24. fejezet

Minden idegszálammal odakoncentrálva figyeltem a vendégelőadót, aki ezúttal egy bombaszakértő volt, és három héten keresztül, hetente háromszor fog nekünk előadást tartani, amiből természetesen vizsgázunk majd.

Elviekben ez a szakállas, kissé testes fickó volt a világ legjobb bombaszakértője, ezért nem lehetett valami olcsó, hogy rávegyék, hogy tanítson, de már nem csodálkoztam az ilyesmin. Hamar rájöttem arra, hogy a Választott testőr tanítványok képzése során egyáltalán nem sajnálják a pénzt, hiszen közülünk kerülnek majd ki a koronaherceg és a legfontosabb nemesek, esetleg nem nemesi származású, de magas beosztású politikusok testőrei. Érthető tehát, hogy nem sajnálták a forrásokat, hiszen a legjobbaknak kellett lennünk, és ezért mást is meg kellett tanulnunk a Képesség mesteri használatán kívül. Előfordulhatnak ugyanis olyan helyzetek, amikor a Képesség önmagában kevés, mint például, ha bombát találunk, és nincs időnk specialistát hívni. Na, az ehhez hasonló helyzetek miatt volt szükség a vendégelőadókra.

Ezek az előadók természetesen mindig a lehető legjobbak voltak. Oké, megeshet, hogy akadt néhány jobb, de ők ugyebár illegálisan dolgoztak, és ezért a Választott testőrök nem is tudtak róluk, kivéve persze, ha börtönben ültek.

A fickó még eléggé az előadása elején tartott, ugyanis eddig csak a telepített hagyományos bombáknál tartott. A csempészek valamikor régen megtanították, hogyan kell hatástalanítani az ilyeneket, de persze ezek között is voltak bonyolultabb fajták, amikhez nem értettem. Ennek ellenére a meglévő tudásom hatalmas előnyt jelentett a többiekéhez képest, akik, Mark kivételével, aki mint megtudtam, szinte minden létező fegyvert áttanulmányozott, nem ismerték behatóbban a témát.

A mostani előadón látszott, hogy kevésbé tehetséges tanár, mint az eddigiek. Az elmúlt néhány hónapban volt már részünk méreg-, elsősegélynyújtó- és túlélőszakértő által tartott tanfolyamokban. Őszintén szólva ezek pont nem azok voltak, amik érdekeltek, de becsülettel megtanultam mindent. Azok szerint a felsőbb évesek szerint, akikkel eddig beszéltem, ennél csak érdekesebb témák lesznek, szóval legalább már nagyjából túlestem a dolog unalmasabb részén.

Már csak húsz perc volt hátra a másfél órás foglalkozásból, amikor szokatlan módon kinyílt a terem ajtaja, és Robert mester, a testőrparancsnok viharzott be rajta. Szinte megfagyott a levegő, mivel eddig példátlan volt, hogy a főparancsnok bedugta volna közénk az orrát azon a heti két edzésen kívül, amit ő tartott.

Robert mester végighordozta a tekintetét a jelenlévőkön, és a megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a tekintete rajtam állapodott meg.

- Leonard, gyere velem! – parancsolta, azzal már hátat is fordított. Nem kért elnézést a bombás fickótól, hogy megszakította az órát vagy ilyesmi, de mondjuk az ő rangjával erre nem is volt szükség.

Habozás nélkül felpattantam, de azért nem örültem, hogy lemaradok az óra végéről, mivel így később be kellett pótolnom, amit ezután vesznek a többiek. Tudom, ez elég stréberesen hangzik, de ahhoz képest, hogy ez egy különlegesfajta testőrképző, legalább annyi elméleti dolgot kellett a fejünkbe tömnünk, mint bármelyik egyetemen vagy főiskolán.

Mark kitalálta, hogy mi járhat a fejemben, mert gyorsan súgott nekem valamit.

- Majd odaadom a jegyzeteimet.

Hálásan bólintottam neki, majd megszaporáztam a lépteimet, hogy utolérjem a főparancsnokot, aki már jócskán túljárt a folyosó felén. Amikor utolértem, csak némán haladtam mellette, és nem szólaltam meg, pedig nagyon erősen furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit akarhat tőlem, de jobbnak láttam megvárni, amíg ő töri meg a csendet. A parancsnok persze a világért se szólalt volna meg, de nem mutattam ki az emiatti bosszúságomat, mert már vagy ezerszer hallottam a tanáraimtól, hogy a Választott testőr egyik fő erénye a türelem.

A legrosszabbnak ebben az tűnt, hogy dunsztom se volt, mit akart tőlem. Tudtommal nem követtem el semmiféle szabálysértést, és azt se lehetett mondani, hogy túlzottan kedvelt volna, mivel mindannyiunkkal ugyanolyan hidegen és távolságtartóan bánt. Esetleg az lehetett az ok, hogy valahogyan rájött, hogy találkoztam a koronaherceggel a könyvtár alagsorában, de ez nem látszott helytállónak, mert az már jó néhány napja történt, szóval, ha tudná, vagy ha problémája lenne vele, akkor már rég beszélt volna velem.

- Bizonyára kíváncsi vagy, hogy miért kértelek el az órádról – kezdte a parancsnok. A kérés azért enyhe kifejezés volt arra, amit csinált, de persze nem vártam közbe, hanem türelmesen vártam, hogy folytassa a mondókáját, mivel ilyen helyzetekben sose várja meg, hogy válaszoljunk. Most is így történt. – A koronaherceget a hagyomány szerint még a koronázás előtt meg kell tanítanunk a fénykardforgatás alapjaira, és veled fog gyakorolni. Van kérdésed?

Már hogy ne lett volna? Ez az egész elég sok és letaglózó volt egyszerre, mivel az öreg semmit nem körített a bevezetésen kívül, hanem egyetlen pontban összefoglalta az egészet. Más esetekben kedveltem ezt a tulajdonságot, mivel én se szerettem a túlzottan sok mellébeszélést, de Robert mester ezúttal kicsit lassabban is adagolhatta volna az információkat, mivel így kérdeznem kellett, amitől meg nehézfelfogásúnak és tudatlannak tűnök majd.

Úgy döntöttem, hogy fontossági sorrendben teszem fel a kérdéseket, mert így nagyobb esélyem volt rá, hogy azokra választ kapok rájuk, mintha a végére hagytam volna őket.

- Mért pont engem választott?

- Valaki olyan kellett, aki nem ért a fénykardforgatáshoz, és korban közel áll a koronaherceghez.

Ez kedves – gondoltam magamban, de inkább nem mondtam ki, hanem tovább kérdeztem.

- Ez a leírás gyakorlatilag az összes évfolyamtársamra illik, szóval mért pont engem?

A férfi nagyot sóhajtott.

- Ezt beszéljük meg a szobádban, ahol nem hall senki – mondta, és a mondat második felét jelentőségteljesen megnyomta, amire zavartan elfordítottam a fejem. Kölyökkoromban a csempésztől eltanultam, hogy mindig le kell ellenőrizni, be vagyunk-e poloskázva. Ez a szokás annyira beidegződött, hogy természetesen észrevettem, hogy bepoloskázták a szálláshelyemet. Nem tudtam elviselni, hogy kamerák figyelnek, amikor alszom és tanulok, ezért hát megszabadultam tőlük.

- Mindenkinek szüksége van egy kis magánéletre – válaszoltam végül olyan hangnemben, hogy még véletlen se tűnjön szemtelenségnek.

Amikor a szálláshelyemre értünk, a parancsnok elővett egy kártyát, végighúzta a záron, és belépett a szobámba. Király dolog volt tudni, hogy bármikor beléphettek a szobámba, de igazából ezen nem nagyon lepődtem meg.

Robert mester kérdés nélkül leült az ágyamra, így nekem maradt az egy szem szék. Amikor én is elhelyezkedtem, a parancsnok ott folytatta, ahol korábban abbahagyta.

- Ennek igazából politikai okai vannak. A királynő túlzottan félti a fiát, ezért biztos rá akarja venni a herceg vívótársát, hogy hagyja nyerni, véleményem szerint viszont jobb, ha a herceg tényleg megtanulja megvédeni magát.

Itt a parancsnok elhallgatott. Nyilvánvalóan a szavakat kereste, hogy ne áruljon el többet annál, amit feltétlenül szükséges. Épp ezért úgy döntöttem, hogy nem várom meg, amíg befejezi, amit akar, hanem inkább kérdezek, hogy minél többet tudjak meg.

- Honnan gondolja, hogy engem nem tudna rávenni?

- Tudom, megmondtam, hogy senki származása nem érdekel, de ez esetben kénytelen voltam minden elsősének utánanézni. A nemesek eleve kiestek, mert a királynőnek sokkal nagyobb befolyása van felettük, mint a közrendűeken. Ha hiszed, ha nem, így összesen négyen maradtatok azok közül, akik megszerezték a kristályukat. Mark a fizikai adottságai miatt nem jöhetett szóba, így már csak hármatok közül választhattam.

- Végül mi döntött? – kérdeztem kíváncsian.

A parancsnok tőle szokatlan módon nem válaszolt, hanem visszakérdezett.

- Mért akartál és akarsz Választott testőrnek tanulni?

Ezt még soha senki nem kérdezte, bár nem is túl sok embernek reklámoztam, hogy mi akarok lenni. Hiába volt temérdeknyi ismerősöm, csak nagyon kevesen tudták, hogy most minek is tanulok. Nem volt valami túl szoros a viszonyom a parancsnokkal, de úgy döntöttem, hogy őszintén válaszolok neki. Végül is mit veszthettem vele?

- Kezdetben főként az apám miatt akartam. Ugyan sose mondta, és anya se beszélt róla a halála után, de elég idős voltam ahhoz, hogy tudjam, mivel foglalkozik. Apa halála után döntöttem el, hogy azt akarom csinálni, amit ő. Volt egy idő, amikor letettem róla, mert már túlkorosnak tartottam magam ahhoz, hogy megjelenjen bennem a Képesség. Amikor tizenhat évesen végül mégis Képességhasználó lettem, feltettem magamnak a kérdést, hogy apán kívül miért is akarom ezt. Végül arra jutottam, hogy a tehetségemet a közjó érdekébe akarom állítani. Meg akartam védeni másokat, és azért pont Választott testőr akartam lenni, mert talán ez illik a legjobban a képességeimhez, és mert ha majd esetleg a leendő királyt védhetem, akkor teszem a legfontosabbat. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogyha őt megölik, akkor polgárháború törhet ki, és sokkal több vér folyna, mintha ő uralkodik. Nekem ez még akkor is megérné, ha Matthew herceg nem lenne valami jó királynak, de persze nem ismerhetem őt, és így nem tudhatom, milyen. Most pedig ezek mellett még azért is akarom ezt csinálni, mert szeretem.

Elhallgattam. Ritka volt, hogy egyhuzamban ennyit beszéltem. Vagy olyanok vettek körül, akiknek nem volt sok mondanivalóm, vagy olyanok, akik folyton közbeszóltak, ezért nem igazán szoktam hozzá, hogy ilyen hosszú monológokkal állok elő.

Figyelmesen tanulmányoztam a parancsnokot, hátha felfedezek rajta valami reakciót. Sikerrel jártam, ugyanis egy pillanatra mintha elérzékenyültséget, nosztalgiát és szomorúságot vettem volna észre rajta, de persze ezek az érzések nagyon gyorsan suhantak át az arcán, és néhány másodperc alatt el is tűntek.

- Erre a kérdésemre csak egy valaki válaszolt így, persze az apás részt leszámítva. Ez a férfi Luca Landel volt, akinél jobb emberrel és jobb Választott testőrrel még soha nem találkoztam. Nagyon hasonlítasz rá, és nem csak külsőleg, hanem belsőleg is. Már az első pillanattól láttam, hogy csakis az ő fia lehetsz. Végül pont ezért választottalak téged. Az apád miatt. Na, de vége a mesedélutánnak. Vedd elő a fénykardodat, és menjünk is az első edzésre.

Örültem, hogy az egyébként nagyon kemény Robert mesterben is érzékeny érzelmeket keltett a halott apám felemlegetése, és persze az is jól esett, hogy ennyire jó véleménnyel volt az apámról, de sajnos nem volt időm ezen töprengeni.

Engedelmeskedtem, és előszedtem a fénykardomat a szekrényemből, majd felakasztottam a fémhengert az övemre, visszafordultam, és feltettem egy kérdést, ami foglalkoztatott.

- Uram, bizonyára tudja, de nekem ilyenkor óráim vannak. Hogyan fogom ezt bepótolni, főként, ha rendszeressé válik?

- Esténként magánórákat adok – vágta rá a parancsnok. – Mehetünk végre?

- Természetesen – válaszoltam faarccal, és inkább nem tettem fel azt a kérdést, hogy akkor miért nem esténként tartjuk a hercegkiképzést.

Miközben a folyosókon haladtunk végig, a parancsnok még közölt néhány információt.

- Attól, hogy edzőpartnerek lettetek, még mindig tart az a szabály, hogy a tanítványok nem szólhatnak a herceghez, tehát csak akkor beszélhetsz, ha külön utasítást adok rá, és akkor se sokat. Ne fogj vele kezet, hanem hajolj meg előtte! Elvárom, hogy adj bele mindent, de ne okozz fizikai fájdalmat! Világos?

- Igen, uram.

A parancsnok a palota egy olyan részére vezetett, ahol eddig még sose jártam, és jóval gazdagabban díszített volt, mint ahol mi tanultunk. Nyílván errefelé lehetett a nemesek és a magasabb rangú testőrök szálláshelye.

- Ez a személyi edzőtermem – vezetett be a parancsnok egy finoman berendezett irodán át egy óriási, modern edzőhelyiségbe.

Matthew herceg már ott volt, és a rangjához egyáltalán nem méltó módon, a földön ült, méghozzá az ajtónak háttal, de az érkezésünkre felpattant. A parancsnok a herceget kísérő három egyenruhás testőrhöz fordult.

- Elmehettek – mondta, és megvárta, amíg a három férfi távozik, majd a herceghez fordult. – Fenség, ő itt Leonard, az egyik, ha nem a legtehetségesebb elsős. Ő lesz a vívópartnere.

A parancsnok valamiért a személyes beszélgetésünk során nem említette, hogy engem tart az évfolyam legjobbjának, de gondolom, nem akarta, hogy elszálljak magamtól. Abban meg biztos voltam, hogy komolyan gondolta, mert a parancsnok sose hazudott, főleg ha ilyesmiről volt szó, szóval jól esett a dicséret, még ha csak közvetetten ért is.

- Örvendek – nyújtott kezet a herceg.

Robert mester korábbi utasításainak engedelmeskedve nem fogadtam el a kinyújtott kezet, amit egyébként hatalmas bunkóságnak tartottam, de a parancs az parancs, szóval csak mélyen meghajoltam.

- A tanítási módszereim meglepően szokatlanok, de bizonyítottan eredményesek, ezért elvárom, hogy ne kérdőjelezzétek meg! Fenség – fordult a herceghez – az egyszerűség kedvéért az edzések alatt nem veszem figyelembe a rangját a beszéd tekintetében. – Megvárta, amíg Matthew beleegyezik, majd folytatta. - Kezdjük is! Leonard, látod a mennyezeten azokat a kampókat?

Bólintottam.

- Ugorj fel oda, és akaszd be a lábaidat!

A mennyezet azért magasabban volt annál, hogy csak úgy az izmaim segítségével felugorjak, ezért a Képesség segítségével megtettem, amire a tanár kért, majd ebben az eléggé kényelmetlen testhelyzetben vártam a további utasításokra. Szívesen kérdeztem volna, csak ugyebár nem beszélhettem…

Robert mester nem zavartatta magát, hanem a terem széléhez sétált, és egy beépített szekrényből elővett egy fénykardot, amit a herceg kezébe nyomott.

- A te feladatod az, hogy lelökd Leonardot a mennyezetről. A Képességet nem irányíthatod arra, hogy kicsússzon a lába. El kell érned, hogy kibillenjen az egyensúlyából, vagy le kell löknöd. Leonard, ha eléred, hogy Matthew fénykardja a földre essen, vagy a herceg elessen, akkor nyertél. Ehhez közvetlenül te sem használhatod a Képességet, és ahhoz se, hogy fenntartsd magad. Kezdhetitek.

Lecsatoltam a kardomat az övemről, majd az ellenfelemmel egy időben bekapcsoltam. Egyértelműen igazságtalannak éreztem a helyzetet, hiszen fejjel lefelé lógva nehezebb harcolni, plusz egy idő után még a vér is a fejembe szökik. Végül nem panaszkodtam. Egy, mert nem szólalhattam meg, kettő, mert mégiscsak én voltam azt, akit testőrnek képeztek ki. Ez a dolgok közepébe vágó kezdés egyébként nem lett volna ellenemre, csak mégis lehettek volna egyenlőbbek az erőviszonyok.

Matt kölcsön fénykardja egyszerű szürkében játszott, de ez a srác ereje szempontjából nem jelentett semmit.

Rájöttem, hogyha a mennyezeten maradok, akkor biztos, nem győzök ezért hirtelen lefelé lendültem, és a kardommal az edzőtársam felé csaptam. A herceget váratlanul érte a támadás, de elég jól működtek a reflexei, mert sikerült elugrania. Igaz, hogy majdnem elesett, de végül sikerült megtartania az egyensúlyát.

- Te ezt tényleg komolyan veszed – lepődött meg Matt. Nyílván ő is arra számított, hogy nem lesz nehéz dolga, mert hagyni fogom magam. Jó nagyot tévedett, mert őt is ugyanolyan ellenfélnek tartottam, mint bárki mást, és ha már a parancsnoktól tanulhattam, akkor mindent bele szándékoztam adni. A herceg arcán az elszántságomat látva a meglepődöttséget elégedettség váltotta fel. Nagyon úgy tűnt, hogy örült neki, amiért valaki teljes, vagy legalábbis nagy erőbedobással küzdeni akart ellene.

A Képességért kinyúlva vártam a támadást, ami elég hamar megérkezett egy felfelé irányuló csapás formájában, amit könnyűszerrel hárítottam. Közben a bal kezemmel Matt mellkasa felé nyúltam, de ő résen volt, és még azelőtt elugrott, hogy hozzáérhettem volna.

- Hagyjátok, hogy a Képesség irányítsa a mozdulataitokat! Nem elég, ha csak részben használjátok. Teljesen hagyatkozzatok rá!

Könnyű volt ezt mondani, de az elég rizikósnak hangzott, hogy fejjel lefelé lógva eldobjam a józan eszemet. Akár le is eshettem volna! Ennek ellenére az ösztöneim mégis azt súgták, tegyem, amit a tanárom mondott. Harc közben valamiért mindig ösztönlénnyé változtam, és egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne azt tegyem, amit súg, de igazából nem is nagyon ellenkeztem.

Teljesen ellazultam, és hagytam, hogy a Képesség az egész lényemet átjárja. Hihetetlenül jó érzés volt, és teljesen eltöltött energiával. Magabiztosnak éreztem magam, és hirtelen indíttatásból lehunytam a szemem, amit az ellenfelem nem láthatott, mert a hátam mögé került. Gondolom, rájött, hogy könnyebb dolga lesz, ha hátulról támad.

Amikor Matt újra lecsapott, sokkal gyorsabb volt, mint eddig, de én se tétlenkedtem, és a Képesség segítségével olyan sebességgel csavartam meg magam, és csaptam le egyenesen az ellenséges fénykardra – mindezt csukott szemmel -, hogy még nekem se volt időm meglepődni, nemhogy a hercegnek. A következő tizedmásodpercben felpattant a szemem, és a bal kezemmel kicsavartam Matt kezéből a fénykardját, miközben kikapcsoltam a sajátomat, és a hengerrel erősen hátralöktem az ellenfelemet.

A herceg a földre zuhant, én pedig hagytam, hogy a Képesség köddé váljon, és csak annyit hagytam meg, amivel biztonságosan megúszhattam a talpra esést, amihez azért egy elegáns szaltó is kellett, hiszen fejjel lefelé lógtam. Egy másodperc múlva már a talpam alatt éreztem a szilárd talajt, az övemre tűztem a fénykardomat, és kinyújtottam a Mattnek a jobbomat, hogy felhúzzam. Ha herceg volt, ha nem, úgy tartottam fairnek, ha ezt megteszem. Matthew nem utasította el a gesztust, és egy fintorral az arcán talpra állt. Szerencsére nem esett komolyabb baja.

A parancsnok felé fordultam, aki éppen a megdöbbentségét próbálta eltüntetni a képéről. Elég jól teljesíthettem, ha sikerült ekkora benyomást tennem rá.

- Tudod, mért veszítettél? – fordult a herceghez.

- Mert százszor tehetségesebb nálam?

- Nem ez az oka, de részben ez is igaz. Azért vesztettél, mert ő hallgatott az ösztöneire, és teljesen átengedte magát a Képességnek, te pedig csak annyit engedtél meg neki, hogy felgyorsítsa a mozdulataidat. Az erő, amit kaptál, nem az ellenséged, hanem a legjobb barátod. Legközelebb emlékezz erre! Rólad pedig – fordult hozzám – süt, hogy kezdő vagy, és még sose küzdöttél fénykarddal. A technikádban a gyorsaságra és az erőre is törekedsz, de nem ötvözöd elég jól a kettőt. Ennek ellenére – engedett meg magának egy mosolyt – szép volt. Borzasztóan tehetséges vagy, és sok kitartással, valamint gyakorlással néhány év múlva te lehetsz a legjobb.

Jó érzés volt ezt a dicséretet pont az ő szájából hallani, és persze az is jól esett, hogy ennyire kiválónak tartotta a képességeimet, de tudtam, hogy még nagyon-nagyon sokat kellett fejlődnöm ahhoz, hogy egyszer tényleg a legjobb lehessek. Mindenesetre megvolt bennem a potenciál, és elhatároztam, hogy amennyire csak tőlem telik, kihasználom.

- Most pedig kezdjük az alapoknál – húzott ki a parancsnok hangja a gondolataimból. – Megmutatom a leggyakoribb támadó- és védekezőállást.

Alaposan megfigyeltem a parancsnok minden egyes mozdulatát, hogyha kéri, leutánozhassam, és már előre láttam, hogy kemény és egyben hangtalan délutánnak nézek elébe.

23. fejezet

Hétfő reggel Liz kirobbanó lelkesedéssel fogadott, amikor lehuppantam mellé a padba.

- Jaj, annyira aggódtam érted! Egyszer sem vetted fel a telefont, ráadásul ősidők óta nem is voltál beteg. Úgy izgultam, amikor két napig nem írtál vissza. Már azt hittem, hogy valami deszkabaleseted volt, vagy ilyesmi.

- Semmi különös nem történt, csak tüdőgyulladásom volt – legyintettem. - Valószínűleg az lehetett az oka, hogy egy szál pólóban deszkáztam.

Liz elszörnyedve bámult rám.

- Ilyen időben?! Én még kabátban is fázok – mondta, azzal a füle mögé tűrte az egyik hajtincsét. Csak ekkor tűnt fel a kékes elszíneződés a csuklóján.

- Mi történt a csuklóddal?

Liz lesütötte a szemét, mint mindig, amikor hazudni akart nekem.

- Véletlen bevertem az asztalba.

Hosszú ideig tanulmányoztam a kezét, és szerintem a hosszas hallgatásomból rájött, hogy nem hiszek neki.

- Mondj már valamit! – fakadt ki.

- Csak egy kérdésem lenne. Valami szemét pasi tette ezt veled, vagy Olivia?

Ezt a kérdést teljesen felesleges volt feltennem, mivel a zsigereimben éreztem, hogy ezt csak Olivia tehette. Na, meg persze a suliban egy srác se merte volna bántani Lizt. Vagy azért nem, mert tudták, hogy ha bármelyikük is ártani mer a barátnőmnek, akkor azt kizsigerelem, vagy azért, mert úgy gondolták, hogy Elizabeth és ők egyszerűen nem ugyanabban a ligában játszanak. Meg persze az is megeshetett, hogy nem volt rá alkalmuk. Az utcán meg azért nem érhette semmi atrocitás, mert Lizt a szülei mindig mindenhova kocsival hordatták. Egyébként ez a tényező különösen szúrta az oldalamat, és nagyon nehezen tudtam megállni, hogy ne kezdjek el kutakodni a barátnőm családja után.

- Légy szíves, most ne hazudj nekem! – néztem rá vasszigorral, amikor nem válaszolt. Farkasszemnézésben szinte verhetetlen voltam, és Liz nem tartozott azon kevesek közé, akik le tudtak győzni. Most se sikerült neki.

- Olivia – sóhajtott fel végül.

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy most rögtön odamegyek Olivia padjához, és jó erősen behúzok neki egyet, de inkább kinyúltam a tegnap este visszatért Képességemért, és lenyugtattam magam. A hatás nem lett teljesen tökéletes, de annyit sikerült elérnem, hogy könnyedén a helyemen tudtam maradni, és nem pattantam fel, hogy kiüssem Oliviát. Csak annyit tettem, hogy keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt, és jéghideg tekintettel fixíroztam a csajt.

- Hogyan történt?

- Egyik nap idejött, és a sárga földig lehordott téged, aztán meg felajánlotta, hogyha nem barátkozok veled, akkor a pártfogásába fog venni.

- És te mit csináltál?

- Szó nélkül felálltam, és akkor ragadott meg. Nagyon erősen szorította a csuklómat, és közben azt fröcsögte, hogy ezt nagyon megbánom, vagy valami ilyesmi.

Az egyértelmű volt, hogy Olivia ezt nem úszhatja meg szárazon. Csak azt kellett kitalálnom, hogy mit tegyek vele. Bármennyire is nem tetszett, tudtam, hogyha erőszakot alkalmaznék, akkor csak én járnék rosszul, ezért kénytelen voltam más módszerekhez folyamodni. Azt kellett elvennem tőle, aminek az elvesztése a legjobban fájt volna neki. A menőségét.

Persze, nem szándékoztam egyik pillanatról a másikra lúzert csinálni belőle, mert ahhoz komolyabb figyelmet kellett volna szentelnem az ügynek. Erre meg az F.F., a kiképzés, meg Matt mellett egyszerűen nem maradt agyi kapacitásom. Így tehát az egyszeri lealázásos módszer mellett döntöttem, ami garantáltan meg fogja viselni Oliviát, és már tudtam is, hogy hogyan fogom csinálni.

- Nem szeretem, amikor így nézel – közölte Liz. – Remélem, nem akarod, hogy kórházba kerüljön.

- Nyugi, egy ujjal se fogok hozzáérni. Csak lerombolok egy jókora darabot az egójából.

Lizen látszott, hogy még szívesen kérdezősködne, de megszólalt a csengő, és Mr. Kayl abban a másodpercben belépett a terembe.

Miután lezajlott a jelentés, a testes tanárunk leült a székére, majd tőle szokatlan módon nem kezdte el nézegetni a naplót, hanem minket bámult, majd beszélni kezdett.

- Gondolom, egyikőtök se hallott az oktatásügyi miniszter legújabb zseniális ötletéről, ami mától lép érvénybe.

A szavaiból egyértelműen szarkazmust lehetett kihallani, ami azt jelentette, hogy nem tetszik neki az új törvény, tehát az nem lehet túlságosan borzalmas.

- Ez a törvény azt mondja ki, hogy a tizenhat feletti lányoknak már nem muszáj etikára járniuk.

- Ez az! – ordítottam fel lelkesen, amit Mr. Kayl egy megvető pillantással jutalmazott.

- Sejtettem, hogy így reagálsz majd, Landel, de ne örüljön ennyire! Az etikához választható tárgyként a gyakorlati háztartástant sorolták. Természetesen mindkettő ugyanakkora óraszámot fed le.

Oké, így már nem volt annyira klassz az új rendelet, de végül is az etikánál még az ablakpucolás és a főzés is jobb volt. Meg persze így kevesebbet kell majd látnom Mr. Kaylt.

- A gyakorlati háztartástan pontosan mit takar? – kérdezte Silvia, az egyik vízilabdás lány, miután a tanár engedélyt adott neki a beszédre.

- Ez azt jelenti, hogy aki ezt a tárgyat választja, azt beosztják egy olyan ember házába, aki megfelelően nagy telekkel és személyzettel rendelkezik, és persze vállalja, hogy részt vesz a programban. Miután a beosztás megtörtént, egy megbeszélt időpontban meg kell jelennetek a házban, és ott megtanítanak benneteket arra, hogyan kell gépek nélkül dolgozni. Ez természetesen abból áll, hogy ott majd takarítanotok kell.

- Tehát ingyenmunkások leszünk dúsgazdag fickók villáiban – összegeztem a tényeket, amire néhány lány felnevetett.

- Járhatsz etikára is, ha nem tetszik.

- Én leszek az első, aki feliratkozik a gyakorlati háztartástanra – válaszoltam határozottan, és lesújtó pillantást vetettem a tanáromra.

- Rendben van, Landel – mosolyodott el Hordóhas. Gondolom, ő is örült, hogy a heti három etikán ezentúl nem látjuk majd egymást. – Akkor gyere ide, és iratkozz fel – mondta, azzal előszedte a laptopját.

Komótosan feltápászkodtam, és odamentem a tanári asztalhoz, majd bediktáltam az adataimat Mr. Kaylnak.

- Csütörtökön négytől félhétig megfelel? – kérdezte a tanár.

Gyorsan végigpörgettem a fejemben a naptáramat, majd bólintottam. Az időpont pont tökéletes volt.

- Elküldtem a jelentkezésedet. A helyedre mehetsz.

Már éppen indultam, amikor Mr. Kayl utánam szólt.

- A gép már ki is sorsolta a gyakorlati helyedet. Az oktatásügyi miniszter fővárosi villájában dolgozhatsz majd. Igazán szerencsés vagy.

Ezután ledarálta a címet, amit gyorsan bepötyögtem a személyi hívómba, nehogy elfelejtsem, és leültem a helyemre. Persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy amikor azt mondta, hogy igazán szerencsés vagyok, akkor sunyin vigyorgott. Nyilván arra gondolhatott, hogyha az oktatásügyi miniszter házába kerülök, akkor hozom a formámat, ami egyenlő az apokalipszissel. Ez rá nézve azt jelentené, hogy a rendeletet hamar megszüntetik, és az imádott tantárgya újra nagyobb szerepet kap. Szilárdan elhatároztam, hogy ez nem fog megtörténni, és azért se okozok semmi galibát.

Utánam még hatan feliratkoztak, de egyikük se került oda, mint én. Egyébként Liz nem volt köztük, de ez nem meglepő, tekintve, hogy a szülei mennyire féltik.

- Van még egy bejelenteni valóm – mondta Mr. Kayl, miután minden jelentkező feliratkozott az ingyenmunkára. – A testvériskolánk a Hármason csereprogramot indított, és az igazgatóság úgy döntött, hogy ennek az osztálynak részt kell vennie benne. A cserediákok téli szünetben érkeznek majd, és egy hetet töltenek el itt, ti pedig tavasszal mentek a bolygójukra. Részletesebben majd később beszélek erről, de most térjük is rá a történelemre – zárta le a témát, majd áradozni kezdett valami rég halott hercegről, aki egyébként ismereteim szerint életében többet volt részeg, mint józan.

Ezek után a többi órám elég jól telt el. Az utolsó után, amikor elhaladtam Olivia mellett, oda vetettem neki egy ’én figyelmeztettelek’-et, majd elkísértem Lizt a kapuig, ahol csak néhány percig kellett ácsorognunk, amíg megérkezett a légsikló, ami haza vitte.

Miután elköszöntem, Liztől, a tesiterem felé indultam, ahol a focisták szokás szerint edzésen kívül gyakoroltak.

Először Brad vett észre, az egyik hátvéd.

- Hello, Landel! – köszönt vidáman, mire a srácok abbahagyták a játékot. Összesen hatan voltak, és persze mindannyian jóban voltak Leóval.

- Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – vigyorgott Pete, a csatár, akiért a lányok hetven százaléka oda volt a suliban. Köztük Olivia is.

- Ami azt illeti, pont téged kerestelek.

A srác kíváncsian felvonta a szemöldökét.

- Hogy hogy?

- Ismered Olivia Ferbolant?

- Nem ugrik be a neve – vakarta meg a tarkóját Pete.

- Tudod, az a dögös szőke csaj Lea osztályából, aki nemrég került be a pompon lányok közé – szólt bele a beszélgetésbe Sylvester, a csodakapus.

- Ja, tudom. Mi van vele?

- Bántotta és megfenyegette Lizt, annak ellenére, hogy korábban már figyelmeztettem, hogy ne merjen a közelébe menni.

- Tudtam, hogy ribanc, de azt nem gondoltam volna, hogy bántani meri Lizt – szisszent fel Sylvester. – Azt akarod, hogy Pete verje meg?

Brad felröhögött.

- Ha Lea meg akarná verni a csajt, akkor nem lenne szüksége Pete segítségére.

- Mi másra kéne a segítségem? – ráncolta össze a szemöldökét Pete.

- A tesiórák előtt az öltözőben akaratlanul is meghallottam, hogy Olivia odavan érted. Ha bántanám a csajt, akkor csak én járnék rosszul, de azt meg nem hagyhatom, hogy büntetlenül megússza, ezért akarom kihasználni a rajongását arra, hogy ártsak neki.

- Azt akarod, hogy hívjam randira, aztán meg ültessem fel, igaz?

- Pontosan. Bár az még jobb lenne, ha küldenél valaki olyat magad helyett, akivel Olivia cikinek érzi azt is, hogy egy levegőt szívnak, nemhogy a randizást.

- Nem is tudom. Nem tetszik a terv, ráadásul nem szokásom lányokat átültetni. Különben meg honnan szednék olyasvalakit, aki hajlandó lenne az elborzasztásra, amit javasolsz.

- Figyelj, értékelem, hogy lelkiismeretes vagy, rendes, meg minden, de ez a csaj megérdemli, hogy ezt tegyék vele. Ki tudja, lehet, hogy ennek hatására lejjebb vesz az arcából. Különben meg nekem se tetszik, hogy ilyen piszkos módszerekhez kell folyamodnom, de nem tehetek mást, hogy felfogja, ne azzal támadjon, hogy Liznek árt, mert akkor jobban megszívja, mintha egy bérgyilkos csapatot küldene rám.

- Egy feltétellel benne vagyok.

- Mi lenne az? – sóhajtottam fel. Azért azt szeretném tisztázni, hogy csak azért lennék hajlandó teljesíteni a feltételeit, mert tényleg elég ronda dolog volt, amit Pete jól nevelt, rendes srác énjétől kértem.

- Eljössz a szülinapi bulimra, méghozzá kísérővel, aki nem Leo.

- Tudod, hogy nem szeretek bulizni, ráadásul mért pont kísérővel? Egyedül is odatalálok.

- Egyszerű. Te arra kérsz, hogy ültessek fel egy lányt, amitől viszolygok, ezért neked randiznod kell valakivel, amit a randizási statisztikádból tekintve meg te nem szeretsz.

Oké, végül is korrekt dolog volt, amit kért, és ráadásul volt barátom, így nem számított nehéznek, hogy olyan kísérőt találjak, akit még kedvelek is. Mondjuk ezt Pete nem tudhatta, és nem biztos, hogy a legokosabb ötlet elrángatni a koronaherceget egy középiskolás buliba, de ennek ellenére nem hiszem, hogy Matt ellenére lenne a dolog.

- Hol lesz? – kérdeztem megadóan.

- A Lézerfényben.

Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy jó ötlet-e a trónörököst ennyire közel vinni az F.F. főhadiszállásához, de mivel senki mással nem lettem volna hajlandó lenni, ezért arra a hangocskára hallgattam, amelyik azt mondta, hogy nem lesz semmi baj. A paranoiás énemet meg figyelmen kívül hagytam.

- Legyen.

- Jó könnyen megadtad magad – jegyezte meg Brad. – Nagyon idegesíthet téged az a csaj.

- Nem is tudod, mennyire. Akkor megállapodtunk? – fordultam Pete-hez.

- Igen. Holnap intézkedek.

- Köszi! Na, akkor én megyek is. Sok dolgom van – intettem, majd elindultam, de néhány lépés után visszafordultam. – Ugye világos, hogy az elhangzottakról nem beszélhettek senkinek?

- Lakat a szánkon – tette a szívére a kezét Brad, és a többi srác röhögve utánozta, majd visszamentek focizni.

Hazaérve anyát nem találtam otthon, viszont hagyott üzenetet a hűtőn, hogy este későn ér haza, és addigra szerezzek be néhány dolgot. A fura az volt, hogy nem kaját kellett hoznom, hanem főként elektronikai cuccokat. Hamar összeállt a fejemben a kép, hogy azok valószínűleg a fénykard hozzávalói lehettek.

Mondjuk szerintem felelőtlenség csak úgy egy ilyen listát kirakni a hűtőre, de más szempontból nézve meg ki a csoda törne be hozzánk, és nézné meg a látványos helyre kirakott cetliket? Leo meg hétköznap sose jött haza, szóval gyakorlatilag mégse volt ostobaság, amit anya csinált.

Még örültem is neki, hogy itt hagyta ezt a listát, és nem egy olyan üzenetet hagyott, hogy menjek le edzeni a ház alatti szimulátor terembe. Hiába segített ugyanis nagyon sokat a balt abban, hogy meggyógyuljak, azért még nem éreztem száz százalékosnak magam, de erre nyilván anya is rájött. Mellesleg pedig, amikor visszatért a Képességem, akkor elkezdtem kutatni magamban az idegen létforma után, de nem találtam semmit. Ennek ellenére tudtam, hogy ott kell lennie valahol a baltnak, mert anya ilyesmiben nem hazudott volna, ráadásul erre a Képességem eltűnése, és visszatérése is ékes bizonyíték volt.

Úgy döntöttem, hogy nem is vesztegetem tovább az időmet, hanem elugrok a telepre deszkázni egy kicsit a srácokkal, hiszen már régen voltam velük, aztán ha már úgyis ott vagyok, elugrok a csempészekhez az alkatrészekért. Még mielőtt valaki becstelennek nyilvánítana ezért, közlöm, hogy a csempészáru sokkal jobb minőségű, és az csak szerencsés véletlen, hogy nekem jóval olcsóbb is.

Elhatározásomat tett követte, és nem sokkal később már a Telepen is voltam, ahol éppen Larry és Perry tanítgatott egy kábé kilenc éves újonc csajt, akit még soha életemben nem láttam, a többiek meg – úgy tizenöten lehettek – szétszóródva trükközgettek és versenyeztek.

- Sziasztok! – lavíroztam oda az ikrekhez, majd lazán leugrottam a járművemről. – Mi a pálya?

- Hello! Ő itt Kyara – mutatott a deszkája színéből ítélve Perry a sötét bőrű kislányra. – Nemrég költöztek ide a Hetesről, és annyira áhítattal nézte, ahogy Larryvel deszkáztunk a téren, hogy gondoltuk, megnézzük, mit tud, és kiderült, hogy egész tehetséges.

- A többiek is megnézték, és belementek, hogy a tanítványunk legyen – tette hozzá Larry. – Ugye szerinted se gond?

Vidáman felnevettem.

- Ha Kyara el tud viselni titeket, akkor felőlem mehet, de ezt nem én döntöm el – mondtam, majd a lányhoz fordultam. – Lea vagyok. Csak szólj nyugodtan, ha az ikrek túl idegesítőek lesznek, és leállítom őket! – kacsintottam rá.

- Hé, mi is itt vagyunk – kiáltották felháborodottan, és persze teljesen egyszerre az ikrek.

- Erről beszéltem – vigyorodtam el.

- Tényleg furák néha, de jó fejek – szólalt meg először Kyara, mióta megérkeztem.

- A fura enyhe kifejezés rájuk, de te tudod. Na, de hagylak titeket gyakorolni.

Ezzel ott is hagytam őket, majd trükközgettem vagy fél órát néhány haverommal, aztán őket is otthagytam, és elindultam a telepi csempészek raktára felé. Út közben eszembe jutott, hogy talán értesíteni kéne őket az érkezésemről, ezért felhívtam Haroldot.

- Dolgozol ma? – kérdeztem, miután lerendeztük egymás köszöntését.

- Persze, miért?

- Akkor majd ha megérkeztem, elmondom. Öt perc és ott vagyok.

Néhány perc múlva valóban meg is érkeztem a rejtekhelyhez. Kívülről csak egy egyszerű, pocsék állapotban lévő kisebb cég raktárhelyiségének tűnt, de valójában az épület remek állapotban volt, és egy atombomba támadásnak is ellen tudott volna állni, meg persze az egész hely - főleg kívül -, tele volt poloskával és kamerával.

Amikor beléptem az épületbe, Sam, egy harminc év körüli, közepes magasságú, de izmos férfi fogadott, aki nem mellesleg Harold jobb keze volt.

- Örülök, hogy látlak, Landel! Ezúttal milyen extra ritka dolgokra lenne szükséged?

- Semmi komoly – mondtam, majd átnyújtottam a listát, amit anya adott. Természetesen előtte letéptem az utasítás részét, és így csak a kellő árucikkek maradtak a papíron.

- Ez tényleg nem vészes. A P35-ös generátoron kívül mindent be is lehetne szerezni normál boltban. Erről jut eszembe, Leo is itt járt néhány hete egy ilyen generátorért. Ez valami családi nyavalya nálatok, vagy mi?

Jó dolog volt tudni, hogy Leo a Választott testőr tanítvány címe ellenére nem szentelődött meg, hanem még mindig tartotta a kapcsolatot a csempészcimboráival, sőt még vásárolt is tőlük. Megnyugtató volt, hogy nem kellett aggódnom amiatt, hogy a bátyám esetleg feldobja a kedvenc árusaimat.

Megvontam a vállam.

- Valami olyasmi.

- Oké, akkor szedjük össze a holmikat.

Intett, hogy kövessem, majd jókat röhögve felhajtottuk a listán szereplő árukat. Persze egy normál vásárlónak nem engedték volna meg, hogy végigjárjam a létesítményt, de én kivétel voltam, hiszen a csempésztanya a sokadik otthonommá vált, és nagyon sok időt töltöttem már ezen a helyen.

- Mennyi lesz? – érdeklődtem, amikor minden megvolt.

Sam gyorsan körülnézett, hogy figyel-e minket valaki, majd félrehúzott egy láda halom mögé.

- Az a helyzet, hogy kéne egy kis segítség.

Oké, az, hogy a csempészek, akik büszkék az önállóságukra az én segítségemet kérik valamihez nem hangzott túl jól. Pontosítok, nagyon rosszul hangzott. Hatalmas marhaságomat bizonyítja, hogy a rossz előérzetem ellenére mégis rákérdeztem a dologra.

- Mihez?

- Hallottuk, hogy az oktatásügyi miniszterhez osztottak be takarítani tanulni. A miniszter megvett egy igazán értékes régi műkincset, és értesüléseink szerint a fiának akarja adni a huszadik születésnapjára.

Oké, tudtam, hogy Swift kémhálózata elég kiterjedt volt, és bizonyos pontokon vetekedett az F.F.-ével is, de ez a felvilágosultság, azért durva. Mondjuk, lehet, hogy engem tartottak szemmel, de ezt komolyan kétlem, mert akkor már észrevettem volna korábban. Inkább az lehetett a megoldás, hogy kétségbeesetten keresték a bejutás lehetőségét, és amikor felfedezték a nevemet az egyik aktában, kapva kaptak az alkalmon.

- Mi ezzel a probléma?

- Az, hogy ez a tárgy húsz évvel ezelőtt egy tudós birtokában állt, és lehetségesnek tartjuk, hogy a műtárgyba rejtette a feljegyzéseit. Azok az iratok felbecsülhetetlen értékűek, és bele gondolni se merek, hogy mi történhet, ha megsemmisülnek, vagy ami még rosszabb, rossz kezekbe jutnak.

- Ennyire borzalmas a miniszter fia?

- Nem vagyunk benne biztosak, de lehetségesnek tartjuk, hogy kapcsolatban áll valamilyen bűnszövetkezettel.

- Ezt meg miből feltételezed?

- Túl sok időt tölt távol az otthonától, testőrök nélkül.

- És ezért már rögtön bűnöző?

- Nem, de mindig elvesztettük a nyomát, amikor követni próbáltuk, és ez nagyon gyanús.

Korántsem sikerült meggyőznie arról, hogy a kölyök bűnöző lehet, de úgy döntöttem, hogy inkább hanyagolom a témát.

- Ha belemennék, mit kéne tennem?

- Ki kellene cserélned egy hamisítványra, és elhoznod nekünk, amíg megvizsgáljuk. Természetesen nem vagyunk tolvajok, tehát a vizsgálat után visszajuttatnánk a műtárgyat a tulajdonosának. Benne vagy?

Eszembe jutott a délelőtti fogadalmam, miszerint nem okozok semmi bajt a gyakorlati tantárgy tanulása közben. Tudtam, hogy ostobaság lenne megszegni, de egyszerűen vonzott a kihívás, és nem tudtam nemet mondani a régi haveroknak.

- Ez többe fog kerülni nektek ezeknél – mutattam fel a kezemben tartott táskát, amiben a fénykard alkatrészek voltak.

Sam elmosolyodott.

- Mit akarsz még ezenkívül?

- Azt, hogy tartozzatok három szívességgel.

Sam arcáról lehervadt a mosoly.

- Nem sok az egy kicsit?

- Már bocs, de elég sokat kockáztatok ezzel. Kellenek azok a feljegyzések, vagy sem?

- Legyen.

- Akkor megegyeztünk. Majd értesítsetek a részletekről, ha többet tudtok!

- Rendben van – válaszolta Sam komoran, majd visszatértük a fesztelen társalgáshoz, és kiléptünk a láda halom mögül. – Maradsz egy kicsit?

Elfintorodtam.

- Nem lehet. Haza kell érnem még anya előtt, különben bajban vagyok.

- Mit csináltál már megint? – kérdezte Sam vigyorogva.

- Csak a szokásos – intéztem el a Képességem megjelenését, a kiképzést, a baltbeültetést és a fénykardkészítést egyetlen nemtörődöm legyintéssel. – Majd találkozunk! – köszöntem el, amikor kiértünk, és hazafelé vettem az irányt.

Kábé hétre értem haza, mivel eltérített egy szokatlanul finom illatot árasztó kürtöskalácsstand, de szerencsére anya még nem volt otthon. Gondoltam, kihasználom az időt, és megírom a leckét, de a testem még túl fáradt volt a rohamos gyógyulás után, és szégyen, nem szégyen, bealudtam a kanapén.

Arra ébredtem, hogy hatalmas ütés érte a mentális pajzsomat, ezért azonnal megerősítettem a védelmemet, és felpattantam.

- Egész jó reakcióidő – mosolyodott el anya, majd szigorú kifejezést öltött az arca. – Viszont nem elég jó. Ha meg akartalak volna ölni, már halott lennél. Meg kell tanulnod éberebben aludni.

Valamiért rögtön védekező üzemmódba kapcsoltam, pedig szívesebben vontam volna felelősségre anyát a kegyetlen ébresztésért. Végtére is fejlődő szervezetemnek szüksége lenne a pihenésre, és ennél valamivel kevésbé kemény bánásmódra.

- A Képességem csak azért nem jelzett, mert felismert téged, és tudta, hogy nem akarsz ártani.

Anyának szokatlanul jó kedve lehetett, ugyanis nem tolt le, ahogyan szokott.

- Szép riposzt. Megszerezted, amit kértem?

- Igen – mondtam, majd előhoztam a táskát a szobámból, és a kristályt is előbányásztam a falba épített egyik titkos rekeszből, ahová elrejtettem.

Ezután lementünk a ház alatti bázisra, és ott leültünk a fotelekbe.

Anya elkezdett beszélni, amit nem bántam, mert a téma is érdekes volt, és nem is maradt túl sok energiám egy jó kis esti edzésre.

- Mielőtt belevágnánk a fénykardod elkészítésébe, meg kell beszélnünk, hogy milyen fajtát is fogsz csinálni a segítségemmel.

Nem bírtam megállni, és már itt közbekotyogtam.

- Mért, többfajta is létezik?

- Igen. Van a hagyományos, amit mindenki ismer, van egy olyan típus, aminél a markolat mindkét részéből tör elő penge. A harmadik verziónál kettéválasztják a kristályt, és egy úgynevezett ikerfegyvert alkotnak, de ezek annyira vékonyak, hogy fénykardpárbaj esetén csupán az egyik féllel nem sokra megy az ember.

- Én ilyeneket még nem láttam.

- Ez nem jelenti azt, hogy nem is léteztek. Beismerem, hogy igen ritka, és a legtöbb ember számára nem praktikus, de a történelem folyamán éltek már néhányan, akik testi adottságainak ezek az extra fénykardfajták feleltek meg.

- És én közéjük tartozom?

- Nem.

Na, jó, nem sok kedvem volt ahhoz, hogy szórakozzanak velem, pedig anya, ha akaratán kívül is – amit nagyon kétlek – éppen ezt csinálta velem, de inkább nem tettem szóvá a dolgot, és okosan hallgattam.

- Akkor meg minek mondtad, hogy beszéljük meg?

Megvonta a vállát.

- Gondoltam jó, ha tudod, hogy vannak alternatívák, meg ismersz néhány érdekességet, minthogy a Nagy Király a saját fénykardjához összegyűjtötte az összes lehetséges színű kristályt, és egyetlen eggyé kovácsolta. Egyébként ez a kard még ma is létezik, és a királyi család tulajdona alatt áll. Na, de téged ez úgyse érdekel, tehát jöjjön maga az elkészítés – állt fel, és ment oda a fali polcsorhoz, ahonnan leemelt néhány műszert és szerszámot.

Jó szokásához híven éppen akkor váltott témát, amikor igazán érdekelni kezdett, amiről beszélt, de ismertem annyira, hogy tudjam, felesleges visszatérni a témára, mert azért se fog többet elárulni, ezért hát nem is próbálkoztam.

- Először is a külső vázat készítjük el, egy különleges ötvözetből, amit az este folyamán meg is alkotunk, majd az elméd segítségével olyanra formálod, amilyen alakúra szeretnéd. Ennyi információ elég is lesz mára – csapta össze a tenyerét, és energikusan munkához látott.

Sóhajtva vettem tudomásul, hogy ezúttal is hosszú éjszaka elé nézek.