37. fejezet

Sokkal könnyebb volt eljutni az üvegházig, mint gondoltam, a titkos alagúttal, a Kék Harcos öltözetembe rejtett álcázó berendezéssel, és az apától örökölt rejtőzködő különlegességgel szinte túl könnyű. Valamiért azt éreztem, hogy a kijutás ennél azért bonyolultabb lesz, de ez nem igazán érdekelt.

A gyomromban akkora görcs terpeszkedett, mint eddig még soha, és csak az előttem álló beszélgetésre tudtam gondolni. Minél többet agyaltam rajta, annál jobban kezdtem kételkedni abban, hogy Matt meg fog bocsátani, sőt még az is eszembe ötlött, hogy mindenkinek jobb lenne, ha hazamennék, de ezt gyorsan kivertem a fejemből. Már elhatároztam, hogy mindent tisztázok Mattel, és a palotába való betörés után már nem hátrálhattam meg. Egyrészt a büszkeségem nem engedte, másrészt pedig nem tehettem meg Leóval, hogy miután sikerül idehoznia Mattet, ne legyek itt. Akkor nem sok esélye lenne rá, hogy továbbra is Választott testőr tanítvány lehessen.

Meredten bámultam az ajtót, amin majd Matt be fog lépni, a körülöttem pompázó növényekre ügyet sem vetettem. Félórás várakozás után már kezdtem aggódni, hogy Leónak talán mégse sikerül, de pont ekkor éreztem meg két közeledő személyt, akikben beazonosítottam Mattet és Leót. Ettől először megkönnyebbültem, aztán még idegesebb lettem, mint korábban, hiszen ez azt jelentette, hogy az a végzetes beszélgetés, amin nagyon sok múlik már iszonyatosan közel volt.

Ekkor még a Kék Harcos felszerelést viseltem, de úgy döntöttem, nem sokkolom le Mattet azonnal, ezért lehunytam a szemem, és megkértem a baltot, hogy cserélje vissza az öltözékemet a farmerre és zöld pólóra, ami indulás előtt volt rajtam. A fénykardomat nem alakíttattam át, hanem elrejtettem az egyik közeli növény alá. Mire ezzel végeztem, Leóék már nagyon közel jártak, csak pillanatok választottak el attól, hogy újra lássam Mattet.

A boldog végben való reménykedésen kívül semmit nem tehettem, csak annyit, hogy azért számoltam a másik lehetőséggel is, és arra az esetre amennyire csak tudtam, megacéloztam magam, és elhatároztam, hogy bármi lesz, nem sírok. Az elmúlt néhány napban túl sokszor tettem, és el akartam kerülni a könnycsatornáim olyan mértékű kitágulását, hogy egy aranyos plüssmaci láttán is elbőgjem magam. Azért az mégiscsak gáz lenne.

Az ajtó, amit bámultam kitárult, és a szívem őrült tempójú dobogásba kezdett, amikor megláttam a belépő Mattet. Sokkal drágább nadrág és ing volt rajta, mint a randijainkon, és abból, ahogy bennük mozgott, látszott, hogy ez teljesen természetes neki. Ez egy kicsit idegenné tette, bár az tény, hogy nagyon vonzón festett. A haja összekócolódott, az arcán nyúzottság látszódott, amiből könnyen rájöttem, hogy nem sokat aludt csütörtök óta. Amikor összekapcsolódott a tekintetünk, a szeméből ugyanazt a szorongó reménykedést olvastam ki, amit én is éreztem.

Matt lénye megadta az erőt, hogy a megszokott önmagam lehessek, ezért nem is próbáltam köntörfalazni, hanem belevágtam a dolgok közepébe.

- Sajnálom, ami csütörtök este történt. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy megkéred a kezem, hiszen nem vagyunk együtt olyan régóta, és amikor ez mégis megtörtént, bepánikoltam. Nem voltam felkészülve rá, hogy valakivel ennyire összefonódjon az életem, és ami azt illeti, most se biztos, hogy fel vagyok, de nem akarlak elveszíteni, mert szeretlek.

Matt szorongása a szavaim hallatán felengedett, és látszott rajta, hogy mindjárt megbocsát nekem, de én még nem fejeztem be. Nem akartam, hogy bármit is mondjon, mielőtt elárulom neki a titkomat, mert ha mégis hagynám beszélni, utána csak nehezebb lenne kibökni, ezért folytattam.

- Nem csak az elkötelezettségtől való félelem miatt mondtam nemet, hanem azért is, mert van egy fontos titkom, amit nem osztottam meg veled. Anélkül, hogy ezt tudnád nem lett volna tisztességes hagyni, hogy elvegyél. Akkor nem volt elég bátorságom megosztani veled, most viszont megteszem – mondtam, és amikor befejeztem, kinyújtottam a tenyeremet, és a Képességgel beleröptettem a fénykard markolatát. – Én vagyok a Kék Harcos – közöltem vele, miközben bekapcsoltam a fegyverem.

Hagytam, hogy Matt alaposan megszemlélje a kék pengét, majd kikapcsoltam a kardot.

Most, hogy elmondtam, amit akartam, a hirtelen jött magabiztosságom kámforrá vált, a szorongó érzés a gyomromban pedig még tovább erősödött. Innentől kezdve minden Matten múlott, és nagyon reméltem, hogy nem az lesz a vége, hogy lecsukat.

Matt nem tűnt különösebben döbbentnek, inkább bűntudatosnak. Ez nagyon nem az a reakció volt, amire számítottam, de nem mertem megszólalni, csak vártam, mit mond.

- Ami azt illeti – lépett közelebb hozzám -, én sem voltam veled teljesen őszinte.

Na, ha valamire, akkor erre nem számítottam.

- Mégis miben hazudtál? – ráncoltam össze a homlokom, miközben megpróbáltam kitalálni a kérdésemre a választ. Hiába erőlködtem, nem jutott eszembe semmi, amiben érdemes lett volna hazudnia.

- Nem konkrét hazugságról van szó, egyszerűen csak nem mondtam el neked, ahogy senki másnak sem. Sosem gondolkoztál el azon, hogy miért segítettem neked, miután kiütötted Greget? Semmi garanciám nem volt arra, hogy tényleg azt teszed majd, amit nekem mondtál. A Képességgel könnyedén elintézhettelek volna.

Ami azt illeti, fogalmam sincs mért, de ezen eddig még nem igazán agyaltam, pedig tényleg elég felelőtlen volt tőle, hogy akkor segített nekem ahelyett, hogy elkapott volna. Persze akkor ez nem tűnt fel, hiszen még nem tapasztaltam meg a saját bőrömön, mire is lehet képes valaki, ha erős Képességgel rendelkezik. Ennek függvényében rájöttem, hogy azon az estén mégsem szorítottam sarokba Mattet, mint ahogyan azt én képzeltem. A szabad akaratából segített nekem, ami a jelen ismereteim szerint őrültség volt tőle. Könyörgöm, fel is robbanthattam volna az épületet, vagy bármi mást megtehettem volna.

- Miért segítettél? – kérdeztem halkan, de amint feltettem a kérdést, már tudtam is a választ. Matt se nem bolond, se nem felelőtlen, tehát azért segített, mert biztos volt a szándékaimban. Ez pedig csak úgy volt lehetséges, ha kiolvasta őket a fejemből az erős gátam ellenére. Hirtelen minden korábbi apróság a helyére került, és rájöttem, hogy Mattnek is van Különlegessége, méghozzá nem is akármilyen.

- Az arckifejezésedből ítélve már rájöttél, de azt akarod, hogy mondjam ki hangosan, igaz? – érdeklődött Matt csak árnyalatnyival hangosabban, mint én az előbb, és közben közelebb lépett hozzám.

- Pontosan – bólintottam határozottan, és ezúttal normális hangerővel beszéltem, mert elegem lett a suttogásból.

- Nagyon kevesen tudják, de a családom különlegessége a gondolatolvasás. Így lehetséges, hogy még mindig egységes irányítás alatt áll az összes bolygó. Mint hamar kiderült, én is örököltem, de te vagy az első, akinek elmondtam.

Ijesztő belegondolni, hogy Matt talán minden egyes gondolatomat ismeri. Nagyon reméltem, hogy ez azért nem egészen így van.

- Ez a gondolatolvasás pontosan hogy néz ki? Mennyire tudod kontrollálni?

Matt felengedett az eddigi szorongásából, és megkönnyebbülten elmosolyodott. Valószínűleg arra számított, hogy kiakadok majd, de erre nem igazán volt jogom a sok hazugság és a kikosarazás után. Azt hiszem, egálban vagyunk, vagy valami ilyesmi.

- Csak akkor hallom más gondolatait, ha használom a Képességet, de akkor is csak azokét, akik nem védik az elméjüket. Ha valaki védi, legyen az Képpesség nélküli vagy Választott, akkor arra konkrétan rá kell koncentrálnom, de nagyon könnyű bejutni valaki agyába anélkül, hogy azt az illető észrevenni. Körülbelül annyi erőfeszítést igényel, mint felemelni egy ceruzát.

Oké, azért elég ijesztőnek hangzott, hogy ilyen könnyen tud kutakodni a fejemben. Nem csoda, hogy tudott a Kék Harcosságomról, viszont akkor Leóról miért nem tudott? Erre az tűnt az egyetlen logikus válasznak, hogy tiszteletben tartotta a magánszférámat, de ebben az esetben a Kék Harcos résznek se kellett volna tisztának lennie a számára.

Matt láthatta rajtam, hogy egy kicsit összezavarodtam, mert még azelőtt megválaszolta a bennem kavargó kérdéseket, hogy értelmesen meg tudtam őket fogalmazni.

- A te elmédbe és Leóéba már nem ilyen egyszerű bejutni. A tiedbe a Nagy Csarnokban olyan könnyedén ment, mint addig mindenki máséba, és amikor a parkban összefutottunk, ismerősnek tűnt a kisugárzásod, ezért akkor is betörtem a magánszférádba. Aztán amikor felébredtem az állítólagos „felbuktam egy kőben, és bevertem a fejem” eset után, meg akartam bizonyosodni, hogy minden rendben van-e, de amikor megpróbáltam behatolni az elmédbe, életemben először falakba ütköztem. Mindig is utáltam a különlegességem, de akkor nagyon megijedtem, hogy esetleg elveszítettem, de aztán Haroldéba könnyedén sikerült bejutnom, így nem volt nehéz kitalálnom, hogy te változtál meg és nem én. Ezután már nem volt annyira bonyolult rájönni, hogy te vagy a Kék Harcos. Azt pedig, hogy Leóval testvérek vagytok ezért nem tudtam, mert nem próbáltam bejutni a fejébe. Miután kiderült, megpróbáltam, de nem sikerült.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Ezek szerint a mi Különlegességünk kioltja a tiédet?

- Azért nem olyan lehetetlen bejutnom az elmétekbe, mint egy Érintetlenébe, de igen, nagyjából ez a helyzet.

- Nekem ennyi is elég. Akkor sikerült mindent tisztáznunk? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

Ekkor fénykardok zúgása szűrődött át azon az ajtón keresztül, amin Matt belépett. Ezek szerint a Választott testőrök rátaláltak az ideiglenesen felszívódott koronahercegre. Gyorsan fel kellett szívódnom, mert bármennyire is tehetséges Leo, kétlem, hogy sokáig fel tudná tartani őket.

- Csak egy dolog maradt hátra – válaszolta Matt halálosan komoly hangnemre váltva.

Közelebb sétált hozzám, és ezúttal nem lepődtem meg annyira, hogy fél térdre ereszkedett előttem, bár nem hittem volna, hogy ilyen könnyen megbocsájtja nekem a két nappal ezelőtti kikosarazást.

- Most hogy elmondtad a legnagyobb titkodat, még mindig ugyanannyira szeretlek, ha nem jobban – kezdte, és az ezelőtti alkalomhoz hasonlóan előhúzta a gyűrűs dobozt a zsebéből. – Lea Landel, leszel a feleségem?

Most, hogy már mindent lerendeztem magamban, ez a kérdés végtelenül boldoggá tett. Jobban, mint azt lehetségesnek tartottam.

- Igen – válaszoltam levakarhatatlan mosollyal az arcomon.

Matt szemei felragyogtak, de sikerült komolyságot erőltetve felhúznia a gyűrűt a bal kezem gyűrűsujjára. A gyűrű gyönyörű volt, természetesen aranyból, egészen apró drágakövekkel kirakva, de az újdonsült vőlegényem nem hagyta, hogy tanulmányozzam, ugyanis felállt, és szenvedélyesen megcsókolt.

Csók közben hagyta leomlani az elméjét védő falakat, és megmutatta, hogy mennyire hatalmas boldogságot szereztem neki ezzel az egyetlen szóval, amire én ösztönösen eltűntettem a saját gátjaimat. Hihetetlen élmény volt összefonódott elmével csókolózni vele. Milliószor jobb érzés töltött el, mint amikor megszereztem a kristályomat, pedig már az is csodálatosabb élmény volt, mint amit el tudtam képzelni. Úgy látszik ilyen téren eléggé szegényes a fantáziám.

Még végtelenül hosszan elálldogáltam volna itt az üvegházban, szorosan Matthez simulva, de ekkor Leo figyelmeztetését érzékeltem az elmémben. Matt is érezhette, ugyanis tökéletesen egyszerre húzódtunk el egymástól.

- Ideje mennem – állapítottam meg a nyilvánvalót, és közben megkértem a baltot, hogy a ruhámat állítsa vissza Kék Harcos verzióra. – Nagy baj lenne, ha titokban tartanánk, hogy én vagyok a menyasszonyod, amíg el nem végzem a középiskolát?

- Csak nyugodtan, úgyis kell neked még egy kis idő, amíg feldolgozod ezt az egészet – mosolyodott el Matt édesen, én pedig legszívesebben újra megcsókoltam volna, de sajnos nem lehetett.

- Köszönöm – mondtam, és elszántam magam az indulásra. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy az üvegház egyetlen ajtaját nem használhatom, de nem estem túlzottan kétségbe miatta.

- Előre is bocs a károkért – vigyorogtam rá Mattre, majd elkezdtem futni az üvegház ajtóval átellenes vége felé, mivel a lehető legtávolabb akartam kerülni a Választott testőröktől. Rohanás közben egy pillanatra még visszafordultam. – Nehogy hagyd, hogy kirúgják a bátyámat! – kiáltottam rá a vőlegényemre kissé tiszteletlenül annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, hogy magától is segített volna Leónak.

Amikor odaértem az üvegház végéhez a Képesség segítségével kitörtem az üveget, majd miközben álcáztam magam, nemes egyszerűséggel levetettem magam az épület tetejéről.

~ Leo ~

Számoltam, összesen négy perc tizenhat másodperc telt el aközött, hogy megszakítottam a beszélgetést Robert mesterrel, és hogy feltűnt a szemem előtt. Ez nem is rossz, én arra számítottam, hogy két percen belül rám küld valakit, nem gondoltam volna, hogy személyesen jön el. Csak azt a négy Választott testőrt hozta magával, akik korábban Matt szobája előtt őrködtek. Ez nem is annyira rossz, ha szerencsém van egy-két percig talán még fel is tudom tartani őket.

- Leonard, mi a fene folyik itt? – kérdezte Robert mester látva, hogy nem igazán szándékozom elmozdulni az ajtó elől.

- Mint már korábban is említettem, a hercegnek találkozója van valakivel, és nem akarja, hogy bárki megzavarja – feleltem a tőlem telhető leghivatalosabb hangon, de még én is éreztem a szavaimban megbúvó szemtelenséget, márpedig ilyen hangot megütni a parancsnokkal szemben egyet jelent a halálos ítélettel. Lea most már igazán nagyon-nagyon sokkal tartozik nekem.

- Értem. Állj félre! – parancsolta Robert mester, és elindult az ajtó felé.

Nem engedhettem, hogy bemenjen, ezért olyat tettem, amiért egyértelműen kirúgás járt. Elővettem a fénykardom, bekapcsoltam, és alapállásba helyezkedtem.

Robert mester furcsa módon nem mutatta a düh jeleit, sőt furcsa módon elégedettnek tűnt, és fürkészőn nézte az arcomat. Láthatta rajtam, hogy komolyan gondolom, ugyanis hátrébb lépett teret engedve a beosztottjainak.

- Ha ezt akarod, legyen – szegezte nekem a szavait, majd a Választott testőrökhöz fordult. – Fegyverezzétek le!

Mind a négyen bekapcsolták a fegyverüket, miközben megfontolt lépétekkel felém indultak. Tudtam, hogy nincs esélyem négyük ellen, viszont nem szándékoztam megkönnyíteni a dolgukat. Lea és Matt kedvéért fel kellett tartanom őket, ráadásul a lényem mélye vágyott a harcra.

Kinyúltam a Képességért hagyva, hogy átvegye felettem az irányítást, és hárítottam az első csapást, majd a másodikat és kissé nehézkesen a harmadikat is. Különös érzés volt egyszerre négy tökéletesen kiképzett harcos ellen küzdeni, de nekem tetszett. A harc kezdete után tíz másodperccel pedig már nem csak feltartani akartam őket, hanem legyőzni is. A reális énem tudta ugyan, hogy ez lehetetlen, de ő ekkorra már eltűnt. Csak az a részem maradt, aki imádta a harcot, és utált vereséget szenvedni.

Egészen eddig szilárdan védekeztem, mert így jobban lehetett időt húzni, de a célom megváltozásával átváltottam támadásra. Az egyik testőrt ezzel úgy megleptem, hogy a Képességgel felfokozott izmaimmal sikerült egy hatalmasat taszítanom rajta, és néhány méter repülve hátrafelé repülve a hátára zuhant. Én persze ezt nem néztem végig tátott szájjal, hiszen a másik három ellenfelemmel is foglalkoznom kellett, egyszerűen csak valamilyen különös módon beláttam az egész küzdőteret.

Kihasználva a padlóra küldött testőr pillanatnyi tehetetlenségét, az elmémmel kitéptem a kezéből a fénykardját, és a kezembe röpítettem. Így már lényegesen könnyebb lesz ellenállni a túlerőnek.

Ekkorra a testőrök felfogták, hogy sokkal komolyabb ellenfél vagyok, mint gondolták, de ez a végeredmény szempontjából lényegtelen volt. Olyan mélyen elmerültem a Képességben, mint még soha. Előre láttam, mint fognak tenni, és a mozdulataim olyannyira felgyorsultak, hogy normális esetben aggódtam volna a testi épségem miatt, csakhogy most ez teljesen természetesnek tűnt.

Játszi könnyedséggel hárítottam az ellenfeleim csapásait, és közben arra is maradt időm és energiám, hogy támadást indítsak az elméjük ellen. Elsőre rögtön kettővel kezdtem. Jó, valószínűleg nem számítottak rá, hogy miközben ennyire elmerülök a fizikai harcban, és ilyen szinten rákoncentrálok a Képességgel eszembe jut mentálisan támadni, de még így is túl könnyen sikerült átjutnom a pajzsukon. Mintha az elmém hurrikán lett volna, az ő pajzsuk csak egy fiatal cserjécske. A következő pillanatban ájultan estek össze, nekem pedig csak egy ellenfelem maradt, ugyanis az, akit korábban a földre küldtem, és elvettem a fegyverét némán figyelve a parancsnok mellett állt.

Mindössze két másodperc kellett ahhoz, hogy lefegyverezzem a negyedik testőrt. Amikor ezt megtettem, jó nagyot taszítottam rajta, és visszaálltam az ajtó elé.

- Senki nem mehet be – közöltem határozottan, még mindig harcra készen.

- Akadályozz meg benne! – felelte a parancsnok zord hanghordozással.

Előlépett, megnyomta a fénykardja bekapcsoló gombját, amire a narancssárga penge halk szisszenéssel tört elő a markolatból.

Normális esetben megijedtem volna tőle, most viszont csak izgalmat éreztem, amiért megküzdhetek vele, egy erős ellenféllel.

- Úgy lesz – válaszoltam határozottan.

Robert mester támadott először, én hárítottam, vadul visszatámadtam, és ezzel megkezdődött az őrült táncunk. Nemcsak fizikális, hanem mentális harcot is vívtunk egymással, de egyikünk se tudott felülkerülni a másikon, pedig minden egyes pillanattal jobban belemerülten a Képességbe. A négy másik testőr ellen ez tökéletesen elég volt, de ellene nem. Nem véletlenül lett ő a parancsnok, az egyszer biztos. Az is komoly hátrányt jelentett, hogy ő képezett ki, így ismerte minden mozdulatomat.

Ekkor ugrott be, hogy miképpen győzhetem le. A megoldás annyira kézenfekvő volt, hogy el sem akartam hinni. Kinyúltam az apa által használt különlegességért, ezért néhány pillanatig folyamatos védekezésre kényszerültem, de nem zavart, hadd higgye csak, hogy támadok. Ezúttal viszont nem arra használtam, hogy az elmémet álcázzam, mint eddig mindig, hanem a mozdulataimat rejtettem el a Képesség elől. Ezzel Robert mestert gyakorlatilag megfosztottam az egyik érzékszervétől, hiszen hiába gyorsította fel a mozdulatait, ha nem érzékelte előre, mit fogok tenni. Csak a szemét használva nem tud elég gyorsan reagálni.

A számításom tökéletesen beigazolódott. Az ellenfelem mozdulatai sokkal pontatlanabbak lettek, a reakcióideje lassabb, és így el is dőlt a küzdelem. Robert mester a következő pillanatban fegyvertelenül állt ellőttem, miközben én a torkának szegeztem a kezemben tartott két fénykardot.

Az adrenalin még mindig őrülten száguldott az ereimben, és csak ekkor vettem észre a lépcsőnél álló többtucatnyi testőrt és tanítványt, akik döbbenten bámultak minket. Tudtam, hogy ez a lefagyott állapot nem fog sokáig tartani, ezért küldtem Leának és Mattnek egy sietségre serkentő érzést. Miután ezt megtettem, rádöbbentem, hogy mi is történt.

Elvettem Robert mester torkától a fénykardokat, és visszaléptem az ajtó elé. A harci láz lassan elpárolgott, és elengedtem a Képességet ebből a felfokozott állapotból. Amikor ezt megtettem, hirtelen fáradtság tört rám, ami ekkora mértékű Képességhasználat után nem is csoda, de erős maradtam, és nem engedtem, hogy bárki is észrevegye, mennyire gyenge vagyok.

Zordan elmosolyodtam.

- Megmondtam, hogy senki nem mehet be – törtem meg az egyre feszültebbé váló csendet.

A parancsnok döbbenten meredt rám. Mivel tisztában van vele, ki volt az apám, mindenkinél jobban tudta, mekkora potenciál van bennem, de erre még ő sem számított. Én sem gondoltam volna soha, hogy képes vagyok erre, ahogy azt sem, hogy valaha is ennyire el fogom veszíteni az általános nyugalmamat és tisztánlátásomat. Úgy viselkedtem, mint egy ösztönlény, akinek az életeleme a harc.

Robert mester visszaszerezte az arcizmai felett az uralmat, és újra pókerarcot öltött.

- Mindenki látta? – fordult a többiek felé. – Az olyanokat, mint ő – mutatott rám - hívják úgy, hogy őstehetség. Ne csodálkozzatok, ha ezentúl még nagyobb figyelmet szentelek a kiképzésére.

Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna tőle, főleg mert a hangja tele volt büszkeséggel. Azt hiszem, mégsem leszek kirúgva. Már csak annak kellett kiderülnie, Leáék kibékültek-e. Erre a kérdésre a fél perc múlva örömtől kicsattanó Matt személyében választ is kaptam.

Robert mester alaposan végigmérte Mattet, majd amikor látta, hogy minden rendben van vele faggatni kezdte.

- Fenség, a beszélgetőpartnere merre van?

Matt az üvegház átellenes pontjára mutatott, ahol a szél akadálytalanul fújt befelé.

- Stílusosan távozott – válaszolta, majd összenéztünk, és elröhögtük magunkat. Nem is Leáról lett volna szó, ha ennél kicsit kevésbé látványosan hagyta volna el az épületet.