35. fejezet

Idegesen járkáltam fel-alá a nappaliban várva, hogy Leo végre-valahára megérkezzen, és tisztázhassuk az egész én vagyok a Kék Harcos, a barátom meg a koronaherceg ügyet. Nem mintha annyira vágytam volna erre a kínosnak ígérkező beszélgetésre, de minden jobb volt, mint magamban tipródni, és Leo jéghideg tekintetére gondolni. Komolyan mondom, sokkal rosszabb volt arra gondolni, milyen dühös most rám, mint a tudat, hogy egy kemény harc után egy olyan egyszerű trükkel győzött le.

Még sose láttam ilyen mérgesnek, ami gáz, mert őt tényleg csak ritkán lehet kihozni a sodrából. Ahogy ott állt két fénykarddal a kezében, vészjósló arccal, nagyon ijesztő volt. Még az én hátamon is végigfutott a hideg, pedig tudtam, hogy nem fog bántani, szóval nem lennék azok helyében, akikkel majd szembekerül, miután végez a testőrképzőben.

Anya szerint viszont egészen jól reagált, hiszen elengedett, de ez most nem igazán vigasztalt, ráadásul ő nem látta azt a harcos, félelmet keltő, tagadhatatlanul felnőtt férfi Leót, akit én igen. Apropó, anya egy csöppet sem akadt ki, amikor elmondtam neki, mi történt, sőt szerintem meg is könnyebbült, amiért nem kell többet titkolóznia Leo előtt.

Most nagy szükségem lett volna arra, hogy beszéljek valakivel a történtekről, de a számba jöhető két személy egyikével sem sikerült. Felix nem vette fel a személyi hívóját, anya pedig elment aludni mondván, hogy fáradt, és ébresszem fel, amikor Leo hazaér.

Hajnali háromig vártam türelmetlenül, majd úgy döntöttem, lefekszek a kanapéra, és megpróbálok elaludni, bár kételkedtem a kísérlet sikerességében. Végül öt perc alatt elnyomott az álom. Úgy néz ki a húsz órás ébrenlét, és az esti izgalmak többet kivettek belőlem, mint gondoltam.

***

Leo végül csak délután négykor jelent meg, addig hagyta, had emésszem magam. Látszott rajta, hogy aludt valamennyit, de nem róttam fel neki, amiért ilyen sokáig nem jött, mert sokkal nyugodtabbnak látszott, mint amilyen tegnap késő este volt.

Anyával megmutattuk neki a ház alatti bázist, és anya elmondott neki mindent, amit nekem is. Még a baltokat és apa Választott testőrségét is. Leo egyértelműen túltette magát a sokkon, és azon, hogy ilyen sokáig titkolóztunk előtte, ugyanis mindent jól fogadott, és sokat kérdezett, de igazi megdöbbenést csak a baltok okoztak neki.

- Ki akarta megölni Mattet? – kérdeztem végül, amikor befejeztük a mesedélutánt. Reménykedtem, hátha hallott valamit, hiszen mégiscsak a palotában tanult.

- Valami gróf, de nem is a kiléte érdekes, hanem az, hogy öngyilkos lett.

- Ezek szerint nem ő volt az értelmi szerző – állapította meg anya egy csepp meglepetést sem tanúsítva a hír hallatán.

- Mi is így gondoljuk – helyeselt Leo, és ekkor én is kapcsoltam. Halálbüntetést már szinte semmiért nem szoktak kiszabni, tehát a fickó csak azért követhetett el öngyilkosságot, mert félt, hogy a Képességet használva erővel megszerzik az elméjéből a társai nevét. Nagyon akarhatta Matt halálát, vagy félhetett a társaitól, ha egy ilyen drasztikus lépésre szánta el magát.

- Van valami nyom? – faggattam tovább, mert arra hiába vártam volna, hogy magától folytassa. Nem volt valami bőbeszédű hangulatban.

- Azon kívül, hogy a szabót, aki Matt ruháját készítette, tegnap este megölték nincs semmi, de sajnos ez sem segít sokat. Profi munka volt, az elkövető nem hagyott maga után semmit, ami alapján el lehetne indulni.

Azért a szabó megölése elég komoly nyomnak számított. Csak ki kellett deríteni, kivel beszélt az elmúlt néhány napban, és máris össze lehet állítani a gyanúsítottak listáját. Ennek az ötletnek hangot is adtam.

- Nem te vagy az első, akinek ez eszébe jutott, csakhogy ez is zsákutca – törte le a reményeimet Leo. – A merénylő is vele varratta a ruháját. Ennél többet viszont tényleg nem tudok, szóval ne is faggass tovább.

Igazából szívem szerint még többet akartam kihúzni belőle, de még elevenen élt bennem, ahogyan tegnap nézett rám, ezért inkább nem feszítettem tovább a húrt.

Kényelmetlen csönd telepedett le közénk. Legalábbis engem zavart, anya és Leo viszont annyira a gondolataiba merült, hogy az is lehet, hogy észre sem vették. Végül Leo törte meg a csendet.

- Ha már úgyis őszinteségi napot tartunk, mi lenne, ha elmondanád, hogy hogyan halt meg apa? – címezte a szavait anyának.

Erre én is nagyon kíváncsi voltam, de amikor régebben rákérdeztem, anya mindig kitérő választ adott, ezért már letettem arról, hogy valaha is megtudom. Most viszont Leo fel merte tenni a kérdést, én meg visszafojtott lélegzettel vártam anya válaszát.

- Rendben van, elmondom – bólintott beleegyezően anya. – Matthew apja nagyon szeretett kirándulni, és egyszer a főváróshoz legközelebb eső, már bezárt bányát ment el megnézni. Luca és két másik testőr kísérte. Mélyen a föld alatt jártak, amikor a mennyezet a fejük felett beomlott. A testőrök még idejében kapcsoltak, és sikerült megtartaniuk a Képességgel a közvetlenül fölöttük lévő részt, csakhogy ez a súly még egy tucatnyi Választott testőrnek is sok lett volna, nemhogy háromnak. Luca ráparancsolt a többiekre, hogy mentsék a királyt, és ő közben emberfeletti erőfeszítések árán tisztán tartotta a többiek előtt az utat, de ez túl sok energiáját emésztette fel, így ő csak nagyon lassan tudott haladni. Engem már korábban figyelmeztetett a Képesség, de túl sok időbe telt, amire rájöttem, mit akar, és csak akkor értem oda a bányához, amikor a többiek már majdnem kiértek. A Képességemmel segítettem Lucának fenntartanom a sziklákat, de már túl késő volt.

Anya itt megakadt egy pillanatra, a gát, amit az elmúlt tizenhárom évben folyamatosan fenntartott megsemmisült, és a szeméből patakzani kezdtek a könnyek. Látszott rajta, hogy magát teszi felelősség, amiért nem ért oda hamarabb.

– Luca addigra már túl sok energiáját emésztette fel, és szinte közvetlenül azután, hogy odaértem hozzá, meghalt. Csak a gyász okozta furcsa tudatállapotomnak köszönhetem, hogy nem omlott rám a bánya, és volt elég erőm kijutni a holttestével. Mint később kiderült, a bányát szándékosan robbantották fel, feltehetőleg a királyt akarták megölni. Az eset nem került napvilágra, és a merénylőt sem sikerült elkapni – fejezte be halkan, ökölbe szorított kézzel.

Így utólag megértem, miért nem mesélte el ezt eddig nekünk. Túlságosan fájhatott neki az esetnek még a gondolata is, ráadásul magát hibáztatta, amiért nem sikerült megmentenie apát, pedig nem is az ő hibája volt.

- Apa a Választott testőrség parancsnoka volt, igaz? – kérdezte Leo csöndesen.

- Igen – válaszolta anya, miközben letörölte a könnyeket az arcáról. Örült neki, hogy témát válthatott. - Rettenetesen tehetséges volt, ráadásul a királlyal is hamar barátok lettek. Most viszont el kell intéznem néhány dolgot – indult el a lift felé, de útközben még visszafordult. – Leo, azt hiszem, itt az ideje, hogy te is elmondd Leának az igazat.

Szerintem nem is akadt semmi dolga, csak nem akarta, hogy ilyen állapotban lássuk, de ezen nem nagyon morfondíroztam, mert az utolsó mondata másra terelte a figyelmemet.

- Az igazat miről? – kérdeztem Leótól, miután anya elment.

Leo mélyet sóhajtott, és csak utána válaszolt.

- Arról, amikor először használtam a Képességet.

- Ezek szerint az a minden lebegett a szobában, amikor felébredtél sztori csak kamu volt? – fontam keresztbe a karomat a mellkasom előtt. Nem azt mondom, hogy örültem, amiért hazudott nekem róla, de azért jól esett tudni, hogy kettőnk közül nem csak nekem voltak nagy titkaim a másik előtt.

- Igen.

- És miért hazudtad ezt?

Leo egy ingerült pillantással díjazta a számon kérő hangnememet.

- Azért, mert ki voltam akadva, de ha hagynád, akkor elmondanám az egészet. Emlékszel Yvettre?

- Az egyetlen barátnődre? Persze. De hogy jön ez ide?

Kábé fél évig jártak Leóval, aztán Yvették elköltöztek egy másik bolygóra, és szakítottak. Én nem igazán kedveltem a csajt, de Leónak beletelt egy kis idejébe, amíg túllépett rajta.

- Egy alkalommal, amikor késő este hazakísértem, útközben láttuk, ahogy az út túloldalán egy férfi rálőtt egy kisgyermekes anyukára. A Képességem abban a pillanatban ébredt fel, és igazából nem is voltam teljesen tudatában annak, ahogy visszairányítottam a lézersugarat a feladójának. A fickó azonnal meghalt. Nem akartam megölni, csak így alakult, akkor használtam életemben a Képességet, egyszerűen nem tudtam kontrollálni. Egyébként, mint utólag kiderült az a férfi a gyilkosságtól kezdve egészen a bolti lopásig minden lehetséges bűnt elkövetett.

- Ezt mért nem mondhattad el nekem? – értetlenkedtem. Semmi kivetnivalót nem találtam abban, amit tett, hiszen ő csak meg akarta menteni azt a nőt.

- Azért, mert Yvette nagyon kiakadt, amiért megöltem egy embert, gyilkosnak nevezett, ott helyben szakított velem, és még arra is rávette a szüleit, hogy másik bolygóra költözzenek. Ezek után nem akartam senkinek elbüszkélkedni azzal, hogy embert öltem, még ha nem is szándékosan tettem, és időbe telt, amíg feldolgoztam magamban az egészet.

Furcsálltam is, hogy annak ellenére, hogy Leo mért nem randizott azóta senkivel, pedig utána még jobban csorgatták a nyálukat a lányok, mint Pete után, de ezek után érthető. Ahogy ismerem, nem akart azzal indítani egy lánynál sem, hogy „egyszer véletlen megöltem valakit, akarsz velem randizni?”, de azt sem akarta, hogy akkor árulja el amikor már járnak egy ideje, és a lány esetleg pont úgy reagáljon, mint Yvette. Mondjuk az is lehet, hogy az egész elméletem ostobaság, és egyszerűen csak nem találkozott azóta olyannal, akivel megérte kockáztatni.

- Idióta vagy, amiért nem mondtad el – közöltem vele.

- Te is, amiért nem beszéltél az F.F.-ről – vágott vissza.

- Te tudsz róla? – akadt el a lélegzetem. Erre azért nem számítottam.

- Nem vagyok teljesen hülye – vigyorodott el –, ráadásul tizennégy évesen még sokkal rosszabbul hazudtál, mint most, és akkor még időm is volt utána járni.

- Téged nem is zavar ez az egész?

Megvonta a vállát.

- Nem igazán. Ha neked az az álmod, hogy egy illegális társaság tagjaként a nők egyenjogúságáért harcolj, akkor csak nyugodtan. Nem tudom feltűnt-e, de nem vagyok hímsoviniszta. Arra viszont ügyelj, hogy ne kapjanak el, mert az tuti, rosszat tenne az eljövendő karrieremnek – fejezte be komolynak szánt arckifejezéssel, de láttam rajta, hogy mindjárt elröhögi magát.

Azért elég érdekes, hogy azokat a dolgokat, amiket féltem elmondani neki ennyire lazán kezelte, és csak én bizonyultam túl paranoiásnak. A titkolózásnak hála csak felesleges stresszt és esetenként fájdalmat okoztam magamnak. Mint később kiderült, nem ő volt az egyetlen, akire ez igaz.

***

A következő héten a napok villámgyorsan teltek, és mire észbe kaptam, máris csütörtök délután volt, ami azt jelentette, hogy mehettem az oktatásügyi miniszter házába takarításórára. Mint mindig, Felix most is lyukat beszélt Rosa hasába, aminek az lett a vége, hogy szinte semmit nem takarítottam, hanem végigdumáltam Felixszel azt a két és fél órát.

Mint kiderült, ő se tudott többet a merénylőről, mint Leo, és azt mondta, egyelőre nem is akar találgatásokba bocsátkozni, ami nála vagy azt jelentette, hogy tényleg gőze sincs, vagy azt, hogy nagyon forró nyomon jár, de nem akarja elkiabálni. Szerintem ebben az esetben az előbbiről lehetett szó.

Alaposan kifaggattam Lizzel kapcsolatban is, mert bár ezt Lizzel már megtettem az elmúlt három napban, az ő verziójára is érdekelt. Nagyon vicces volt, ahogy az egyébként mindig magabiztos, szétszórt zseni zavarba jött, amikor a részletekről kérdezősködtem.

Természetesen F.F.-es ügyekről is beszéltünk, és így a délután nagyon hamar elrepült.

Kicsivel hét után farkaséhesen estem haza, és amint beléptem a bejárati ajtón, és lehajítottam a deszkámat az előszobában, lendületesen a konyha felé masíroztam. Ott olyan látvány tárult a szemem elé, amire egyáltalán nem számítottam, és egy pillanatig csak bambán álltam, és bámultam ki a fejemből.

Ezt a reakciót az váltotta ki belőlem, hogy Matt, akinek úgy adtam meg a címemet, hogy a lelkére kötöttem, hogy csak és kizárólag akkor jöjjön ide, ha élet-halál kérdésről van szó ott ült az étkezőasztalunknál, és anyával teázgatott.

- Szia! – köszönt nekem mosolyogva Matt, amikor észrevett, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Örülök, hogy megjöttél – üdvözölt anya is. – Szegény Matt már vagy egy órája rád vár.

- Sziasztok! – nyögtem ki nagy nehezen, és közben azon pörgött az agyam, hogy ezek ketten miről beszélhettek itt egy óra alatt. Az egy dolog, hogy elmondtam anyának az igazat Mattről, de az már teljesen más tészta, hogy a pasim és az anyám először úgy találkoznak, hogy én jelem sem vagyok.

- Örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Landel – állt fel Matt mosolyogva az asztaltól. – Ha nem gond, akkor most elrabolnám Leát egy kis időre.

- Persze, menjetek csak – válaszolta anya szívélyesen, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki képes az ájulásig hajtani a lányát egy-egy keményebb edzésen.

Az agyam boldog volt, hogy ilyen hamar lezárult a kínos pillanat, és leléphettem Matt-tel, a gyomrom azonban hevesen tiltakozott, és kaját követelt. Végül áthidaló megoldásként felkaptam egy almát a pulton lévő gyümölcsöskosárból, és Matt-tel a nyomomban elhagytam a konyha, majd a ház területét is. Bármiről is fogunk beszélgetni, nem akartam, hogy anya meghallja, ezért minél távolabb kellett kerülnünk tőle.

- Kedves anyukád van – törte meg végül a csöndet Matt, amikor kiértünk az utcánkból.

- Köszönöm – mosolyodtam el halványan, és megfogtam a kezét, hogy jelezzem, csak lesokkolt a látványa a konyhánkban, és nem haragszok rá. – Mi az az extra fontos ügy, amiről mindenképp beszélni szeretnél? – vágtam bele a közepébe, miközben az almámat ettem, mert nagyon furdalt a kíváncsiság.

- Meg sem kérdezed, mi történt, miután leléptél? – terelte el a témát egy csibészes mosollyal, de láttam rajta, hogy szorong egy kicsit valami miatt, ezért nem erőltettem a kérdést. Majd beszél róla, ha akar.

- Rendben van, mi történt, miután leléptem? – sóhajtottam fel látványosan.

- Leo nem mondta el? – kérdezett vissza. – Pedig azt hittem, észrevett.

Nem lepődtem meg, hogy tud a találkozásunkról. Elég ostobának kell lenni ahhoz, hogy ha valaki tud arról, merre menekültem, és Leo visszafordulásáról is, akkor ne rakja össze a képet.

Játékosan oldalba könyököltem.

- Ne szórakozz velem! Ha úgyis tudod, hogy tudom, akkor minek kellett megkérdeznem?

- Mert vicces nézni, amikor apróságokon felidegesíted magad – válaszolta, és megvillantott egyet az ezer wattos mosolyai közül, amitől mint mindig, most is hevesebben kezdett el verni a szívem. – Leo hogy fogadta? – komolyodott el.

- Egész jól – vontam meg a vállam. – Kicsit ki volt akadva, amiért nem mondtam el neki korábban, de hamar túltette magát rajta. – Ez igaz is volt, hiszen az, hogy mi járunk, nem is igazán érdekelte, mert a másik titkom sokkal jobban lekötötte…

- Ennek örülök – mosolyodott el Matt, de látszott rajta, hogy gondolatban egészen máshol jár. Most már tényleg nagyon érdekelt, mi az, ami miatt muszáj volt felkeresnie, és vállalta a kiszökést a megsokszorozott őrség ellenére. Ugyan se ő, se Leo nem mondta, hogy szigorúbb biztonsági intézkedések léptek életbe a palotában, de a szombati eset után ez egyértelműnek tűnt.

Némán sétáltunk egy darabig. Matt belemerült a gondolataiba, én meg valamiért nagyon empatikus hangulatba kerültem, ezért nem zavartam meg, hanem magamban őrlődtem azon, mit akarhat mondani.

Negyedórás séta után egy kihalt kisebb füves területre értünk, ahova odabiggyesztettek három padot és ültettek néhány virágot, amiknek a felét már letaposták, szóval parknak maximum csak csúfolni lehetett. Látszott rajta, hogy városszépítésnek szánták, csak nem jött össze, de ez a környék amúgy sem tartozott az elitek közé, inkább már az átlagos jövedelműek lakta peremterületekhez lehetett sorolni.

Tény, hogy a „park” elég lepukkant hely volt, de arra tökéletesen megfelelt, hogy megszabaduljak az almacsutkámtól.

Matt rosszallóan nézte, ahogy a csutka becsapódott néhány virágmaradvány közé.

- Szerves anyag, idővel úgyis lebomlik – ismertettem az ismert tényt válaszul a ki nem mondott dorgálásra.

- De nem két perc alatt – nevetett fel Matt.

- Ennek a helynek úgyis teljesen mindegy – vontam meg a vállam. – Ennél rosszabb állapotban már nehezen lehetne.

- Szerintem nem olyan rossz. Békés és csöndes, ahova elvonulhatsz, ha eleged van az emberekből – vetette ellen, és kihallatszódott a szavaiból, hogyha valaki, hát ő tudja értékelni az egyedüllétet.

- Gyakran van eleged az emberekből? – kérdeztem, miközben a vállára hajtottam a fejem.

Szomorkásan lepillantott rám.

- Megesik néha.

Hosszú percekig álltunk némán, szorosan egymás mellett, és csak élveztük egymás közelségét. Végül Matt elengedte a kezem, és szembe fordult velem. Először azt hittem, csókolózni akar, de hamar kiderült, hogy közel sem ez a helyzet. Hátralépett egyet, majd beszélni kezdett, és érződött rajta, hogy minden egyes szót halálosan komolyan gondol.

- Lea, el sem tudom mondani, mennyire szerencsés vagyok, amiért berobbantál az életembe, és közel engedtél magadhoz – kezdte. Beszéd közben egész végig mélyen a szemembe nézett, és a mondat befejeztével olyat tett, amitől egy pillanatra megállt a szívverésem. Elegánsan féltérdre ereszkedett, előhúzott egy apró dobozt. – Szeretlek, és veled akarom leélni az életemet – itt rövid szünetet tartott, amíg feltárta a dobozka tartalmát. - Leszel a feleségem? – kérdezte lágy, dallamos hanglejtéssel.

Nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

34. fejezet

Annak ellenére, hogy még csak elsőéves voltam, én is őrködhettem a palotában Mathhew herceg születésnapjának éjjelén. Ezt egyértelműen annak köszönhettem, hogy a félési vizsgán az ötös csoportba soroltak, és mint kiderült, a többi tanítványhoz hasonlóan még pénzt is fogok érte kapni. Igaz, hogy egy olyan helyre osztottak be egy hármas végzőssel és egy négyes harmadikossal együtt, ami közel sem kulcsfontosságú, sőt már-már elhanyagolható, de ez is jobb volt, mint a semmi.

Csak állni egy helyben, és tudni, hogy errefelé aligha fog történni bármi is meglehetősen unalmas volt, de tapasztalatszerzésnek ez is megtette. Hosszú ideig tényleg csak unatkoztunk, de az egyik alkalommal, pont miután leadtunk a minden tiszta jelzést a központnak, üzenetet kaptunk, hogy egy merénylő elfogta a koronaherceget, további utasításig maradjunk fokozottan éberek, és ha összeakadnánk a nővel, és Matthew még mindig a foglya lenne, engedjük át.

Ez a hír aggodalommal töltött el, nem akartam, hogy Mattnek baja essen, és nemcsak azért, mert a tanulmányaim végcélja, hogy őt védhessem. Attól függetlenül, hogy én nem szólalhattam meg a jelenlétében, ő beszélt hozzám, mintha csak haverok lennénk, és a rengeteg edzés alatt akaratlanul is megkedveltem, így ezzel párhuzamosan egyre kényelmetlenebbnek éreztem a némasági szabályt.

A jelenlegi helyzetemen ez az információ viszont semmit sem változtatott. Először is, az őrhelyem túl messzire esett a bálteremtől, másodszor pedig errefelé nem akadt kijárat. Kivéve persze a titkos járatot, de arról csak Matt és én tudtam.

Akkor fedeztem fel, amikor az egyik szombat este a kihalt könyvtárban tanultam, és észrevettem Mattet egyedül lemenni az alagsorba. A kíváncsiságomnak engedve minden ügyességemet bevetettem, és követtem őt, hiszen már azóta érdekelt, mióta először találkoztunk, hogy mit is csinálhatott ott, amikor kipróbáltam a fénykardomat. Végignéztem, ahogy kinyitott egy rejtett ajtót, majd lelépett. Komolyan kételkedtem abban, hogyha rögtön utána mennék, nem venne észre, de túl sokat vártam, így miután kiértem, elvesztettem a nyomát. Ez pont Pete születésnapjának estéjén volt, ezért hogyha már úgyis abbahagytam a tanulást és kint vagyok a városban elven elgyalogoltam a Lézerfénybe, de előtte tettem egy kis kitérőt ajándékot venni. Végül hamarabb visszaértem a buliról, mint Matt, bárhol is járt.

Sokat gondolkoztam rajta, de végül erről az eseményről nem beszéltem senkinek. Bíztam benne, hogy Matt tudja, mit csinál, és ő is megérdemelt egy kis szabadságot. Különben sem volt olyan szabály, hogy bárkinek is szólni kell, ha látjuk, hogy a koronaherceg egy titkos alagúton, vagy bárhol máshol elhagyja a palota területét.

Visszatérve az eredeti témához, komolyan kételkedtem abban, hogy a túszejtő erre menekülne, de azért engedelmeskedtem az utasításnak, azaz sokkal erőteljesebben koncentráltam a környezetemre.

Kis idő múlva a többiek nem bírták tovább, és beszélgetni kezdtek az esetről, de én inkább nem akartam találgatásokba bocsátkozni, pedig engem is nagyon érdekelt, hogy mi történhetett.

Ezután nem sokkal valami furcsa történt. Nagyon halványan érzékeltem valamit, pontosabban valakit, de amikor meg akartam találni a forrást, nem sikerült megragadnom ezt az érzetet. Kicsúszott az elmém ereje alól, mintha csak a szelet próbáltam volna megfogni a kezemmel. Az egész annyira abszurd volt, hogy már-már azt hittem, képzelődöm, de az a halvány Képesség keltette bizsergés a tudatomban ennek az ellenkezőjéről árulkodott.

- Rossz érzésem van – szólaltam meg, nem törődve azzal, hogy megzavarom a többiek beszélgetését.. Ha tényleg tartózkodott valaki a közelben, azt nekik is tudniuk kellett. – Szerintem van valaki a közelben – közöltem magabiztosságot színlelve. Amint kimondtam, tudtam, hogy igazam van, és nem csak hallucináltam.

A társaim arcán egy pillanatra komoly koncentrálást fedeztem fel.

- Én nem érzek semmit – válaszolta végül Bernard, a végzős.

Ryanen is látszott, hogy nem talált semmit, de ezt már nem tehette közzé, mert megszólalt Bernard személyi jelzője, és parancsot kaptunk, hogy menjünk az északi szárnyhoz.

Azonnal engedelmeskedtünk az utasításnak, azaz futva elindultunk a kijelölt terület felé. Bennem azonban minden egyes lépéssel egyre erősödött az az érzés, hogy hibát követek el, mert igenis volt ott valaki, akinek nem kellett volna ott lennie, és legjobb lenne visszafordulni. A parancsot követő énem viszont ezt nagyon rossz ötletnek tartotta, hiszen súlyos következményei lehetnek, ha nem engedelmeskedem a feljebbvalóimnak.

Körülbelül három percig tartott, amíg döntésre jutottam. Úgy határoztam, hallgatok a megérzésemre, hiszen a tanáraim év eleje óta azt szajkózzák, hogy az ösztöneinkre kell hallgatnunk. Csak reménykedni tudtam, hogy ez a szabály jelen esetben felülírja az engedelmeskedjünk a kapott parancsoknakot.

Megtorpantam, mire Ryan és Brandon is megállt.

- Mi történt? – kérdezték szinte teljesen egyszerre.

- Visszamegyek, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg volt-e ott valaki – válaszoltam, azzal minden további teketóriázás nélkül megfordultam, és a tőlem telhető legnagyobb iramban, a Képességet is segítségül hívva futni kezdtem.

Kevesebb, mint egy perc alatt visszaértem arra a helyre, ahol korábban szobroztam. Ott megálltam, és minden tudásomat bevetve olyan nagy sugárban pásztáztam körbe a környezetemet, amekkorában bírtam.  Azt, akit kerestem ezúttal nem érzékeltem, viszont a Képesség ráirányította a figyelmemet egy furcsaságra. A jelenleg egyetlen szolgálatban lévő könyvtáros elméje túlságosan csendes és viszonylag nehezen kitapintható volt. Ilyen csak azoknak szokott lenni, akik nagyon mélyen alszanak, és meg mernék esküdni rá, hogy néhány perccel ezelőtt még tökéletesen éber volt. Lehetetlen, hogy külső behatás nélkül ilyen hamar ilyen állapotba kerüljön, tehát a betolakodónak a könyvtárban kellett lennie.

Még végig se gondoltam ezt teljesen, amikor már a könyvtár felé száguldottam. Mielőtt beléptem volna a terembe biztos, ami biztos alapon leakasztottam az övemről a fénykardomat.

Odabent minden teljesen normálisnak látszott. A könyvtáros, aki pont Teresa néni volt a pultra borulva békésen aludt, semmi nyomát nem fedeztem fel annak, hogy az ismeretlen a fizikai erejével ütötte volna le. Most már száz százalékosan biztos lehettem abban, hogy valóban nem képzelődtem, és tényleg volt ott valaki, aki ezek szerint nagyon erős Képességhasználó.

A Képességgel folyamatosan kerestem az idegent, és közben óvatos léptekkel arra mentem, amerre éreztem, hogy mennem kell. Amikor az alagsorba vezető ajtóhoz értem, hirtelen indíttatástól vezérelve megpróbáltam kinyitni az ajtót. Sikerült, ami csak azt jelenthette, hogy az idegen erre mehetett, hiszen ezt az ajtót mindig bezárják éjszakára.

Hangtalan ragadozóléptekkel lementem a lépcsőn, és amikor az alagsorba értem, újra érezni kezdtem azt a furcsa bizsergést az agyamban. A betolakodónak közel kellett lennie, és ezúttal már arra is sikerült rájönnöm, hogy nagyjából merre lehet.

Elhaladtam a használaton kívüli olvasótermek mellett, és beléptem az alagsor legnagyobb termébe, ami majdnem akkora alapterületű volt, mint maga a könyvtári szárny. Itt tartották azokat a könyveket, amikről már mindenki elfeledkezett, amik senkit nem érdekeltek és az esetleges pluszpéldányokat. Nagyon szerettem ezt a helyet, igazi kincseket lehetett találni, csak idő kellett hozzá.

Az idegent egyelőre még nem láttam, de a jelenléte minden egyes másodperccel megfoghatóbbá vált, mintha a Képességemnek csak időre lenne szüksége ahhoz, hogy beazonosítsa és hatástalanítsa annak a valakinek a védekező technikáját.

Halkan, a jelenlétemet álcázva – már amennyire ez lehetséges ekkora fokú letapogatás mellett – közeledtem az ismeretlen felé. Végül az egyik könyvespolc sor mögül kilépve megpillantottam.

Csak hátulról láttam, de a kék ruhájáról nem okozott gondot kitalálni, kivel állok szemben, és hogy őszinte legyek, nem is lepődtem meg rajta, hiszen nem sok mindenki van, aki ilyen szinten képes elrejteni a jelenlétét, arról viszont fogalmam sem volt, mit keres itt. A túszejtő elvileg a palota északi része felé menekült. Ez csak egy szerencsétlen véletlen lenne, vagy tényleg ő fogta el Mattet, és átejtette az összes Választott testőrt? Mindenesetre most ez volt a legkisebb problémám, hiszen magánterület-sértésért akkor is el kellett kapnom, ha nem ő tetszelgett a merénylő szerepében.

Szinte abban a pillanatban, amikor megláttam őt, ő is megérezte a jelenlétemet, és villámsebesen megpördült, miközben bekapcsolta a fénykardját. Tényleg olyan gyönyörű, kék színben pompázott, mint ahogy azt az eddigi szemtanúk állították.

Válaszul reflexszerűen én is működésbe hoztam az enyémet, és alapállásba helyezkedtem.

- Ön illegálisan tartózkodik itt. Tegye le a fegyvert, és adja meg magát! Máskülönben kénytelen leszek erőszakot alkalmazni – adtam elő a rutinszöveget, ami mindenkinek kiáll. Természetesen egy tizedmásodpercig se gondoltam komolyan, hogy tényleg megadja magát, és igazából egy részem nem is akarta, hogy megtegye. Harcolni akartam vele, és tudni, tényleg annyira jó-e, mint ahogy mondják.

- Csak nyugodtan – válaszolta a Kék Harcos erősen torzított, mű hangon.

Elmosolyodtam, és éreztem, ahogy az adrenalin elárasztotta az egész testemet. Eszembe se jutott erősítést hívni, pedig talán lett volna rá időm. Abban a pillanatban számomra csak a csata létezett, amit meg kellett vívnom.

Nem szerettem először támadni, ezért vártam, hogy az ellenfelem tegye meg ez első lépést. A Kék Harcos nyílván támadó típus lehetett, mert szinte azonnal rám vetette magát. A hevességéből ítélve nagyon hamar gyorsan túl akarhatott lenni ezen, csakhogy én azért nem voltam annyira könnyű préda.

Kivédtem a csapást, és meghagytam neki a harc irányítását, mert ki akartam elemezni a mozdulatait, hiszen komoly ellenféllel álltam szemben, nem rohanhattam fejjel a falnak. A folyamatos védekezés ilyen kicsi mozgástérrel elég nehéznek bizonyult, ráadásul minden Képességemet bele kellett adnom, hogy ne hibázzak. Egyszer-egyszer majdnem sikerült áttörnie a pajzsomon, de az utolsó pillanatban mindig sikerült hárítanom. Egyre jobban kezdett belemelegedni, és egyre kevésbé bizonyult elégnek a megosztott figyelmem.

Viszonylag hamar sikerült kiismernem. Nagyon vadul küzdött, de minden apró mozdulata pontos volt, nem tett feleslegesen semmit, de azért találtam gyenge pontot. Remekül küzdött, ez tagadhatatlan tény, de azt éreztem, hogy nem akart megsebesíteni, csak harcképtelenné tenni. Na, nem mintha én meg akartam volna ölni, de ő volt a törvényen kívüli, nem én. Ezt tehát furcsálltam egy kicsit, de az idő nem látszott alkalmasnak az ezen való rágódásra. Egyszerűen csak az előnyömre kellett fordítanom valahogy, ha a harci tudásom önmagában nem lesz elég.

Az ellenfelem kielemzése után végre minden energiámat a tényleges harcra fordíthattam, és teljesen átadtam magam a Képességnek. A felesleges gondolataimat mintha csak elfújták volna, és mint mindig, most is sokkal jobban kiélesedtek az érzékszerveim.

Itt volt az ideje támadásba lendülni.

Miután a két fénykard legközelebb sisteregve összeért, előretörtem. A Kék Harcos meglepődött a hirtelen váltáson, és egy fél pillanatra kibillent az egyensúlyából, de nagyon hamar reagált, kivédte a szúrást, és csak még hevesebb ellentámadást indított. Nekem viszont eszem ágában sem volt hagyni, hogy továbbra is az övé maradjon az irányítás, ezért felé ugrottam, a lendületemet is beleadva a csapása kivédésébe. Ő mintha a gondolataimban olvasott volna, hátraugrott, hogy ne kelljen belemennie ebbe a kiélezett helyzetbe, pedig nem elemezhette ki a harcstílusomat, hiszen egész eddig védekeztem.

Ezután folyamatos pro és kontra harcszakasz következett, egyikünk se tudott a másik fölé kerekedni, pedig mindketten iszonyatos tempóban, szemmel nem is követhetően mozogtunk, és a bennem rejlő energiák ráadásul sokkal jobban felszabadultak, mint eddig bármikor. Fénykardforgatás terén egyenlő ellenfelek voltunk, ez hamar kiderült, és minél tovább tartott a harc, annál inkább az az érzésem támadt, hogy nem először küzdök meg ezzel az emberrel.

Bevallom, rettenetesen élveztem a harcot, talán még sose éreztem magamat ennyire elevennek, de ez nem folyhatott örökké, magasabb szintre kellett emelni a küzdelmet, hogy kiderüljön, melyikünk a jobb.

Amikor rám került a támadás sora, nem csak a pengémmel szúrtam az ellenfelem felé, hanem egy nagyon erős lökéshullámot is útnak indítottam, és egy fél pillanattal később megpróbáltam a Képességgel kirántani a kezéből a fénykardot.

Sokkal jobban reagált, mint vártam, a hirtelen jött lökéshullám nagy részét semlegesítette, és csak egy kicsit tántorodott hátra, de ez ennyire lekötötte a figyelmét, hogyha nehezen is, de sikerült kirántanom a kezéből a fegyverét. Éreztem, ahogy próbálja a felém tartó kardot visszahívni, és majdnem sikerült is neki, de szorosan tartottam az elmémmel a markolatot, és egy másodperccel később már a tenyerembe simult.

Diadalmámor töltött el, de nem bíztam el magam, és készen álltam egy visszavágásra. A tekintetemet egyenesen az ellenfelem maszkkal eltakart arcára szegeztem. Ahogy belenéztem abba a bosszús, zöld szempárba, ami pontosan ugyanabban az árnyalatban játszott, mint az enyém, villámcsapásként nyilallt belém a felismerés.

Hogy én eddig hogy nem jöttem rá! Minden összevágott. A furcsa érzésem a Harminckettesre menet, az hogy Leának barátja van, Lea és anya közös titka, a veszekedésük, ami szerint emberi életek forogtak kockán, pont az azutáni nap, amikor először felbukkant a Kék Harcos. Az, hogy Matt meg akart tanulni deszkázni, hogy Lea elrejtette előlem a barátját – természetesen nem vettem be, hogy haza kellett mennie -, hogy Matt aznap később ért vissza, mint én, pedig én is elég sokáig aludtam. Aztán még ott van a mai este is, hogy a koronaherceget egy nő fogta el, miután leütött egy nemest, a feltűnik a Kék Harcos, aki úgy mozog, mintha ismerne, ráadásul ugyanolyan színű a szeme, mint a húgomnak.

Utólag visszatekintve címeres ökör vagyok, amiért csak most álltak össze a fejemben a kirakós darabkái, de védelmemre legyen szólva, ez az egész annyira abszurdnak és lehetetlennek tűnt, hogy ha gyanítottam is ilyesmit, akkor is elhessegettem a gondolatot mondván, hogy ostobaság.

Örültem, hogy végre tudtam az igazat, már csak megfelelően kellett kezelnem. Igazából dühös voltam Leára, amiért ilyen helyzetbe hozott, és azért is, hogy nem bízott meg bennem, de most nem hagyhattam, hogy az érzelmeim eluralkodjanak felettem, az idő szorított, és higgadtnak kellett maradnom.

- Rendben van, Lea, győztem. Most vedd le az álarcot! – parancsoltam határozottan. Pont sikerült annyi vészjóslóságot belecsempésznem a hangomba, amennyit akartam.

Ha eddig kételkedtem volna az elméletemben, akkor biztosan hamar elszállt volna, ugyanis a szavaim hatására habozást fedeztem fel a Kék Harcos tekintetében, és ez nekem tökéletesen elég volt a bizonyossághoz.

Végül tette, amit mondtam, és levette az álarcot, ami alól tényleg a húgom arca tűnt fel.

- Most mi lesz? – érdeklődött lazaságot színlelve, de kihallottam a hangjából a dacot és egy árnyalatnyi bűntudatot is felfedeztem rajta. Pont akkor viselkedett így, amikor kicsi korunkban valami csínyt követett el, és félt, hogy beárulom anyának. Most azért ennél sokkal komolyabb pácba került.

- Te próbáltad megölni a koronaherceget? – tettem fel egy kérdést, amiről én is tudtam, mekkora ostobaság, de hagyni akartam, hogy főjön csak a saját levében, és ő valljon be nekem mindent.

Lea dühös pillantást vetett rám, majd felháborodottan válaszolt.

- Persze, hogy nem! Az a fickó akarta meggyilkolni, akit kiütöttem, Matt meg kitalálta ezt az őrült tervet, amivel kijuthatok a palotából anélkül, hogy lenyomoznának.

- Tudja, hogy te vagy a Kék Harcos? – folytattam tovább a privát kihallgatást fagyos hangon. Csak ekkor döbbentem rá, hogy még mindig bekapcsolt fénykardokkal a kezemben állok, de nem szándékoztam eltenni őket. Azok után, amennyit hazudott nekem, megérdemelte, hogy fenyegetve érezze magát, főleg azért, mert belül ő is tudja, hogy sose ártanék neki.

- Nem. Csak azután vettem fel ezt az alakot, miután elválltunk, hogy biztosan akadálymentesen eljussak idáig – közölte, és mert nem sikerült a terve, és én elég jó voltam ahhoz, hogy felfedezzem, a hangja határozottan bosszúsan csengett.

Még mindig kifejezéstelen arccal néztem rá, és közben azon törtem a fejem, ezt az átöltözést vajon hogyan valósította meg. Kétlem, hogy ez a felszerelés befért a báli ruhája alá.

– Eldöntenéd végre, hogy feladsz-e vagy sem? – csattant fel. Őt ismerve azóta ezen pöröghetett, amióta megszereztem a fegyverét.

Igazából már korábban elhatároztam, mit teszek. Bár a húgom Kék Harcosként áthágott néhány törvényt, segített az embereknek, még ha azzal a hátsószándékkal is, hogy a két nem jogilag egyenlő lehessen. Nem tartoztam azoknak a táborába, akik lenézték a nőket, hála a neveltetésemnek, és hogy a húgom egy nagyon erős személyiségű lány, akinek az egész lénye ellentmond a neméről kialakult sztereotípiának. Éppen ezért nem tartottam negatívnak, amit a Kék Harcos tesz, ráadásul a húgomat mégsem adhattam fel. Többek között azért sem, mert ha kiderül, hogy ő a Kék Harcos, akkor abból egyenesen következik anya Fehér Harcossága. Ennek a tükrében egy csepp kétségem sem maradt, mit kell nekem.

Kikapcsoltam a kardokat, és odadobtam Leának a sajátját.

- Elengedlek. Nem tűnhetek csak úgy el, ezért nem mehetek veled a titkos alagúton keresztül, aminek a létezéséről természetesen sejtelmem sincs. Amint tudok, haza megyek, és akkor te és anya mindent elmondotok nekem – közöltem vele még mindig kimért hangon. – Mindent – ismételtem meg nyomatékosan a szót, majd Lea válaszát meg sem várva elfordultam, és elindultam az épületegyüttes északi része felé.

***

- Te meg merre kódorogtál? – érdeklődött Elias a megszokott vidámságával, amikor meglátott. Csoporttársak voltunk, és vele kerültem leghamarabb egy hullámhosszra. – Robert mester nem tűnt túl boldognak, amikor nem jelentél meg Ryanékkel együtt. Valami olyasmit mormogott magában, hogy pont akkor kellett eltűnnöd, amikor szükség lenne rád.

- Mégis miben tudtam volna segíteni? – hagytam figyelmen kívül Elias kérdését. Őt ez nem igazán zavarta, már hozzászokott az elmúlt néhány hónapban, hogy szoktam ilyet csinálni.

- Természetesen a merénylő utáni kutatásban, bár mint kiderült, valószínűleg nem is merénylő volt, de ez még zavaros nekem egy kicsit. Néhány testőr még kutat utána, de szerintem már régen lelépett.

Ezzel aztán nem lettem sokkal okosabb, de mivel úgyis tudtam, mi történt ma valójában, ezért nem zavart különösebben. Inkább az izgatott, hogy mekkora büntetést fogok kapni a parancsmegtagadásért.

Ekkor megszólalt a személyi hívóm. Robert mester volt az.

- Leonard, azonnal gyere az irodámba – mondta, és a válaszomat meg sem várva bontotta a kapcsolatot.

- Nincs valami jó hangulatban – állapította meg Elias a nyilvánvalót. – Én a helyedben igyekeznék.

Csak egyetérteni tudtam vele, ezért gyorsan elköszöntem, és a megjelölt iroda felé száguldottam. Néhány perc alatt odaértem, és az iroda előtt őrködő két testőr szó nélkül beengedett.

Az irodában nem tartózkodott senki, viszont az edzőterem felől hangokat hallottam, ezért arrafelé vettem az irányt. Az ajtó előtt megtorpantam, hogy adjak magamnak néhány másodpercet lélekben felkészülni egy dühös Robert mesterre. Az érzékeim az összecsapás óta még mindig maximális fokozaton üzemeltek, így ha véletlenül is, de hallgatóztam.

- A hagyományok szerint ma kellett volna megtörténnie. Noelia nem lesz boldog – hallottam Robert mester hangját.

Matt volt az, aki válaszolt neki, és tőle szokatlan módon kissé ingerültnek tűnt.

- Sajnálom, hogy a meggyilkolásomra tett kísérlet megzavarta az anyám terveit. Meg akartam ugyan tenni ma a megfelelő lépéseket, de ha majd tényleg sor kerül rá, akkor nem az időpont lesz anya legnagyobb problémája.

Kíváncsi voltam, minek kellett volna ma történnie a hagyományok szerint, de nem mertem, és nem is akartam tovább hallgatózni, ezért kopogtam, és beléptem a terembe.

- Végre megjöttél – nyugtázta a jelenlétemet Robert mester. – Találtál valamit? – vágott bele a közepébe, amivel egyértelművé tette, hogy már beszélt Ryanékkel a visszafordulásomról.

Nem akartam hazudni, de már eldöntöttem, hogy fedezem Leát, ezért muszáj volt. Mivel Matt jelenlétében nem szólalhattam meg, válaszul csak nemet intettem a fejemmel.

Könnyedén leolvashattam az arcáról, hogy nem hisz nekem, de valamilyen számomra teljesen érthetetlen oknál fogva nem fixírózta.

- Különös, a megérzéseid nem szoktak csalni – válaszolta végül tűnődően. – Ha már itt vagy, elmondom, mi történt. Mint kiderült, Matthew herceget meg akarta ölni az a nemes, akit az terített le, akit túszejtőnek hittünk, és az ezt követő események már csak azért történtek, hogy a nő anélkül jusson ki a palotából, hogy bárki rájönne, kicsoda.

Ezt már hallottam Leától, de azért megpróbáltam meglepettnek látszani. Végtére is, én erről eddig nem tudhattam. Azt viszont nem értettem, mért mondja ezt el nekem ahelyett, hogy leszidna, mert nem teljesítettem a kapott parancsot. Lehet, hogy gyanított valamit, esetleg tudott a rejtett alagútról, és tesztelni akarta a reakciómat? Ha ez is volt a szándéka, ki kellett tartanom amellett, hogy nem láttam semmi különöset, miután visszamentem, és akkor nem kerülök nagyobb bajba, mint amilyenben most vagyok.

Megszólalt a parancsnok személyi hívója, és kihasználva az alkalmat vetettem egy pillantást Mattre. A falnak dőlve állt, és az arca tökéletesen kifejezéstelen maszkot öltött.

A parancsnok nem fáradt azzal, hogy elvonuljon, előttünk fogadta a hívást. Ez megnyugtatott egy kicsit, mivel azt jelentette, hogyha vannak is kétségei arról, igazat állítottam-e, még mindig megbízott bennem.

- Uram, a merénylő meghalt. Feltehetőleg öngyilkos lett – közölte megfontolt hangon a hívő.

A máskor oly nyugodt Választott testőrparancsnok egy pillanatra elvesztette az irányítást az érzelmei felett, így tisztán éreztem a belőle áradó döbbentséget, és Matt arcáról is lehullott a maszk. Az tény, hogy erre egyikünk se számított.