30. fejezet

Tanácstalanul álltam a szekrényem előtt, és mogorván állapítottam meg, hogy életemben először nem tudtam, mit vegyek fel. Nem mintha annyira izgultam volna a kinézetem miatt, csak a zseniális anyámnak pont most kellett az összes farmeremet és hosszúnadrágomat behajítani a mosógépbe. Jó, azt nem tudta betenni, amit reggel felvettem, csakhogy azt sikeresen kilyukasztottam, és összesároztam, miután leléptem egy Kék Harcosként megakadályozott bankrablás helyszínéről, ugyanis egy mocskos zsákutcában bújtam el azok elől, akik követték az álruhás énemet. Rövidebb nadrágot pedig mégsem vehettem fel, hiszen a hó hiánya ellenére mégiscsak tél, és ezzel együtt hideg volt, nekem meg semmi kedvem nem akadt megfagyni.

Rápillantottam a személyi hívómra, mert meg akartam nézni, mennyi időm van még a Matt-tel való találkozásra, ami után együtt megyünk Pete szülinapi bulijára, és dühösen állapítottam meg, hogy igencsak kapkodnom kellett, ha nem akartam elkésni.

Megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha nem mennék, de nem vághattam át Matt-et, ráadásul Pete is számított rám, ezért olyat tettem, amit még soha ezelőtt. A körülmények által kényszerítve ugyan, de önszántamból felvettem egy ruhát. Veronica adta a tavalyelőtti szülinapomra – még szerencse, hogy nem nőttem azóta -, tavaly pedig egy hozzáillő lapos talpú fekete csizmát kaptam tőle. Csak azért nem hajítottam ki őket, mert amikor Vera nálunk járt, mindig leellenőrizte, megvannak-e, és elmondta, hogy még szükségem lesz rájuk. Álmomban se gondoltam, hogy igaza lesz.

Bármennyire is utáltam nem nadrágban lenni, el kellett ismernem, hogy ez a ruha nem volt annyira vészes. Ugyanolyan zöld árnyalatban játszott, mint a szemem, és ami a legfontosabb, nem mutatott sokat a dekoltázsomból az ujjatlansága ellenére, és leért a térdemig. Nem mondom, hogy jól éreztem magam benne, de rosszabb is lehetett volna.

Újra megnéztem az időt, és elégedett nyugtáztam, hogyha nagyon sietek, akkor kis késéssel ugyan, de odaérek a találkozóhelyre.

Az előszobába siettem, felvettem a kabátomat, a deszkámmal a hónom alatt kiléptem az ajtón, és bezártam a házat, ugyanis anya elment valahová miután beindította a mosógépet, és mielőtt hazaértem.

Útközben a hideg szél folyamatosan bepofátlankodott a ruha szoknyarésze alá, amitől egyrészt fáztam, másrészt – ez zavart jobban – elég kellemetlen volt légdeszkázni a kezemmel folyamatosan leszorítva a rakoncátlankodó ruhadarabot. Végül sikerült kellemetlen incidensek nélkül megúsznom az utat, és néhány méterrel a cukrászda melletti falnak támaszkodó Matt előtt pattantam le a járművemről.

Ő azonnal észrevett, és széles mosollyal az arcán figyelte, ahogy felé közeledtem.

- Késtél – állapította meg a nyilvánvalót, de neheztelés egyáltalán nem látszódott rajta.

- Anya egyszerre rakta be az összes farmeromat a mosógépbe, és időbe tellett, amíg rávettem magam ennek a felvételére – mutattam a ruhámra enyhe undorral az arcomon.

- Pedig jól áll – mért végig alaposan Matt, miközben közelebb lépett.

Most, hogy kilépett az árnyékból, én is alkalmat kaptam a megszemlélésére. Kissé koptatott farmert viselt fekete bőrdzsekivel, amiben mint minden másban, amit eddig láttam rajta nagyon jól nézett ki.

- Te se festesz annyira borzalmasan – válaszoltam neki, miközben az a ponyvaregényes lepkehadsereg hevesen röpködött a hasamban.

Matt kivillantotta a hófehér fogsorát, gyengéden félresöpört egy kósza tincset az arcom elől, majd lehajolt, és megcsókolt. A testem azonnal reagált az ajka érintésére. A karom automatikusan a nyaka köré fontam, hevesen visszacsókoltam, és hagytam, hogy a jóleső melegség betöltse az űrt, amiről eddig nem is tudtam.

A csókolózás nagyon jó volt, és ha ideiglenesen is, de elvonta a figyelmemet az elmúlt két hét problémáiról.

Anya ugyan megdicsért a debütáló Kék Harcos küldetés után, de alaposan összevesztünk, pontosabban én voltam dühös rá. Rákérdeztem ugyanis a szemüveges nőre, és beigazolódott az a sejtésem, hogy anya eszközölte ki az őrök elküldését. Ezt még el is viseltem volna, hiszen megszoktam, hogy anya mindig megnehezíti a dolgomat, főleg amikor vizsgáztatni akar. Ami igazán kiakasztott, az csak ezután jött. Szó szót követett, és kiderült, hogy az egészet ő szervezte meg. Ő értesítette a terroristákat, és kockáztatta ezzel sokak életét, csakhogy megfelelő legyen a bemutatkozásom. Jó, így azt is elérte, hogy a rendőrség könnyen fel tudta számolni azt a terroristaszervezetet, de akkor is aljasság volt, amit tett. Eltelt ugyan azóta majdnem két hét, és végigcsináltam három előre nem megrendezett akciót, de még mindig bosszúság töltött el, amikor arra gondoltam, hogy anya ennyire könnyedén kockára tette az életemet, és nem mellesleg rajtam kívül még több nőét is.

Aztán ott volt még stressz forrásnak a Kék Harcos fogadtatása is. A sajtó már az első küldetés után hatalmas hírverést csapott, és hála Cindy Weinnak hősként állított be, amit az emberek többsége el is fogadott, de sokan – főleg a felsőbbrendűségüket féltő férfiak – foglaltak ellenséges állást ellenem, miszerint senki sem kérte, hogy az ostoba szuperhősködésemmel belekontárkodjak a hatóságok munkájába. Persze voltak olyanok is, bár elhanyagolható százalékban, akiket hidegen hagyott az ügy, vagy legalábbis közömbös álláspontra helyezkedtek. A legutolsó táborba tartozott például Leo, aki a szűk két héttel ezelőtti óvatos puhatolózásomra csak megrántotta a vállát, és nem törődően közölte, hogy ennyire minimális információból nem fog és nem is akar véleményt nyilvánítani.

Ha ezek nem lettek volna elegek, még Liz is fújt rám egy kicsit, ugyanis a héten elárultam neki, hogy van barátom. Ebből még nem is lett volna baj, sőt iszonyúan fellelkesült, és elmondta, hogy már gyanította. Na, ezután követtem el a hibát, mert elárultam neki, mióta tart ez az állapot. Nem mutatta ugyan ki, de láttam rajta, mennyire rosszul esett neki, amiért ennyi ideig nem osztottam meg vele – a legjobb barátnőmmel - ezt az információt. Ezzel sikerült is valamilyen szinten lelkifurdalást keltenie bennem.

Ezek voltak tehát a problémáim, és az Olivia ellen tervezett ütős bosszúm elmaradását nem is említettem. Egyszerűen nem maradt se kedvem, se energiám még ezzel a ribanccal is foglalkozni, mert a kiképzésem még mindig folyt, csak már akciókat is kellett végrehajtanom mellette, hogy az F.F.-ről, a tanulásról – mégse hagyhattam, hogy tönkremenjenek a jegyeim, anya nagyon kiakadna miatta – és a randizásról ne is beszéljek.

Ezekről sikerült elfeledkeznem néhány kellemes percig Matt társaságában.

A csókolózás keltette forróság a bensőmben egyre jobban ellazított, és egyre kevesebb akaraterőt éreztem magamban az intim kontaktus megszakítására. Pete—nek viszont megígértem, hogy elmegyek abba a buliba, ezért amikor a legközelebb elvált az ajkunk, hátrébb léptem, és szomorúan vettem tudomásul, hogy ennek eredményeként Matt keze már nem pihent a derekamon.

- Ideje indulnunk a buliba, Mr. Stevens – emlékeztettem a barátomat a fedősztorira. – Nincs messze, gyalog negyed óra alatt ott vagyunk.

- Akkor menjünk! – fogta meg a kezemet, és még mielőtt tiltakozhattam volna a jobbjával felkapta a csókolózás közben földre került deszkámat. – Hadd legyek lovagias! – kérte szelíden, amikor meglátta rajtam, hogy mindjárt nyitom a számat, és elkérem a deszkát.

Másnak biztos, nemet mondtam volna, de tudtam, hogy Matt ettől nem fog gyengének vagy kevésbé önállónak tartani, és különben sem bírtam elutasítani, amikor belenéztem a lélegzetelállítóan gyönyörű, szürke szemébe.

- Legyen – egyeztem bele mogorvának szánt hangon, de az aranyos gesztus miatti a szám sarkában bujkáló mosoly elrontotta a kívánt hatást.

Menet közben keveset beszéltünk, de a csöndet egyáltalán nem éreztem kínosnak. Csak kettesben sétáltunk egy esti órában a barátommal, és ez annyira jó volt, hogy semmi szükségét nem láttam az idill megtörésének.

Ami a legjobb, eközben normálisnak éreztem magam. Nem arról van szó, imádtam a pörgős és veszélyes életemet, és senkiével sem cseréltem volna el semmi pénzért, de néha jól esett egy kis pihenőt tartani és ilyen hétköznapi dolgokat csinálni. Matten látszott, hogy ezzel ő is ugyanígy van, csak neki nem az életveszélyes és helyenként, na, jó legtöbbször illegális szituációkból kellett a kikapcsolódás, hanem a monoton, szigorúan szabályozott hercegi életből.

- Az lesz az – mutattam rá a Lézerfényre, amikor befordultunk a megfelelő sarkon. – Készen állsz? – kérdeztem, és közben megtorpantam.

- Természetesen – válaszolta magabiztosan. – A kérdés inkább az, hogy te készen állsz-e bejelenteni, hogy barátod van.

- Már épp ideje, hogy kiderüljön – vágtam rá, és eleresztettem egy féli gonosz, félig csintalan mosolyt -, de így legalább a riválisaid többsége visszalép majd.

Persze azért annyira nem voltam biztos a dolgomban, mint mutattam, mert féltem egy kicsit, hogy valaki rájön, ki is Matt. A leendő király barátnőjeként magánszemélyként is, nemcsak Kék Harcosként bekerülnék a média körforgásába. Ez nagyon ijesztőnek tűnt, de már alig régóta jártunk ahhoz, hogy vállalnom kelljen a kockázatot. Nem titkolhattam el tovább a barátomat, főleg, mert egyre nehezebb volt nem elejteni róla egy-egy megjegyzést, és így előbb-utóbb úgyis elszóltam volna magam.

- Milyen riválisok? – döbbent meg Matt, majd amikor rájött, hogy kétes jelentése is van a reflexből feltett kérdésnek, gyorsan visszakozott. – Nem mintha nem lennél elég csinos ahhoz, hogy másnak is, sőt sok mindenkinek tetszhess.

El kell ismernem, Matt ügyesen mentett, de egyébként se akartam fennakadni azon, hogy valamilyen kifordított értelmezés szerint a barátom esetleg nem tart szépnek. Ha ezen kiakadtam volna, akkor az nem én lettem volna, ezért még a mentést is figyelmen kívül hagytam, és úgy tettem, mintha észre sem vettem volna.

- Van néhány ismerősöm, néha vadidegenek is, akik időről-időre bepróbálkoznak. Fogalmam sincs miért. Eléggé egyértelművé teszem, hogy nem érdekelnek – vontam meg a vállam.

- Szerintem azért, mert az emberek többsége az elérhetetlen után vágyakozik – válaszolta komolyan, és egy kicsit elfintorodott. – Vegyünk például engem. Csak azért, mert herceg vagyok rengetegen képesek lennének bármit megadni azért, hogy őket válasszam, pedig azt se tudják, hogy nézek ki, a személyiségemről nem is beszélve.

- Az tény, hogy a nőismerőseim nagy részére ráillik ez a leírás – vigyorodtam el, közben tovább indultam, és témát is váltottam. – Ne felejtsd el a fedő sztorit! – súgtam a fülébe, mielőtt odaértem a két kidobóemberhez, akik a bejárat előtt strázsáltak.

A fickókat ismertem már látásból, és ők szó nélkül be is engedett, még a listát se nézte meg, pedig ez zárt parti volt.

- Miért nem kérdezte meg a nevedet? – kérdezte Matt, amikor beléptünk az ajtón.

- Itt dolgozok, így felismert – válaszoltam. – Persze, most szabadnapos vagyok – tettem hozzá a barátom meglepett arckifejezésére, bár tudtam, hogy nem ez érdekelte.

Odabent már javában folyt a buli. Mindenfelé táncoló, beszélgető, esetenként iszogató fiatalokat lehetett látni, de annyira nem volt tömegnyomor, hogy ne bírjam ki. Ez főleg annak köszönhető, hogy a napközben kávézónak használt helyiséget a vendégek nagy számára való tekintettel összenyitották a belsőbb termekkel a hatalmas kétszárnyú ajtó segítségével, így a rockzene és a sok ember, na meg a fűtés akadálytalanul áramolhatott keresztül az épület belsejében.

- Most hogyan tovább? – kérdezte Matt, miközben közömbösséget tettetve, érdeklődve figyelte a jelenlévőket, a termet, a dekorációt, és úgy kábé mindent. Engem tökéletesen hidegen hagyott a látvány, hiszen muszáj volt ténylegesen dolgoznom itt hetente egyszer, hogy senki ne gyanakodhasson rá, hogy a Lézerfény fedezi az F.F. főhadiszállását. Mattet persze érdekelhette, hiszen még nem volt valódi buliban, legalábbis nagyon kétlem, hogy lett volna.

- Lerakom a kabátomat és a deszkámat – válaszoltam normál hangerővel, és levettem a kabátomat. A Lézerfényben ügyeltek arra, hogy a zene pont optimális hangerővel szóljon, azaz lehetett közben rendesen vadulni – persze csak a normákon belül, ez egy elitebb hely -, de beszélgetni is.

- Az jó, nekem is melegem van – mondta, azzal a példámat követve levette a bőrdzsekijét, és hagyta, hogy magam után húzzam.

Átverekedtük magunkat a tömegen a személyzeti részleg bejáratáig, és néhány ismerősöm már ennyi idő alatt kiszúrt minket, és kíváncsian nézett ránk, de nem törődtem velük.

- Ide csak dolgozó léphetnek be, de ha már egyszer itt dolgozom, kihasználom, hogy ne kelljen a zsúfolt ruhatárat használni – magyaráztam Mattnek, amikor odaértünk, kivettem a kezéből a dzsekijét a deszkámmal együtt, és rátenyereltem az ujjlenyomat érzékelőre. – Fél perc és itt vagyok – pillantottam rá, és már bent is voltam a személyzeti részlegen.

A közlekedőben nem tartózkodott senki. Valószínűleg a legtöbben a partin végeztek különböző munkálatokat, ráadásul ha jól tudom, valami szokványos F.F-es meló is volt, amihez sok ember kellett, ezért nem lepett meg túlzottan az emberek hiánya. Nem is bántam, legalább nem kellett senkivel bájcsevegnem.

A kezemben tartott felsőket nemes egyszerűséggel ledobtam a legközelebbi székre, a légdeszkát pedig a széknek támasztottam, és siettem is vissza Matthez. Ahogy kinéz, a végén még rámozdul valaki, ha ráérősre veszem a tempót. Nem mintha túlságosan izgatott volna, ha megtörténik, mert bíztam a barátomban, egyszerűen csak nem akartam az időt tapadós csajok lerázásával tölteni.

Szerencsére szokás szerint csak túlzottan eluralkodott rajtam a paranoia, ugyanis a barátom egyedül álldogált az ajtó mellett, ahol hagytam.

- Ez gyors volt – mosolygott rám, és kabát nélkül is végigmért. – A ruha felső része is jól áll – bókolt. – Persze egy kicsit furcsa ilyesmiben látni téged, de tagadhatatlan, hogy gyönyörűen festesz benne.

- Ettől még nem hordok ilyet gyakrabban – válaszoltam, és akaratlanul is elpirultam. Csak halványan, és nem is tartott sokáig, de akkor is elpirultam. Ilyen már nagyon-nagyon régen nem történt velem, sőt nem is emlékszem rá, hogy valaha megtettem volna, erre Matt gyönyörűnek nevez, és máris megcsinálom. Inkább nem akartam kielemezni, mit is jelent ez pontosan, ezért elhessegettem a gondolatot. – Keressük meg az ünnepeltet! – mondtam, és megfogtam a kezét. – Csak azért, nehogy elvessz nekem, miközben átvágunk a tömegen – vigyorogtam rá visszautalva arra a randira, amikor deszkaversenyt mentünk megnézni.

- Azt hittem, a kapcsolatunk már előrébb jár annál, hogy magyarázkodnod kelljen ilyesmi miatt – válaszolta, de a huncut mosolyából láttam, hogy vette az adást, és csak szórakozik.

Ő csak szórakozott, de ezzel felszínre hozott sok-sok kérdést, amiket elég erősen próbáltam elnyomni magamban. Például a hol tart a kapcsolatunk, hová tart, mennyire gondoljuk komolyan és az ehhez hasonló apróságokat, de mint mindig, most száműztem őket a koncentráljunk a jelenre elven.

Beletelt néhány percnyi keresgélésbe és kérdezősködésbe, amíg megtaláltuk Pete-et, de végül csak sikerült ráakadni. Természetesen a focis haverjai se voltak messze, és a suli pompon lányai.

- Boldog szülinapot! – vigyorogtam rá, és közben Matt vállára hajtottam a fejem ezzel még jobban kihangsúlyozva, hogy én betartottam az egyezség rám eső részét, míg ő nem. Vagyis megpróbálta, de nem jött össze, és ez pont olyan, mintha megszegte volna az alkunkat.

- Kösz – reagált automatikusan, és meg se próbálta leplezni az elképedését. Ez a döbbenet egyaránt szólhatott az öltözködésemnek és Mattnek is. – Pete Fulghum – nyújtott kezet a barátomnak.

Ő habozás nélkül megrázta a felé nyújtott jobbot.

- Matt Stevens. Örülök, hogy megismerhetlek!

- Én úgyszintén. Nem is tudtam, hogy Leának van barátja – vágott bele a közepébe Pete.

Matt olyan lazán válaszolt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Már két hónapja járunk.

Pete és a közelében állók arcára, akiket mind ismertem, akiknek elvileg semmi köze nem volt a magánbeszélgetésünkhöz újra kiült a döbbenet. Nem tudom, melyik okozott nekik nagyobb meglepetést: az, hogy barátom volt, vagy hogy a párkapcsolatom már viszonylag tartósnak nevezhető. Azt viszont nem értem, miért kellett ennyire szélsőségesen reagálni. Attól, hogy eddig nem randiztam senkivel, pedig lett volna rá lehetőségem, nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem vagyok hajlandó randizni. Egyszerűen Matt előtt senki nem érdekelt annyira, hogy megtegyem.

- Akkor ezek szerint Lea ezt elfelejtette említeni – szedte össze magát Pete, és vetett rám egy rosszalló pillantást, amint jót szórakoztam magamban.

- Nem kérdezted – vontam meg a vállam. – Ugye tudod, hogy tartoznál eggyel a kudarc miatt, de mivel szülinapod van, ezért elengedem. Ez az ajándékom – mosolyogtam rá angyalian. Igazából nem szívesen engedtem el egy ilyen tartozást, de teljesen kiment a fejemből az ajándékvásárlást, ezért nem tehettem mást.

A srácon látszott, hogy nem fogta fel elsőre, miről beszélek, de néhány másodpercen belül leesett neki.

- Igazán rendes vagy – morogta, majd szélesen elmosolyodott. – Érezzétek jól magatokat a bulin! Nekem beszélnem kell a többiekkel is – mondta, majd elfordult, jó házigazdához híven körözni kezdett a teremben, és fogadta a gratulációkat.

Matt-tel mi is odébbálltunk. Ő azért, mert engem követett, én pedig azért, mert a pompon lányok túl sokszor felejtették rajta a pillantásukat, és olyan ritkán találkoztunk, hogy nem voltam hajlandó a kevés alkalom egyikén ilyen zavaró tényezőket elviselni a közvetlen közelemben.

- Ez simán ment – jegyeztem meg megkönnyebbülten.

- Valóban – válaszolta Matt, de látszott rajta, hogy máson gondolkozik. – Milyen kudarcot emlegettél?

Nem akartam elmondani neki az Olivia-ügyet, mert hirtelen rettentő kicsinyesnek és éretlennek tűnt. Valószínűleg azért, mert Matt sokkal komolyabb és érettebb volt annál, hogy ilyeneket csináljon, és nem szándékoztam égetni magam előtte, viszont hazudni sem akartam neki annál többet, amit a Kék Harcosság és az F.F. miatt kellett.

- Elég gyerekes dolog – túrtam bele a hajamba zavartan pont, mint amikor kisebb koromban anyának be kellett vallanom egy csínytevést. – Olivia, tudod, az a csaj, aki miatt büntetőmunkára küldtek a parkba, ahol másodszor találkoztunk szekálta a barátnőmet, amíg beteg voltam, ezért vissza akartam vágni neki, de nem vagyok valami nagy ász az ilyesmiben, így a megverésen kívül csak az jutott eszembe, hogy verje át a pasi, aki tetszik neki. Ez lenne Pete. Alkut is kötöttünk, hogy ő megteszi, ha elhozok egy pasit a huszadik szülinapja alkalmából rendezett bulira, akkor persze már jártunk, szóval könnyedén beleegyeztem, de a végén nem volt elég gyomra megtenni – hadartam el egy szuszra az egészet.

Legnagyobb meglepetésemre Matt elnevette magát.

- Jó megismerni a bűnbánó énedet is.

- Én nem bánom, hogy meg akartam szívatni – tiltakoztam hevesen. – Csak azt bánom, hogy ilyen kicsinyes praktikákhoz akartam folyamodni, és nem vágtam bele jó erősen a képébe vállalva a következményeket.

Matt ezen a kitörésen is csak nevetett, és úgy nézett rám, mintha én lennék a legfontosabb a számára ebben a világegyetemben. Kissé zavarba ejtett ez a tekintet, de egyben nagyon jól is esett, így ma már másodjára pirultam el.

Ez egy tipikus mindjárt meg fog csókolni pillanat volt, csakhogy mielőtt megtehette volna, döbbenten elkerekedett a szeme, elsápadt, mintha szellemet látott volna, és egy pillanatra lefagyott.

- Mi a baj? – kérdeztem, és megpördültem, hogy azt lássam, amit ő. Innen pont át lehetett látni a külső termen keresztül a bejáratig, de nem vettem észre semmi különöset.

- Itt van az a Választott testőr tanítvány, akivel együtt szoktam edzeni – válaszolta lehajtott fejjel, és amennyire csak tudott, összegörnyedt. – Fogalmam sincs, hogy tudott követni, de ha észrevesz, biztos nem tudok többet kiszökni.

Most, hogy így mondta, tényleg észrevettem Leót a bejárat mellett.

- A francba – sziszegtem halkan.

Mégis hogy lehettem annyira ostoba, hogy nem számítottam rá, hogy Leo itt lesz. Végtére is Pete haverja volt, évekig egy asztalnál ültek a menzán, ráadásul a huszadik szülinap fontos, hiszen hivatalosan akkor lesz felnőtt az ember, szóval még szép, hogy eljött. Persze Matt azt hiszi, őt követte, ami nem valószínű, de ha észreveszi, annak tényleg lehetnek erősen kényelmetlen következményei.

- Vészkijárat van? – rángatott ki Matt a gondolataimból.

- Nincs. Az épület teljesen tűzbiztos.

Még mindig Leót bámultam, amit ő megérezhetett, mert ilyen távolságból is kiszúrt, és felém indult.

Mattet még biztos nem vette észre, mert ő már annyira összegörnyedt, hogy a feje már túl alacsonyan helyezkedett el, ami miatt a körülöttünk lévők elég furán néztek rám, de ez volt a legkisebb problémám.

Egyszerűen túlzottan sok minden keringett a fejemben ahhoz, hogy normálisan kezeljem a helyzetet, ezért tettem, ami először eszembe jutott, és nem mérlegeltem a következményeket.

- Menjünk a személyzeti részlegre! – mondtam Mattnek, és utat vágtunk a tömegben, szabályosan menekülve Leo elől.

Probléma nélkül beértünk a közlekedőbe, ahol még mindig nem tartózkodott semmi, és Mattet magam után húzva futottam a raktárba, annak is a legvégébe.

Tisztában voltam vele, mennyire kockázatos lépésre szántam el magam, de furcsa módon nem éreztem félelmet. Ha Matt le akarta volna leplezni az F.F.-et már rég megtehette volna, hiszen elég lett volna elfogatnia, és egy csapatnyi Választottra bíznia, hogy kiszedjenek belőlem mindent. Végül is tudta, hogy fontos tag vagyok, azt viszont nem, hogy erős Képességhasználó.

Villámsebesen nyomkodtam a falon a megfelelő mintákat. Ismertem annyira Leót, hogy tudjam, egy nyomi kis ujjlenyomat-érzékelő nem jelenthet neki problémát, ha gyanút fog, és perceken belül itt lesz.

- Normális esetben senkinek nem mutatnám ezt meg, még neked se, de most megteszem, mert válsághelyzet van – mondtam Matt felé fordulva, amikor már csak a hangazonosítás hiányzott -, és mert szeretlek.

Gondolkodás nélkül beszéltem, és az az egy szó annyira természetesen csúszott ki a számon, hogy magamat is megdöbbentettem. Nem csak azzal, hogy kimondtam, hanem azzal is, hogy mennyire komolyan gondolom.

Nem ez volt a megfelelő időpont arra, hogy ezt lerendezzem magamban, ezért inkább nem is figyeltem Matt reakcióját, hanem csak kimondtam a jelszót, és a barátomat magam után húzva rohantam a láthatóvá vált barna folyosón. Legszívesebben csak szimplán beküldtem volna, hogy azzal is időt nyerjük, de ha nem vagyok vele, valaki bekapcsolhatná a lézeres biztonsági rendszert.

Szabályosan berobbantunk az élénksárga központba. Gyorsan felmértem a terepet, de így első pillantásra nem vettem észre senkit. Legalább a szerencse ennyiben mellettem állt.

- Maradj itt, amíg vissza nem jövök, és ne nyúlj semmihez! – vettem oda a ledöbbent Matnek, és már ki is viharzottam a teremből a folyosón át egészen a raktárig, ami halkan megjegyzem, ebben a ruhában és ebben a cipőben nem volt valami kellemes.

Muszáj volt visszamennem, mivel Leo biztos látta, hogy bejöttem ide, és az érdekes kérdéseket vethetne fel benne, ha egyszerűen csak felszívódok. Valami indokot is kellett találnom, amiért idejöttem, ezért felkaptam a legközelebbi polcról egy csomag lufit, és csak ezután indultam a közlekedő felé.

Éppen csak kiértem a raktárból, amikor a sejtésem beigazolódott, és Leo berobbant a részlegre. Amilyen sebességgel visszacsukódott mögötte az ajtó, valószínűleg a Képességgel feszíthette fel.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem, mintha teljesen ledöbbentem volna, hogy itt látom.

- Téged követtelek. Ki az a srác, akivel iderohantatok, és hova bújtattad?

Úgy néztem rá, mintha teljesen megbolondult volna.

- Egyedül jöttem. Lufikért – lebegtettem meg az orra előtt a csomagot, ám ahogy számítottam is rá, ez kevésnek bizonyult.

Leo a mellkasa előtt összefonta a kezét, kis terpeszbe állt, és szigorúan nézett rám. El kellett ismernem, hogy sokkal félelmetesebb látványt nyújtott most, mint amikor egy évvel ezelőtt ilyesmit csinált. Csak jó valamire az a Választott testőrképző, és nem feleslegesen tanulta és edzette szét a belét is.

- Lufik egy húszéves bulijára? Ne szórakozz velem, Lea! Te is tudod, hogy ilyen könnyen nem versz át. Kivel jöttél ide, mi volt ilyen sietős, és hova tűnt az a valaki?

- Még mindig egyedül jöttem, és még mindig a lufikért – csattantam fel dühösen, játszva a felháborodottat. – Te mit csinálsz itt? Mármint a bulin.

Leo felvonta a szemöldökét.

- Te az arcomba hazudsz, és elvárod, hogy igazat mondjak neked? Tudod mit? Megteszem, csakhogy megtudd, veled ellentétben én bízok a testvéremben. A félévi vizsgán csoportokba osztottak minket bizonyos szempontok szerint. Én az ötös csoportba kerültem, ami a lehető legjobb. Az ide tartozóknak prioritásai vannak, például különböző területeken őrködhetünk, mindenhova magunkkal hordhatjuk a fénykardot, mi felügyeljük az alacsonyabb csoportokba tartozókat, ilyesmi. Ma este is beosztottak őrködni, persze még csak olyan helyre, ahol a támadás valószínűsége nagyon kicsi. Éppen lejárt a műszakom, amikor észrevettem valakit, akinek nem kellett volna itt lennie, ezért követtem. Kiderült, hogy alagútrendszer van a palota alatt, és az emberünk ott szökött ki, csakhogy mire ezt felfedeztem, elvesztettem a nyomát. Amikor kiértem az utcára, eszembe jutott, hogy Pete-nek ma van a bulija, ezért idejöttem.

Ezek szerint észrevette, hogy Matt kiszökött, csak előttem nem akarta megnevezni. Az viszont jó hír, hogy láthatóan nem értesített senkit. Lehet, hogy nem is lett volna akkora baj, ha rájön, kivel randizom, de ha már baromságot csináltam, akkor legalább gondolatban kitartottam amellett, hogy mindenkinek biztonságosabb, ha nem tudja az igazat. Akár el is szólhatná magát. Jó, ez a bátyámra egyáltalán nem jellemző, de akkor is.

- Gratulálok a vizsgához! Pete-tel beszéltél már?

Pontosan tudtam, hogy nem beszélt, hiszen alig lépett be az ajtó, máris engem, azaz minket vett üldözőbe, de ez remek kérdés volt ahhoz, hogy végre megszabaduljak tőle.

- Még nem. Fogalmam sincs, hova tűnt az a valaki, de jól eldugtad – tért vissza az eredeti témához. – Errefelé senki jelenlétét nem érzékelem.

- Lehet, hogy azért nem, mert nincs is itt senki? – kontráztam, és csak nehezen bírtam ellenállni a csábításnak, hogy ne tapogassam le a főhadiszállást a Képességgel. Nem szabadott elárulnom magam Leo előtt, de olyan kíváncsi voltam, hogy én észrevenném-e Matt jelenlétét.

- Ennyivel nem úszod meg. Még visszatérünk a témára.

- Ma már biztos nem. Szerintem nemsokára elmegyek. Nem szeretek bulizni, kényelmetlenül érzem magam a ruhámban, ráadásul a barátomnak is el kellett mennie.

Meg kellett említenem neki, hogy itt volt a pasim, mert előbb-utóbb úgyis a fülébe jutott volna, és akkor azt hinné, őt bujtattam el, és akkor soha nem szállna le a témáról, és a végén még felfedezné a bázist.

- Itt volt a barátod? – kérdezett vissza reflexből.

- Igen, de el kellett mennie nem sokkal azelőtt, hogy megjöttél. Lehet, össze is futottatok az utcán.

- Lehet – válaszolta szórakozottan.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a tekintete egy pillanatra megállapodott a széken, amire a kabátomat, és Matt bőrdzsekijét raktam. Ez még akárkié lehetett volna, de az oda támasztott légdeszka másról árulkodott. Már felkészültem rá, hogy rákérdez, de Leo végül nem szól semmit. Nyilván úgy döntött, egyszerűbb, ha nem kérdez, mert úgyis hazudnék, és majd magában összerakosgatja a kirakós darabkáit. Valószínűleg már közel járhatott a megoldáshoz, de örültem, hogy egyelőre leszállt rólam.

- Kiviszem a lufikat – mondtam, és elindultam az ajtó felé.

- Megyek én is – zárkózott fel mellém Leo. – Köszönök Pete-nek.

- Rendben.

Az a néhány lépésnyi idő, amíg kiértünk, rettentően kínos volt. Leo gyanakodva méregetett, és csoda, hogy nem hallottam a fogaskerekek csattogását a fejemben, annyira gondolkodott, de úgy tettem, mintha ezt észre sem venném. Már az is csoda, hogy eddig nem fogott gyanút. Jó, persze egy időben mindenáron ki akarta deríteni, mit titkolok előle, de aztán a Választott testőrképzés annyira lefoglalta, hogy nem maradt ideje erre, és ki is ment a fejéből. Még szerencse, hogy ezentúl se lesz több szabadideje – legalábbis nagyon remélem -, és akkor elég lesz ragaszkodnom a hazugságaimhoz ahhoz, hogy leszálljon rólam.

Együtt léptünk ki az ajtón, de teljesen szándékosan Leo irányával ellentétesen indultam el. Nem akartam tovább a közelében maradni, mert jelenleg nagyon összezavarodott és ideges állapotban voltam e miatt az egész szituáció miatt, és ő ismert annyira, hogy ezt észrevegye, és ki is tudja használni.

Legelőször a lufitól szabadultam meg. Belenyomtam egy közelben álló lány kezébe, majd amint Leo eltűnt a láthatárról, visszamentem a személyzeti részlegre, felkaptam a deszkámat, a kabátomat és Matt dzsekijét, és elindultam az F.F. főhadiszállására. Természetesen előtte alaposan ellenőriztem, követ-e valaki.

Megkönnyebbülten sóhajtottam, amint beléptem a titkos folyosóra. A Leo ügyet egyelőre megúsztam, már csak Matt-tel kellett elbeszélgetni. Amint beléptem a terembe a megkönnyebbülésemet mintha elfújták, vagy inkább elrángatták volna. Az óriásképernyő előtti irányítókonzol mellett ott ült Matt, és Felixszel beszélgetett. Pedig már azt hittem, senkinek nem kell magyarázkodnom a szervezetből a picike malőröm miatt, de láthatóan rosszul mértem fel a terepet, amikor iderángattam a barátomat.

Amennyire csak tudtam, felkészültem egy kínos jelenetre, odasétáltam hozzájuk, és én is leültem egy székre.

- Á, szia, Lea! – köszönt Felix. – A herceg éppen azt kérdezte, hogy bír egy rakás tini pénzügyileg fenntartani egy ekkora szervezetet – monda olyan lazasággal, mintha csak a parkban találkoztunk volna össze. Már meg se lepődtem azon, hogy felismerte Mattet. Végül is az oktatásügyi miniszter fiáként lehet, hogy találkozott vele, de az is lehetséges, hogy valamikor érdekelte, hogy néz ki a koronaherceg, és valamelyik titkos kapcsolata révén szerzett fényképet. Felixet ismerve mindkét variáció lehetségesnek tűnt. – Kezdetben csak annyi pénzünk volt, amennyit mi gazdagabbak össze tudtunk dobni – kezdett bele a magyarázatba, és visszafordult Matthez. – Ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy megvegyük ezt a helyet, és néhány befektetéshez is. Természetesen beletelt egy kis időbe, de a klub elég sok profitot kezdett termelni, a befektetések is kezdtek megtérülni, így lett pénzünk ahhoz, hogy felszereléseket és alkatrészeket vásároljunk. Kicsiben kezdtünk, de a zseniális tudósaink sorra találták fel különféle hasznos eszközöket, amik közül a számunkra kevésbé hasznosakat elkezdtük sorozatban gyártani. Szerződést kötöttünk néhány nagyvállalattal, és máris azon kaptuk magunkat, hogy a szervezet már milliárdokkal rendelkezik.

Tegyük hozzá, hogy Felix zsenialitása nélkül ez közel sem sikerült volna. Már akkor is szenzációsan bánt az emberekkel és a pénzzel, és amiket most elmondott Mattnek, az mind az ő fejéből pattant ki. Fogalmam sincs, ezek ellenére miért nekem ajánlották fel a vezetői posztot és nem neki, és hogy én miért nem jöttem rá már sokkal korábban arra, hogy alkalmatlan vagyok.

- Gondolom, akkor a pénz már egyáltalán nem okoz problémát.

- Tényleg nem okoz. Nem mondom, többet is el tudnánk viselni, de a haszon nagyobb, mint a kiadás.

Csodálkoztam azon, hogy Felix ekkora természetességgel beszél az F.F. belső dolgairól a koronahercegnek, aki akár le is csukathatna minket, és akkor lőttek az egész mozdulatnak Jó, én tudom, hogy Matt nem tenne ilyet, de Felix közel sem ismerte annyira őt, hogy megbízzon benne.

- Felix, bekapcsolod a Lézerfényben elrejtett kamerákat? – szakítottam félbe az iszonyúan érdekfeszítő beszélgetést. Bármennyire is örültem Felix bizalmának, a pénzügyek attól még halál unalmasak.

- Persze – fordult oda a székével a számítógépéhez. Néhány másodpercen belül már az óriásképernyőn láthattam a klub mindegyes termét. – Kit keresünk?

- Leót. Meg kell várnunk, amíg elmegy – válaszoltam automatikusan. Csak Matt arckifejezését látva jöttem rá, hogy ezt talán nem kellett volna.

- Ez nagyon úgy hangzott, mintha mindketten ismernétek. Honnan? – kérdezte Matt. Az arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni.

Ha már így alakult úgy döntöttem, elmondom az igazat. Ezt a leghelyesebb tenni, ráadásul ebből származhat a legkevesebb problémám.

- Ő a bátyám – közöltem, mintha ez magától értetődő lenne. – Az égvilágon semmit nem tud az F.F.-ről, és ezt se mondtam el, hogy veled járok, ami mellesleg titok – vetettem egy fenyegető pillantást Felixre, majd visszafordultam Matthez. – Csak annyit tud, hogy barátom van.

- Amikor beszéltem az edzőtársamról, miért nem mondtad, hogy ő a bátyád?

- Nem kérdezted – fontom össze a karomat a mellem előtt durcásan.

- Tehát azért, mert nem kérdeztem, még nem is mondhattad el? – kérdezte Matt árnyalatnyi dühvel a hangjában. Ez egy kicsit megijesztett. Mióta megismertem, még sose láttam dühösnek. Még akkor is csak fenyegető volt, amikor az a néhány suhanc inzultálni akart a vidámpark előtt.

Felix ide-oda kapkodta a tekintetét kettőnk között, és úgy dönthetett, ideje távozni, mert felállt a székéből.

- Nekem mennem kell. Lea, megtaláltam a műkincset, apám tényleg megvette, ahogy kértem Már át is vizsgáltam, szóval csütörtökön elviheted a csempészekhez, de mondd meg nekik, hogy legkésőbb a születésnapomig vissza kell jutnia.

Természetesen beavattam Felixet a csempészektől kapott feladatomba, hiszen az F.F.-nek is kellhettek azok a feljegyzések. Felix valószínűleg épp ezért kérte ajándéknak.

- Rendben van. Szia!

Matt kezet fogott Felixszel, és némán figyeltük, ahogy elhagyta a termet. Alighogy kilépett, máris folytattam a kapcsolatunk első komolyabb veszekedését. Eddig csak kajákról, filmekről, politikai eszmékről és ilyesmikről vitáztunk, szóval ezt mindenképpen mérföldkőnek lehetett tekinteni.

Oké, nem vagyok normális, hiszen témát is válthattam volna, de nem bírtam elviselni a kettőnk között lévő feszültséget, ezért inkább kiadtam magamból az érzelmeimet.

- Nem, mert nem tartottam fontosnak. Mégis mi változott meg attól, hogy tudod?

- Nem az a lényeg, hogy mi változott meg ettől, hanem, hogy nem voltál őszinte velem egy olyan témában, amit semmi értelme nem volt titkolni.

- Miért, te mindig őszinte vagy velem? – pattantam fel dühösen.

Matt is felállt, és határozottan a szemembe nézett.

- Amikor csak tehetem, igen. Ha szerelmesek vagyunk valakibe, akkor az megérdemel ennyit, nem?

A fejemben formálódó visszavágás a nyelvem hegyén ragadt kimondatlanul, amikor felfogtam az elhangzott szavak értelmét. Matt azt mondta, hogy szeret! Hirtelen erős késztetést éreztem rá, hogy örömömben indiántáncot járjak, és kikiabáljam a világnak. Ezt azonban még sem csinálhattam meg, viszont volt valami, amit megtehettem, és ami sokkal nagyobb örömöt nyújt.

Matt karjába vetettem magát, és hevesen megcsókoltam. Most, hogy mindketten kimondtuk, mit érzünk a másik iránt, a csók sokkal bensőségesebbé és intenzívebbé vált. Úgy éreztem, mintha egy vulkán tört volna ki a belsőmben, és ez az érzés akkor se csillapodott jelentősen, amikor elváltak az ajkaink.

- De, tényleg megérdemel annyit – válaszoltam halkan Matt korábbi kérdésére. – Sajnálom.

- Én is – horgasztotta le a fejét a szerelmem – elképesztő, milyen jó így gondolni rá – bűnbánóan. – Nem kellett volna ilyesmin kiakadnom, csak nem szeretem, ha valamit komolyabb ok nélkül eltitkolnak előlem.

- Mindenkinek van valami, amin könnyen felhúzza magát. Nekem például nagyon sok valami.

- Többek között a forrófejűségedet is nagyon szeretem – mosolygott rám kedvesen, és ezúttal ő csókolt meg engem. Reméltem, hogy Leo sokáig marad bulizni, mert ezt még hosszú ideig szívesen csináltam volna.