28.fejezet

A Mattel való villám randim után rögtön hazafelé vettem az irányt, ugyanis miután a bennem lévő balt elemésztette a harci ruhát, amit nagyi adott anya tegnap megemlítette, hogy el akar magyarázni néhány dolgot. Igazából már vártam azt a beszélgetést, mivel nemcsak a küldetésről beszélt keveset, hanem többek között a fénykard használatát se tanította meg, ugyanis előző este kijelentette, hogy késő van és szükségem lesz az energiámra, ezért elzavart aludni. Ilyet is csak akkor képes csinálni, amikor még simán ébren tudnék maradni, sőt még energiám is van a tanulásra. Bezzeg, amikor látja rajtam, hogy hullafáradt vagyok, még órákig dolgoztat.

Amikor hazaértem, anya már várt rám, de semmi pénzért nem mutatta volna ki a türelmetlenségét. Csak onnan sikerült leszűrnöm, hogy az volt, hogy amint beléptem az ajtón, és köszöntem, lezavart a házunk alatti főhadiszállásra, de ezen kívül se a hangja, se a gesztusai nem árulkodtak idegességről.

- Nem kérdezem meg, hogy merre jártál, mert úgyse válaszolnál őszintén – kezdte anya -, ezért inkább térjünk a lényegre. Hozd elő a harci ruhát! Ja, és ha megkérhetlek, ezúttal ne bánj annyira erőszakosan azzal a balttal, mert a végén még megorrol rád, és a legrosszabb pillanatban makacsolja meg magát. Én a helyedben megpróbálnám kiengesztelni – adta ki az utasításokat katonásan, majd szokásához híven faképnél hagyott.

- Hová mész? – kiáltottam utána.

Nagy kedvesen visszanézett, és vetett rám egy incselkedő mosolyt, amivel többek között azt is jelezte, hogy nem mérges rám.

- Dolgom van, Néhány óra múlva itthon vagyok, addig várj meg itt! Megtudom, ha elmész innen.

- Ebben biztos vagyok – válaszoltam bosszúsan, miközben levettem a pulcsimat. Anya mosolya erre kiszélesedett, majd a lifttel elhagyta a helyiséget.

Fogalmam sincs, mitől volt ennyire jó kedve, de úgy döntöttem, inkább nem foglalkozok vele, hanem örülök neki, ugyanis így visszavett a rabszolgahajcsár üzemmódból. Oké, adott ki feladatot, de ez a szokásos edzésekhez képest sokkal kevésbé tűnt megterhelőnek.

Na, ebben tévedtem, ugyanis kábé egy órányi megfeszített koncentrálás várt rám. Először is meg kellett találnom magamban a baltot, ami nem ment túl könnyen, ugyanis amint megéreztem, máris eltűnt. Miután ez háromszor is megtörtént, sikeresen felfogtam, hogy menekült előlem, azaz megsértődött a tegnapi akcióm után, az az anya figyelmeztetése, mint mindig, most se volt alaptalan.

Ezután azzal töltöttem az időmet, hogy megpróbáltam bűnbánó érzést és szelídséget küldeni a baltnak, amit azért találtam nehéznek, mert egyáltalán nem bántam meg, amit tettem. Hosszas udvarlás után végül sikerült elérnem, hogy a balt ne meneküljön el, amint megérzi a Képesség csápjaimat, majd sikerült fokozatosan magamhoz édesgetnem. Amikor már elég közel került, tanulva a korábbi hibámból, nem ragadtam meg, hanem szelíden végigsimítottam rajta, és türelmet tettetve a nagyitól kapott harci ruha képét sugároztam neki, amihez társítottam egy nagyon szeretném érzést. Beletelt egy kis időbe, amíg felfogta, mit akarok, bár azt se tartom kizártnak, hogy csak szórakozott velem. Mindenesetre sikerült elérnem, hogy megtegye, amit akarok.

Csak néhány másodpercbe tellett, amíg a nyálka beborította a ruhámat, majd amikor visszahúzódott, már a kék színű felszerelést viseltem a szokásos farmer-póló kombináció helyett.

Nagyon elégedett voltam magammal, amiért sikerült végrehajtanom ezt a műveletet, de mielőtt még más elfoglaltságot kerestem volna, küldtem egy nagy adag hálaérzetet a baltnak, nehogy megint kiakadjon, és újra ilyen sok időt vegyen igénybe, ha szükségem lesz a segítségére. Harc közben ugyanis egy óra ide vagy oda akár az élet és a halál közti határvonalat is jelentheti, és én még nem untam meg az életemet.

Éppen végeztem, amikor megszólalt a személyi hívóm a csuklómon. Miközben azon csodálkoztam, hogy ilyen mélyen a földfelszín alatt is van térerő, megnéztem, ki a hívó, és döbbentem konstatáltam, hogy Felix az. Persze, örültem neki, hogy hív, mert azok után, amilyen bunkón elintéztem néhány órával ezelőtt, simán megsértődhetett volna, de nem akaródzott felvenni, mert akkor meg kellene válaszolnom a kérdéseit.

Rövid mérlegelés után úgy döntöttem, mégis felveszem, mert nem akartam egy nap kétszer is vérig sérteni. Megnyomtam tehát az elfogadó gombot, de a hologram funkciót kikapcsoltam, mert nem lett volna jó, ha meglát ebben a felszerelésben. Attól, hogy tudja, hogy az anyám a Fehér Harcos, még nem kellett mindenről tudomást szereznie.

- Szia! Mi a helyzet? – köszöntem lazaságot tettetve, de valójában nagyon kíváncsi voltam, hogy mért hívott.

- Szia! Nyomoztam egy kicsit, és megtaláltam, hova fogsz menni. Na, jó, igazából azóta ezen dolgozom, mióta elhagytad a főhadiszállást. Pont ma este lesz egy teljesen legális évente megrendezendő női konferencia, ahol a nagyobb befolyású nők gyűlnek össze megvitatni, hogyan nyerhetnék el az egyenlőséget. Egyszóval a céljaik ugyanazok, mint nekünk, csak ők legálisan működnek, és a szavaik erejét használják, de eddig nem értek el különösebb sikereket. Szóval ezt a gyűlést terroristák akarják szabotálni, de minek is beszélek erről, hiszen ezt te már úgyis tudod. Eltaláltam? – kérdezte mohó kíváncsisággal a hangjában. Láthatóan teljesen izgalomba hozta az esti akcióm híre.

Felix lelkesedéséből leszűrtem, hogy egyáltalán nem sértődött meg. Gondolhattam volna, hiszen ő mindig is olyan volt, hogyha valami magához ragadta az érdeklődését, akkor arra nagyon odakoncentrált, és ilyenkor semmit nem vett magára, hanem a saját kis burkában élt. Persze ez csak nagyon ritkán fordult élő vele, és csak a legközelebbi ismerősei tudtak róla, hogy van egy ilyen üzemmódja is.

Úgy döntöttem, hogyha már ennyire belelkesült, akkor őszinte leszek vele. Végül is én nem veszthetek vele semmit, hiszen anya úgyis tudja, hogy Felix ismeri a személyazonosságát, és különben is beszámoltam már neki arról, hogy este küldetésem lesz. Innen már semmi értelme nem lett volna visszakozni.

- Fogalmam sincs – vallottam be sóhajtva. – Anya még nem árulta el. Gondolom, azt akarta, hogy ott helyben rögtönözzek. Egyébként erről a gyűlésről még nem is hallottam.

- Azért, mert ez tényleg szigorúan titkos. Olyan jól elrejtették a létezésüket, hogy még nekem is minden követ meg kellett mozgatnom, hogy rájuk találjak. Sikerült megszereznem az épület teljes tervrajzát és a valószínűsíthető résztvevők névsorát is.

- Tehát segíteni akarsz? – vontam le a tanulságot az utolsó mondatából.

- Természetesen. Ki nem hagynék egy ilyen eseményt, és gondoltam, úgyse jönne rosszul a segítségem, hiszen abból, amit tudok, azt szűrtem le, hogy anyukád hajlamos a gyerek szerezzen tapasztalatokat és tanuljon a hibáiból nevelési elvet alkalmazni. Szóval segíthetek?

Minden segítség jól jött, szóval egy másodpercig se halogattam a választ. Oké, addig igen, mert átfutott az agyamon, hogy anya vajon ehhez mit szólnia, de úgy döntöttem, nem érdekel.

- Persze, de hogy akarod közben tartani a kapcsolatot? A személyi hívóm ki lesz kapcsolva.

- Gondoltam már erre – felelte Felix olyan hangsúllyal, amihez egy mégis mennyire nézel ostobának tekintet illett volna a legjobban. – Amikor összeütköztünk, a pulóvered zsebébe rejtettem egy apró, fülbe helyezhető kommunikátort. Olyan pici, hogy akkor is nehéz észrevenni rajtad, ha valaki direkt keresné. Persze ennek a méretnek megvannak a hátrányai is. Nevezetesen az, hogy csak akkor működik, ha a füleden van, és akkor csak én tudom ki-be kapcsolni, te nem, de ezt leszámítva igazán hasznos, még nem szabadalmazott és nem is F.F.-es fejlesztésű szerkezet.

Miközben Felix beszélt, odasétáltam a fotelhez, amire ledobtam a pulcsimat. A zsebben tényleg ott volt egy aprócska kommunikátor, amit miután minden oldalról szemrevételeztem fel is helyeztem a jobb fülembe, nehogy elhagyjam.

- Megtaláltam, és felraktam.

A Képességem ekkor jelzett, de későn, ugyanis anya éppen akkor lépett ki a liftből, és ha mást nem is, de az utolsó mondatomat biztosan meghallotta, ezért túl gyanús lett volna, ha hirtelen megszakítom a beszélgetést.

- Mondd meg Felixnek, hogy igaza van! - szólalt meg. Ebből nem volt nehéz rájönni, hogy az egész beszélgetést hallotta. Nyilván rejtett el poloskákat a teremben, csak én nem vettem észre őket. Őszintén szólva, nem is kerestem, hiszen eddig úgyse csináltam itt semmi olyat, amiről anya nem tudott, és elviekben rajtam kívül csak ő ismerte ezt a helyet.

- Szerintem ezt ő is hallotta – válaszoltam mogorván. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de valahogy minden titkomat kideríti. A fontosabbak közül gyakorlatilag csak Mattről nem tud. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy mégis rájött arra, kivel randizgatom, csak úgy döntött, nem szól róla. Ezt a gondolatot azonban azonnal elhessegettem, hiszen ha tényleg kiderítette, hogy van pasim, aki nem más, mint a koronaherceg, akkor tuti, tett volna rá valami megjegyzést. Bármennyire profi Képességhasználó és harcos is, mégiscsak az anyám, és egy anya se állja meg, hogy ne beszéljen a lányával a pasijáról.

- Akkor gondolom, azt is hallani fogja, hogy megengedem, hogy segítsen, de ettől nem lesz könnyebb dolgod. Ha harcra kerül a sor, úgyse tud segíteni. Most pedig köszönj el!

Megkönnyebbülten tettem eleget a parancsának, mivel ennél jobban nem is fogadhatta volna, hogy a háta mögött segítőtársat szereztem egy vizsgaszerű küldetésre.

Anya megvárta, amíg kinyomtam a személyi hívómat, és csak utána szólalt meg.

- Add ide az adóvevőt egy pillanatra!

- Miért?

Ez az apró szócska önkéntelenül szaladt ki a számon, de azonnal láttam, hogy hiba volt, mert anya gyilkos pillantást vetett rám. Úgy néz ki, kezdtem feszegetni a tűrőképessége határait, ezért inkább gyorsan kiszedtem a fülemből a kütyüt, és odadobtam neki. Ő természetesen elkapta, majd elővett a falból – igen, jól olvastátok, tényleg volt itt is egy titkos rekesz – egy szürke dobozt, és belehelyezte a kommunikátort.

- Megszünteti a vételt – kommentálta a tettét, amikor már nagyon annak a határán egyensúlyoztam, hogy megkérdezzem, ezt mégis minek csinálta. – Nem akarom, hogy Felix hallja, mit beszélünk. Nem mintha egyetemes titkokat osztanék meg veled, de akkor sem tartozik rá.

Őszintén szólva én se akartam, hogy Felix kihallgasson, ezért egy vállmegvonással és egy felőlemmel elintéztem az ügyet.

- Mint már Felix is említette – kezdte a mesterem -, a világ magasabb beosztású, feministább szellemű nőinek gyűlésére fogsz elmenni, hogy meghiúsítsd az ellenük szervezett támadást. A nők megmentésével jeleznéd, hogy az ügyük mellett állsz, és egyúttal jeleznéd, hogy nem vagy gonosztevő. Feltéve persze, ha nem ölöd meg a merénylőket. Abban az esetben a sajtó a Kék Harcost valószínűleg fanatikus egyenlőségharcosnak bélyegezné, akit még a tömeggyilkosság se riaszt el a céljai elérésétől. Nagyon fontos tehát, hogy ne ölj meg senkit. Körülbelül ennyi lenne. Van valami kérdésed, mielőtt megadom a címet?

- Nem azt mondtad tegnap este, hogy el akarsz magyarázni néhány dolgot? Mondjuk, kezdhetnéd azzal, hogy megmutatod, hogyan kell használni a fénykardot.

- Egyelőre nem akarlak különböző vívásstílusokra megtanítani, és az idő is rövid lenne rá. Különben pedig nem Választott testőrökkel kell harcolnod, tehát bőven elég lesz, ha az ösztöneidet használod, és habozás nélkül bízol a Képességben. Egyéb kérdés?

Jó szokása szerint most is hihetetlenül informatívnak bizonyult, vagyis gyakorlatilag semmire nem mentem azzal, amit mondott, hiszen minden akciófilmben ezzel jönnek a főhősnek. Legalábbis a bízz a Képességben résszel biztosan. Anya többi instrukcióját még sehol nem hallottam, hiszen a filmbeli mentorok mind becsületesen kiképezik a tanítványukat, és nem rögtön a mélyvízbe vetik bele mindennemű gyakorlás nélkül.

- Nincsen – ráztam meg a fejem dacosan. Igazából még lettek volna, csak inkább nem tettem fel őket, mert tapasztalatból tudtam, hogyha anyának olyan kedve van, mint most, akkor úgyse kapok érdembeli választ.

- Remek – mosolyodott el. – Akár indulhatsz is, hiszen a gyűlés egy óra múlva kezdődik – mondta, azzal elém lebegtette a fénykardomat, amit tegnap este rátett a fegyveres falra, majd elhadarta a címet.

***

A magas beosztású nők egy régi stílusban épült, nagy birtokkal rendelkező kastélyt választottak a gyűlésük színhelyére. Az ironikus ebben az, hogy ezt a helyet csak néhányszáz méter választotta el a Viperák régi főhadiszállásától, amit röpke néhány hónapja felrobbantottam.

A néhány hónapnyi esethez hasonlóan most is az árnyékban guggoltam, csak ezúttal a nagyitól kapott öltözetben, amihez többek között egy ugyancsak kék álarc, vagyis inkább kettészedhető maszk is tartozott, ami csak a szememet hagyta szabadon, de ez a speciális anyagának hála se a lélegzésben, se a beszédben nem akadályozott meg.

- Hallasz? – észleltem Felix hangját.

- Igen – válaszoltam suttogva.

Felix felnevetett a vonal túloldalán.

- Mi olyan vicces? – kérdeztem, miközben a terepet pásztáztam.

- A hangod. Olyan semmilyen. Hallatszik, hogy mű.

 – Örülök, hogy jól szórakozol rajta. Mellesleg ez azért van, hogy ne tudjanak beazonosítani a hangom alapján, de térjünk át egy fontosabb témára. Éppen most akarok behatolni a kertbe. Van valamilyen különleges biztonsági intézkedés?

- Szétszórva nyomásérzékelőket helyeztek el, de ezen kívül nincsen semmi.

- A fákon van valami?

- Nincsen.

Ez azért elég nagy védelmi gikszer volt, hiszen a fák vastag ágain át el lehetett ugrálni a kastélyig. Oké, négy-öt méterre helyezkedtek el egymástól, de a Képesség használatával ez nem akadály. Nem is kell hozzá túl erősnek lenni. Szerintem bármelyik mezei választott meg tudná csinálni.

- Na, és a házon?

- A földszint és az első két emelet ablakait riasztó védi, de a harmadik és negyedik emelet tiszta. Természetesen biztonsági kamerák mindenütt vannak.

- Behatolok. Ne zavarj az összpontosításban, csak ha valami nagyon fontos dolgot akarsz közölni!

Nagy levegőt vettem, majd kinyúltam a Képességért, és néhány méteres nekifutás után, ami közben természetesen álcáztam magam az apától örökölt különlegességemet kihasználva hatalmasat ugrottam. Átrepültem a háromméteres régimódi kőkerítés fölött, viszont a célzásom nem volt teljesen tökéletes. Az ugrás így majdnem kicsire sikeredett, de szerencsére sikerült elkapnom a kiszemelt fa legalsó ágát, és így már könnyedén felhúztam magam anélkül, hogy a földhöz értem volna.

A következő fát már pontosan eltaláltam, majd egy másodperces pihenő után továbbugrottam. Ez így ment egészen addig, amíg el nem értem a házhoz legközelebbi fát. A végére már egészen profin ment a művelet, és ami a legjobb, hogy semmi zajt nem csaptam.

Kinéztem magamnak az egyik harmadik emeleti ablakot, de cselekvés előtt még kinyújtóztattam az elmémet, hogy megnézzem, az ablakhoz tartozó szobában van-e valaki. Szerencsére még csak a környéken se érzékeltem emberi jelenlétet.

Nem halogattam tovább a betörést, hanem az ablak felé ugrottam, és amikor elfogyott a lendületem, a Képesség segítségével fellevitáltam. Sokáig tartott, amíg sikerült megtanulnom a levitálást, ugyanis mint kiderült, a Képesség jelentkezésekor csak a szerencsémnek, a hatalmas stressznek és az élni akarásomnak köszönhettem, hogy sikerült. Tökéletesen még mindig nem ment, és viszonylag sok energiámat is emésztette fel, ezért nagyon túl akartam esni ezen a műveleten.

Amikor felértem az ablakig, a Képességgel kinyitottam, de eközben túl sok figyelmemet elvettem a lebegésről, így csak a reflexeimen múlt, hogy amint zuhanni kezdtem, sikerült elkapnom az éppen kinyílt ablak párkányát.

Egy elegánsnak egyáltalán nem mondható mozdulattal felhúztam magamat, hangtalanul leugrottam a padlóra, és közben becsuktam az ablakot, nehogy feltűnjön valakinek, hogy valami megváltozott. Csak ezek után mértem fel a terepet, amiért anyától, tuti megrovásban részesültem volna, főleg úgy, hogy a levitálós-ablakkinyitós akció során lehullott a különlegességem által biztosított álca, de mentségemre szóljon, hogy korábban nem érzékeltem errefelé semmi veszélyt.

A szobában sötét volt, csak a kintről beszűrődő soknak nem mondható fény nyújtott némi világosságot. Ez pont elégnek bizonyult ahhoz, hogy eljussak az ajtóig anélkül, hogy bárminek nekimentem volna, ami azért elég jó teljesítmény, hiszen még soha életemben nem jártam itt, és csak a tárgyak körvonalait láttam.

- Bent vagyok – suttogtam, amikor odaértem az ajtó mellé. – Meg tudod határozni valahogy a helyzetemet?

- Természetesen. A harmadik emeleten vagy egy kisebb vendégszobában – válaszolt Felix azonnal.

- Erre valahogy én is rájöttem – morogtam. – Mi vár rám az ajtón túl?

- Kamerák, de a ruhádnak van láthatatlanná tévő funkciója, nem? Az ellen a kamerák nem tudnak semmit tenni, csak az infravörös szemüveget viselő biztonsági őrök.

Mindent tudtam, amit eddig közölt velem, és a nagyi természetesen épített be láthatatlanná tévő funkciót, de úgy döntöttem, inkább nem kezdek el zsörtölődni, hanem a küldetésemre koncentrálok.

- Igen, van. Biztonsági őrök vannak ezen az emeleten?

- Fogalmam sincs. Csak az épület és a biztonsági rendszer tervrajzát sikerült megszereznem, egyéb óvintézkedésekről nem tudok.

- Szólj, ha észlelsz valami támadásra utaló jelet! Én addig bejutok a gyűlésre – mondtam, és ezzel lezártnak tekintettem. Felix is rájöhetett erre, mert nem válaszolt.

Lehunytam a szemem, majd kinyújtóztattam az elmémet. Körülbelül két emelettel alattam, bár ezt nehéz megállapítani tizenöt-húsz fő jelenlétét érzékeltem, tehát már sikerült is belőnöm a gyűlés helyszínét. Megállapítottam továbbá, hogy a folyosón nem tartózkodott senki, ezért nyugodt szívvel nyitottam ki az ajtót, és léptem ki rajta. Már csak egy probléma volt. Nem tudtam, merre van a lefelé vezető út.

- A lépcső jobbra van – szólalt meg Felix rögtön, mintha olvasott volna a gondolataimban.

Nem válaszoltam, hanem a jelzett irányba fordultam, és lassú, hangtalan kocogásba fogtam. Útközben rejtett üzemmódban előreküldtem a Képességet, és hamar meg is éreztem két ember jelenlétét a fordulón túl. Lassan járkáltak fel-alá, szóval gondolom őrök lehettek.

Amikor a sarokhoz értem, megálltam, és az apától örökölt különlegességemet kihasználva elrejtettem a jelenlétemet az emberi szemek elől arra az esetre, ha az őröknek lennének infravörös szemüvegeik. Egyébként ironikus hogy a ruhám álcázó berendezése ellen a kamerák nem tehetnek semmit, míg az emberek kivédhetik, a Képességet használva pedig pont ellentétes volt a helyzet. A kamerákat nem tudtam becsapni, az élőlényeket viszont igen.

Kicsit izgulva léptem elő a sarok mögül, mert annak ellenére, hogy többszörösen bebiztosítottam magam, még bármi félresikeredhetett. Itt elsősorban a különlegességem használatára gondolok, hiszen még egyáltalán nem vallhattam magam gyakorlottnak e téren. Oké, a legutóbbi vizsgán a betörőket sikerült átvernem, de ők még csak meg se kíséreltek Képességgel átlátni az álcámon, a mai testőrök legtöbbje viszont legalább minimális Képességgel rendelkezett.

Mindkét őr férfi volt, és az egyikük előrelátóan infravörös szemüveget viselt, míg a másikon első pillantásra megéreztem, hogy a körülötte lévő levegőt pásztázza a Képességgel. Valószínűleg nem lehetett valami erős, ha különösebb odafigyelés nélkül is kiszúrtam, hogy mit csinál, ráadásul még nem szúrt ki, pedig csak a sarok mögött húztam fel az álcám, ami nem valami nagy távolság. Jó, ha nem figyelek oda, akkor is sokkal nehezebben észrevehetőbb az elmém, mint más embereké, de azért már egy gyengébb Választottnak is ki kellene szúrnia, ha összpontosít.

Annak ellenére, hogy rájöttem, a fickó gyenge, az a tény, hogy Képességhasználó pont elégnek bizonyult ahhoz, hogy még jobban megerősítsem az álcámat. A szokásos halk lépteimmel közeledtem az őrök felé, ugyanis pont a lépcső előtt álltak, és közben azon gondolkoztam, hogy miként jutok át rajtuk, ugyanis a köztük és a fal között lévő rések túl kicsik voltak ahhoz, hogy észrevétlenül átjuthassak.

Először arra gondoltam, hogy a jó öreg keltsünk zajt valahol távolabb, és az őrök majd odamennek megnézni, mi az trükköt alkalmazom, de aztán rájöttem, hogy ez úgyse válna be, többek között azért nem, mert a harmadikon voltunk, és csak azt érném el vele, hogy a két férfi csak még éberebb lesz.

A második ötletem az volt, hogy szimplán leütöm őket, de ezt sajnos el kellett vetnem, mert egy oldalon álltunk, és ha őket kiiktatnám, akkor a társaik egy idő után tuti megnéznék, mért nem jelentkeznek, és ezzel csak a rosszfiúknak segítenék. Na, meg persze a biztonsági kamerák is mutatnák, ahogy az őrök egyszer csak váratlanul elterülnek, akkor rögtön tudomást szereznének a jelenlétemről, és megpróbálnának levadászni.

Ezeken kívül csak azt bírtam kiötölni, hogy a Képesség segítségével átugrok a fejük felett. Ez végül is egész kivitelezhetőnek tűnt, hiszen a mennyezet elég magasan volt, és a leérkezés se lehet olyan vészes, ha irányítom az esést. Úgy döntöttem, ezt a variációt választom, mielőtt még találnék benne valami súlyos hibát, és másik megoldást kéne keresnem.

Amint kiötlöttem a tervet, a komótos sétáról rögtön futásra váltottam, és a megfelelő pillanatban elugrottam. Minden probléma nélkül átrepültem az őrök felett, majd lelassítottam a zuhanásomat a Képességgel, és puhán leérkeztem a lépcső tetejétől számított hetedik lépcsőfokra. Csak sajnos nem elég puhán, ugyanis pechemre a lépcső fából volt, amit a szőnyegnek hála, eddig nem vettem észre, és megreccsent a súlyom alatt. Amint meghallottam a reccsenést, megdermedtem, és vártam az őrök reakcióját.

- Hallottál valamit? – kérdezte az egyikük, de nem tudom, melyikük, mert nekik háttal álltam, és nem mertem megfordulni, nehogy zajt csapjak.

- Nem. Szerintem csak hallucináltál a stressztől - válaszolta a társa, és ezzel ennyiben is hagyták a dolgot.

Hatalmas megkönnyebbülés töltött el, bár fogalmam sincs miért, hiszen ha a másik hallott volna, akkor se tudnak elkapni. Mindenesetre jó, hogy nem gyanakodtak, mert akkor lehet szóltak volna a többieknek, mivel biztos, hogy vannak többiek, és akkor fokozott biztonsági intézkedésekre kéne számítanom, amire semmi szükségem nem volt.

Ezután biztos, ami biztos alapon nem hagyatkoztam a lépteim általános hangtalanságára, hanem a Képességet is bevetettem, hogy meg ne reccsenjen még egy lépcsőfok.

Amikor leértem a második emeletre, már tisztán éreztem, hogy ennek a gyűlésnek egy szinttel alattam kell lennie, ezért rögtön fordultam is volna lefelé, csakhogy ezen a szinten is őrök álltak a lépcsőnél. Komolyan mondom, ezek a nők még paranoiásabbak, mint én, bár nem is csoda, hiszen meg akarják őket gyilkolni, és gazdagok, meg minden, de azért nem kéne ennyire megnehezíteni a dolgomat.

Dohogás közben ugyanazt a módszert alkalmaztam, mint a korábbi őröknél, csak ezúttal külön odafigyeltem a leérkezésre, és így nem csaptam zajt. Halkan leosontam az első emeletre, majd balra fordultam, ugyanis arrafelé éreztem sok ember jelenlétét. Minél közelebb értem, annál tisztábban éreztem, merre kell mennem, és végül megérkeztem egy kétszárnyú ajtóhoz, ami előtt két öltönyös fickó strázsált.

Tisztán éreztem, hogy a mögött az ajtó mögött van a gyűlés, csak azt nem tudtam, hogyan jussak be. Persze, nem lett volna muszáj bemennem, hiszen kívül is megvárhattam volna a terroristákat, de ha már egyszer eljutottam idáig, akkor tudni akartam, miről beszélnek odabent.

Egyszerűen semmi ötletem nem volt, mert ha el is távolítom a testőröket, az azért elég feltűnő lenne, ha magától kinyílna az ajtó. Ebben a régi házban pedig nyílván nincsenek akkora szellőzök, amikbe én is beférnék, szóval ez a lehetőség is kizárva.

A helyzetemet végül Felix mentette meg.

-  Az az egyetlen bejárat, aminek a közelében vagy, viszont nem lehetetlen bejutni. Van egy későn érkezett meghívott, aki csak most hajtott be a kapun. Várd meg, amíg odaér, és surranj be, amikor kinyitják neki az ajtót!

Legszívesebben megkérdeztem volna Felixtől, hogy honnan tud a későn érkezőről, de nem tehettem, hiszen akkor lelepleződök.

Türelmesen, na, jó, türelmetlenül vártam, hogy az a valaki végre ide érjen. Az idegességemhez csak hozzátett, hogy éreztem, ahogy a két őr pásztáz a Képességgel, és sokkal erősebbnek tűntek, mint a harmadik emeleti fickó. Mondjuk egyértelműen nem rendelkeztek még csak megközelítőleg se annyi Képességgel, mint én, de látszott, és érződött rajtuk, hogy profin kihasználják azt, amijük van.

Végül kiderült, hogy alaptalanul aggódtam, ugyanis különösebb probléma és erőfeszítés nélkül el tudtam rejteni előlük a jelenlétemet. Azt hiszem, mégis volt valami értelme annak a sok gyakorlásnak anyával, amikor én mindig halálosan kimerültem, ő pedig meg se izzadt. Akkor elég kilátástalannak éreztem a helyzetet, de most rájöttem, hogy jobb vagyok, mint gondoltam, csak anya nyílván nem akarta, hogy elbízzam magam, ezért nem mondta meg.

Amikor végre befordult a sarkon a nő, akiről Felix szólt, a nyomába szegődtem. Az őrök szó nélkül kinyitották neki az ajtót, én pedig szorosan a nyomában haladva beléptem.

A termet, ahova érkeztem elég nagyra méretezték, és teljesen elütött a kastély régies hangulatától az ezüstszínű padlójával és falaival. Semmi berendezési tárgyat nem láttam a középen lévő asztalon és a körülötte álló székeken kívül.

Az asztal mellett az újonnan érkezettel együtt húsz nő ült, és nem is maradt szabad szék, tehát a konferencia tagjai mind jelen voltak. Néhányukat felismertem, mint például Cindy Weint, a tévés riportert, de közel sem mindegyiküket.

Úgy döntöttem, hogy amíg nem történik valami, azaz nem jönnek a terroristák, várakozó álláspontra helyezkedek, ezért odasétáltam az egyik falhoz, nekidöntöttem a hátamat, és füleltem, miközben az elmémet természetesen kinyújtóztattam, hogy megérezzem, ha veszély közeleg.

- Most, hogy mindannyian itt vagyunk, akár el is kezdhetjük – szólalt meg egy középkorú, szemüveges, szigorú tekintetű nő. – Az elmúlt egy évben mindannyian végrehajtottuk a kitűzött pontokat, de ezúttal se sikerült eredményeket produkálnunk. Valakinek van valami javaslata, hogy mit kellene tennünk?

Ez a nő aztán nem köntörfalazott, és emiatt rögtön megkedveltem, annak ellenére, hogy elég félelmetesnek nézett ki.

- Mi lenne, ha felvennénk a kapcsolatot a Felvilágosult Fiatalokkal? – vetette fel Cindy Wein. – Elég nagy a szervezetük és tudnak is hatni a fiatalabb generációra.

- Ez teljesen kizárt – vétózta meg a javaslatot az előbb beszélő nő. Valószínűleg ő lehetett a gyűlés elnöke, vezetője vagy valami ilyesmije. – Még a legelső találkozásunkkor megegyeztünk, hogy maradunk a legalitás területén, már pedig a Felvilágosult Fiatalok egy illegális szervezet, és ha kapcsolatba lépnénk velük, akkor mi is illegálissá válnánk. Egyéb ötlet?

Csönd telepedett a teremre, és már kezdtem azt hinni, hogy a gyűlés unalmassá válik, amikor egy feltűnően csinos nő, azt hiszem, valami űrutazási társaság elnökének a felesége, bár ebben nem vagyok biztos, bedobott egy igencsak érdekes témát.

- Mért nem vesszük fel a kapcsolatot a királynéval?

A feszült arcokról könnyen leolvastam, hogy erről már beszélhettek néhányszor, és egyszer se sikerült véglegesen megegyezniük.

- Barbara, már ezerszer megbeszéltük, hogy ez nem jó ötlet – sóhajtott fel egy harmincas éveiben járó résztvevő, akiről sütött, hogy kivételesen nagy intelligenciával áldotta meg a sors. Meg is jegyeztem az arcát, hátha Charles vagy Veronica ismeri, mivel nem lepődnék meg, ha valami zseniális tudós lenne.

Barbara viszont nem adta fel.

- Mégis mért ne lenne az? Nagyon sokan ismerik és még hatalma is van.

- Viszont semmi jelét nem adta, hogy egyet értene az elveinkkel – válaszolta a szigorú, szemüveges nő.

Ez jó kis beszélgetésnek, pontosabban vitának indult egy önmagában is érdekes témáról, pluszban nagyon úgy nézett ki, hogy így néhány kívülálló véleményét is hallhatom a barátom anyjáról. Fura ez utóbbit is nézőpontnak tekinteni, amikor szóba jön a királyné. Nem mintha meg akarnám ismerni, mert eszemben sincs és én se szabadítottam rá Mattre a saját anyámat.

Úgy döntöttem, nem vezetem tovább ezt a gondolatot, mert az anyám találkozik a barátommal, aki ráadásul herceg elég kényes ügy a fejemben, meg persze a valóságban is, így inkább tovább követtem a beszélgetést.

- Nem hiszem, hogy túlzottan nagy problémát jelentene meggyőzni – szállt be a vitába még valaki, akinek a beazonosításán inkább nem is fáradoztam. Majd megkérdezem Felixet vagy anyát, hogy pontosan kik vettek részt ezen a gyűlésen.

- Nem érdemes energiát fektetni bele – tiltakozott Cindy. –Természetesen sok pénze van, de túl nagy a felhajtás körülötte. Az államügyekbe pedig egyáltalán nem szólhat bele, hiszen az a család férfitagjainak a dolga. Csak annyi hatalma van, amekkora a befolyása a fiára.

- Ez a befolyás viszont lehet nagy – kapcsolódott be egy gombafrizurájú nő.

Na, ezt kétlem. Azért már ismerem annyira Mattet, hogy tudjam, vannak önálló gondolatai, sőt szerintem senki nem tudná befolyásolni az elhatározásában, ha valamit nagyon akarna. Itt van például az, hogy velem randizik. Ezt az anyja tuti, nem helyeselné, mert bár priuszom az nincs, de nemesi vér se folyik az ereimben, és ez az arisztokratáknál elég fontos szempont. Oké, ott van az a sztori az első király lányáról, amit anya mesélt, de az évezredekkel ezelőtt volt, plusz az égadta világon senki nem lenne képes visszanyomozni odáig, szóval ez egy cseppet se számít. Ha számítana, akkor ilyen alapon szerintem szinte mindenki nemes lenne.

- De nem az – közölte a riporternő, majd izgatottan előrehajolt, és olyan pózt vett fel, mint amikor a csajok szaftos pletykákat mesélnek egymásnak a suliban. A különbség a kettő között csak annyi, hogy Wein elismert újságíró és műsorvezető, tehát bizonyára megvannak a maga forrásai. Ezt az is bizonyítja, hogy talpon tudott maradni, sőt a csúcsra küzdötte magát egy ennyire férfiközpontú és fontos szakmában. – Gyakran megesik, hogy a herceg nem hallgat az anyjára, és itt nem a csip-csup ügyekről van szó. Például ott van a tanév eleji eset. Noelia királyné mindent megtett, hogy a fia ne menjen el a Nagy Csarnokba, mert túl veszélyesnek tartotta. Nem tudom, tisztában vagytok-e vele, de ennek ellenére Matthew herceg mégis ott volt, és csak a szerencsén múlott, hogy az a betörő nem kábította el őt is a kormányzóval együtt. Kár, hogy nem engedték, hogy ezt megírjam.

A többiek arcáról lerítt, hogy ennek a történetnek még a felét se ismerték, ami végül is nem csoda, hiszen a kormányzó és a testőrök helyében én is titokban akartam volna tartani ezt a hatalmas baklövést.

- Cindy ezzel arra akart kilyukadni – vette át a szót a szemüveges nő -, hogyha a koronaherceg elhatározását az anyja még ebben az esetben se tudta megváltoztatni, akkor az államügyek tekintetében ugyanez esélytelen lenne, tehát nincs miről beszélnünk.

Azért azt nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz Matt és az anyja kapcsolata. Jó, persze Matt pont ma délután utalt erre, de akkor is. Az azért elég durva, hogy még egy ilyen kérdésben se hallgatott a királynéra, mert amennyire én ismerem, biztosan észrevette, hogy az anyja csak jót akar neki. Ennek ellenére tökéletesen megértem, hogy a saját feje után ment, hiszen gyakorlatilag az egész életét elszigetelve élte le, így nem meglepő, ha tapasztalatokat akar szerezni.

Miközben ezen gondolkoztam, valami megváltozott. A Képesség egyre növekvő veszélyérzetet keltett bennem, aminek következtében rögtön kihúztam magam, és kiélesítettem az érzékszerveimet, ugyanis azok ellanyhultak, amikor a beszélgetést hallgattam.

Úgy látszik, anya és Felix infója helyesnek bizonyult, ugyanis amint egyre messzebbre nyúltam, megéreztem az ellenséget. Nem bizonyult túlzottan nehéz feladatnak, mivel olyan szintű gyűlölet és fanatizmus sugárzott belőlük, amit akár tíz kilométernyire is kiszúrtam volna, ráadásul még sokan is voltak. Megéreztem továbbá, hogy a terem ajtaja előtt álló őrök idegállapota is megváltozott, tehát ők is észrevették a fenyegetést.

A következő pillanatban robbanás hallatszott, ami azért elég messze történhetett, mert a Képességgel felfokozott hallásommal is halk hang volt. Az tehát már tuti, hogy a terroristák nem pepecseltek a lassabb, ámde halk bejutási módszerekkel, hanem ajtóstul törtek a házba. Ez azért elég vakmerő módszer, még akkor is, ha nagyon sokan vannak, mert annyira csak nem lehettek ostobák, hogy ne számítsanak őrökre.

Eddig jutottam gondolatban, amikor kinyílt a terem ajtaja, és belépett az egyik testőr.

- Azonosítatlan fegyveresek hatoltak be a birtokra – jelentette halálosan nyugodt hangon. – Mi a parancs?

- Túlerőben vannak? – kérdezte a szemüveges nő. Ő se tűnt túlzottan meglepettnek. Könnyen el tudnám képzelni, hogy számított a támadásra.

- Igen, méghozzá jelentősben.

- Akkor ne szálljanak szembe velük! Nem akarok felesleges vérontást. Hívják a rendőrséget, és szívódjanak fel!

A testőr beleegyezően bólintott, majd a társával együtt elrohant.

Ez a nő őrült. Mégis ki olyan ostoba, hogy elküldi a testőrét egy ilyen krízishelyzetben? Komolyan, mintha azt hinné, hogy ő a Fehér Harcos, vagy mintha valami zseniális terve lenne. Egyébként ez utóbbit nem tartottam teljesen kizártnak, mivel egyik jelenlévő se kezdett el pánikolni, csak látszott rajtuk, hogy feszültek.

A gyűlésvezető szó nélkül elővett egy apró távirányítót, amin ilyen távolságból csak egyetlen gombot láttam, és megnyomta. Erre leereszkedett egy-egy kábé húsz-harminccentis vastagságú, teremmagasságú, ránézésre ólomlemez a falak elé. Ezzel a húzással gyakorlatilag egy majdnem bevehetetlen páncélszekrényt csináltak a teremből.

Gondolatban visszavontam a korábbi megállapodásomat, miszerint a szigorú szemüveges nő őrült, ugyanis ez elég okos húzásnak tűnt. A terroristák így már csak nehezebben tudják elérni a gyűlés résztvevőit, ha egyáltalán sikerül áttörniük a falat, mielőtt a rendőrség kiér. Persze bombával még mindig megpróbálhatnák megölni a résztvevőket, de az közel sem lenne annyira látványos, mint a lelövünk mindenkit, és otthagyjuk a tetemeket vérbe fagyva módszer. Különben is, ha bombát akartak volna használni, arra bőven elég lett volna egy ember, nem kell hozzá harminc. Legalábbis számításaim szerint harminc, de még elég messze jártak, szóval nem lehetetlen, hogy tévedek.

Ahogy egyre közelebb értek, úgy lettem egyre feszültebb, mert egyszerűen éreztem, hogy nem úszom meg küzdelem nélkül. Az idegességemmel nem voltam egyedül. A teremben lévő nők is egyre nehezebben őrizték meg a hidegvérüket, de kénytelen vagyok elismeréssel adózni számukra, mert az elméjüket ettől még mindannyian zárva tartották. Oké, simán betörhettem volna, ha akarok, de legalább nem kellett éreznem az ő aggodalmukat is.

Várakozás közben a jobb karom önkéntelenül is a balra vándorolt, amin a karpereccé alakult fénykardomat viseltem. Megfogtam a karperecet, és felkészültem rá, hogy bármelyik pillanatban lehúzzam a karomról. Lehet, hogy ez túlzottan pesszimista hozzáállás, hiszen mégiscsak egy jól megerősített páncélteremben álltam, és a gyűlésvezető is teljesen nyugodtnak tűnt, de jobb félni, mint megijedni.

Amikor a betörők a termük ajtajához vezető folyosóra értek, az idegeim már pattanásig feszültek, és csak azt kívántam, hogy történjen valami. Jöjjön meg a rendőrség, ami halkan megjegyzem, ennyi idő alatt lehetetlen, törjenek be, hogy harcolhassak, vagy valami. Bármi jobb lett volna ennél az idegőrlő várakozásnál.

- Biztos, hogy jó ötlet volt elküldeni a testőröket? – szólalt meg hirtelen Barbara. Nyilván nem bírta tovább a fagyos csöndet, és a kétségei is felülkerekedhettek az önuralmán.

- Igen – válaszolta magabiztosan a szemüveges nő, akinek most már nagyon meg akartam tudni a nevét, mert elég gáz valakit folyton a szemüveges nőként emlegetni gondolatban.

- Akkor az is biztos, hogy a terroristák nem tudnak bejutni?

- Nem.

Ezt annyira szenvtelenül mondta, mintha nem is érdekelné, hogy bármelyik percben meghalhat. Nem is, inkább úgy mondta, mintha tudná, hogy biztosan nem fog meghalni. A francba is, csak azért küldhette el a testőröket, mert tisztában van a jelenlétemmel, és így azt is tudja, hogy nem lesz semmi baja. Csak egyetlen embert ismerek, aki tájékoztathatta, és akiben ez a nő megbízhatott annyira, hogy higgyen neki. Azt, aki még azt a két testőrnyi támogatást is sajnálja tőlem, és hajlandó kockáztatni húsz ember életét csak azért, hogy lássa, tényleg méltó vagyok-e arra, hogy a nyomdokaiba lépjek. A Fehér Harcost, más néven az anyámat.

Elég ironikus, hogy én eddig azzal tartottam féken az idegességemet, hogy a gyűlést vezető nő nyugodt, ő meg azért nem félt, mert én itt voltam. Hihetetlen, hogy az anyám milyen helyzetekbe képes sodorni, de most nem is ez zavart, hanem az, hogy jobban belegondolva valamiért mégse lepődtem meg ezen. Talán azért nem, mert valahol mélyen számítottam valami ilyesmire, csak nem fogalmaztam meg magamnak.

A terroristák lefékeztek, amit onnan állapítottam meg, hogy már nem hallottam a trappolásukat. Nem éreztem bennük túlzottan nagy idegességet, ami fura, hiszen mégiscsak eltorlaszolták az útjukat a célpontokhoz.

A rejtélyre a választ néhány másodperc múlva meg is kaptam, ugyanis a falon túlról egy fénykard bekapcsolásával járó félreismerhetetlen szisszenés szűrődött át, majd nem sokkal később kibukkant a falon egy szürke penge hegye.

Fogalmam se volt, mit csináljak. Fellökhettem volna a falon túl álló fegyverest az elméje helyzete alapján, de így, hogy nem látom a testét, nagyon nehéz, ráadásul, ha megtenném, akkor tudomást szereznének rólam, és felkészülnének a harcra, amikorra a fegyverforgatójuk kivágja a szükséges utat. Más szempontból viszont ezzel lassítanám az előrehaladásukat.

Döntenem kellett, méghozzá gyorsan, mivel amíg én gondolkoztam, a szürke penge lassan, de biztosan vágta a jövőbeli lyukat. Végül úgy határoztam, hogy megtartom magamnak a meglepetés erejét, mivel annyi időt úgyse nyerhetek, hogy kiérjen a rendőrség, és ne kelljen harcolnom.

- Meg fogunk halni! – sikoltott fel Barbara, felpattant a helyéről, és a hátsó falhoz hátrált. Ha engem kérdez, én inkább az asztal alá menekülnék a helyében, de ő tudja.

- Nem fogunk – válaszolta higgadtan a szemüveges nő. – Viszont javaslom, hogy mindannyian menjünk a hátsó falhoz.

A kérését mindenki teljesítette, és amikor már mindannyian ott álltak, a gyűlésvezető megnyomott még egy gombot a távirányítóján, amit korábban nem is vettem észre, és egy átlátszó fal ereszkedett le közéjük és az asztal feléjük eső vége közé. Valószínűleg egy golyó és lézersugár álló fal lehetett. Az ilyesmi elég törékeny, mármint kábé csak tíz-húsz lövést képes elviselni, de a szemüveges nő nyílván azzal operált, hogy majd én úgyis lefoglalom és likvidálom a terroristákat.

Már a lyuk háromnegyed része megvolt, amikor úgy döntöttem, ideje készenlétbe állnom. Leráztam magamról a Képességgel szerzett láthatatlanságot, majd leszedtem a kezemről a karperecem, ami azonnal visszaalakult fénykarddá. Legvégül kikapcsoltam a ruhám álcázó berendezését, mert bár álcázással nem láttak az ellenfeleim, de lényegesen nehezebb harcolni úgy, ha nem látom a saját végtagjaimat. A sima mozgás még elmegy, de a közelharc már nem, mert ott nagyon pontosnak kell lenni.

A megjelenésemet követően meglepett kiáltások törtek fel a gyűlés résztvevőinek a torkából, de nem törődtem velük, hanem igyekeztem összpontosítani. A testemet elöntötte az adrenalin, és közben mentálisan felkészültem rá, hogy le kell győznöm egy csapat fegyveres terroristát anélkül, hogy megölném őket úgy, hogy még sose használtam élesben, de még gyakorlaton se a fénykardomat. Ja, és persze közben figyelnem kell arra, hogy a terem végében álló húsz nő életben maradjon. Igazán remek kilátások.

Amikor láttam, hogy a férfi, legalábbis elég valószínű, hogy az volt már majdnem körbeért, kinyúltam a Képességért, és vártam.

A faldarab hangosan csattant a padlón, és én ezt a hangot használtam ki arra, hogy bekapcsoljam a fénykardomat. A penge könnyedén és gyorsan előbújt a markolatából, mintha csak arra várt volna, hogy végre használjam. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire nehéz dolgom is lesz, hiszen ezzel a fegyverrel nem lehet másokat elkábítani, csak megölni, vagy komoly sérüléseket okozni. Jaj, de hiányzott ebben a pillanatban a lézerpisztolyom és a kábító fokozata

Már nem maradt időm kiötölni semmi értelmeset, ezért úgy döntöttem, inkább arra a minimális segítségre hagyatkozok, amit anya rövid instrukciója jelentett, vagyis bízok az ösztöneimben, aztán lesz, ami lesz.

Egyszerre két terrorista is be akart lépni a lyukon. A mozgásukon látszott, hogy nem számítottak komoly ellenállásra, de tévedtek, ugyanis hirtelen ötlettől vezérelve a Képességet felhasználva hátralöktem őket az elmémmel. Esés közben a mögöttük azonnal behatolni akaró két embert is magukkal sodorták, akik nem tudtak idejében elugrani az útból.

Ezzel az akcióval a meglepetés erejét el is vesztettem, de legalább támadt egy ötletem, hogy hogyan nyerhetnék egy kis időt, amíg a rendőrség megérkezik.

Úgy terveztem, hogy amikor a következő ember be akar lépni, őt is hátralököm, csak erre ők is gondoltak, amivel persze én nem számoltam. A szupergondos előretervezés sose tartozott az erősségeim közé, amikor pedig mégis nagyon igyekeztem, természetesen mindig közbe jött valami. Improvizálni legalább jól tudtam, ami most elég jól jött.

A terroristák gyorsan kettéváltak, és a lyuk két oldalára sorjáztak. Ahhoz képest, hogy tömegmészárlásra készültek, elég okosak voltak, hiszen így nem tudtam komolyabb koncentrálás nélkül feldönteni őket, hiszen abból a szögből, ahol álltam, pont nem láttam rájuk. Jó, ez elvileg nem jelenthetne akadályt, de még túl tapasztalatlan voltam, és nem akartam éles helyzetben kísérletezni, ezért inkább csak vártam, hogy történjen valami.

Nem kellett sokáig várnom, ugyanis a terroristák előkapták a fegyverüket, és vaktában lézersugarakat kezdtek lövöldözni felém. Reflexből félreugrottam előlük, ami nagy baromság volt, hiszen végtére is egy fénykardot tartottam a kezemben, de ez csak akkor tudatosult bennem, amikor már a földre vetettem magam. Hiába, a szokás hatalma.

Amikor rájöttem a hibámra, azonnal felpattantam, de ezzel elkéstem, hiszen a zseniális húzásomnak hála már a terroristák is tudták, mennyire tapasztalatlan vagyok, ráadásul így jó néhány lézersugár belecsapódott a nőket védő falba. Mentségemre szóljon, mégis kinek az az első gondolata, ha rálőnek, hogy kivédje a lézersugarakat, és ne elugorjon előlük, amikor néhány hónappal ezelőtt nem is rendelkezett Képességgel, ráadásul még a fénykardforgatást se tanulta meg. Egyszóval az egész anya hibája, amiért nem készített fel normálisan. Ettől a gondolattól máris jobban éreztem magamat, és elhatároztam, hogy csak azért is megcsinálom arra a kevéske instrukcióra alapozva.

Sokkal mélyebbre nyúltam ki a Képességért, mint korábban. Éreztem, ahogy feltöltődök energiával, és ahogy a stresszhelyzetben is százfelé csapongó agyam is lenyugszik, és végre csak a küzdelemre akar koncentrálni.

Amikor a következő néhány lézersugár felém közeledett, a kezem mintha magától mozdult volna meg, és a sugarak vissza is verődtek a kardomról. Normális esetben meglepődtem volna azon, hogy ilyen simán sikerült, de most valahogy olyan természetesnek tűnt.

A terroristák megunhatták a várakozást, mert beugráltak, pontosabban csak be akartak ugrálni a lyukon, de én visszalöktem őket, miközben hárítottam a folyamatosan érkező lövedékeket. Miközben ezt csináltam, a tudatom kristálytiszta lett, és már tudtam, mit kell tennem ahhoz, hogy megszabaduljak a fegyveresektől a megölésük nélkül.

A megoldás tipikusan abba a kategóriába tartozott, ami szégyen, hogy nem jutott eszembe korábban. Ezek a férfiak annyira a gyilkossági kísérletre koncentráltak, hogy egyetlen egy ember kivételével papírvékonyságú volt az elméjük védelme, ami közismerten a legnagyobb hiba, amit egy Képességhasználóval szemben el lehet követni. Én már csak tudom, hiszen nem is olyan régen még a másik oldalon álltam.

A lövedékek eltérítése és a férfiak visszalökdösése közben csak egy valaki alvásközpontjába tudtam betörni, és mély szunyókálásba küldeni, de ezt elég gyorsan csináltam ahhoz, hogy hatan már el is aludtak, mire a többiek észrevették, mi történik. Az azonban beletelt néhány másodpercbe, amíg rájöttek mit kéne csinálniuk, és ezalatt még négyüket álomba ringattam.

Az elmélyült munkában csak azt vettem észre, hogy egyre kevesebb lézersugár közeledik felém, míg végül teljesen megszűntek. Természetesen ezt roppant gyanúsnak találtam, de nem hagytam fel a fickók likvidálásával. Minél kevesebb ellenség marad ébren, annál több esélyem van, hogy sikeresen zárjam ezt a kockázatos és veszélyes vizsgát.

Valaki újra át akart lépni a lyukon, és én reflexszerűen odavágtam, de a férfi kivédte a láthatatlan csapást. Ő lehetett a fénykard tulajdonosa, amit könnyen megállapítottam abból, hogy visszaverte az ugyan gyenge, de eddig abszolút hatásosnak bizonyuló támadásomat. Na, meg persze a henger alakú tárgyat a jobb kezében is elég árulkodó jelnek találtam.

Tudtam, hogy nem sok választott el életem első fénykardpárbajától. Tisztában voltam a saját felkészületlenségemmel, de nem estem kétségbe, csak izgalmat éreztem. Ahhoz hasonlított a legjobban ez az érzés, mint amikor egy különösen nagy kihívást jelentő deszkaverseny rajtvonalán álltam.

Miközben módszeresen altattam el az immár valamivel - de nem sokkal – erősebb mentális pajzzsal rendelkező terroristákat, ugrásra készre feszítettem az izmaimat, és felmértem az ellenfelemet. Körülbelül ugyanolyan magas lehetett, mint én, kényelmesnek látszó terepruhát viselt fekete sí maszkkal, amiből csak a kegyetlenséget sugárzó szeme látszott ki. Első ránézésre a kardján kívül nem hordott magánál más fegyvert.

A férfi bekapcsolta a fénykardját, és a szürke penge azonnal elő is tört a markolatból. Mindkét kezével megfogta a kardot, amivel egyértelművé vált, hogy az erejére akar támaszkodni és nem a gyorsaságára, tehát csak fürgébben kellett mozognom nála.

Nem méregettük sokáig egymást, ugyanis a terrorista a fegyvere bekapcsolását követően rögtön rám támadt, de az a kis szünet, amíg nem kellett a lézersugarak elhárításával foglalkoznom épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy a támadómmal együtt csak tízen maradjanak ébren. Most már nem is látszott annyira kilátástalannak a helyzetem.

Az első csapást csak éppen sikerült hárítanom, mert túlságosan az altatásra figyeltem, de szerencsére a reflexeim megmentettek. Miközben kissé esetlenül visszatámadtam, tanulva a korábbi hibámból teljesen a párbajra koncentráltam.

Az ellenfelem bivalyerős volt, és amikor a pengéink találkoztak, beleremegtek a karizmaim. Próbáltam el-elugrani, hogy kompenzáljam a köztünk lévő erőkülönbséget, de egyszerűen nem voltam elég gyors, pedig a fickó nem tűnt annyira fürgének.

Nem értettem, mi lehetett a baj. Remek reflexekkel rendelkeztem, volt tapasztalatom a verekedésekben, és az elviekben hatalmas Képességemet is használtam. Nem hiányzott semmi, de valamiért mégsem akartak klappolni az összetevők.

Miközben a terrorista szépen lassan egyre hátrébb szorított, rájöttem, mi a probléma. Túl sokat agyaltam, ami régen, a Képességhasználó időszakom előtt nem volt gond, hiszen nem érezhettem meg, mit tervez a másik, és gondolkozás nélkül csak a reflexeimre hagyatkozni ostobaság lett volna. Ha így cselekszek, már rég halott lennék, de minimum elfogtak volna.

Egyszerűen nem tudtam lemondani arról, hogy teljesen én irányítsam a saját mozdulataimat. Eddig azt hittem, bízok a Képességben, de rájöttem, hogy mégsem, hanem csak felhasználtam. Túl félelmetesnek tűnt a gondolat, hogy egy láthatatlan valami kezébe tegyem az életemet.

Csak most, amikor az életem múlott rajta döbbentem rá, hogy ez valójában mennyire is fontos, és míg egy lézerpisztolynál semmi különbség nincs a használat és a bizalom között, addig a Képességnél annál nagyobb. Még anya minimális instrukciójában is szerepelt ez, márpedig ő nem szokott a semmibe beszélni.

Azt hiszem, ez a hátránya, hogy ilyen későn jött elé a Képességem. Már túl öreg voltam ahhoz, hogy könnyedén, feltétel nélkül megbízzak benne, míg ez fiatalabb koromban biztos, nem okozott volna ekkora problémát.

Mindenesetre gyorsan lépnem kellett, mivel már csak néhány méter választott el a golyóálló faltól, és a szemem sarkából láttam, ahogy az ébren maradt terroristák kezdenek besorjázni a terembe. Ekkor jutott eszembe, hogy most nem csak az én életemről volt szó, hanem húsz másik nőéről is, akiknek az életben maradásuk gyakorlatilag csak rajtam múlott.

Más választásom nem révén elhatároztam, hogy teljesen átadom az irányítást a Képességnek, és a saját akaratomat háttérbe szorítom. Erre az volt a legbiztosabb megoldás, ha becsukom a szemem, mert akkor semmit nem tehetek azon kívül, hogy bízok a Képességben. Persze csak akkor, ha nem akarok meghalni.

Összegyűjtöttem a bátorságomat, és amikor a legközelebb sisteregve összeértek a pengéink, lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy a Képesség, ami eddig itt terjengett a közvetlen közelemben, teljesen átjárt, és átmosott. Nem gondoltam volna, hogy még egyszer átérzem azt a fajta szuper érzést, mint amikor először megérintettem a kristályomat, de most mégis ez történt. A különbség csak annyi volt, hogy ez alkalommal nem csapódtam bele a földbe, és nem vesztettem el az eszméletemet.

A varázslatos pillanat után rögtön felpattant a szemem, ami a Képességgel való belsőséges kapcsolat elvesztésének kockázatát is jelenthette volna, de nem féltem a lehetőségtől, mert tudtam, hogy ez ennyitől nem történhet meg.

Elmosolyodtam a maszk alatt, és újult erővel vetettem bele magamat a küzdelembe. Néhány másodperc után már látszott is, hogy mekkora a különbség a korábbi és a mostani Képesség felhasználási módszer között. A hatalmasnak tűnő hátrányom hirtelen előnnyé változott, és már tudtam élvezni a harcot. Nemcsak azért, mert tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy jobb vagyok, hanem mert egyszerűen megrészegített az a mélység, ami így kialakult köztem és a Képesség között. Ráadásul így, hogy teljesen átjárt, már nem is értettem, hogy mitől féltem. Nehéz elmagyarázni, pontosan milyen is ez az állapot. A korábbi félelmeimmel ellentétben én irányítottam a saját mozdulataimat, csak plusz erőre, gyorsaságra és útmutatásra tettem szert. Talán az a legjobb megfogalmazás, hogy a Képesség ugyanolyan szerves részévé vált a testműködésemnek, mint az agyam, míg eddig csak annyi szerepet kapott, mint az érzékszerveim külön-külön.

 Az ellenfelem is észrevette, hogy valami megváltozott. Tisztán láttam a döbbent tekintetén. Megpróbált még nagyobb fokozatra kapcsolni, de könnyedén hárítottam a csapásait, majd folyamatosan támadtam. A vereség elkerülhetetlenségét csak ekkorra sikerült felfognia a férfinak, és a mozdulatai egyre vadabbak és kétségbeesettebbek lettek, ami nekem egyértelműen előnyt jelentett, hiszen így nagy réseket hagyott a védelmén.

Úgy döntöttem, gyorsan véget vetek a csatának, mert a szemem sarkából megláttam a többi terroristát, akikről el is felejtkeztem, és akik valószínűleg csak azért nem nyírták ki a terem végében összetömörült nőket, mert akkor eltalálhatták volna a társukat.

Amikor legközelebb hibázott, azonnal lecsaptam a lehetőségre, kiütöttem a kezéből a fegyverét, majd lereagálhatatlan gyorsasággal a háta mögé kerültem, és a halántékára csaptam a fénykardom markolatával. A férfi erre ájultan esett össze, de nem könnyebbülhettem meg, hiszen még maradt kilenc gépfegyveres terrorista, akikkel el kellett bánnom.

Ha egyedül lettem volna, akkor nemes egyszerűséggel egyenként bánok el velük, de ezt most nem tehettem meg, mert túl sokat kellett még kiütnöm, és amíg elbánnék két-hárommal, addig a többi megölné a védenceimet.

A Képességhasználó férfi még le se ért a földre, amikorra eldöntöttem, mit teszek. Ugyan fogalmam se volt arról, hogy elég erős és gyakorlott vagyok-e hozzá, de jó ötletnek tűnt, és az esetemben kockázat nélkül különben sem győzhettem.

A hatalmas erőfeszítésre összeszedtem minden erőmet, és egy hatalmas mentális lökéssel egyszerre törtem szét mind a kilenc férfi elméjét védő falat, amit tanulva a társaik hibájából időközben megerősítettek. Észrevették, hogy baj van, de nem maradt idejük cselekedni, mert egy utolsó erőfeszítéssel mindegyikőjüket kényszerpihenőre küldtem.

Zihálva álltam a fénykardomat lefelé tartva, és csak bámultam a leterített ellenfeleimet. Alig akartam elhinni, hogy tényleg sikerült likvidálnom az összes terroristát a megölésük nélkül, és a nőknek se esett semmi baja.

A hirtelen elárasztó diadalmámorból távoli szirénaszó rángatott ki, amit csak a felfokozott hallásomnak köszönhetően vettem észre. Ideje volt lelépni, ha nem akartam, hogy a zsaruk és az esetleges elitebb alakulatok tagjai itt találjanak, és kérdéseket kezdjenek el feltenni. Márpedig nem akartam.

Kikapcsoltam a fénykardomat, az övemre akasztottam, majd hátrafordultam a nők felé, akiknek egytől egyig őszinte megkönnyebbültség és hála látszott az arcán. Hirtelen indíttatásból katonásan tisztelegtem nekik, majd a Képességgel felturbózott sebességgel kisiettem az ajtón.

- Merre van a kijárat? – kérdeztem az egész eddig csendben várakozó Felixet.

Ő azonnal válaszolt, és elnavigált a kijáratig, ami mellesleg ki volt robbantva, hála a terroristák durva bejutási módszereinek. Miközben átvágtam a kapun, nem fáradtam azzal, hogy elrejtsem magam. Valószínűleg úgyse látott senki, és az este folyamán először fáradtságot kezdtem érezni, ezért inkább tartalékolni akartam az erőmet.

Átrobogtam az ugyancsak kirobbantott kapu törmelékei között, és elindultam a sikátor felé, ahol elrejtettem a deszkámat, csakhogy pont abból az irányból tűntek fel a szirénázó rendőrlégsiklók. Se kedvem, se energiám nem volt rejtőzködni, ráadásul valószínű, hogy bekerítették az egész területet, ezért úgy döntöttem, vakmerő leszek. Csak nem hagy el pont most a szerencse, amikor egész nap szilárdan mellettem állt.

Egy utolsó erőfeszítésre magamhoz hívtam a Képességet, majd veszett bikaként a sebesen közeledő légsiklók felé rohantam. Nem kellett gondolkoznom rajta, mikor ugorjak, mert megéreztem, mikor lenne a legjobb, és így tökéletes ütemben emelkedtem fel a földről. A levegőben meg kellett ugyan hosszabbítanom az ugrás ívét, mert sokkal több sikló jött, mint amire számítottam, de még így is gond nélkül érkeztem le a talajra. A földet érés pillanatában bekapcsoltam a ruhám álcázó berendezését, hogy nehezebben tudjanak követni, ha esetleg rám akarnák vesztegetni az idejüket.

Ezután egyenesen a deszkám felé vettem az irányt, ami ugyanott feküdt, ahol hagytam. Bár már alig maradt energiám, még kénytelen voltam használni a Képességet, hogy a balt lecserélje a Kék Harcos szerkómat az előtte rajtam lévő farmerra és vastag pulcsira.

Fáradtan nekidőltem a falnak, és behunyt szemmel küldtem könyörgő képeket a baltnak, aki szerencsére megbocsátotta a tegnapi durvaságomat, és szinte azonnal segített.

Most már normális ruhában felpattantam a deszkámra, és hazaindultam. Iszonyú kevés energiám maradt, amit annak köszönhettem, hogy hiába rendelkeztem hatalmas erővel, még nagyot sokat kellett tanulnom és gyakorolnom ahhoz, hogy igazán mesterien használhassam ki az adottságaimat.

Csak azt reméltem, hogy útközben nem alszok el a deszkán, mert amennyire otthon éreztem magam a járművön, még ezt a lehetőséget se lehetett teljesen kizárni.