronaherceget egy középiskolás buliba, de ennek ellenére nem hiszem, hogy Matt ellenére lenne a dolog.

- Hol lesz? – kérdeztem megadóan.

- A Lézerfényben.

Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy jó ötlet-e a trónörököst ennyire közel vinni az F.F. főhadiszállásához, de mivel senki mással nem lettem volna hajlandó lenni, ezért arra a hangocskára hallgattam, amelyik azt mondta, hogy nem lesz semmi baj. A paranoiás énemet meg figyelmen kívül hagytam.

- Legyen.

- Jó könnyen megadtad magad – jegyezte meg Brad. – Nagyon idegesíthet téged az a csaj.

- Nem is tudod, mennyire. Akkor megállapodtunk? – fordultam Pete-hez.

- Igen. Holnap intézkedek.

- Köszi! Na, akkor én megyek is. Sok dolgom van – intettem, majd elindultam, de néhány lépés után visszafordultam. – Ugye világos, hogy az elhangzottakról nem beszélhettek senkinek?

- Lakat a szánkon – tette a szívére a kezét Brad, és a többi srác röhögve utánozta, majd visszamentek focizni.

Hazaérve anyát nem találtam otthon, viszont hagyott üzenetet a hűtőn, hogy este későn ér haza, és addigra szerezzek be néhány dolgot. A fura az volt, hogy nem kaját kellett hoznom, hanem főként elektronikai cuccokat. Hamar összeállt a fejemben a kép, hogy azok valószínűleg a fénykard hozzávalói lehettek.

Mondjuk szerintem felelőtlenség csak úgy egy ilyen listát kirakni a hűtőre, de más szempontból nézve meg ki a csoda törne be hozzánk, és nézné meg a látványos helyre kirakott cetliket? Leo meg hétköznap sose jött haza, szóval gyakorlatilag mégse volt ostobaság, amit anya csinált.

Még örültem is neki, hogy itt hagyta ezt a listát, és nem egy olyan üzenetet hagyott, hogy menjek le edzeni a ház alatti szimulátor terembe. Hiába segített ugyanis nagyon sokat a balt abban, hogy meggyógyuljak, azért még nem éreztem száz százalékosnak magam, de erre nyilván anya is rájött. Mellesleg pedig, amikor visszatért a Képességem, akkor elkezdtem kutatni magamban az idegen létforma után, de nem találtam semmit. Ennek ellenére tudtam, hogy ott kell lennie valahol a baltnak, mert anya ilyesmiben nem hazudott volna, ráadásul erre a Képességem eltűnése, és visszatérése is ékes bizonyíték volt.

Úgy döntöttem, hogy nem is vesztegetem tovább az időmet, hanem elugrok a telepre deszkázni egy kicsit a srácokkal, hiszen már régen voltam velük, aztán ha már úgyis ott vagyok, elugrok a csempészekhez az alkatrészekért. Még mielőtt valaki becstelennek nyilvánítana ezért, közlöm, hogy a csempészáru sokkal jobb minőségű, és az csak szerencsés véletlen, hogy nekem jóval olcsóbb is.

Elhatározásomat tett követte, és nem sokkal később már a Telepen is voltam, ahol éppen Larry és Perry tanítgatott egy kábé kilenc éves újonc csajt, akit még soha életemben nem láttam, a többiek meg – úgy tizenöten lehettek – szétszóródva trükközgettek és versenyeztek.

- Sziasztok! – lavíroztam oda az ikrekhez, majd lazán leugrottam a járművemről. – Mi a pálya?

- Hello! Ő itt Kyara – mutatott a deszkája színéből ítélve Perry a sötét bőrű kislányra. – Nemrég költöztek ide a Hetesről, és annyira áhítattal nézte, ahogy Larryvel deszkáztunk a téren, hogy gondoltuk, megnézzük, mit tud, és kiderült, hogy egész tehetséges.

- A többiek is megnézték, és belementek, hogy a tanítványunk legyen – tette hozzá Larry. – Ugye szerinted se gond?

Vidáman felnevettem.

- Ha Kyara el tud viselni titeket, akkor felőlem mehet, de ezt nem én döntöm el – mondtam, majd a lányhoz fordultam. – Lea vagyok. Csak szólj nyugodtan, ha az ikrek túl idegesítőek lesznek, és leállítom őket! – kacsintottam rá.

- Hé, mi is itt vagyunk – kiáltották felháborodottan, és persze teljesen egyszerre az ikrek.

- Erről beszéltem – vigyorodtam el.

- Tényleg furák néha, de jó fejek – szólalt meg először Kyara, mióta megérkeztem.

- A fura enyhe kifejezés rájuk, de te tudod. Na, de hagylak titeket gyakorolni.

Ezzel ott is hagytam őket, majd trükközgettem vagy fél órát néhány haverommal, aztán őket is otthagytam, és elindultam a telepi csempészek raktára felé. Út közben eszembe jutott, hogy talán értesíteni kéne őket az érkezésemről, ezért felhívtam Haroldot.

- Dolgozol ma? – kérdeztem, miután lerendeztük egymás köszöntését.

- Persze, miért?

- Akkor majd ha megérkeztem, elmondom. Öt perc és ott vagyok.

Néhány perc múlva valóban meg is érkeztem a rejtekhelyhez. Kívülről csak egy egyszerű, pocsék állapotban lévő kisebb cég raktárhelyiségének tűnt, de valójában az épület remek állapotban volt, és egy atombomba támadásnak is ellen tudott volna állni, meg persze az egész hely - főleg kívül -, tele volt poloskával és kamerával.

Amikor beléptem az épületbe, Sam, egy harminc év körüli, közepes magasságú, de izmos férfi fogadott, aki nem mellesleg Harold jobb keze volt.

- Örülök, hogy látlak, Landel! Ezúttal milyen extra ritka dolgokra lenne szükséged?

- Semmi komoly – mondtam, majd átnyújtottam a listát, amit anya adott. Természetesen előtte letéptem az utasítás részét, és így csak a kellő árucikkek maradtak a papíron.

- Ez tényleg nem vészes. A P35-ös generátoron kívül mindent be is lehetne szerezni normál boltban. Erről jut eszembe, Leo is itt járt néhány hete egy ilyen generátorért. Ez valami családi nyavalya nálatok, vagy mi?

Jó dolog volt tudni, hogy Leo a Választott testőr tanítvány címe ellenére nem szentelődött meg, hanem még mindig tartotta a kapcsolatot a csempészcimboráival, sőt még vásárolt is tőlük. Megnyugtató volt, hogy nem kellett aggódnom amiatt, hogy a bátyám esetleg feldobja a kedvenc árusaimat.

Megvontam a vállam.

- Valami olyasmi.

- Oké, akkor szedjük össze a holmikat.

Intett, hogy kövessem, majd jókat röhögve felhajtottuk a listán szereplő árukat. Persze egy normál vásárlónak nem engedték volna meg, hogy végigjárjam a létesítményt, de én kivétel voltam, hiszen a csempésztanya a sokadik otthonommá vált, és nagyon sok időt töltöttem már ezen a helyen.

- Mennyi lesz? – érdeklődtem, amikor minden megvolt.

Sam gyorsan körülnézett, hogy figyel-e minket valaki, majd félrehúzott egy láda halom mögé.

- Az a helyzet, hogy kéne egy kis segítség.

Oké, az, hogy a csempészek, akik büszkék az önállóságukra az én segítségemet kérik valamihez nem hangzott túl jól. Pontosítok, nagyon rosszul hangzott. Hatalmas marhaságomat bizonyítja, hogy a rossz előérzetem ellenére mégis rákérdeztem a dologra.

- Mihez?

- Hallottuk, hogy az oktatásügyi miniszterhez osztottak be takarítani tanulni. A miniszter megvett egy igazán értékes régi műkincset, és értesüléseink szerint a fiának akarja adni a huszadik születésnapjára.

Oké, tudtam, hogy Swift kémhálózata elég kiterjedt volt, és bizonyos pontokon vetekedett az F.F.-ével is, de ez a felvilágosultság, azért durva. Mondjuk, lehet, hogy engem tartottak szemmel, de ezt komolyan kétlem, mert akkor már észrevettem volna korábban. Inkább az lehetett a megoldás, hogy kétségbeesetten keresték a bejutás lehetőségét, és amikor felfedezték a nevemet az egyik aktában, kapva kaptak az alkalmon.

- Mi ezzel a probléma?

- Az, hogy ez a tárgy húsz évvel ezelőtt egy tudós birtokában állt, és lehetségesnek tartjuk, hogy a műtárgyba rejtette a feljegyzéseit. Azok az iratok felbecsülhetetlen értékűek, és bele gondolni se merek, hogy mi történhet, ha megsemmisülnek, vagy ami még rosszabb, rossz kezekbe jutnak.

- Ennyire borzalmas a miniszter fia?

- Nem vagyunk benne biztosak, de lehetségesnek tartjuk, hogy kapcsolatban áll valamilyen bűnszövetkezettel.

- Ezt meg miből feltételezed?

- Túl sok időt tölt távol az otthonától, testőrök nélkül.

- És ezért már rögtön bűnöző?

- Nem, de mindig elvesztettük a nyomát, amikor követni próbáltuk, és ez nagyon gyanús.

Korántsem sikerült meggyőznie arról, hogy a kölyök bűnöző lehet, de úgy döntöttem, hogy inkább hanyagolom a témát.

- Ha belemennék, mit kéne tennem?

- Ki kellene cserélned egy hamisítványra, és elhoznod nekünk, amíg megvizsgáljuk. Természetesen nem vagyunk tolvajok, tehát a vizsgálat után visszajuttatnánk a műtárgyat a tulajdonosának. Benne vagy?

Eszembe jutott a délelőtti fogadalmam, miszerint nem okozok semmi bajt a gyakorlati tantárgy tanulása közben. Tudtam, hogy ostobaság lenne megszegni, de egyszerűen vonzott a kihívás, és nem tudtam nemet mondani a régi haveroknak.

- Ez többe fog kerülni nektek ezeknél – mutattam fel a kezemben tartott táskát, amiben a fénykard alkatrészek voltak.

Sam elmosolyodott.

- Mit akarsz még ezenkívül?

- Azt, hogy tartozzatok három szívességgel.

Sam arcáról lehervadt a mosoly.

- Nem sok az egy kicsit?

- Már bocs, de elég sokat kockáztatok ezzel. Kellenek azok a feljegyzések, vagy sem?

- Legyen.

- Akkor megegyeztünk. Majd értesítsetek a részletekről, ha többet tudtok!

- Rendben van – válaszolta Sam komoran, majd visszatértük a fesztelen társalgáshoz, és kiléptünk a láda halom mögül. – Maradsz egy kicsit?

Elfintorodtam.

- Nem lehet. Haza kell érnem még anya előtt, különben bajban vagyok.

- Mit csináltál már megint? – kérdezte Sam vigyorogva.

- Csak a szokásos – intéztem el a Képességem megjelenését, a kiképzést, a baltbeültetést és a fénykardkészítést egyetlen nemtörődöm legyintéssel. – Majd találkozunk! – köszöntem el, amikor kiértünk, és hazafelé vettem az irányt.

Kábé hétre értem haza, mivel eltérített egy szokatlanul finom illatot árasztó kürtöskalácsstand, de szerencsére anya még nem volt otthon. Gondoltam, kihasználom az időt, és megírom a leckét, de a testem még túl fáradt volt a rohamos gyógyulás után, és szégyen, nem szégyen, bealudtam a kanapén.

Arra ébredtem, hogy hatalmas ütés érte a mentális pajzsomat, ezért azonnal megerősítettem a védelmemet, és felpattantam.

- Egész jó reakcióidő – mosolyodott el anya, majd szigorú kifejezést öltött az arca. – Viszont nem elég jó. Ha meg akartalak volna ölni, már halott lennél. Meg kell tanulnod éberebben aludni.

Valamiért rögtön védekező üzemmódba kapcsoltam, pedig szívesebben vontam volna felelősségre anyát a kegyetlen ébresztésért. Végtére is fejlődő szervezetemnek szüksége lenne a pihenésre, és ennél valamivel kevésbé kemény bánásmódra.

- A Képességem csak azért nem jelzett, mert felismert téged, és tudta, hogy nem akarsz ártani.

Anyának szokatlanul jó kedve lehetett, ugyanis nem tolt le, ahogyan szokott.

- Szép riposzt. Megszerezted, amit kértem?

- Igen – mondtam, majd előhoztam a táskát a szobámból, és a kristályt is előbányásztam a falba épített egyik titkos rekeszből, ahová elrejtettem.

Ezután lementünk a ház alatti bázisra, és ott leültünk a fotelekbe.

Anya elkezdett beszélni, amit nem bántam, mert a téma is érdekes volt, és nem is maradt túl sok energiám egy jó kis esti edzésre.

- Mielőtt belevágnánk a fénykardod elkészítésébe, meg kell beszélnünk, hogy milyen fajtát is fogsz csinálni a segítségemmel.

Nem bírtam megállni, és már itt közbekotyogtam.

- Mért, többfajta is létezik?

- Igen. Van a hagyományos, amit mindenki ismer, van egy olyan típus, aminél a markolat mindkét részéből tör elő penge. A harmadik verziónál kettéválasztják a kristályt, és egy úgynevezett ikerfegyvert alkotnak, de ezek annyira vékonyak, hogy fénykardpárbaj esetén csupán az egyik féllel nem sokra megy az ember.

- Én ilyeneket még nem láttam.

- Ez nem jelenti azt, hogy nem is léteztek. Beismerem, hogy igen ritka, és a legtöbb ember számára nem praktikus, de a történelem folyamán éltek már néhányan, akik testi adottságainak ezek az extra fénykardfajták feleltek meg.

- És én közéjük tartozom?

- Nem.

Na, jó, nem sok kedvem volt ahhoz, hogy szórakozzanak velem, pedig anya, ha akaratán kívül is – amit nagyon kétlek – éppen ezt csinálta velem, de inkább nem tettem szóvá a dolgot, és okosan hallgattam.

- Akkor meg minek mondtad, hogy beszéljük meg?

Megvonta a vállát.

- Gondoltam jó, ha tudod, hogy vannak alternatívák, meg ismersz néhány érdekességet, minthogy a Nagy Király a saját fénykardjához összegyűjtötte az összes lehetséges színű kristályt, és egyetlen eggyé kovácsolta. Egyébként ez a kard még ma is létezik, és a királyi család tulajdona alatt áll. Na, de téged ez úgyse érdekel, tehát jöjjön maga az elkészítés – állt fel, és ment oda a fali polcsorhoz, ahonnan leemelt néhány műszert és szerszámot.

Jó szokásához híven éppen akkor váltott témát, amikor igazán érdekelni kezdett, amiről beszélt, de ismertem annyira, hogy tudjam, felesleges visszatérni a témára, mert azért se fog többet elárulni, ezért hát nem is próbálkoztam.

- Először is a külső vázat készítjük el, egy különleges ötvözetből, amit az este folyamán meg is alkotunk, majd az elméd segítségével olyanra formálod, amilyen alakúra szeretnéd. Ennyi információ elég is lesz mára – csapta össze a tenyerét, és energikusan munkához látott.

Sóhajtva vettem tudomásul, hogy ezúttal is hosszú éjszaka elé nézek.

6 megjegyzés:

  1. Szia!

    Szupi lett a két utolsó fejezet:)
    Tegnap jött meg az új gépem, ugyhogy jöhet a következő.
    Csak igy tovább!

    Era

    VálaszTörlés
  2. Szia, Era!

    Már megijedtem, hogy elriadtál a sztoritól XD
    Örülök, hogy tetszett, és folytatás valamikor a szünetben (nekem még szerdáig suli van :S)

    Puszi: Limo

    VálaszTörlés
  3. Szia!

    Dehogy riadok:)
    Nagyon tetszik! ( még szombaton is dolgozom, ha ez vigasztal,és közben még tanulni is kéne valamikor, de hát itt az új gép...:)

    Pusz Era

    VálaszTörlés