29. fejezet

A hétfőn esedékes félévi vizsga már az ajtónkban toporgott, de ezzel egyik évfolyamtársam se foglalkozott, aki már megszerezte a kristályát, és így nem kellett ismételni mennie a Harminckettesre. Mindenkit a ma reggeli hírek izgattak, amiben egy meghiúsított terrorista akcióról számoltak be, amit egy óriási magánházban követtek el, hogy megöljék az ott tartózkodó magas beosztású nőket. Önmagában ezt még nem lehetett a szenzáció kategóriába sorolni, viszont a meghiúsítót már annál inkább. Képek igazolták, hogy a nők egy titokzatos megmentőnek köszönhették az életüket, akinek kék fénykardja volt, és ugyanolyan ruhája, mint még anno a Fehér Harcosnak. A riporter természetesen azonnal párhuzamot vont kettőjük között, a jövevényt elnevezte Kék Harcosnak, és a bátorságáról, valamint a tehetségéről beszélt, hiszen egymaga elintézett harminc terroristát úgy, hogy egyikőjüket se ölte meg. El kell ismerni, ez tényleg szép teljesítmény, de a lenyűgözésemhez ennél azért több kellett. Erre a végzett Választott testőrök bármelyike képes lenne, és most, hogy Robert mester megtanított a fénykardforgatás legalapvetőbb fogásaira, talán még én is, bár e felől azért akadtak kétségeim.

Éppen ezért nem is kavart fel túlzottan a hír. Úgy voltam vele, hogyha ez a valaki tényleg a Fehér Harcos nyomdokaiban jár – ebben a pontban mindegyik teória megegyezett -, akkor az idővel úgyis ki fog derülni, nem kell feleslegesen izgatnom magam rajta.

Eredetileg tanulni akartam, de Mark annyira felvillanyozódott a történtektől, hogy ő is folyamatosan teóriákat gyártott, és ki mást talált volna meg velük, mint engem? Egy ideig még figyeltem, de aztán el kezdett fárasztani a téma és a hatalmas lelkesedése is. Nem mintha nem érdekelt volna, amiket mondott, de az áradozása nagyon hamar találgatásba fulladt, ráadásul a rajtam való lógása is egyre jobban zavart.

Nem arról volt szó, hogy nem kedveltem, mert év eleje óta összebarátkoztunk, csak mivel egy párba osztottak minket, így reggelente együtt edzettünk, az olyan órákon, amiken kellett együtt gyakoroltunk, ráadásul a legtöbb tárgyra is közösen készültünk fel. Ha ez nem lett volna elég, amikor pedig nem vele voltam, akkor Matthew herceggel edzettem, gyakoroltam a Képesség használatát, tanultam vagy fejlesztettem a fizikai erőnlétemet. Összegezve tehát, az időm nagy részét Markkal töltöttem, a fennmaradó részt pedig kemény munkával.

Mióta elkezdtem a Választott testőr képzést, alig voltam otthon, hogy a barátaimmal való találkozásról és a pihenésről ne is beszéljünk. Nem mintha nem kaptunk volna semmi szabadidőt, de olyankor inkább mindig a tanulás vagy az edzés mellett döntöttem. Ha Lea tudná ezt, akkor biztos, lestréberezne, de nem tudja, és igazából nem is nagyon érdekel, mi a véleménye erről. Nem azért jöttem ide tanulni, hogy éppen csak átcsússzak a vizsgákon, hanem a tőlem telhető legtöbbet ki akartam hozni magamból, és ez a saját megítélésem szerint eddig sikerült is.

Az, hogy a tanáraim mit gondolnak erről, hétfőn fog kiderülni, amikor a képességeink szerint és persze a félévi záróvizsga eredményétől függően csoportokba osztanak minket. Erről elvileg nem szabadna tudnunk, és igyekeztek is minket elkülöníteni a felsőbb évesektől azzal, hogy nem léphettünk be a lakrészükbe, máshol ettünk, és máshol is voltak azok az óráink, amit megtehettek. Ezzel csak annyit sikerült elérniük, hogy nem haverkodtunk össze velük, de minimálisan azért elkerülhetetlen volt az érintkezés, és többek közt ezt a csoportos dolgot elárulták nekünk, de nem részletezték. Szerintem úgy voltak vele, hogy nem árt, ha nem szerzünk tudomást mindenről, és izgulunk egy kicsit.

Hamar rájöttem, hogy Mark egyhamar nem fog békén hagyni, és így nem fogok tudni tanulni, mert amikor ilyen lelkes, sose veszi észre, hogy zavarja a másikat, megsérteni pedig nem akartam, ezért köztes megoldást kellett választanom, ha a Kék Harcosról szóló pletykáknál valami értelmesebbel akartam eltölteni a vasárnap hátralévő részét.

Megvártam, amíg lezárja az aktuális gondolatmenetét, és csak akkor szólaltam meg.

- Bocsánat, de nekem most mennem kell. Megígértem anyának, hogyha lesz időm, akkor hazamegyek, mert már hetek óta nem látott. Ugye nem gond? – Ez még csak nem is volt hazugság, mert amikor legutóbb beszéltem anyával, akkor tényleg hiányolt.

- Persze, menj csak, megértem – szomorodott el Mark. – Nekem úgy is be kell mennem a laborba.

Tudtam, hogy ez a szomorúság elsősorban nem onnan fakad, hogy itt hagyom, hanem azért kenődött el, mert őt nem igazán hiányolták a szülei. Ami azt illeti, a tanév kezdete óta csak egyszer ment haza, és amennyire én tudom, személyi hívón vagy telefonon – attól függ, melyik van nekik – is csak négyszer, maximum ötször beszéltek.

Együtt érzően hátba veregettem, amikor távozott a szobámból, majd amikor becsukódott a háta mögött az ajtó, a Választott testőr tanítványi egyenruhámból átöltöztem valami hétköznapibba. A pulóverem fölé végül felvettem egy dzsekit is, mivel elfelejtettem elhozni otthonról a kabátomat, és azért mégiscsak tél volt. Még akkor is, ha a Fővárosban elég ritka vendégnek számító hó eddig egyáltalán nem is esett.

Az átöltözés után lekaptam a deszkámat a szekrényem tetejéről, majd elhagytam a szobámat, és szokás szerint gondosan bezártam magam után az ajtót. Nem mintha bármit is titkolnom kellett volna, és a fénykardomon kívül nem is tartottam ott semmi értékeset, de a szokás nagy úr.

Rutinosan vágtam át a folyosókon, kiléptem a palotából az egyik oldalsó ajtón, és átvágtam az udvaron, amin szokás szerint most is többen edzettek. A kapunál felmutattam a belépőkártyámat az őrt álló testőrnek, akit igazából látásból már ismertem, de a formaságokat be kellett tartani.

A falon túl azonnal felpattantam a deszkámra, és hazafelé vettem az irányt. Nagyon élveztem, ahogy átsuhantam a légautók között. Néhány perc után már képtelen voltam ellenállni a csábításnak, és teljes sebességre kapcsoltam. Eddig az iskola annyira lekötötte a figyelmemet, hogy csak a száguldás közben döbbentem rá, mennyire is hiányzott ez már nekem.

Valahol félúton szirénázás ütötte meg a fülemet. Ahogy körülnéztem, azonnal rájöttem, hogy a közelben rajtam kívül senki nem lépte át a sebességhatárt, és nem is szlalomozott szabálytalanul az autók között, tehát engem üldöztek. Gimnazista koromban, sőt még korábban is megtörtént már ez velem néhányszor, szóval újdonságot nem okozott, de egy kis lelkiismeret-furdalásom azért volt, hiszen mégiscsak Választott testőrnek tanultam, és így be kellett volna tartanom a szabályokat. A lelkiismeret-furdalás azonban nem tartott sokáig, a helyét ugyanis szinte rögtön átvette az adrenalinlöket, én pedig bevetettem az összes ügyességemet, és még vakmerőbben vágtam be a légautók elé.

Az első adandó alkalommal lefordultam egy mellékutcába, és gyorsan hátrapillantottam. A rendőrök még mindig nem maradtak le, ami csak azért volt lehetséges, mert légmotorral követtek, amiknek a végsebessége nagyobb, mint egy deszkának, és manőverezni is viszonylag könnyen lehetett velük, de persze egy deszka sokkal több lehetőséget nyújtott. Még sose fordult elő, hogy nem légautóval üldöztek, de ez nem jelenthetett komolyabb problémát. Annál azért nagyobb tehetséggel és tapasztalattal rendelkeztem, hogy esélyük legyen elkapni.

Nagyon élveztem az üldözést, és ezért nem is nagyon igyekeztem lerázni őket, de körülbelül öt perc múlva úgy döntöttem, lehetőséget adok nekik a valódi bűnözők üldözésére. Pont olyan városrészben jártunk, ami a tenyeremnél is jobban ismertem – ilyenből egyébként elég sok van -, ezért pillanatok alatt sikerült kiötölnöm egy egyszerű menekülési tervet.

Amikor először lehetőségem adódott rá, lefordultam egy zsákutcába, és egyenesen az utat elzáró régimódi magas téglafal felé tartottam, ami mögött egy viszonylag néptelenebb utcácskát lehetett találni. Két méterrel a fal előtt kinyúltam a Képességért, a segítségével felugrottam a járművemről, és még az ugrás közben a kezembe reptettem a deszkát.

Az időzítés tökéletesre sikerült, ugyanis sikerült ráugranom a fal tetejére. Hátrafordultam, küldtem elégedett mosolyt a rendőröknek, akik felől nagy adag döbbenetet érzékeltem, majd leugrottam a túloldalon. Még a levegőben a talpam alá raktam a deszkát, a Képességgel csökkentettem a zuhanást, és így amint megfelelő magasságba értem, már száguldottam is tovább. Az üldözőim így már nem kaphattak el, hiszen kerülniük kellett, és mire ezt megtették – ha egyáltalán vették rá a fáradságot -, már rég bottal üthették a nyomomat.

Ezután kicsit visszább vettem a tempón, és zökkenőmentesen jutottam el hazáig. A kapun belépve megkordult a gyomrom, és reméltem, hogy anya többet főzött a kelleténél, mert nem jeleztem előre az érkezésemet, és így nem is készülhetett fel még egy éhes szájra.

Úgy döntöttem, hogyha már nem jeleztem előre az érkezésemet, akkor az hadd legyen teljes meglepetés, és ne leplezzen le az ajtó csapódás, vagy a lépteim, ezért igyekeztem nagyon halk lenni. Az igyekezetemet siker koronázta. Amikor már bent voltam a házban, hangos szóváltást azonosítottam a konyha felől, ami az érkezésemre se maradt abba, tehát nem hallottak meg.

Lea és anya hangja is elég indulatos volt, így már az előszobából hallottam minden szót.

Eredetileg félbe akartam szakítani a vitát, de aztán a húgom szavai felkeltették a kíváncsiságomat, ezért olyasmire vetemedtem, amire már régen nem. Hallgatózni kezdtem.

- Mi lett volna, ha félre sikerül a terved? Megmondom én. Mindannyian meghalunk. Talán ezt akartad?

- Csak azt akartam elérni, ami történt. Ha nagyon nem ment volna, akkor az utolsó pillanatban besegítettem volna, de nem volt rá szükség. Ezzel a vita le van zárva – válaszolta anya erélyesen.

Amikor ilyen hangot ütött meg, akkor mondhattunk neki akármit, levegőnek nézett, és ezt Lea is tudta, legalábbis a közelgő léptei erről árulkodtak. Gyorsan kellett cselekednem, ha nem akartam lebukni.

- Hazajöttem! – kiáltottam fel, és beléptem a nappaliba.

Lea majdnem belém rohant, de még idejében korrigálta a mozgását, és kikerült.

- Jobban is vigyázhatnál! – vetette oda nekem dühösen, majd beviharzott a szobájába.

Amikor a konyhába léptem, értetlen arcot vágtam, ami teljesen őszinte volt, hiszen a kihallgatott beszélgetésfoszlány ellenére tényleg nem tudtam, mi baja van a húgomnak.

- Őt meg mi lelte?

- Semmi különös, csak kamasz – legyintett anya, de életemben először láttam rajta, hogy hazudik.

Az ösztöneim szerint a vita szorosan összefüggött azzal a titokkal, amiről a negyedévi vizsgám után Lea azzal a hírrel akarta elterelni a figyelmemet, hogy van barátja. Már akkor észrevettem anya hazugságát ezzel kapcsolatban, de nem gondoltam volna, hogy ez kettejük közös titka, pedig így utólag logikusnak tűnt. Már csak azt kellett kitalálnom, mit titkolnak előlem, de ez őket ismerve egyáltalán nem tűnt könnyű vállalkozásnak. Mindenesetre úgy döntöttem, elaltatom a figyelmüket, úgy teszek, mintha egyáltalán nem gyanakodnék, és kivárom a megfelelő alkalmat az információszerzésre.

- Majd kinövi – vontam meg a vállamat nemtörődömséget színlelve, majd témát váltottam. – Mi lesz az ebéd?

- Nem főztem, mert nekem nemsokára találkozóm lesz egy régi baráttal, Lea tud magának szerezni, és nem számítottam rá, hogy jössz. Sajnálom – kért bocsánatot a semmiért, és látszott rajta, hogy komolyan is gondolja.

- Semmi baj, majd eszek máshol. Különben sem ártana találkozni néhány régi haverral. Mostanában nagyon elhanyagoltam őket.

Valójában örültem is annak, hogy elszabadulhatok, és nem kell közönyt színlelnem, amikor a gondolatok sebesen száguldottak a fejemben az anyám és a húgom közös titkával kapcsolatban.

Ezután körülbelül húsz percig beszélgettünk, ami teljes egészében anya faggatásából a sulival kapcsolatban állt, és a válaszaimból.

- Most már mennem kell – mondta anya végül, amire kikísértem az ajtóig. – Sok sikert a vizsgához! – fordult még vissza a kapuból.

- Köszönöm.

Mosolyogva néztem, ahogy távozik, majd Lea szobájába mentem.

- Nem tudsz kopogni? – kérdezte miközben felült az ágyán. Szemmel láthatóan még mindig lángolt benne a düh, amit fel se vettem.

- Csak szólni akartam, hogy elmegyek a telepi vendéglőbe ebédelni. Jössz?

- Úgy érted, a telepi kocsmába? – nyomta meg az utolsó szót Lea.

Jó, igazából a kettő keveréke volt. Leginkább a telepi csempészek jártak oda, és elég gyakran részegre itták magukat, de nagyon jókat lehetett ott enni, és a személyzettel is jó kapcsolatot ápoltam, ráadásul Harold tulajdonában állt.

- Tudod, hogy narancslevet szoktam ott inni – utaltam a négy évvel korábbi fogadásra Harolddal, amit a férfi elvesztett, és így egész hátralévő életemben ingyen fogom ott kapni a narancslevet. – Akkor jössz vagy nem?

- Na jó, veled megyek – egyezett bele Lea lemondóan, mintha csak szívességet tenne vele.

- Akkor igyekezz, mert az fizet, aki először ér oda – vigyorogtam Leára, majd ügyet se vetve a méltatlankodó kiáltására kirohantam a házból, és felpattantam a deszkámra. Az utcán nagylelkűen megvártam, amíg ő is kilépett a kapun, és csak azután gyorsítottam fel. Elhatároztam, hogy egy kellemes délutánt fogok eltölteni a húgommal, de azt is, hogy minden mozdulatát figyelem majd, hátha közelebb kerülök a titok megfejtéséhez.

***

Másnap reggel a szokásos edzés előtt nyugodtan ácsorogtam az udvaron az aktuális kiképzőre várva. A többieknek már nem sikerült ennyire megőrizni a higgadtságukat. Mivel tegnap csak a Kék Harcossal foglalkoztak, így nem is gondoltak a vizsgára, és az izgalom most támadt rájuk, míg én már sikeresen felkészültem lelkileg.

Várakozás közben anyáék rejtélyes beszélgetésére gondoltam, de egyszerűen nem találtam logikus magyarázatot. Nem jutott eszembe semmi, ami akár egy picit is valószínűnek tűnt, figyelembe véve, hogy egyikük se volt Képességhasználó. Láttam anya papírjait, és a tavalyi felmérés után Leáét is. Különben is, ha azok lettek volna, akkor lehetetlen, hogy ne vegyem észre. Kivéve persze, ha annyira erősek, hogy tökéletesen el tudják rejteni. Ez utóbbit elméletileg el lehetett képzelni, de gyakorlatilag nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége. Főleg úgy, hogy Lea tizenhét évesen már túl öreg. Az én tizenhat éves Képesség-felébredésem is csodaszámba ment.

Nem maradt több időm ezen filozofálni, mert megérkezett Robert mester. Ez különös volt, ugyanis emlékeim szerint még egyszer se tartotta ő a reggeli edzést.

- Változott a program. Az edzés elmarad, helyette azonnal kezdődik a vizsga. Mindannyian menjetek el a fénykardotokért! Tíz perc múlva találkozunk a szimulációs teremben.

Amikor jelzett, hogy leléphetünk, azonnal sarkon fordultam, és sietős léptekkel a szobám felé vettem az irányt. Ott felkaptam a fegyvert, és máris a találkozóhely felé tartottam. Félúton két másik évfolyamtársammal találkoztam, és velük együtt mentem tovább, de a beszélgetéshez mindannyian túl feszültek voltunk.

Amikor beléptünk a terembe Robert és Owen mester már ott volt három másik Választott testőrrel együtt, akiket még nem ismertem.

Robert mester megvárta, amíg mind a nyolcan összegyűltünk, és csak aztán kezdett el beszélni.

- Elérkeztünk a féléves vizsgához. A vizsga alatt megmutatjátok a fénykardotokat, teszteljük elég erős-e, és azt is felmérjük majd, ti mennyit tanultatok az évfolyamán, és hányadán álltok a Képességgel. Főként a vizsgaeredmények alapján, de az egész eddigi munkátokat is figyelembe véve öt csoportba osztunk titeket, mint minden korábbi elsőévest. Ezentúl nem együtt edzetek majd, hanem a csoportotok szerint az idősebbekkel együtt. Az egyes csoport a legrosszabb, az ötös a legjobb. Természetesen kemény munkával az évek során felsőbb csoportokba kerülhettek, de ez fordítva is működik. Ha úgy látjuk, hogy valaki nem elég jó, akkor lejjebb kerül majd. Minden világos?

Nem akartam kérdést feltenni, de ha terveztem is volna, Robert mester szúrós tekintetét látva biztos, meggondoltam volna magamat. Valószínűleg ezzel a többiek is így lehettek, mert senki nem jelentkezett.

- Remek. Véletlenszerűen fogunk behívni titeket. – Lassan végigjáratta a tekintetét rajtunk, majd megállapodott Ericen. – Eric, te kezdesz! A többiek a folyosón várakozzanak.

Engedelmesen kisorjáztunk a teremből. Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, leültem a padlóra, és nekitámasztottam a hátamat a falnak.

- Mit csinálsz? – nézett rám elképedve Mark, mintha növesztettem volna egy második fejet a már meglévő mellé.

- Gondoltam, leülök, mert így kényelmesebb. Ez úgyis eltarthat egy darabig – böktem a fejemmel az ajtó felé.

Mark legnagyobb megrökönyödésére a többiek követték a példámat.

- Igaza van – vonta meg a vállát Aaron, egy középmagas, fekete hajú srác Mark vádló tekintetét látva. – Minek álldogáljunk, mint aki karót nyelt, ha pihenhetünk is?

Mark nem tiltakozott tovább, de nem ült le mellénk.

Ezután csend lett. Valószínűleg hozzám hasonlóan a többiek is azon gondolkoztak, ami ránk várt. Nagyon idegesítő helyzet volt. Azt kívántam, bárcsak én kerültem volna sorra elsőként. Minden jobb, mint ez az idegőrlő várakozás.

Körülbelül húsz perc múlva nyílt az ajtó, és az egyik számomra ismeretlen Választott testőr Shane-t szólította, de Eric nem jött ki. Nyilván egy másik ajtón távozott, hogy ne árulhassa el, mi történt vele a vizsgán.

Amilyen szerencsés vagyok – gondoltam magamban –, biztos utolsónak hívnak be.

Sajnos igazam is lett. A végén kétórányi várakozás után egyedül ücsörögtem a folyosón. Előttem Aaront hívták be, és amikor körülbelül tíz perce ment el, felálltam, kinyújtóztattam a tagjaimat, és amennyire tőlem telt, bemelegítettem. Valamiért biztos voltam benne, hogy szükségem lesz minden rugalmasságomra, és a Választott testőrök Robert mesterrel az élükön nem csak kérdéseket fognak feltenni.

Amikor kinyílt az ajtó, és kiszólt értem a Választott testőr, kicsit szorongva ugyan, de követtem a férfit. Utasított, hogy álljak a terem közelére, majd távozott az egyik oldalsó ajtón. Valószínűleg a megfigyelőszobába mehetett, de nem tudhattam biztosan, mert úgy állították be, hogy csak ők láthassanak engem, és én ne láthassam őket.

- Bár ez a szimulációs terem – hallottam meg Robert mester hangját -, a most következőek nem szimulációk lesznek, tehát adj bele mindent.

Miközben beszélt, leakasztottam az övemről a fénykardomat, és kinyúltam a Képességért. Ezzel a lehető legjobban felkészítettem magam egy véletlenszerű támadásra.

Hirtelen sok kisebb tárgy közeledését éreztem minden irányból. Azonnali reakcióként magam köré húztam egy pajzsot, és bekapcsoltam a fénykardomat. Oda sem figyelve nyugtáztam a penge halk előcsusszanását, és közben a szememmel is felmértem a veszélyt, amit a Képesség jelzett.

Ökölméretű kövek repültek felém, amik ártalmatlanul pattantak le a védőpajzsomról. Alapállásba álltam a fénykardommal, és feszült figyelemmel vártam a második hullámot. Néhány másodperc eltelt bárminemű történés nélkül, majd egyszer csak a védőpajzsom gyengülését éreztem, és egyre nehezebben sikerült fenntartanom. Annál azért erősebb voltam, hogy néhány kőtől, aztán pedig a semmitől elgyengüljek, tehát valakinek kívülről kellett babrálnia vele. A pajzs megerősítése végett ellenálltam volna, de az újabb támadás hiányából kikövetkeztettem, hogy a tanáraim jelezték nekem, nem arra kíváncsiak, mennyire erős pajzsot tudok létrehozni. Nem pazaroltam tehát az energiámat a felesleges ellenállásra, hanem leeresztettem a pajzsot, és még jobban kiterjesztettem az érzékeimet.

Ezután már nem kellett sokat várnom, a következő hullám szinte azonnal elindult, de ezúttal csak a hátam mögül éreztem bajt. Azon nyomban megpördültem, és kettévágtam a kispárna nagyságú követ, majd egy másodikat és harmadikat is, amiktől ha célba érnek, a sebességükből ítélve nagyon komoly, ha nem halálos sérüléseket szerezhettem volna. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy ez a vizsga mennyire halálosan komoly, de a magas tét nem rettentett el, hanem csak még nagyobb lendületet adott.

Rögtön ezt követően már egy másik irányból is záporozni kezdtek rám a kövek, majd fokozatosan mindenfelől, de észre se vettem a nehezedést. Egyre jobban belemelegedtem a harcba, mint máskor a deszkázásba, vagy nagy ritkán egy jó könyv olvasásába, és már csak azt vettem észre, hogy teljesen átadtam magam a harcnak és a Képességnek.

Egyszerűen imádtam a markolat fogását és az enyhe vibrálását a tenyeremben. Ezt már csak fokozta, amikor éles helyzetben használhattam a fegyvert. Akkor egyenesen a fellegekben éreztem magam. Pont, mint most.

Alig észleltem, amikor a köveket éles tőrök, majd lézersugarak váltották fel. Csak ide-oda pörögtem egy tornádó sebességével, és visszavertem minden támadást, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet, így hatalmas meglepetésként ért, amikor nem érkezett több lövedék, és felgyulladtak a fények. Észre se vettem, amikor lekapcsolták a világítást. Valószínűleg ezt is nehezítésnek szánták, de hála Robert mester edzéseinek a koronaherceggel, pontosabban az ott szerzett rutinnak, addigra teljesen a Képességre bíztam magam, és már semmi más nem számított.

Robert mester rejtett hangszórókból érkező hangja rántott ki a harc okozta készültségi állapotból.

- Leonard, gyere a nagy megfigyelő terembe.

Engedelmesen elindultam a megfelelő ajtó felé, közben kikapcsoltam a fénykardomat, és az övemre akasztottam.

A rövid út megtétele alatt elfogott az aggodalom, hogy elég jó voltam-e. Nem talált ugyan el semmi, és nagyszerűen éreztem magam a vizsga közben, de belülről másként látja az ember a dolgokat, mint egy külső szemlélő.

Amikor beléptem a figyelőszobába, meglepve láttam, hogy az öt felügyelőtanáron kívül körülbelül olyan hatvan-hetven diák tömörült ott öt csoportban. Nyilván aszerint az eloszlás szerint, amit a felsőbb évesektől megtudtunk. Az ábrázatukon ülő döbbent arckifejezést viszont nem tudtam mire vélni.

- Kitűnően hajtottad végre a vizsgafeladatot Leonard – fordult hozzám Robert mester. – Ötös csoport – közölte, és megengedett magának egy félmosolyt, ami nála ritkább vendég volt, mint a Fővárosban egy kiadós havazás. – Az az – mutatott egy csoportra, ahol csak öten álltak.

Megkönnyebbülten mosolyodtam el, és egy köszönöm után odamentem az öt tanítványhoz. Fogalmam sincs, mennyire ritka, hogy egy elsőst ide soroljanak, de a felsősök arcát látva egy halvány sejtés azért kezdett körvonalazódni bennem.

Nagyon sajnálom a sok késést, csak a gépem szervizbe került, nem tudtam előtte lementeni a fejezet meglévő részét, ezért várnom kellett, amíg visszakapom, ami ma este következett be :)