31. fejezet

Elnyúlva feküdtem a padon abban a parkban, ahol vagy fél évvel ezelőtt a közmunkát végeztem, és vártam, hogy a lélegzetvételem tempója lelassuljon.

Leszámítva néhány zúzódást a lábamon semmi bajom nem esett, de azért elég meleg helyzet volt. Az elején csak egy ékszerbolt kirablását akartam megakadályozni, aztán körülvett egy nagyrakás harcedzett férfi. Megölni nem ölhettem meg őket, és őszintén szólva nem biztos, hogy képes lettem volna rá. Hiába telt el négy hónap az első Kék Harcos küldetésem után, még mindig nem ontottam ki emberi életet, és nem is terveztem ezt megtenni a közeljövőben. Maradt tehát a menekülés, ami hála a ruhám álcázó berendezésének és az apától örökölt Különlegességnek, ha neccesen is, de sikerült.

Azért elég fura, hogy csapdát állítottak nekem, mert ez bizony az volt, még ha rosszul kivitelezett is, hiszen nem ártottam senkinek, sőt hála nekem, rengeteg közveszélyes bűnözőt lecsuktak az elmúlt időszakban. Persze megtisztelőnek is éreztem, hiszen felfigyeltek annyira a cselekedeteimre és a céljaimra, hogy kellően veszélyesnek nyilvánítsanak, és likvidálni akarjanak.

Léptek zajára lettem figyelmes, és fáradtan felemeltem a fejem, mert meg akartam nézni, ki közeledik. Megkönnyebbülten visszahanyatlottam, amikor nyugtáztam, hogy csak a randira érkező Matt az.

- Leülhetek? – kérdezte széles mosollyal az arcán, amikor mellém ért.

- Csak tessék – emeltem fel a felsőtestemet. Megvártam, amíg Matt leült, majd az ölébe hajtottam a fejem.

- Mitől dőltél ki ennyire? – kérdezte, miközben szórakozottan csavargatni kezdte az egyik hajtincsemet. – Vasárnap késő délután van, és tudtommal a hétvége arra való, hogy kipihenjük magunkat.

- De nem akkor, ha az anyánk nagytakarítást tervezett a hétvégére.

Nem mellesleg ez igaz is volt, csak nem a házat kellett érteni ez alatt, hanem a bűnözőket. Ezen a két napon megdöntöttem a hűvösre juttatási személyes csúcsomat, ami büszkeséggel töltött volna el, ha nem fáradok el ennyire. Egyre jobban bírtam ugyan a terhelést, és egyre kevesebb energiámat emésztette fel a Képesség használata, sőt a balttal is puszipajtások lettünk, olyannyira, hogy már azt is megengedte, hogy az át alakult fénykard lábperec legyen, amit eldughattam a farmerem alá, de nem váltam fáradhatatlanná, csak többet bírtam.

- Az rossz lehet. Erről jut eszembe – kezdte, és a hanghordozásából éreztem, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog -, anyám álarcosbált rendez szombaton a születésnapom tiszteletére.

- Mért pont álarcosbált? – kérdeztem, hogy minél tovább elodázzam annak a meghallgatását, amit Matt valójában mondani akart.

Sajnos nem kapta be a csalit.

- Ez a hagyomány már évszázadok, ha nem régebb óta – vonta meg a vállát. – A lényeg, hogy szeretném, ha te is ott lennél.

Már témánál is voltunk.

- Túl veszélyes - vágtam rá azonnal kifogásképpen. Komolyan el akart ráncigálni egy bálba, ahol csak az elitek elitjei lesznek, és ahol nem mellesleg simán kideríthetik a személyazonosságomat? Nem hitethette el magával, hogy ebbe belemegyek.

Matt úgy sóhajtott fel, mintha pontosan tudta volna, hogy ez lesz a reakcióm.

- Figyelj, tudom, hogy mennyire irtózol az ilyesmitől, de nagyon fontos lenne a számomra, hogy ott legyél. Akkor leszek húsz éves, felnőtt férfi. Az utolsó teljes szombatom hercegként, hiszen rá egy héttel, az első nagy király születésnapjának feltételezett évfordulóján megkoronáznak. Különben is, álarcosbál lesz, így senki sem láthatja az arcodat, és a DNS-eidet se fogja lopkodni senki.

Nem igazán győztek meg a szavai. Éreztem ugyan, hogy mennyire fontos ez neki, de a saját indokaimat nyomósabbnak éreztem. Mindenesetre nem akartam megbántani, és azt se, hogy egész este kérleljen, amire aztán igent kelljen mondanom, ezért nem utasítottam el élből a kérést.

- Gondolkozom rajta, de nem tartom valószínűnek, hogy tényleg elmenjek.

Matt szemében egy pillanatra csalódottságot fedeztem fel, de megértően bólintott.

- Remélem, meggondolod magad.

- Majd meglátjuk – hunytam le a szememet, és elég látványosan témát váltottam. – Milyen heted volt?

Matt töviről-hegyire elmesélt mindent. Nem volt túl érdekes, amit mondott, a legizgalmasabb eseményeknek a hetében egyértelműen a Leóval való közös edzések számítottak, de mivel ő mesélte, ezért éveken keresztül tudtam volna hallgatni.

- Ma délben már azt hittem, sikerült megszorongatnom, aztán egy pillanattal később a hátamon kötöttem ki fegyvertelenül. Eleinte azt hittem, sok gyakorlás után lesz esélyem ellene, de most már annyi sincs, mint a kezdetekben. El tudod ezt hinni? Pedig elvileg elég magas a Képesség-szintem.

- Te csak ennyit edzel naponta, ő viszont sokkal többet, ráadásul ő harcosnak készül, te pedig nem. Még szép, hogy jobb nálad. Mellesleg szerinte nem vagy olyan béna – tettem még hozzá bátorításképpen.

- Ti kibeszéltetek engem? – vonta fel a szemöldökét. – Nem úgy volt, hogy nem tud rólam?

- Nem is tud, de ettől függetlenül muszáj beszélnünk néha, hiszen a bátyám, és olyankor szóba kerül a tanulás, és onnan már nem nehéz eljutni hozzád.

Ezután még órákon keresztül beszélgettünk. Az idő gyorsan elrepült, és Mattnek érzésem szerint sajnos túl hamar indulnia kellett.

- Ígérd meg, hogy gondolkozol rajta! – kérte lágyan, amikor éppen szétváltunk a búcsúcsókból, és átadott egy elektronikus kártyát. – A meghívó – magyarázta.

Átvettem a kártyát, és a zsebembe süllyesztettem.

- Rendben van – egyeztem bele, és játékosan összeborzoltam a haját, pedig eszem ágában sem volt elmenni.

- Köszönöm – mosolyodott el hálásan, újra megcsókolt, ami sokkal hosszabbra és érzékibbre sikerült az előzőnél, és csak azután indult el.

Bevallom, volt egy kis lelkifurdalásom, amiért meghagytam abban a hitben, hogy van esélye arra, hogy tényleg elmenjek, mert így csak sokkal rosszabbul fog esni, amikor mégse leszek ott, de túl gyengének éreztem magam ahhoz, hogy belenézzek a szemébe, és kerek-perec elutasítsam. Mindenki mással probléma nélkül megtettem volna, de ehhez vele szemben nemes egyszerűséggel nem volt elég lelkierőm.

A hetem a szokásos módon telt, azt leszámítva, hogy az agyam egyik hátsó zugában folyton Matt meghívása járt, és egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Az meg csak még jobban rontott a közérzetemen, hogy a gyomromba, mintha napról-napra egyre nagyobb kőkupac vándorolt volna. Ezt kezdetben csak szimpla lelkiismeret-furdalásként könyveltem el, hiszen bármennyire is érzéketlen voltam, Matt ki bírta váltani belőlem már máskor, de ahogy teltek a napok, egyre nyugtalanabb lettem, és egyre kevéssé tudtam másra koncentrálni.

Végül nem bírtam tovább, és amikor szombat kora délután egy rövid időre kettesben maradtam Felixszel, az egyetlennel, aki minden fontosabb titkomat tudta - kivéve persze a baltot -, beszámoltam neki a bajomról. Egyszerűen muszáj volt elpanaszolnom valakinek, ami a lelkemet nyomta, ami így utólag belegondolva elég furcsa, hiszen ilyet még szinte sose csináltam, de végeredményében örülök, hogy megtettem, jobban éreztem magam tőle, bár a kövek nem szívódtak fel nyomtalanul.

- Nem fogsz örülni annak, amit mondok – dőlt neki egy asztalnak elgondolkodóan Felix, miután figyelmesen végighallgatta a történetet. -, de szerintem ez nem egyszerű lelkiismeret-furdalás. Ha csak az lenne, akkor sose vallottad volna be nekem, ahhoz túlságosan is büszke vagy. Szerintem a Képesség figyelmeztetni akar téged.

- Ez mégis hogy lenne lehetséges? Senki nem tudhatja mi fog történni a jövőben, még a Képesség sem, és bármekkora erővel is tud felruházni valakit, nem érző lény – tiltakoztam, pedig belül tisztában voltam azzal, hogy mint mindig, Felix most is a helyes következtetésre jutott el. Nem akartam elismerni, hogy igaza van, mert annak súlyos következményei lehettek volna.

- Érzékeled a veszélyt, amikor harcolsz, nem?

- Igen, de olyankor használom a Képességet, és csak a közvetlen veszélyre figyelmeztet.

Felix szemében felgyulladt a szikra, ami olyankor szokott, ha biztos benne, megnyeri a vitát, és ebben az ellensége, jelen esetben én jelentősen megsegítette. Ennél rosszabbul nem is alakulhatott volna a beszélgetés.

- Ha tetszik, ha nem, a Képességed nagyon erős és mindig jelen van, ha használod éppen, ha nem, attól még a tudatalattidban dolgozhat. Mért ne jelezhetné, hogyha egy szeretted bajba fog kerülni? Még csak féléve használtad először, ezért nem csoda, hogy most tapasztaltad először ezt az oldalát, de higgy nekem, létezik. Leóval is előfordult már.

Gyanakodva összehúztam a szemöldökömet.

- Én erről mért nem tudtam eddig?

- Azért, mert veled volt kapcsolatos, és amikor utólag rákérdezett, azt mondtad neki, hogy nem történt semmi különös, de ha jól raktam össze az információkat, akkor nem tévedett. A Képesség tényleg megsúgta neki, hogy komoly bajba kerülsz, pedig fizikailag elég messze járt tőled.

Nem volt nehéz rájönni, melyik esetre célozgatott.

- Hadd, találjam ki, arra gondolsz, amikor beleestem abba a lyukba Mattel?

- Pontosan. Akkor hiszel nekem? – tért vissza az eredeti témára.

Bármennyire is nem akartam, beismertem magamnak, hogy igaza van, amiből az következett, hogy el kellett mennem arra az idióta bálra. Végtére is a kövek azután kezdtek el lerakódni, hogy Matt beszélt a bálról, tehát a Képesség szerint vele fog történni valami szörnyű, azt pedig nem hagyhattam.

Mélyen, beletörődve a sorsomba sóhajtottam fel.

- Igen.

- És elmész a bálba, hogy megakadályozd, bármi is fog történni? – puhított tovább Felix teljesen feleslegesen.

- Igen – válaszoltam, és a tekintetem határozottan mogorvára váltott. – Csak azt kell még kitalálnom valahogy, honnan szerzek olyan autót, amit nem tudnak lenyomozni, és valami megfelelő ruhát. Nem hiszem, hogy az egy szem koktélruhámmal be tudnék olvadni a környezetembe.

- Sajnálom, de nem tudok segíteni. A női ruhákhoz nem értek, és bár engem is meghívtak, már van partnerem, így bármennyire is szeretnélek elvinni, nem megy.

Bármennyire is lekötötte a gondolataimat a hirtelen rám szakadt gond, azaz az a nyomorék bál, mégis feltűnt, hogy amikor Felix azt mondta, van partnerem, mintha kipirult volna az arca, és a szeme gyanúsan csillogott. Nagyon úgy nézett ki, hogy ez a partner nagyon tetszett neki, és mivel tudtommal eddig még senkivel nem randizott, ez elég különös volt a szóvá tevéshez.

- Ki a partnered? – kérdeztem rá vigyorogva. – Csak nem beleestél valakibe?

- Még az is lehetséges – tért ki a válaszadás elől Felix. – Most viszont mennem kell, este találkozunk – lökte el magát az asztaltól, és elment.

A távozását követő néhány percben meredtem bámultam magam elé, és próbáltam kitalálni, mitévő legyek.

Azt, hogy miképpen találhatok lenyomozhatatlan szállítóeszközt, mivel deszkával mégsem mehettem hamar kitaláltam, hiszen a telepi csempészek még mindig tartoztak nekem három szívességgel, amiért elvittem nekik a műkincset, amit Felix a huszadik születésnapjára kapott.

A ruhaügy viszont már sokkal komolyabb dió volt. Nem ismertem senkit, aki ennyire rövid idő alatt szerezni tudott volna nekem egyet, boltban pedig nem vehettem, mert nem az én pénztárcámhoz szabták őket, ráadásul az alapján simán lenyomozhatna a bál egyik kíváncsi, gazdag vendége, és ez most kivételesen nem paranoia, hanem óvatosság.

Hihetetlen, hogy mennyire tanácstalan voltam. Ha bármi másról lett volna szó, nagyméretű lángszórótól kezdve egészen kidolgozott töri tételekig, néhány órán belül gond nélkül beszerzem. Végül úgy döntöttem, inkább cselekszek légautó szinten, és közben reménykedek, hogy megszáll az ihlet, minthogy egy helyben álldogáljak, és ne csináljak semmi hasznosat.

Hála a frusztrált állapotomnak, még a szokottnál is gyorsabban deszkáztam, és így szinte pillanatok alatt a Telepre értem. Haroldnak éppen szabadnapja volt, így a helyettesével, Sammel kellett beszélnem, de ez nem okozott problémát, sőt az ő kérdezősködését sokkal könnyebben el tudtam fojtani. Morgott ugyan egy kicsit, amiért ilyen kockázatos helyzetbe akarom keverni – természetesen csak annyit mondtam el neki, hogy a palotához kell vinni, és ha szólok, akkor értem jönni -, de végül megígérte, hogy nyolcra személyesen jön értem egy új típusú légautóval.

Mire befejeztük a tárgyalást, az ihlet még mindig nem szállt meg, jobb ötletem nem lévén hazaindultam. Útközben eszembe jutott, hogy akár anyától is kérhetnék segítséget, hiszen ő az elmúlt félévben folyamatosan meglepetést okozott szinte minden téren, hátha most is ki tudna húzni a bajból. Ez az eshetőség viszont nagyon nem volt az ínyemre, mert ő nem elégedne meg annyi magyarázattal, hogy égetően kell és kész, a kapcsolatomról pedig nem akartam beszámolni. Ki tudja, hogy reagálna?

Amikor hazaértem, nem sokkal múlt négy. Anya a nappaliban ült, és elektronikus dolgozatokat javított a gépén. Egy pillanatra felnézett, és köszönt, amikor beléptem, majd visszafordult a munkájához.

Tudtam, hogyha eddig nem jutott eszembe semmi, akkor ezután se fog, Matt élete pedig sokkal fontosabb volt számomra, mint titokban tartani anya előtt a kapcsolatunkat, ezért más választásom nem lévén úgy döntöttem, segítséget kérek.

Leültem anya mellé a kanapéra, igyekeztem lazának tűnni a szorongás ellenére, amit az elhatározásom váltott ki a testemből, és egyenesen belevágtam a közepébe.

- Nincs véletlenül egy estélyi ruhád a méretemben, és valami álarcszerűséged?

Több száz féle reakciót lejátszottam a fejemben, mielőtt feltettem ezt a kérdést, de persze anyának sikerült úgy válaszolnia, amire egyáltalán nem válaszoltam.

- Már azt hittem, meg sem kérdezed – mosolygott rám, miközben félrerakta a gépét.

- Ezt meg mégis hogy érted? – kérdeztem totálisan ledöbbenve.

- A farmerodban felejtetted a meghívót, amit megtaláltam, amikor ki akartam mosni a nadrágot, de úgy döntöttem, nem avatkozom bele, amíg meg nem kérsz rá.

Anya nyugalma annyira letaglózott, hogy elkezdtem magam alatt vágni a fát, és olyan kérdéseket feltenni, amiket neki kellett volna.

- Jó, de nem is vagy kíváncsi rá, hogy honnan szereztem és mégis miért?

- Miért lennék kíváncsi arra, amit tudok? – kérdezett vissza.

Ezután olyasmi történt, ami csak ritkán szokott. Olyan értetlen és meglepett arckifejezést vághattam, hogy anya elnevette magát.

- Komolyan azt hitted, hogy nem vettem észre, hogy szerelmes vagy? Igaz, hogy nem vagyok éppen átlagosnak nevezhető anya, de attól még anya vagyok, és az anyáknak feltűnik az ilyesmi.

- Gondolom, nem bírtad ki, és utánajártál, kivel járok – állapítottam meg, miközben szépen lassan visszanyertem az önuralmamat.

- Igen.

- És nem is zavar?

- Amíg nem megy a tanulás vagy a kötelezettségeid kárára, addig azzal randizol, akivel akarsz. Természetesen a sorozatgyilkosokat és a rablókat leszámítva.

Hatalmas kő esett le a szívemről. Nem mintha szakítottam volna Mattel, ha anya ellenzi a kapcsolatunkat, de azért jó tudni, hogy nincs vele semmi baja. Ennek ellenére bosszús voltam, amiért ezt sem sikerült titokban tartanom előtte, de végül is már megszokhattam volna, hogy mindig mindenről tud.

- Akkor tudsz adni ruhát? – tértem vissza az eredeti témára.

- Igen – állt fel anya, és a szobája felé indult. – Várj meg itt!

Két perc múlva már vissza is tért egy hatalmas, kék ruhakölteménnyel a karján.

- Próbáld fel! – nyomta a kezembe. – Ja, és pántnélküli melltartóval kell.

Szó nélkül engedelmeskedtem, de a szobám ajtajában megtorpantam, és visszafordultam.

- Nekem van olyanom egyáltalán?

- Igen – forgatta a szemét anya. – Valószínűleg legalul lesz.

- Oké.

Miután becsuktam magam mögött az ajtót, leraktam a ruhát az ágyamra, és előkerestem azt a melltartót. Tényleg ott volt, ahol anya mondta. Ezután átöltöztem, bár be kell vallanom, az estélyi felvétele elég macerás művelet, de végül nagy nehezen csak sikerült megoldanom.

- Na, milyen? – mentem ki a nappaliba, ahol anya türelmesen várt rám.

Tüzetesen végigmért, és csak utána mondta ki az ítéletét.

- Tökéletesen illik rád – mosolyodott el. – Mindenesetre nem számítottam rá, hogy tényleg elmész. Azt hittem, sokkal jobban félsz a lelepleződéstől, és persze a bálokat is jobban utálod.

Úgy döntöttem, teljesen őszintén válaszolok neki. Végül is nemcsak az anyám volt, hanem a mesterem is, aki már nagyon sokszor tett ki halálos veszélynek, csaknem akad ki pont ezen.

- Amióta Matt elhívott, Képesség sugallta rosszérzésem van. Ott kell lennem, hogy megakadályozzam, ami történni fog, bármi miatt is van ez.

Anya arcáról egy másodperc alatt lehervadt a mosoly, és egy pillanatra olyan fájdalom tükröződött a tekintetében, ami eddig csak olyankor fordult elő, ha valaki apa haláláról mesélt, de hamar úrrá lett az érzelmein, és ha nem lennék benne teljesen biztos, mit láttam, azt is hihetném, hogy csak hallucináltam.

- Ebben az esetben fegyverekre is szükséged lesz. A szoknyád úgyis olyan bő, hogy kényelmesen elrejthetünk alatta néhány acéltőrt, amiket nem képesek érzékelni a fegyverdetektorok.

- Nem hiszem, hogy szükség esetén lenne időm előszedni őket, és különben is, megmotozhatnak – vétóztam meg az ötletét, de ettől még jól esett, hogy ennyire komolyan vette a fenyegetést, és ennyire megbízott a Képesség-érzékelésemben. – Én inkább arra gondoltam, hogy vészhelyzet esetére a kezem közelében tartom a fénykardom – mondtam, miközben a Képességgel megkerestem a baltot, és a speciális kommunikációs módunkon megkértem, hogy a jelenleg lábperecnek álcázott fegyverből legyen az a gyönyörű, fém karperec, amit eredetileg kigondolt. A balt azonnal segített, és néhány másodperc múlva az ékszer már ott díszelgett az alkaromon.

- Nem hinném, hogy megmotoznának, de ha úgy véled, hogy tőrök nélkül is menni fog, legyen – egyezett bele anya. – Arra viszont nagyon vigyázz, hogy a fénykardot tényleg csak a legeslegvégső esetben használd.

Nem kellett a figyelmeztetése ahhoz, hogy tudjam, milyen következményei lehetnének, ha előszedném az extrakülönleges kék színű kardomat a bál kellős közepén. Kétlem, hogy Matt meg tudna védeni a Választott testőröktől, hiszen annak ellenére, hogy a bűnözők ellen harcoltam, én is törvényen kívülinek számítottam, ezért tuti el akarnának kapni, a barátom pedig még nem király, ezért nincs korlátlan hatalma felettük. Persze, ez a gondolatmenet Matt segíteni akarását is feltételezi, amit lehet, nem tudhatnék a magaménak, hiszen már a Leo ügytől is iszonyúan kiakadt, és el tudom képzelni, mennyire dühös lenne, ha kiderülne, hogy egy ilyen fontos dolgot titkoltam el előle.

Először valami csípőset akartam válaszolni, hogy legalább addig ne kelljen a lehetséges következményekre gondolnom, de ez nem lett volna tisztességes anyával szemben. Azzal, hogy elengedett, ő is hatalmas kockázatot vállalt, mivel ha minden balul sülne el, és lelepleződnénk, akkor legnagyobb valószínűség szerint, ha akaratlanul is, de őt is magammal rántanám.

- Rendben van, vigyázni fogok.

- Akkor ezt megbeszéltük. Ugye, szereztél magadnak fuvart? Ebben a ruhában őrültség lenne deszkázni – váltott témát.

- Persze. A telepiek úgyis lógtak nekem néhány szívességgel.

- Remek – nyugtázta elégedetten. – Hányra jön az autó?

- Nyolcra.

- Akkor van három óránk arra, hogy megcsináljam a hajad, és kisminkeljelek.

- De hát álarc lesz rajtam! – tiltakoztam. Éppen elég sokkot okozott nekem ez a mesebeli hercegnőket idéző báli ruha, az idegrendszerem már nem biztos, hogy kibírná a sminket is.

- Rendben, akkor smink nem lesz – adta meg magát anya rögtön, ami azt mutatta, hogy ezt ő se gondolta teljesen komolyan. - A hajaddal viszont akkor is kezdeni kell valamit.

- Nem lenne elég, ha egyszerűen csak ki lenne bontva? Úgyis hosszú, egyenes hajam van, az csak nem fest olyan rosszul – próbálkoztam reménykedve.

- Azért ennyire könnyen nem úszod meg! Viszont nem vagyok fodrász, és én se érthetek mindenhez, ezért egyszerűen csak behullámosítom. A te hajad olyan, mint az enyém, így egy mosás után úgyis újra egyenes lesz.

- Legyen – adtam meg magam, és türelmesen tűrtem, hogy megcsinálja a hajam. Pontosabban tűrtem volna, ha nem lett volna annyira unalmas egy helyben üldögélni. Hamar fészkelődni kezdtem, amit anya nem díjazott túlzottan, ezért a figyelmem lekötése céljából kérdezgetni kezdett az általános illemszabályokról. Beszélgetés közben kiderült, hogy enyhén szólva elég szegényesek az ismereteim ezen a téren, amit valószínűleg az okozhatott, hogy amíg jártam illemtanra, soha nem figyeltem oda, mert nem érdekelt a téma, és nem hittem, hogy valaha szükségem lesz rá. Anya természetesen minden tőle telhetőt megtett, hogy minél több információt beleverjen a fejembe, így mire elérkezett az indulás ideje, majd szétrobbant az agyam.

- Egész jól nézel ki – nézett rá anya büszkén a kész művére. – Már csak az álarc és a cipő hiányzik – tettem még hozzá, besietett a szobájába, és egy percen belül vissza is jött az említett tárgyakkal.

- Te meg akarsz ölni?! – kiáltottam fel, és védekezően magam elé tartottam a kezemet, amikor megláttam a kezében tartott cipőt, aminek volt sarka.

Ő bosszúsan nézett rám.

- Lea, ne dramatizáld túl! Ez mindössze három centis. Tudom, hogy nem kényelmes neked, de ehhez a ruhához nem vehetsz fel lapos talpút, bármennyire is szeretnél. Különben sem fogsz belehalni.

Tudtam, hogy ezt úgyse úszom meg, ezért inkább nem vitatkoztam tovább, és inkább próbáltam feldolgozni a sokkot, amit a ruha, a cipő és a hajam hullámosítása okozott. Nagyon nem voltam hozzászokva az ilyesmihez, és csak a Képesség figyelmeztetése tartotta bennem a lelket. Ha ez nem lett volna, tuti, visszakozom, és hagyom a csudába az egészet, de így nem tehettem meg.

- Rakd fel az álarcot! – kértem anyát mogorván, miután gondolatban ejtettem a cipő témát. Őt szemmel láthatóan teljesen hidegen hagyta a duzzogásom, és teljes lelki nyugalommal felhelyezte a kék álarcot, ami az orrom aljától a homlokom közepéig tartott, azaz kábé az arcom felét takarta el.

- Mindjárt nyolc – pillantottam rá a személyi hívómra, majd gondolatban megkértem a baltot, hogy alakítsa át valamivé, mivel ezzel a ruhával elég hülyén nézett ki, de megválni nem akartam tőle. Még szükségem lehetett rá. A balt magához képest hosszú ideig töprengett. Valószínűleg nem tudta eldönteni, mi is nézne jól ki a mostani ruhámhoz – igen, ahogy az elmúlt néhány hónapban megtapasztaltam, elég komoly divat érzeke volt, az enyémnél legalábbis nagyobb -, majd egy számomra túl csicsás megoldást választott. A személyi hívómból nyaklánc lett, aminek a közepén egy belül lyukas szív volt. Komolyan, ma mindenki a halálomat akarja?

- Tudom, hogy ez számodra már túl sok – mosolyodott el anya a nyaklánc láttán -, de ne szekáld miatta a baltot, ugyanis igaza van, és tényleg jól néz ki.

Bármennyire is nem tetszett, úgy döntöttem, ma már mindent eltűrök, de ezután hosszú, nem is, nagyon hosszú ideig nem leszek hajlandó mást felvenni, csak amiben kényelmesen érzem magam, ergo farmert és pólót.

- Kibírom – feleltem, majd a fejemmel a szobám felé böktem. – Bemegyek a meghívóért.

A Mattől kapott kártyát hamar megtaláltam, de nem mentem vissza anyához azonnal, hanem megpróbáltam felkészíteni magam az előttem álló estére. Ez nem igazán jött be, mivel annyi borzalmas forgatókönyv jutott az eszembe, hogy jobbnak láttam nem gondolkozni, és a szokásos lesz, ami lesz filozófiámhoz fordulni.

Amikor kiléptem a szobámból, anya azzal fogadott, hogy egy modern légautó áll a házunk előtt, szóval igyekezzek.

Miután felvettem a cipőt, nem bírtam ki, muszáj volt még egyszer kifejeznem a nemtetszésemet, de persze anyát egyáltalán nem hatottam meg vele.

- Ha kitöröm a bokámat, az a te lelkeden fog száradni. – Jó, ha alapul vesszük azt az esetet, amikor prostinak álcáztam magamat, és abban a hatalmas sarkú cipőben jártam, elég valószínűtlen, hogy ebben bármi bajom essen, de erről anya nem tudhatott, hiszen csak azután kezdett el kémkedni utánam, miután előjött a Képességem.

- Valahogy túl fogom élni – válaszolta csípősen, és a kezembe nyomott egy hatalmas fekete köpenyt.

- Vedd fel! Nem akarom, hogy a szomszédok gyanakodjanak.

- Ja, mert egy tetőtől-talpig feketébe bugyolált alak egyáltalán nem feltűnő – morogtam, miközben engedelmesen felvettem a ruhadarabot.

- Kevésbé, mint egy farmernadrágos, deszkás lány báli ruhában – vágott vissza mosolyogva, majd elkomorodott. – Remélem, sikerül megakadályoznod, amit a Képesség jelzett.

Nagyot nyeltem, mivel eszembe juttatta a köveket a gyomromban.

- Én is – mondtam, azzal kisétáltam az ajtón.

Sam ott várt rám a kapunknak támaszkodva.

- Már azt hittem, mégse veszed igénybe a szolgálataimat – üdvözölt.

- Nincs akkora szerencséd – vigyorogtam rá, és beültem a hátsó ülésre. – Ugye, nem lehet kívülről belátni az ablakon? – kérdeztem, amikor ő is beszállt, mivel elég kényelmetlenül éreztem magam a köpenyben, és melegem is volt.

- Persze, hogy nem – válaszolta.

- Remek – nyugtáztam, és ledobtam magamról a ruhadarabot.

- Indulhatunk? – fordult hátra.

Nem tudtam nem észrevenni az arcán a döbbentet, amit a kinézetem váltott ki belőlem.

- Tisztázzunk valamit! – kezdtem fenyegetően. – Senkinek nem beszélhetsz arról, hogy mit csináltam ma, arról pedig végképp nem, hogy miben csináltam!

Az egy dolog, hogy ismeretlen arisztokraták, Felix és Matt ilyen ruhában láthatnak, de ha ezt a csempészek és a deszkások megtudnák, akkor azt sose tudnám lemosni magamról.

Sam hamar visszanyerte a lélekjelenlétét.

- Kérése számomra parancs, hölgyem – húzott, de kihallottam a hangjából, hogy tartani fogja a száját.

Ezután elindította a légautót, aminek hála fizikailag is közelebb kerültem a bálhoz, ahova magamtól soha az életemben nem mentem volna el, de a Képesség, mint az elmúlt félévben többször is, nem hagyta, hogy a saját fejem után menjek.

A segítségeteket szeretném kérni, csak egy szavazás az egész, de mindenki véleménye jól jönne :)
http://limoagymenesei.blogspot.hu/2012/09/mi-legyen-prologussal.html