35. fejezet

Idegesen járkáltam fel-alá a nappaliban várva, hogy Leo végre-valahára megérkezzen, és tisztázhassuk az egész én vagyok a Kék Harcos, a barátom meg a koronaherceg ügyet. Nem mintha annyira vágytam volna erre a kínosnak ígérkező beszélgetésre, de minden jobb volt, mint magamban tipródni, és Leo jéghideg tekintetére gondolni. Komolyan mondom, sokkal rosszabb volt arra gondolni, milyen dühös most rám, mint a tudat, hogy egy kemény harc után egy olyan egyszerű trükkel győzött le.

Még sose láttam ilyen mérgesnek, ami gáz, mert őt tényleg csak ritkán lehet kihozni a sodrából. Ahogy ott állt két fénykarddal a kezében, vészjósló arccal, nagyon ijesztő volt. Még az én hátamon is végigfutott a hideg, pedig tudtam, hogy nem fog bántani, szóval nem lennék azok helyében, akikkel majd szembekerül, miután végez a testőrképzőben.

Anya szerint viszont egészen jól reagált, hiszen elengedett, de ez most nem igazán vigasztalt, ráadásul ő nem látta azt a harcos, félelmet keltő, tagadhatatlanul felnőtt férfi Leót, akit én igen. Apropó, anya egy csöppet sem akadt ki, amikor elmondtam neki, mi történt, sőt szerintem meg is könnyebbült, amiért nem kell többet titkolóznia Leo előtt.

Most nagy szükségem lett volna arra, hogy beszéljek valakivel a történtekről, de a számba jöhető két személy egyikével sem sikerült. Felix nem vette fel a személyi hívóját, anya pedig elment aludni mondván, hogy fáradt, és ébresszem fel, amikor Leo hazaér.

Hajnali háromig vártam türelmetlenül, majd úgy döntöttem, lefekszek a kanapéra, és megpróbálok elaludni, bár kételkedtem a kísérlet sikerességében. Végül öt perc alatt elnyomott az álom. Úgy néz ki a húsz órás ébrenlét, és az esti izgalmak többet kivettek belőlem, mint gondoltam.

***

Leo végül csak délután négykor jelent meg, addig hagyta, had emésszem magam. Látszott rajta, hogy aludt valamennyit, de nem róttam fel neki, amiért ilyen sokáig nem jött, mert sokkal nyugodtabbnak látszott, mint amilyen tegnap késő este volt.

Anyával megmutattuk neki a ház alatti bázist, és anya elmondott neki mindent, amit nekem is. Még a baltokat és apa Választott testőrségét is. Leo egyértelműen túltette magát a sokkon, és azon, hogy ilyen sokáig titkolóztunk előtte, ugyanis mindent jól fogadott, és sokat kérdezett, de igazi megdöbbenést csak a baltok okoztak neki.

- Ki akarta megölni Mattet? – kérdeztem végül, amikor befejeztük a mesedélutánt. Reménykedtem, hátha hallott valamit, hiszen mégiscsak a palotában tanult.

- Valami gróf, de nem is a kiléte érdekes, hanem az, hogy öngyilkos lett.

- Ezek szerint nem ő volt az értelmi szerző – állapította meg anya egy csepp meglepetést sem tanúsítva a hír hallatán.

- Mi is így gondoljuk – helyeselt Leo, és ekkor én is kapcsoltam. Halálbüntetést már szinte semmiért nem szoktak kiszabni, tehát a fickó csak azért követhetett el öngyilkosságot, mert félt, hogy a Képességet használva erővel megszerzik az elméjéből a társai nevét. Nagyon akarhatta Matt halálát, vagy félhetett a társaitól, ha egy ilyen drasztikus lépésre szánta el magát.

- Van valami nyom? – faggattam tovább, mert arra hiába vártam volna, hogy magától folytassa. Nem volt valami bőbeszédű hangulatban.

- Azon kívül, hogy a szabót, aki Matt ruháját készítette, tegnap este megölték nincs semmi, de sajnos ez sem segít sokat. Profi munka volt, az elkövető nem hagyott maga után semmit, ami alapján el lehetne indulni.

Azért a szabó megölése elég komoly nyomnak számított. Csak ki kellett deríteni, kivel beszélt az elmúlt néhány napban, és máris össze lehet állítani a gyanúsítottak listáját. Ennek az ötletnek hangot is adtam.

- Nem te vagy az első, akinek ez eszébe jutott, csakhogy ez is zsákutca – törte le a reményeimet Leo. – A merénylő is vele varratta a ruháját. Ennél többet viszont tényleg nem tudok, szóval ne is faggass tovább.

Igazából szívem szerint még többet akartam kihúzni belőle, de még elevenen élt bennem, ahogyan tegnap nézett rám, ezért inkább nem feszítettem tovább a húrt.

Kényelmetlen csönd telepedett le közénk. Legalábbis engem zavart, anya és Leo viszont annyira a gondolataiba merült, hogy az is lehet, hogy észre sem vették. Végül Leo törte meg a csendet.

- Ha már úgyis őszinteségi napot tartunk, mi lenne, ha elmondanád, hogy hogyan halt meg apa? – címezte a szavait anyának.

Erre én is nagyon kíváncsi voltam, de amikor régebben rákérdeztem, anya mindig kitérő választ adott, ezért már letettem arról, hogy valaha is megtudom. Most viszont Leo fel merte tenni a kérdést, én meg visszafojtott lélegzettel vártam anya válaszát.

- Rendben van, elmondom – bólintott beleegyezően anya. – Matthew apja nagyon szeretett kirándulni, és egyszer a főváróshoz legközelebb eső, már bezárt bányát ment el megnézni. Luca és két másik testőr kísérte. Mélyen a föld alatt jártak, amikor a mennyezet a fejük felett beomlott. A testőrök még idejében kapcsoltak, és sikerült megtartaniuk a Képességgel a közvetlenül fölöttük lévő részt, csakhogy ez a súly még egy tucatnyi Választott testőrnek is sok lett volna, nemhogy háromnak. Luca ráparancsolt a többiekre, hogy mentsék a királyt, és ő közben emberfeletti erőfeszítések árán tisztán tartotta a többiek előtt az utat, de ez túl sok energiáját emésztette fel, így ő csak nagyon lassan tudott haladni. Engem már korábban figyelmeztetett a Képesség, de túl sok időbe telt, amire rájöttem, mit akar, és csak akkor értem oda a bányához, amikor a többiek már majdnem kiértek. A Képességemmel segítettem Lucának fenntartanom a sziklákat, de már túl késő volt.

Anya itt megakadt egy pillanatra, a gát, amit az elmúlt tizenhárom évben folyamatosan fenntartott megsemmisült, és a szeméből patakzani kezdtek a könnyek. Látszott rajta, hogy magát teszi felelősség, amiért nem ért oda hamarabb.

– Luca addigra már túl sok energiáját emésztette fel, és szinte közvetlenül azután, hogy odaértem hozzá, meghalt. Csak a gyász okozta furcsa tudatállapotomnak köszönhetem, hogy nem omlott rám a bánya, és volt elég erőm kijutni a holttestével. Mint később kiderült, a bányát szándékosan robbantották fel, feltehetőleg a királyt akarták megölni. Az eset nem került napvilágra, és a merénylőt sem sikerült elkapni – fejezte be halkan, ökölbe szorított kézzel.

Így utólag megértem, miért nem mesélte el ezt eddig nekünk. Túlságosan fájhatott neki az esetnek még a gondolata is, ráadásul magát hibáztatta, amiért nem sikerült megmentenie apát, pedig nem is az ő hibája volt.

- Apa a Választott testőrség parancsnoka volt, igaz? – kérdezte Leo csöndesen.

- Igen – válaszolta anya, miközben letörölte a könnyeket az arcáról. Örült neki, hogy témát válthatott. - Rettenetesen tehetséges volt, ráadásul a királlyal is hamar barátok lettek. Most viszont el kell intéznem néhány dolgot – indult el a lift felé, de útközben még visszafordult. – Leo, azt hiszem, itt az ideje, hogy te is elmondd Leának az igazat.

Szerintem nem is akadt semmi dolga, csak nem akarta, hogy ilyen állapotban lássuk, de ezen nem nagyon morfondíroztam, mert az utolsó mondata másra terelte a figyelmemet.

- Az igazat miről? – kérdeztem Leótól, miután anya elment.

Leo mélyet sóhajtott, és csak utána válaszolt.

- Arról, amikor először használtam a Képességet.

- Ezek szerint az a minden lebegett a szobában, amikor felébredtél sztori csak kamu volt? – fontam keresztbe a karomat a mellkasom előtt. Nem azt mondom, hogy örültem, amiért hazudott nekem róla, de azért jól esett tudni, hogy kettőnk közül nem csak nekem voltak nagy titkaim a másik előtt.

- Igen.

- És miért hazudtad ezt?

Leo egy ingerült pillantással díjazta a számon kérő hangnememet.

- Azért, mert ki voltam akadva, de ha hagynád, akkor elmondanám az egészet. Emlékszel Yvettre?

- Az egyetlen barátnődre? Persze. De hogy jön ez ide?

Kábé fél évig jártak Leóval, aztán Yvették elköltöztek egy másik bolygóra, és szakítottak. Én nem igazán kedveltem a csajt, de Leónak beletelt egy kis idejébe, amíg túllépett rajta.

- Egy alkalommal, amikor késő este hazakísértem, útközben láttuk, ahogy az út túloldalán egy férfi rálőtt egy kisgyermekes anyukára. A Képességem abban a pillanatban ébredt fel, és igazából nem is voltam teljesen tudatában annak, ahogy visszairányítottam a lézersugarat a feladójának. A fickó azonnal meghalt. Nem akartam megölni, csak így alakult, akkor használtam életemben a Képességet, egyszerűen nem tudtam kontrollálni. Egyébként, mint utólag kiderült az a férfi a gyilkosságtól kezdve egészen a bolti lopásig minden lehetséges bűnt elkövetett.

- Ezt mért nem mondhattad el nekem? – értetlenkedtem. Semmi kivetnivalót nem találtam abban, amit tett, hiszen ő csak meg akarta menteni azt a nőt.

- Azért, mert Yvette nagyon kiakadt, amiért megöltem egy embert, gyilkosnak nevezett, ott helyben szakított velem, és még arra is rávette a szüleit, hogy másik bolygóra költözzenek. Ezek után nem akartam senkinek elbüszkélkedni azzal, hogy embert öltem, még ha nem is szándékosan tettem, és időbe telt, amíg feldolgoztam magamban az egészet.

Furcsálltam is, hogy annak ellenére, hogy Leo mért nem randizott azóta senkivel, pedig utána még jobban csorgatták a nyálukat a lányok, mint Pete után, de ezek után érthető. Ahogy ismerem, nem akart azzal indítani egy lánynál sem, hogy „egyszer véletlen megöltem valakit, akarsz velem randizni?”, de azt sem akarta, hogy akkor árulja el amikor már járnak egy ideje, és a lány esetleg pont úgy reagáljon, mint Yvette. Mondjuk az is lehet, hogy az egész elméletem ostobaság, és egyszerűen csak nem találkozott azóta olyannal, akivel megérte kockáztatni.

- Idióta vagy, amiért nem mondtad el – közöltem vele.

- Te is, amiért nem beszéltél az F.F.-ről – vágott vissza.

- Te tudsz róla? – akadt el a lélegzetem. Erre azért nem számítottam.

- Nem vagyok teljesen hülye – vigyorodott el –, ráadásul tizennégy évesen még sokkal rosszabbul hazudtál, mint most, és akkor még időm is volt utána járni.

- Téged nem is zavar ez az egész?

Megvonta a vállát.

- Nem igazán. Ha neked az az álmod, hogy egy illegális társaság tagjaként a nők egyenjogúságáért harcolj, akkor csak nyugodtan. Nem tudom feltűnt-e, de nem vagyok hímsoviniszta. Arra viszont ügyelj, hogy ne kapjanak el, mert az tuti, rosszat tenne az eljövendő karrieremnek – fejezte be komolynak szánt arckifejezéssel, de láttam rajta, hogy mindjárt elröhögi magát.

Azért elég érdekes, hogy azokat a dolgokat, amiket féltem elmondani neki ennyire lazán kezelte, és csak én bizonyultam túl paranoiásnak. A titkolózásnak hála csak felesleges stresszt és esetenként fájdalmat okoztam magamnak. Mint később kiderült, nem ő volt az egyetlen, akire ez igaz.

***

A következő héten a napok villámgyorsan teltek, és mire észbe kaptam, máris csütörtök délután volt, ami azt jelentette, hogy mehettem az oktatásügyi miniszter házába takarításórára. Mint mindig, Felix most is lyukat beszélt Rosa hasába, aminek az lett a vége, hogy szinte semmit nem takarítottam, hanem végigdumáltam Felixszel azt a két és fél órát.

Mint kiderült, ő se tudott többet a merénylőről, mint Leo, és azt mondta, egyelőre nem is akar találgatásokba bocsátkozni, ami nála vagy azt jelentette, hogy tényleg gőze sincs, vagy azt, hogy nagyon forró nyomon jár, de nem akarja elkiabálni. Szerintem ebben az esetben az előbbiről lehetett szó.

Alaposan kifaggattam Lizzel kapcsolatban is, mert bár ezt Lizzel már megtettem az elmúlt három napban, az ő verziójára is érdekelt. Nagyon vicces volt, ahogy az egyébként mindig magabiztos, szétszórt zseni zavarba jött, amikor a részletekről kérdezősködtem.

Természetesen F.F.-es ügyekről is beszéltünk, és így a délután nagyon hamar elrepült.

Kicsivel hét után farkaséhesen estem haza, és amint beléptem a bejárati ajtón, és lehajítottam a deszkámat az előszobában, lendületesen a konyha felé masíroztam. Ott olyan látvány tárult a szemem elé, amire egyáltalán nem számítottam, és egy pillanatig csak bambán álltam, és bámultam ki a fejemből.

Ezt a reakciót az váltotta ki belőlem, hogy Matt, akinek úgy adtam meg a címemet, hogy a lelkére kötöttem, hogy csak és kizárólag akkor jöjjön ide, ha élet-halál kérdésről van szó ott ült az étkezőasztalunknál, és anyával teázgatott.

- Szia! – köszönt nekem mosolyogva Matt, amikor észrevett, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Örülök, hogy megjöttél – üdvözölt anya is. – Szegény Matt már vagy egy órája rád vár.

- Sziasztok! – nyögtem ki nagy nehezen, és közben azon pörgött az agyam, hogy ezek ketten miről beszélhettek itt egy óra alatt. Az egy dolog, hogy elmondtam anyának az igazat Mattről, de az már teljesen más tészta, hogy a pasim és az anyám először úgy találkoznak, hogy én jelem sem vagyok.

- Örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Landel – állt fel Matt mosolyogva az asztaltól. – Ha nem gond, akkor most elrabolnám Leát egy kis időre.

- Persze, menjetek csak – válaszolta anya szívélyesen, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki képes az ájulásig hajtani a lányát egy-egy keményebb edzésen.

Az agyam boldog volt, hogy ilyen hamar lezárult a kínos pillanat, és leléphettem Matt-tel, a gyomrom azonban hevesen tiltakozott, és kaját követelt. Végül áthidaló megoldásként felkaptam egy almát a pulton lévő gyümölcsöskosárból, és Matt-tel a nyomomban elhagytam a konyha, majd a ház területét is. Bármiről is fogunk beszélgetni, nem akartam, hogy anya meghallja, ezért minél távolabb kellett kerülnünk tőle.

- Kedves anyukád van – törte meg végül a csöndet Matt, amikor kiértünk az utcánkból.

- Köszönöm – mosolyodtam el halványan, és megfogtam a kezét, hogy jelezzem, csak lesokkolt a látványa a konyhánkban, és nem haragszok rá. – Mi az az extra fontos ügy, amiről mindenképp beszélni szeretnél? – vágtam bele a közepébe, miközben az almámat ettem, mert nagyon furdalt a kíváncsiság.

- Meg sem kérdezed, mi történt, miután leléptél? – terelte el a témát egy csibészes mosollyal, de láttam rajta, hogy szorong egy kicsit valami miatt, ezért nem erőltettem a kérdést. Majd beszél róla, ha akar.

- Rendben van, mi történt, miután leléptem? – sóhajtottam fel látványosan.

- Leo nem mondta el? – kérdezett vissza. – Pedig azt hittem, észrevett.

Nem lepődtem meg, hogy tud a találkozásunkról. Elég ostobának kell lenni ahhoz, hogy ha valaki tud arról, merre menekültem, és Leo visszafordulásáról is, akkor ne rakja össze a képet.

Játékosan oldalba könyököltem.

- Ne szórakozz velem! Ha úgyis tudod, hogy tudom, akkor minek kellett megkérdeznem?

- Mert vicces nézni, amikor apróságokon felidegesíted magad – válaszolta, és megvillantott egyet az ezer wattos mosolyai közül, amitől mint mindig, most is hevesebben kezdett el verni a szívem. – Leo hogy fogadta? – komolyodott el.

- Egész jól – vontam meg a vállam. – Kicsit ki volt akadva, amiért nem mondtam el neki korábban, de hamar túltette magát rajta. – Ez igaz is volt, hiszen az, hogy mi járunk, nem is igazán érdekelte, mert a másik titkom sokkal jobban lekötötte…

- Ennek örülök – mosolyodott el Matt, de látszott rajta, hogy gondolatban egészen máshol jár. Most már tényleg nagyon érdekelt, mi az, ami miatt muszáj volt felkeresnie, és vállalta a kiszökést a megsokszorozott őrség ellenére. Ugyan se ő, se Leo nem mondta, hogy szigorúbb biztonsági intézkedések léptek életbe a palotában, de a szombati eset után ez egyértelműnek tűnt.

Némán sétáltunk egy darabig. Matt belemerült a gondolataiba, én meg valamiért nagyon empatikus hangulatba kerültem, ezért nem zavartam meg, hanem magamban őrlődtem azon, mit akarhat mondani.

Negyedórás séta után egy kihalt kisebb füves területre értünk, ahova odabiggyesztettek három padot és ültettek néhány virágot, amiknek a felét már letaposták, szóval parknak maximum csak csúfolni lehetett. Látszott rajta, hogy városszépítésnek szánták, csak nem jött össze, de ez a környék amúgy sem tartozott az elitek közé, inkább már az átlagos jövedelműek lakta peremterületekhez lehetett sorolni.

Tény, hogy a „park” elég lepukkant hely volt, de arra tökéletesen megfelelt, hogy megszabaduljak az almacsutkámtól.

Matt rosszallóan nézte, ahogy a csutka becsapódott néhány virágmaradvány közé.

- Szerves anyag, idővel úgyis lebomlik – ismertettem az ismert tényt válaszul a ki nem mondott dorgálásra.

- De nem két perc alatt – nevetett fel Matt.

- Ennek a helynek úgyis teljesen mindegy – vontam meg a vállam. – Ennél rosszabb állapotban már nehezen lehetne.

- Szerintem nem olyan rossz. Békés és csöndes, ahova elvonulhatsz, ha eleged van az emberekből – vetette ellen, és kihallatszódott a szavaiból, hogyha valaki, hát ő tudja értékelni az egyedüllétet.

- Gyakran van eleged az emberekből? – kérdeztem, miközben a vállára hajtottam a fejem.

Szomorkásan lepillantott rám.

- Megesik néha.

Hosszú percekig álltunk némán, szorosan egymás mellett, és csak élveztük egymás közelségét. Végül Matt elengedte a kezem, és szembe fordult velem. Először azt hittem, csókolózni akar, de hamar kiderült, hogy közel sem ez a helyzet. Hátralépett egyet, majd beszélni kezdett, és érződött rajta, hogy minden egyes szót halálosan komolyan gondol.

- Lea, el sem tudom mondani, mennyire szerencsés vagyok, amiért berobbantál az életembe, és közel engedtél magadhoz – kezdte. Beszéd közben egész végig mélyen a szemembe nézett, és a mondat befejeztével olyat tett, amitől egy pillanatra megállt a szívverésem. Elegánsan féltérdre ereszkedett, előhúzott egy apró dobozt. – Szeretlek, és veled akarom leélni az életemet – itt rövid szünetet tartott, amíg feltárta a dobozka tartalmát. - Leszel a feleségem? – kérdezte lágy, dallamos hanglejtéssel.

Nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

34. fejezet

Annak ellenére, hogy még csak elsőéves voltam, én is őrködhettem a palotában Mathhew herceg születésnapjának éjjelén. Ezt egyértelműen annak köszönhettem, hogy a félési vizsgán az ötös csoportba soroltak, és mint kiderült, a többi tanítványhoz hasonlóan még pénzt is fogok érte kapni. Igaz, hogy egy olyan helyre osztottak be egy hármas végzőssel és egy négyes harmadikossal együtt, ami közel sem kulcsfontosságú, sőt már-már elhanyagolható, de ez is jobb volt, mint a semmi.

Csak állni egy helyben, és tudni, hogy errefelé aligha fog történni bármi is meglehetősen unalmas volt, de tapasztalatszerzésnek ez is megtette. Hosszú ideig tényleg csak unatkoztunk, de az egyik alkalommal, pont miután leadtunk a minden tiszta jelzést a központnak, üzenetet kaptunk, hogy egy merénylő elfogta a koronaherceget, további utasításig maradjunk fokozottan éberek, és ha összeakadnánk a nővel, és Matthew még mindig a foglya lenne, engedjük át.

Ez a hír aggodalommal töltött el, nem akartam, hogy Mattnek baja essen, és nemcsak azért, mert a tanulmányaim végcélja, hogy őt védhessem. Attól függetlenül, hogy én nem szólalhattam meg a jelenlétében, ő beszélt hozzám, mintha csak haverok lennénk, és a rengeteg edzés alatt akaratlanul is megkedveltem, így ezzel párhuzamosan egyre kényelmetlenebbnek éreztem a némasági szabályt.

A jelenlegi helyzetemen ez az információ viszont semmit sem változtatott. Először is, az őrhelyem túl messzire esett a bálteremtől, másodszor pedig errefelé nem akadt kijárat. Kivéve persze a titkos járatot, de arról csak Matt és én tudtam.

Akkor fedeztem fel, amikor az egyik szombat este a kihalt könyvtárban tanultam, és észrevettem Mattet egyedül lemenni az alagsorba. A kíváncsiságomnak engedve minden ügyességemet bevetettem, és követtem őt, hiszen már azóta érdekelt, mióta először találkoztunk, hogy mit is csinálhatott ott, amikor kipróbáltam a fénykardomat. Végignéztem, ahogy kinyitott egy rejtett ajtót, majd lelépett. Komolyan kételkedtem abban, hogyha rögtön utána mennék, nem venne észre, de túl sokat vártam, így miután kiértem, elvesztettem a nyomát. Ez pont Pete születésnapjának estéjén volt, ezért hogyha már úgyis abbahagytam a tanulást és kint vagyok a városban elven elgyalogoltam a Lézerfénybe, de előtte tettem egy kis kitérőt ajándékot venni. Végül hamarabb visszaértem a buliról, mint Matt, bárhol is járt.

Sokat gondolkoztam rajta, de végül erről az eseményről nem beszéltem senkinek. Bíztam benne, hogy Matt tudja, mit csinál, és ő is megérdemelt egy kis szabadságot. Különben sem volt olyan szabály, hogy bárkinek is szólni kell, ha látjuk, hogy a koronaherceg egy titkos alagúton, vagy bárhol máshol elhagyja a palota területét.

Visszatérve az eredeti témához, komolyan kételkedtem abban, hogy a túszejtő erre menekülne, de azért engedelmeskedtem az utasításnak, azaz sokkal erőteljesebben koncentráltam a környezetemre.

Kis idő múlva a többiek nem bírták tovább, és beszélgetni kezdtek az esetről, de én inkább nem akartam találgatásokba bocsátkozni, pedig engem is nagyon érdekelt, hogy mi történhetett.

Ezután nem sokkal valami furcsa történt. Nagyon halványan érzékeltem valamit, pontosabban valakit, de amikor meg akartam találni a forrást, nem sikerült megragadnom ezt az érzetet. Kicsúszott az elmém ereje alól, mintha csak a szelet próbáltam volna megfogni a kezemmel. Az egész annyira abszurd volt, hogy már-már azt hittem, képzelődöm, de az a halvány Képesség keltette bizsergés a tudatomban ennek az ellenkezőjéről árulkodott.

- Rossz érzésem van – szólaltam meg, nem törődve azzal, hogy megzavarom a többiek beszélgetését.. Ha tényleg tartózkodott valaki a közelben, azt nekik is tudniuk kellett. – Szerintem van valaki a közelben – közöltem magabiztosságot színlelve. Amint kimondtam, tudtam, hogy igazam van, és nem csak hallucináltam.

A társaim arcán egy pillanatra komoly koncentrálást fedeztem fel.

- Én nem érzek semmit – válaszolta végül Bernard, a végzős.

Ryanen is látszott, hogy nem talált semmit, de ezt már nem tehette közzé, mert megszólalt Bernard személyi jelzője, és parancsot kaptunk, hogy menjünk az északi szárnyhoz.

Azonnal engedelmeskedtünk az utasításnak, azaz futva elindultunk a kijelölt terület felé. Bennem azonban minden egyes lépéssel egyre erősödött az az érzés, hogy hibát követek el, mert igenis volt ott valaki, akinek nem kellett volna ott lennie, és legjobb lenne visszafordulni. A parancsot követő énem viszont ezt nagyon rossz ötletnek tartotta, hiszen súlyos következményei lehetnek, ha nem engedelmeskedem a feljebbvalóimnak.

Körülbelül három percig tartott, amíg döntésre jutottam. Úgy határoztam, hallgatok a megérzésemre, hiszen a tanáraim év eleje óta azt szajkózzák, hogy az ösztöneinkre kell hallgatnunk. Csak reménykedni tudtam, hogy ez a szabály jelen esetben felülírja az engedelmeskedjünk a kapott parancsoknakot.

Megtorpantam, mire Ryan és Brandon is megállt.

- Mi történt? – kérdezték szinte teljesen egyszerre.

- Visszamegyek, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg volt-e ott valaki – válaszoltam, azzal minden további teketóriázás nélkül megfordultam, és a tőlem telhető legnagyobb iramban, a Képességet is segítségül hívva futni kezdtem.

Kevesebb, mint egy perc alatt visszaértem arra a helyre, ahol korábban szobroztam. Ott megálltam, és minden tudásomat bevetve olyan nagy sugárban pásztáztam körbe a környezetemet, amekkorában bírtam.  Azt, akit kerestem ezúttal nem érzékeltem, viszont a Képesség ráirányította a figyelmemet egy furcsaságra. A jelenleg egyetlen szolgálatban lévő könyvtáros elméje túlságosan csendes és viszonylag nehezen kitapintható volt. Ilyen csak azoknak szokott lenni, akik nagyon mélyen alszanak, és meg mernék esküdni rá, hogy néhány perccel ezelőtt még tökéletesen éber volt. Lehetetlen, hogy külső behatás nélkül ilyen hamar ilyen állapotba kerüljön, tehát a betolakodónak a könyvtárban kellett lennie.

Még végig se gondoltam ezt teljesen, amikor már a könyvtár felé száguldottam. Mielőtt beléptem volna a terembe biztos, ami biztos alapon leakasztottam az övemről a fénykardomat.

Odabent minden teljesen normálisnak látszott. A könyvtáros, aki pont Teresa néni volt a pultra borulva békésen aludt, semmi nyomát nem fedeztem fel annak, hogy az ismeretlen a fizikai erejével ütötte volna le. Most már száz százalékosan biztos lehettem abban, hogy valóban nem képzelődtem, és tényleg volt ott valaki, aki ezek szerint nagyon erős Képességhasználó.

A Képességgel folyamatosan kerestem az idegent, és közben óvatos léptekkel arra mentem, amerre éreztem, hogy mennem kell. Amikor az alagsorba vezető ajtóhoz értem, hirtelen indíttatástól vezérelve megpróbáltam kinyitni az ajtót. Sikerült, ami csak azt jelenthette, hogy az idegen erre mehetett, hiszen ezt az ajtót mindig bezárják éjszakára.

Hangtalan ragadozóléptekkel lementem a lépcsőn, és amikor az alagsorba értem, újra érezni kezdtem azt a furcsa bizsergést az agyamban. A betolakodónak közel kellett lennie, és ezúttal már arra is sikerült rájönnöm, hogy nagyjából merre lehet.

Elhaladtam a használaton kívüli olvasótermek mellett, és beléptem az alagsor legnagyobb termébe, ami majdnem akkora alapterületű volt, mint maga a könyvtári szárny. Itt tartották azokat a könyveket, amikről már mindenki elfeledkezett, amik senkit nem érdekeltek és az esetleges pluszpéldányokat. Nagyon szerettem ezt a helyet, igazi kincseket lehetett találni, csak idő kellett hozzá.

Az idegent egyelőre még nem láttam, de a jelenléte minden egyes másodperccel megfoghatóbbá vált, mintha a Képességemnek csak időre lenne szüksége ahhoz, hogy beazonosítsa és hatástalanítsa annak a valakinek a védekező technikáját.

Halkan, a jelenlétemet álcázva – már amennyire ez lehetséges ekkora fokú letapogatás mellett – közeledtem az ismeretlen felé. Végül az egyik könyvespolc sor mögül kilépve megpillantottam.

Csak hátulról láttam, de a kék ruhájáról nem okozott gondot kitalálni, kivel állok szemben, és hogy őszinte legyek, nem is lepődtem meg rajta, hiszen nem sok mindenki van, aki ilyen szinten képes elrejteni a jelenlétét, arról viszont fogalmam sem volt, mit keres itt. A túszejtő elvileg a palota északi része felé menekült. Ez csak egy szerencsétlen véletlen lenne, vagy tényleg ő fogta el Mattet, és átejtette az összes Választott testőrt? Mindenesetre most ez volt a legkisebb problémám, hiszen magánterület-sértésért akkor is el kellett kapnom, ha nem ő tetszelgett a merénylő szerepében.

Szinte abban a pillanatban, amikor megláttam őt, ő is megérezte a jelenlétemet, és villámsebesen megpördült, miközben bekapcsolta a fénykardját. Tényleg olyan gyönyörű, kék színben pompázott, mint ahogy azt az eddigi szemtanúk állították.

Válaszul reflexszerűen én is működésbe hoztam az enyémet, és alapállásba helyezkedtem.

- Ön illegálisan tartózkodik itt. Tegye le a fegyvert, és adja meg magát! Máskülönben kénytelen leszek erőszakot alkalmazni – adtam elő a rutinszöveget, ami mindenkinek kiáll. Természetesen egy tizedmásodpercig se gondoltam komolyan, hogy tényleg megadja magát, és igazából egy részem nem is akarta, hogy megtegye. Harcolni akartam vele, és tudni, tényleg annyira jó-e, mint ahogy mondják.

- Csak nyugodtan – válaszolta a Kék Harcos erősen torzított, mű hangon.

Elmosolyodtam, és éreztem, ahogy az adrenalin elárasztotta az egész testemet. Eszembe se jutott erősítést hívni, pedig talán lett volna rá időm. Abban a pillanatban számomra csak a csata létezett, amit meg kellett vívnom.

Nem szerettem először támadni, ezért vártam, hogy az ellenfelem tegye meg ez első lépést. A Kék Harcos nyílván támadó típus lehetett, mert szinte azonnal rám vetette magát. A hevességéből ítélve nagyon hamar gyorsan túl akarhatott lenni ezen, csakhogy én azért nem voltam annyira könnyű préda.

Kivédtem a csapást, és meghagytam neki a harc irányítását, mert ki akartam elemezni a mozdulatait, hiszen komoly ellenféllel álltam szemben, nem rohanhattam fejjel a falnak. A folyamatos védekezés ilyen kicsi mozgástérrel elég nehéznek bizonyult, ráadásul minden Képességemet bele kellett adnom, hogy ne hibázzak. Egyszer-egyszer majdnem sikerült áttörnie a pajzsomon, de az utolsó pillanatban mindig sikerült hárítanom. Egyre jobban kezdett belemelegedni, és egyre kevésbé bizonyult elégnek a megosztott figyelmem.

Viszonylag hamar sikerült kiismernem. Nagyon vadul küzdött, de minden apró mozdulata pontos volt, nem tett feleslegesen semmit, de azért találtam gyenge pontot. Remekül küzdött, ez tagadhatatlan tény, de azt éreztem, hogy nem akart megsebesíteni, csak harcképtelenné tenni. Na, nem mintha én meg akartam volna ölni, de ő volt a törvényen kívüli, nem én. Ezt tehát furcsálltam egy kicsit, de az idő nem látszott alkalmasnak az ezen való rágódásra. Egyszerűen csak az előnyömre kellett fordítanom valahogy, ha a harci tudásom önmagában nem lesz elég.

Az ellenfelem kielemzése után végre minden energiámat a tényleges harcra fordíthattam, és teljesen átadtam magam a Képességnek. A felesleges gondolataimat mintha csak elfújták volna, és mint mindig, most is sokkal jobban kiélesedtek az érzékszerveim.

Itt volt az ideje támadásba lendülni.

Miután a két fénykard legközelebb sisteregve összeért, előretörtem. A Kék Harcos meglepődött a hirtelen váltáson, és egy fél pillanatra kibillent az egyensúlyából, de nagyon hamar reagált, kivédte a szúrást, és csak még hevesebb ellentámadást indított. Nekem viszont eszem ágában sem volt hagyni, hogy továbbra is az övé maradjon az irányítás, ezért felé ugrottam, a lendületemet is beleadva a csapása kivédésébe. Ő mintha a gondolataimban olvasott volna, hátraugrott, hogy ne kelljen belemennie ebbe a kiélezett helyzetbe, pedig nem elemezhette ki a harcstílusomat, hiszen egész eddig védekeztem.

Ezután folyamatos pro és kontra harcszakasz következett, egyikünk se tudott a másik fölé kerekedni, pedig mindketten iszonyatos tempóban, szemmel nem is követhetően mozogtunk, és a bennem rejlő energiák ráadásul sokkal jobban felszabadultak, mint eddig bármikor. Fénykardforgatás terén egyenlő ellenfelek voltunk, ez hamar kiderült, és minél tovább tartott a harc, annál inkább az az érzésem támadt, hogy nem először küzdök meg ezzel az emberrel.

Bevallom, rettenetesen élveztem a harcot, talán még sose éreztem magamat ennyire elevennek, de ez nem folyhatott örökké, magasabb szintre kellett emelni a küzdelmet, hogy kiderüljön, melyikünk a jobb.

Amikor rám került a támadás sora, nem csak a pengémmel szúrtam az ellenfelem felé, hanem egy nagyon erős lökéshullámot is útnak indítottam, és egy fél pillanattal később megpróbáltam a Képességgel kirántani a kezéből a fénykardot.

Sokkal jobban reagált, mint vártam, a hirtelen jött lökéshullám nagy részét semlegesítette, és csak egy kicsit tántorodott hátra, de ez ennyire lekötötte a figyelmét, hogyha nehezen is, de sikerült kirántanom a kezéből a fegyverét. Éreztem, ahogy próbálja a felém tartó kardot visszahívni, és majdnem sikerült is neki, de szorosan tartottam az elmémmel a markolatot, és egy másodperccel később már a tenyerembe simult.

Diadalmámor töltött el, de nem bíztam el magam, és készen álltam egy visszavágásra. A tekintetemet egyenesen az ellenfelem maszkkal eltakart arcára szegeztem. Ahogy belenéztem abba a bosszús, zöld szempárba, ami pontosan ugyanabban az árnyalatban játszott, mint az enyém, villámcsapásként nyilallt belém a felismerés.

Hogy én eddig hogy nem jöttem rá! Minden összevágott. A furcsa érzésem a Harminckettesre menet, az hogy Leának barátja van, Lea és anya közös titka, a veszekedésük, ami szerint emberi életek forogtak kockán, pont az azutáni nap, amikor először felbukkant a Kék Harcos. Az, hogy Matt meg akart tanulni deszkázni, hogy Lea elrejtette előlem a barátját – természetesen nem vettem be, hogy haza kellett mennie -, hogy Matt aznap később ért vissza, mint én, pedig én is elég sokáig aludtam. Aztán még ott van a mai este is, hogy a koronaherceget egy nő fogta el, miután leütött egy nemest, a feltűnik a Kék Harcos, aki úgy mozog, mintha ismerne, ráadásul ugyanolyan színű a szeme, mint a húgomnak.

Utólag visszatekintve címeres ökör vagyok, amiért csak most álltak össze a fejemben a kirakós darabkái, de védelmemre legyen szólva, ez az egész annyira abszurdnak és lehetetlennek tűnt, hogy ha gyanítottam is ilyesmit, akkor is elhessegettem a gondolatot mondván, hogy ostobaság.

Örültem, hogy végre tudtam az igazat, már csak megfelelően kellett kezelnem. Igazából dühös voltam Leára, amiért ilyen helyzetbe hozott, és azért is, hogy nem bízott meg bennem, de most nem hagyhattam, hogy az érzelmeim eluralkodjanak felettem, az idő szorított, és higgadtnak kellett maradnom.

- Rendben van, Lea, győztem. Most vedd le az álarcot! – parancsoltam határozottan. Pont sikerült annyi vészjóslóságot belecsempésznem a hangomba, amennyit akartam.

Ha eddig kételkedtem volna az elméletemben, akkor biztosan hamar elszállt volna, ugyanis a szavaim hatására habozást fedeztem fel a Kék Harcos tekintetében, és ez nekem tökéletesen elég volt a bizonyossághoz.

Végül tette, amit mondtam, és levette az álarcot, ami alól tényleg a húgom arca tűnt fel.

- Most mi lesz? – érdeklődött lazaságot színlelve, de kihallottam a hangjából a dacot és egy árnyalatnyi bűntudatot is felfedeztem rajta. Pont akkor viselkedett így, amikor kicsi korunkban valami csínyt követett el, és félt, hogy beárulom anyának. Most azért ennél sokkal komolyabb pácba került.

- Te próbáltad megölni a koronaherceget? – tettem fel egy kérdést, amiről én is tudtam, mekkora ostobaság, de hagyni akartam, hogy főjön csak a saját levében, és ő valljon be nekem mindent.

Lea dühös pillantást vetett rám, majd felháborodottan válaszolt.

- Persze, hogy nem! Az a fickó akarta meggyilkolni, akit kiütöttem, Matt meg kitalálta ezt az őrült tervet, amivel kijuthatok a palotából anélkül, hogy lenyomoznának.

- Tudja, hogy te vagy a Kék Harcos? – folytattam tovább a privát kihallgatást fagyos hangon. Csak ekkor döbbentem rá, hogy még mindig bekapcsolt fénykardokkal a kezemben állok, de nem szándékoztam eltenni őket. Azok után, amennyit hazudott nekem, megérdemelte, hogy fenyegetve érezze magát, főleg azért, mert belül ő is tudja, hogy sose ártanék neki.

- Nem. Csak azután vettem fel ezt az alakot, miután elválltunk, hogy biztosan akadálymentesen eljussak idáig – közölte, és mert nem sikerült a terve, és én elég jó voltam ahhoz, hogy felfedezzem, a hangja határozottan bosszúsan csengett.

Még mindig kifejezéstelen arccal néztem rá, és közben azon törtem a fejem, ezt az átöltözést vajon hogyan valósította meg. Kétlem, hogy ez a felszerelés befért a báli ruhája alá.

– Eldöntenéd végre, hogy feladsz-e vagy sem? – csattant fel. Őt ismerve azóta ezen pöröghetett, amióta megszereztem a fegyverét.

Igazából már korábban elhatároztam, mit teszek. Bár a húgom Kék Harcosként áthágott néhány törvényt, segített az embereknek, még ha azzal a hátsószándékkal is, hogy a két nem jogilag egyenlő lehessen. Nem tartoztam azoknak a táborába, akik lenézték a nőket, hála a neveltetésemnek, és hogy a húgom egy nagyon erős személyiségű lány, akinek az egész lénye ellentmond a neméről kialakult sztereotípiának. Éppen ezért nem tartottam negatívnak, amit a Kék Harcos tesz, ráadásul a húgomat mégsem adhattam fel. Többek között azért sem, mert ha kiderül, hogy ő a Kék Harcos, akkor abból egyenesen következik anya Fehér Harcossága. Ennek a tükrében egy csepp kétségem sem maradt, mit kell nekem.

Kikapcsoltam a kardokat, és odadobtam Leának a sajátját.

- Elengedlek. Nem tűnhetek csak úgy el, ezért nem mehetek veled a titkos alagúton keresztül, aminek a létezéséről természetesen sejtelmem sincs. Amint tudok, haza megyek, és akkor te és anya mindent elmondotok nekem – közöltem vele még mindig kimért hangon. – Mindent – ismételtem meg nyomatékosan a szót, majd Lea válaszát meg sem várva elfordultam, és elindultam az épületegyüttes északi része felé.

***

- Te meg merre kódorogtál? – érdeklődött Elias a megszokott vidámságával, amikor meglátott. Csoporttársak voltunk, és vele kerültem leghamarabb egy hullámhosszra. – Robert mester nem tűnt túl boldognak, amikor nem jelentél meg Ryanékkel együtt. Valami olyasmit mormogott magában, hogy pont akkor kellett eltűnnöd, amikor szükség lenne rád.

- Mégis miben tudtam volna segíteni? – hagytam figyelmen kívül Elias kérdését. Őt ez nem igazán zavarta, már hozzászokott az elmúlt néhány hónapban, hogy szoktam ilyet csinálni.

- Természetesen a merénylő utáni kutatásban, bár mint kiderült, valószínűleg nem is merénylő volt, de ez még zavaros nekem egy kicsit. Néhány testőr még kutat utána, de szerintem már régen lelépett.

Ezzel aztán nem lettem sokkal okosabb, de mivel úgyis tudtam, mi történt ma valójában, ezért nem zavart különösebben. Inkább az izgatott, hogy mekkora büntetést fogok kapni a parancsmegtagadásért.

Ekkor megszólalt a személyi hívóm. Robert mester volt az.

- Leonard, azonnal gyere az irodámba – mondta, és a válaszomat meg sem várva bontotta a kapcsolatot.

- Nincs valami jó hangulatban – állapította meg Elias a nyilvánvalót. – Én a helyedben igyekeznék.

Csak egyetérteni tudtam vele, ezért gyorsan elköszöntem, és a megjelölt iroda felé száguldottam. Néhány perc alatt odaértem, és az iroda előtt őrködő két testőr szó nélkül beengedett.

Az irodában nem tartózkodott senki, viszont az edzőterem felől hangokat hallottam, ezért arrafelé vettem az irányt. Az ajtó előtt megtorpantam, hogy adjak magamnak néhány másodpercet lélekben felkészülni egy dühös Robert mesterre. Az érzékeim az összecsapás óta még mindig maximális fokozaton üzemeltek, így ha véletlenül is, de hallgatóztam.

- A hagyományok szerint ma kellett volna megtörténnie. Noelia nem lesz boldog – hallottam Robert mester hangját.

Matt volt az, aki válaszolt neki, és tőle szokatlan módon kissé ingerültnek tűnt.

- Sajnálom, hogy a meggyilkolásomra tett kísérlet megzavarta az anyám terveit. Meg akartam ugyan tenni ma a megfelelő lépéseket, de ha majd tényleg sor kerül rá, akkor nem az időpont lesz anya legnagyobb problémája.

Kíváncsi voltam, minek kellett volna ma történnie a hagyományok szerint, de nem mertem, és nem is akartam tovább hallgatózni, ezért kopogtam, és beléptem a terembe.

- Végre megjöttél – nyugtázta a jelenlétemet Robert mester. – Találtál valamit? – vágott bele a közepébe, amivel egyértelművé tette, hogy már beszélt Ryanékkel a visszafordulásomról.

Nem akartam hazudni, de már eldöntöttem, hogy fedezem Leát, ezért muszáj volt. Mivel Matt jelenlétében nem szólalhattam meg, válaszul csak nemet intettem a fejemmel.

Könnyedén leolvashattam az arcáról, hogy nem hisz nekem, de valamilyen számomra teljesen érthetetlen oknál fogva nem fixírózta.

- Különös, a megérzéseid nem szoktak csalni – válaszolta végül tűnődően. – Ha már itt vagy, elmondom, mi történt. Mint kiderült, Matthew herceget meg akarta ölni az a nemes, akit az terített le, akit túszejtőnek hittünk, és az ezt követő események már csak azért történtek, hogy a nő anélkül jusson ki a palotából, hogy bárki rájönne, kicsoda.

Ezt már hallottam Leától, de azért megpróbáltam meglepettnek látszani. Végtére is, én erről eddig nem tudhattam. Azt viszont nem értettem, mért mondja ezt el nekem ahelyett, hogy leszidna, mert nem teljesítettem a kapott parancsot. Lehet, hogy gyanított valamit, esetleg tudott a rejtett alagútról, és tesztelni akarta a reakciómat? Ha ez is volt a szándéka, ki kellett tartanom amellett, hogy nem láttam semmi különöset, miután visszamentem, és akkor nem kerülök nagyobb bajba, mint amilyenben most vagyok.

Megszólalt a parancsnok személyi hívója, és kihasználva az alkalmat vetettem egy pillantást Mattre. A falnak dőlve állt, és az arca tökéletesen kifejezéstelen maszkot öltött.

A parancsnok nem fáradt azzal, hogy elvonuljon, előttünk fogadta a hívást. Ez megnyugtatott egy kicsit, mivel azt jelentette, hogyha vannak is kétségei arról, igazat állítottam-e, még mindig megbízott bennem.

- Uram, a merénylő meghalt. Feltehetőleg öngyilkos lett – közölte megfontolt hangon a hívő.

A máskor oly nyugodt Választott testőrparancsnok egy pillanatra elvesztette az irányítást az érzelmei felett, így tisztán éreztem a belőle áradó döbbentséget, és Matt arcáról is lehullott a maszk. Az tény, hogy erre egyikünk se számított.

33. fejezet

A néma csendben, ahol egy légy zümmögése is ágyúdörgésnek hatott volna, lassan egy ajtó felé hátráltam, amit már akkor kiszúrtam, amikor felmértem a termet. Nagyon óvatosan haladtam, hiszen a törvénytelen cselekedetek listámat nem lehetett rövidnek mondani, de túszul még nem ejtettem senkit, és nem szándékoztam a gyakorlatlanságomból adandó esetleges rossz lépés miatt megsebezni Mattet.

Még mindig nem tudtam, mi értelme van ennek az egésznek, de igazából nem is nagyon igyekeztem kitalálni, inkább arra koncentráltam, hogy mindketten – bár engem tagadhatatlanul sokkal nagyobb veszély fenyegetett - épen kijussunk innen. Ez elég nehéz feladatnak bizonyult, hiszen a Képességemet még mindig el akartam titkolni. Minden reményem a magabiztosnak látszó mozdulataimban volt, és abban, hogy a Választott testőrök ezt akkora fenyegetésnek tekintik, hogy egyelőre nem próbálkoznak meg semmivel, de azért ebben eléggé kételkedtem.

Minden pesszimizmusom ellenére, amit a gáz helyzetemet figyelembe véve inkább realizmusnak hívnék, minden probléma nélkül eljutottam az ajtóig, sőt az ott őrködő Választott testőrök még arrébb is mentek néhány métert. Biztos nem akarták, hogy közvetlen fenyegetésként tekintsek rájuk, és véletlenül „megcsússzon” a kezem.

Miközben körülményesen kinyitottam az ajtót, vigyázva, hogy ne hagyjak rést a védelmemen, azon gondolkodtam, eddig mégis miért nem tettek semmi kísérletet a megállításomra. Jó, benne volt a pakliban, hogy megölöm a koronaherceget, de könyörgöm, ők a híres-neves Választott testőrök, a világunk elit harcosai, én meg mégiscsak lánynak születtem, elviekben még úgy se lenne esélyem ellenük, ha minden erőmet bevetném, amiről ők nem is tudhatnak. Hála a Képességnek, ezernyi módon lefegyverezhettek volna, de mégsem tették, és csak akkor értettem meg, miért, amikor eljutottam idáig.

Az anyával folytatott rengeteg edzés után a mentális pajzsom a Képesség használata nélkül is erősebb, mint egy átlagos tehetségű Választottnak, így ha nem is érzékelik bennem a különleges erőt, nem tudhatják biztosan, van-e Képességem vagy sem. Ez az az ütőkártya, az ellenfeleimben keltett bizonytalanság, aminek köszönhettem, hogy Matt terve eddig nem fuccsolt be. A legrosszabb ellenfél nem az, aki iszonyatosan, minden képzeletet felülmúlóan erős Képességhasználó, hanem az, akiről nem vagy tisztában, az-e, mert ennek az információnak a hiányában nem tudsz megfelelő stratégiát felállítani ellene. Ebben a szituációban ez hatványozottan igaz.

Vigyázva hagytam el a termet, mert ez tökéletes pillanat lett volna arra, hogy kintről lesből rám támadjanak, de a folyosón, ahova kiértem, nem láttam senkit. Ez megkönnyebbüléssel töltött el, viszont máris jött a következő probléma, miszerint halványlila gőzöm sem volt, merre menjek tovább, Matt-től meg nem kérdezhettem meg, mivel tuti, raktak ki biztonsági kamerákat, és akkor ez az egész túszejtősdi elveszti az értelmét.

- Menj jobbra! Körülbelül ötven méter múlva találsz egy beugrót a falban! Húzódjunk be oda! – szólalt meg Matt, de legnagyobb döbbenetemre nem a fülemmel hallottam a szavait, hanem a fejemben csengett a hangja. Ijedtemben majdnem felkiáltottam, de szerencsére még időben észbe kaptam, visszafogtam magam, és jobbra indultam.

Nem nagyon lehet leírni az elképedésemet, amit ez a néma beszéd keltett bennem. Először is, anya még csak nem is említette, hogy lehetséges a Képességgel gondolatban kommunikálni mással, másodszor pedig olyan erős falakat építettem fel, hogy azokon lehetetlen áthatolni. Legalábbis anélkül biztosan nem lehetséges, hogy ne venném észre. Leellenőriztem, és a mentális pajzsom szilárdan állt, ami csak még furábbá tette az egészet.

Amikor a beugróhoz értünk, beirányítottam Mattet, de a hely elég szűkös volt, éppen csak elfértünk benne ketten. Matt óvatosan megfogta a tőrt tartó kezem, és leirányította az oldalam mellé. Ebből könnyedén rájöttem, hogy a kamerák vakfoltjában álltunk.

Matt az ajka elé emelte a mutatóujját jelezve, hogy attól, hogy a kamerák nem látnak minket, még hallanak, majd felhúzta a ruhája bal ujját, ami alól előtűnt a személyi hívója. Vadul pötyögni kezdett rajta, és kábé két perc múlva, mint aki jól végezte dolgát, leeresztette a kezét, és nekidőlt a falnak.

- A biztonsági kamerák és a poloskák az egész palota területén ártalmatlanítva – vigyorodott el elégedetten. Ezúttal nagy megkönnyebbülésemre a száját használta a kommunikációra.

- Hogy csináltad? – szegeztem neki a kérdést.

- Sok a szabadidőm, és értek is kicsit az elektronikához, szóval rákötöttem a biztonsági rendszer irányítását a személyi hívómra. Egyhamar nem kapcsolják vissza – értette félre – szerintem szándékosan – a kérdésemet.

- Nem erre gondoltam – válaszoltam bosszúsan, de közben elraktároztam, hogy a pasim ilyenekhez is ért. – Hogy tudtál megszólalni a fejemben? – Oké, ez elég bénán hangzott, de másképpen nem tudtam megfogalmazni.

- Könnyen – vonta meg a vállát nemtörődően, mintha ez teljesen természetes lenne. – A Képességgel lehet csinálni ilyesmit.

Mintha erre nem jöttem volna rá! Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy közel sem ez a teljes igazság, de mégse vághattam a képébe, hogy hazudsz, mert én vagyok a Kék Harcos, és az anyám, aki mindenkinél jobban ért a Képességhez még csak nem is említette, hogy ez lehetséges, és különben sem hallottam még ilyesmiről soha.

A jelenlegi helyzetünk nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy kiszedjem belőle az igazat, de megjegyeztem magamnak, és egyszer mindenképpen megtudom, miképpen csinálta. Most viszont sokkal gyakorlatiasabb dolgokra kellett koncentrálnom, például, hogy jutok ki innen, és mi értelme volt Matt tervének.

- Mégis miért kellett túszul ejtselek? Én mentettem meg az életedet. Kábé két percbe telt volna elmagyarázni – váltottam témát.

- Majd elmagyarázom. Most sietnünk kell – ragadta meg a kezemet Matt, és kihúzott a kis fülkéből. Az érintésére még egy ilyen helyzetben is megborzongtam.

Olyan gyorsan haladtunk, amennyire csak tudtunk. Szívesen kérdezősködtem volna, de túlságosan lefoglalt, hogy ne essek el ebben a cipőben, ráadásul Matten látszott az összpontosítás, bár fogalmam sem volt, mi lehet az, ami szellemileg ennyire lefoglalja, ezért inkább nem zargattam. Ez tekintve a kíváncsiságom nagyságát és a még fel nem tett kérdéseim számát hatalmas önuralomra vallott tőlem.

Félreeső folyosókon és lépcsőkön haladtunk keresztül, és ami iszonyatosan furcsa, hogy egy teremtett lélekkel sem találkoztunk. Tíz perc után kezdtem gyanítani, hogy bármennyire is lehetetlen, ezt Matt érte el, de nem kérdeztem rá, úgyis csak kitérő választ adott volna. Nagyon úgy nézett ki, hogy nem én voltam az egyetlen, aki eltitkolt valamit a másik előtt, de szerintem még mindig én vezettem hazugságok terén, bármennyire is fura képességei vannak Mattnek. Ez az, a Képesség! Biztos, ő is kapott valami különlegességet, mint nekem a védekezés és a fénykard harc, de egyelőre még nem jöttem rá, mi lehet az.

Még javában ezen törtem a fejem, amikor Matt lefékezett egy ajtó előtt, és habozás nélkül benyitott.

Egy olyan szobába érkeztünk, ami kétszerese lehetett az osztálytermünknek, szóval a palota méreteihez képest egy elég kicsibe. A berendezése egy ágyból, néhány karosszékből, egy íróasztalból és az egyik fal mentén végigfutó szekrénysorból, néhány falra lógatott képből állt, és egy ajtó is volt, ami valószínűleg egy fürdőszobába vezetett. A kastély többi részéhez képest elég szegényes kinézetűnek hatott, de nekem tetszett.

- Mi ez a hely? – kérdeztem Mattet.

- Egy használaton kívüli szoba – válaszolta, miközben odament a szekrénysorhoz, és matatni kezdett. – Akkor bukkantam rá, amikor az egyik városi kiruccanásom után majdnem elkaptak, és megszerettem. Erre nem nagyon jár senki, szóval ha elegem van mindenből, vagy csak egyedül akarok lenni, de kiszökni nem akarok, ide jövök. Meg is van – állt fel, és a kezében egy ruhakupacot tartott. – Öltözz át! – adta át a ruhákat, és az ajtó felé terelt, ahol a fürdőszobát sejtettem. – Siess, nincs sok időnk! – tuszkolt át az ajtón, ami becsukódott mögöttem.

- Szóval miért is kellett túszul ejtselek? – érdeklődtem, miközben megpróbáltam lerángatni magamról a báli ruhát. Szerencsére az ajtón keresztül is meghallotta, és ezúttal válaszolt is.

- El akarod titkolni, hogy velem jársz, nem? – kérdezett vissza.

- De igen, de ez mégis hogy jön ide? – morogtam bosszúsan, amiért nem válaszolt egyenesen.

- Ha akkor ott elmondjuk, hogy az a fickó meg akart engem ölni, és te mentettél meg, vagy már akkor lekerült volna rólad az álarc, vagy felvették volna a hangodat, vagy ha ezt mind ki tudtad volna kerülni, akkor anyám rád állított volna egy tucatnyi testőrt, hogy derítsék ki, ki vagy, őket pedig sosem ráztad volna le.

- Ezért inkább kitaláltad azt az őrült tervet, hogy kicsempészel az egyik titkos alagúton, és majd utólag elmondod, hogy nem én akartalak megölni - jöttem rá a megfejtésre, miközben már a Matt-től kapott melegítőnadrágot vettem fel, ami majdnem tökéletesen passzolt rám, mint ahogy egy perccel később megtudtam, pontosan úgy, ahogy az edzőcipó, a póló és a pulóver is.

- Pontosan.

– Kicsit kockázatos, nem gondolod? – nyomtam meg gúnyosan a kicsit szót. - Mi lett volna, ha lelőnek, vagy valami?

- Tudok pajzsot emelni a Képességemmel, és hárítani a támadásokat – közölte magabiztosan. – A merénylőt is csak azért nem vettem észre, mert valaki túlságosan elvonta a figyelmemet – fejezte be öntudatosan, de kihallottam a hangjából a mosolygást. – Különben is, eddig minden simán ment – tette még hozzá.

- Miért illenek rám ezek a ruhák? – kérdeztem gyanakvóan, amikor kiléptem a fürdőszobából.

Matt jókedvűen rám vigyorgott.

- Ismerlek, és számítottam rá, hogy esetleg nem szokványos módon fogod elhagyni a bált, ezért előre beszereztem őket.

Felháborodottan fújtam egyet a vádra, miszerint én ekkora bajkeverő lennék. Nem mintha ez nem lenne igaz, de legtöbbször a baj talált meg engem, és nem fordítva. Jó, talán egy kicsit szoktam könnyíteni a baj dolgán…

- Már ne is haragudj, de nem én tehetek róla, hogy téged megpróbáltak meggyilkolni – közöltem önérzetesen, csípőre tett kézzel.

Matt elnevette magát, majd elkomolyodott.

- Bármennyire is szórakoztató ez a vita, sietnünk kell. Valószínűleg minden épkézláb testőr minket keres, és csak idő kérdése, mikor találnak ránk.

- Mi a terv? – ébredtem tudatára én is a szorult helyzetemnek.

- A könyvtár csak néhány percnyire van innen. Az alagsorában van az egyik titkos átjáró. Adok térképet és belépőkártyát, aminek a segítségével odajutsz. Addig én megpróbálom elcsalni a testőröket.

Érdekelt, Matt hogyan akarja őket elcsalni, de az idő egyre fogyott, ezért úgy döntöttem, nem kérdezek rá, hanem feltétel nélkül bízok benne.

- Rendben van. Merre kell menni?

Matt átadta a térképet és a belépőkártyát, valamint részletesen elmagyarázta az utat, én pedig minden szavát az emlékezetembe véstem.

- A ruhámmal mi lesz?

Nem mintha, hiányozna, de mégsem maradhatott a fürdőszoba padlóján. Mi van, ha valaki véletlenül pont most téved erre, megtalálja, és egy rajta maradt DNS-sel beazonosítanak? Oké, ez tényleg a paranoia csúcsa, de végül is lehetséges.

- Elrakom az egyik szekrénybe, és ha legközelebb találkozunk, elviszem – válaszolta, és közben el is rakta.

- Csak az a lényeg, hogy ne találják meg, az, hogy mikor kapom vissza, nekem teljesen mindegy.

- Nyugodj meg, itt senki nem talál rá, és szerzi meg a DNS-edet! – mosolyodott el. Hihetetlen, mennyire ismert. Rajta kívül csak nagyon kevesen tudták volna kitalálni, hogy ezért aggódtam a ruha miatt.

- Akkor jó – bólintottam elégedetten, de azért a szám sarkában ott bujkált egy mosoly, ami teljesen komolytalanná tette a válaszom. Ekkor a felelősségteljes énem rám ordított, hogy hagyjam már abba az incselkedést, nagyon nem most van itt az ideje, mihamarabb el kéne tűnnöm ebből a palotából, és én tőlem szokatlan módon hallgattam rá. Nem akartam, hogy elkapjanak, és ez az egész macera hiábavalóvá váljon. – Ideje indulni – közöltem Mattel.

- Egyetértek – tudatosult újra benne is a helyzetünk. Odasétált hozzám az ajtó mellé, megfogta a kezemet, határozottan magához húzott, és megcsókolt. Mindketten megtartottuk az önuralmunkat, így a csók nem lett hosszú, de annál hevesebb, és amikor szétváltunk látni véltem a közöttünk szikrázó levegőt.

Kéz a kézben kiléptünk a folyosóra, majd elengedtük egymást, bár egyikünknek sem akaródzott. Úgy döntöttem, nem nehezítem tovább az elválást, ezért futva elindultam a Matt által korábban magyarázott irányba.

- Sok szerencsét – üzente gondolatban a barátom. Nem tetszett, hogy így kommunikált velem, mert nem tudtam, hogyan csinálja, ennek ellenére mégis furcsa izgalommal töltötte el az ismerős hangja az elmémet. Válaszul egyszerűen csak felemeltem a jobb kezemet, és futottam tovább.

Óvatosan haladtam, és iszonyatosan feszült voltam, mert nem tudhatta, mi vagy ki vár rám a következő sarkon. Amikor végre elég nagynak  ítéltem meg a távolságot Matt és köztem, minimálisra szándékoztam csökkenteni annak az esélyét, hogy elkapjanak. Kinyúltam a Képességért, és megkönnyebbülten kémleltem körbe a környezetemet. Komolyan mondom, fogalmam sincs, hogy boldogultam régebben nélküle!

A közvetlen közelemben senkit sem érzékeltem, de azért kockáztatni nem akartam, hiszen Választott testőrökkel eddig egyszer sem kerültem szembe, ki tudja, mennyire vagyok képes érzékelni őket, ezért használtam a különlegességemet, és álcáztam magam. Anya szerint ezen csak a legképzettebbek és legerősebbek láthatnak keresztül, ha nem sejtik, hogy ott vagyok. Nagyon reméltem, hogy az eddig tévedhetetlen tudása nem pont most hagy cserben.

A könyvtárig már csak négy sarok választott el – hogy a csudában lehet ekkora ez a palota? -, amikor megéreztem, hogy valakik a közelben voltak, azt hiszem, ketten, méghozzá Képességhasználók. Néhány lépés után már hangokat is hallottam. Megálltam, és füleltem, közben pedig magamban káromkodtam egyet. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Kereshettem volna másik utat, de az eltévedés lehetősége túl nagynak tűnt, és mégis ki garantálja, hogy nem futnék össze még több Választott testőrrel? Mattnek láthatóan nem sikerült elcsalnia őket.

- Nekem akkor is bűzlik valami ebben az egészben – hallottam meg egy fiatal férfi hangját. – Ha meg akarná ölni, már megtette volna.

- Lehet, hogy az a másik nemes volt a célpont, és a herceget csak arra használja, hogy élve kijusson innen – válaszolta a társa. Könnyen rájöttem, hogy rólam beszéltek. – Neked mi a véleményed? – szólított meg egy harmadik embert, akit nem érzékeltem.

Mégis mért nem érzékeltem?! – pánikoltam be. Lehet, hogy valaki olyan volt, aki még nálam is jobban el tudja rejteni magát? Nem tűnt teljesen kizártnak, hiszen ő éppen nem rejtőzködött úgy, mint én, bár az is közre játszhatott, hogy nem mertem teljes erőmmel pásztázni a környezetemet, nehogy rés keletkezzen a mentális és a fizikai láthatatlanságom pajzsán.

- Rossz érzésem van – jutott el a fülemig az a hang, amit most a legkevésbé akartam hallani. Amekkora pechem van, természetes, hogy a bátyám volt az, aki – mint most megtudtam -, hozzám hasonlóan örökölte apa különlegességét. – Szerintem van valaki a közelben.

Leo második mondatára majdnem megállt bennem az ütő, és az egész testem megfeszült. Most aztán igazán komoly kulimászba kerültem.

- Én nem érzek semmit – válaszolta az először hallott hang tulajdonosa, aki Leóhoz hasonlóan tanítvány lehetett.

A másik tanítvány már nem fejthette ki a véleményét, ugyanis személyi jelző csipogása hallatszott, majd egy sebtében elhadart parancs, miszerint a tanítványok menjenek az északi szárnyhoz. Gondolatban hálát adtam Mattnek, akinek biztosan benne volt a keze ebben, és reménykedtem, hogy a tanítványok útja nem erre vezet.

Mindenesetre elhatároztam, hogy nem hagyom elfogni magam, és azt se hogy Leo felismerjen, márpedig tuti felismerne, ha látna, hiába viseltem ezt az idióta álarcot, ezért segítséget kértem a balttól. Egy másodperc múlva már Kék Harcosként lapultam a falhoz, kezemben a fénykardommal, és készen álltam a harcra.

Szerencsére nem került sor az összecsapásra, mivel Leóék nem azon a folyosón hagyták el a helyszínt, ahol én voltam. A mázlim ezek szerint visszatért, és csak remélni tudtam, hogy egész este kitart. Vártam egy fél percet, hogy eléggé eltávolodjanak, és csupán ezután folytattam az utamat a könyvtár felé.

Csendesen és gyorsan haladtam, kiterjesztett érzékszervekkel, és minden további probléma nélkül elértem a célomat. Mielőtt bementem volna, letapogattam a terem területét, és megéreztem egy képességnélküli nő jelenlétét. Nem tartozott a felelőtlen emberek közé, az elméjét szilárd falak védték, de hála a sok gyakorlásnak majdhogynem könnyedén sikerült átjutnom rajtuk, és elaltatni a bent lévőt.

Benyitottam a könyvtárba, ami még hatalmasabb és lenyűgözőbb volt, mint amire számítottam, de sietnem kellett, ezért mellőztem a bámészkodást, és Matt utasításait követve az alagsorba vezető ajtóhoz igyekeztem. Könnyen megtaláltam, és a kártya, amit kaptam, ki is nyitotta.

Megkönnyebbülten szaladtam le a lépcsőn azzal a tudattal, hogy a nehezén már túljutottam. Hogy én milyen hihetetlenül naiv voltam!

32. fejezet

- Készen állsz? – fordult hátra Sam, amikor már csak egy légautó állt előttünk a sorban. Ki gondolta volna, hogy ennyi a meghívott, és hogy ennyire alaposan ellenőriznek mindent? Jó, igazából mindkettő várható volt, hiszen logikus, hogy egy ilyen nagyszabású estére néhány tucat embernél többet hívnak meg, és az is, hogy a Választott testőrök mindent megtesznek a bál biztonságossá tételének érdekében. Például még csak nem is lehetett légautóval behajtani a palota területére - legalábbis azalatt a fél óra alatt, amióta a sorban állunk, én még senkit nem láttam járművel bemenni -, ami az én paranoiás szemléletmódomból teljesen érthető, hiszen egy légautóban annyi, de annyi veszélyes tárgyat el lehetett rejteni.

- Persze – válaszoltam magabiztosan. Ebben a pillanatban bármit megtettem volna, hogy megszabaduljak a várakozás okozta kíntól. Még Matt extra előkelő születésnapi bulija is sokkal hívogatóbbá vált, mint ülni a kocsiban, és a keselyű újságírókat és riportereket bámulni, akik természetesen tudomást szereztek az eseményről, és mindent megtettek, hogy a lehető legtöbbet megtudjanak. Mondjuk nem volt könnyű dolguk, mivel a rendőrség néhány Választott testőr vezetésével távol tartotta őket és a kíváncsiskodók tömegét a déli bejárattól, ahova a meghívóm szerint mennem kellett. Komolyan mondom, az emberek tisztára úgy viselkedtek, mintha egy nagyon híres színészekkel telezsúfolt kasszasikernek ígérkező film bemutatóján lennének.

A Választott testőrök végre valahára végeztek az előttem lévők átvizsgálásával, és intettek Samnek, hogy menjen a bejárat elé.

- Kettőre itt leszek érted, rendben? Addigra biztos csillapodnak majd valamennyit a kedélyek – mondta Sam utalva a tömegre, miközben gázt adott, és odalebegtette az autót a kapu bejárata elé.

- Rendben van. Köszönöm a fuvart! – válaszoltam, majd nyeltem egy nagyot, a hirtelen rám törő izgatottságot kordában tartva, kinyitottam az ajtót, és óvatosan, vigyázva, hogy a ruhám ne sérüljön meg – még véletlenül se azért, mert a szívemhez nőtt volna vagy ilyesmi, egyszerűen csak ciki lett volna egész este szakadt ruhában parádézni – kiszálltam.

A kapunál hat Választott testőr állt, mind tökéletesen rideg arckifejezéssel. Ez a szám azért elég komoly ütőerőt jelentett, ráadásul mindegyikőjükön látszott, hogy nem tegnap kapták meg a diplomájukat. Odasétáltam ahhoz, aki egy adatkártya leolvasót tartott a kezében, és átnyújtottam a meghívót. Nem éreztem semmi izgatottságot, ami kezdetben elég furcsa volt, de hamar rájöttem az okára. Most ugyanis nem betörni készültem egy magas biztonsági fokozattal rendelkező épületbe, hanem meghívtak, így nem is kísértett a lebukás veszélye, hiszen éppen legálisan cselekedtem.

Miközben az adatkártya leolvasós fickó megnézte, hogy érvényes-e a meghívóm, addig egy másik egy kézi fegyverkeresővel közeledett felém. Már éppen elkezdte volna az ellenőrzést, amikor a másik felnézett a készülékéből.

- Nem szükséges. Matthew herceg személyes vendége – szólt rá a társára, majd a korábbi komorságát sutba vágva mosolyogva és illedelmesen fordult felém. – Elnézést, hogy megvárakoztattuk hölgyem! Kérem, fáradjon be a kapun, és kövesse a jobb oldalt várakozó komornyikok egyikét.

Ez a hirtelen kedvesség megdöbbentett, de azért nem vesztettem el a lélekjelenlétemet, és méltóságteljesen bólintottam köszönetem jeléül. Megszólalni nem akartam, mert kiszúrtam egy kamerát, és a hangom alapján később túl könnyen lehetett volna azonosítani.

Követtem a testőr utasításait, és belépéskor jobbra fordultam, de nem bírtam megállni, és balra pillantottam. Baloldalt sokkal több komornyik álldogált, ami azt jelenti, hogy én valamiféle VIP vendég voltam. Ez jólesett, de nem igaz, hogy Matt nem bírta ki, hogy ne hívja fel rám a figyelmet. Jó, valószínűleg ő nem is gondolt erre, ezért nem tudtam haragudni rá, és őszintén szólva, az se zavart túlzottan, hogy nem nézték meg, van-e nálam valami fegyver. Nem mintha lett volna esélyük megtalálni az átalakított fénykardot, de akkor is.

A közeledtemre az egyik komornyik kivált a sorból, meghajolt előttem, megkért, hogy kövessem, én pedig szó nélkül mentem utána. Azért Felixék bunkó komornyikja után üdítő változás volt találkozni eggyel, akibe némi udvariasság is szorult. Mondjuk, több mint valószínű, hogy ez az udvariasság csak a VIP vendég létemnek járt.

Egy hatalmas és gyönyörű kerten haladtunk keresztül, ami kétségkívül egyedülálló lehetett a galaxisban, de nem igazán voltam az a csodálattal bámuljuk a növényeket típus, ráadásul nem éreztem magam valami kényelmesen a ruhámban és a cipőmben, ezért hamar elegem lett belőle. A kert után beléptünk egy kitárt kétszárnyú ajtón, majd díszes előcsarnokokon és folyosókon keresztül haladtunk át. Szokásom szerint megjegyeztem az útvonalat, hogy tudjam, merre kell menni, ha esetleg gyorsan el kéne hagynom az épületet.

Minden, amit láttam lenyűgöző volt, és óriási gazdagságot árasztott. Kábé a szőnyeg egy négyzetmétere többet érhetett, mint az egész házunk. Ennek ellenére mégsem uralkodott el rajtam a csodálat, mivel hamar rájöttem, mire megy ki a játék. Ha a tájékozódó képességem nem csalt, a komornyik nem a legrövidebb úton vezetett, hanem valószínűleg az egyik legimpozánsabbon, tehát az, aki betanította az útvonalat direkt rájátszott, hogy letaglózza az épület szépségével a mit sem sejtő vendéget. Ezt elég undorítónak találtam, de még nekem is be kellett ismernem az ilyesmihez totálisan avatatlan szememmel együtt, hogy amit láttam az tényleg elég impozáns volt.

Egy laza negyedórás séta után – durva, mekkora ez a palota – végül csak odaértünk a bálteremhez. A nyitott kétszárnyú ajtó majdnem akkora volt, mint az, amin bejöttem az épületbe, és az onnan kihallatszó klasszikus zene miatt még egy vak se tudta volna eltéveszteni. Ettől függetlenül a komornyik egészen az ajtóig elkísért, aminek mindkét oldalán két Választott testőr posztolt vigyáz állásban, és csak ott távozott egy „kellemes szórakozást” udvariassági jókívánság után.

Innen már gondolni se gondolhattam volna a visszafordulásra, bármennyire is szerettem volna, de igazából már akarni nem is akartam, mert az innen egyértelmű megfutamodás lenne, és azok után, amin életemben eddig keresztülmentem, egy báltól csak nem száll inamba a bátorságom.

Habozás nélkül léptem be a terembe, de három lépés után akaratlanul is megtorpantam. Maga a helyiség monumentális volt, kábé olyan, mint a mesebeli filmekben a báltermek, csak nagyobb és szebb, de ugyanazt az érzetet keltette. Azonban megállásra nem ez késztetett, hanem az a nyavalyás lépcső, ami közvetlenül előttem helyezkedett el megakadályozva ezzel a feltűnésmentes elvegyülésemet a tömegben. Komolyan, mégis minek kellett ezt iderakni?

 Amennyire csak tudtam, elegánsan és méltóságteljesen elindultam lefelé. Észrevettem, hogy minden tekintet rám irányult közben, és máris megértettem a lépcső fő funkcióját, miszerint így minden megérkezőt alaposan végig lehetett mérni, és különböző kategóriákba osztani. Az előkelők néha annyira szánalmasak tudnak lenni, de életemben először mégis kínosan éreztem magam a felmérő tekintetek kereszttüzében. Még én, az ilyesmiben teljesen járatlan is tisztában voltam vele, mennyire ciki egy nőnek egyedül érkezni egy ilyen bálra. A feszengést hamar elkergettem, mintha ott se lett volna, hiszen nem érdekelt, vadidegenek mit gondolnak rólam, és az egészet csak a számomra új helyzetnek tulajdonítottam.

Amikor huszonöt – megszámoltam, tényleg annyi – lépés után végre leértem a lépcső aljára, a tekintetemmel keresni kezdtem Mattet, de ez nem bizonyult könnyű feladatnak, tekintve, hogy saccra olyan három-négyszáz ember volt jelen, ráadásul ugyebár mindnyájan álarcban. A nők, az enyémhez hasonló kicsit régiesebb, mesebeli hercegnő beütésű ruhát viseltek vagy testhez simuló estélyit többségében olyan álarccal, ami nem túl sokat takart a tökéletesen kisminkelt arcukból. A férfiak már lazábban értelmezték az álarcosbál kifejezést, így szmokingtól kezdve, a katonai egyenruhán át egészen az ezervalahányszázas évek nemesi ruháin keresztül mindent lehetett látni. A vendégek kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélgettek, de táncolni még senki nem táncolt, annak ellenére, hogy egy a lépcsőtől balra lévő pódiumon úgy két-háromtucatnyi zenész megállás nélkül játszott.

Mattet nem sikerült kiszúrnom, de mégse ácsoroghattam a lépcső tövében úgy, mint egy idióta, ezért elindultam valamerre, és reménykedtem, hogy minél hamarabb belebotlok a barátomba. Hamar meguntam a cél nélküli bolyongást, ezért odacsapódtam egy hat főből álló beszélgető csoporthoz, aminek a tagjai körülbelül velem egykorú lányok lehettek.

Nem kellett hozzá néhány mondatnál több, hogy kitaláljam, természetesen Mattről beszélgettek.

- Alig várom, hogy lássam! – mondta éppen lelkesen egy rózsaszín ruhát viselő lány.

- Ha egyáltalán eljön – válaszolta közömbösen egy sötétebb ruhás. Jó tudni, hogy legalább egy olyan férjezetlen nőnemű egyed van a teremben, aki nem pályázik a pasimra. – Eddig egy nagyszabású estélyen se jelent meg.

Hmm, szóval Matt nem az a bálozós típus, de engem mégis ide akart rángatni. Szép kis barát. Jobban belegondolva viszont megértettem, miért kerülte eddig az estélyeket. Ahogy ezeket a lányokat hallgattam, egy perc nyugta se lett volna.

- Muszáj itt lennie, a nagykorúságát ünnepeljük – vetette ellen egy zöld estélyit viselő.

- Ha itt is lesz, akkor se ismered fel – vitatkozott vele az előbbi.

- Annyira szánalmasak vagytok! – szólalt meg a velem pont szemközt álló, vörös ruhás, a haját bonyolult csigavonalakba rendezett lány.  A hangja tele volt gőggel és megvetéssel, és az egész lényéből sugárzott, hogy feljebbvalónak tartja magát a többieknél, ami arra engedett következtetni, hogy a családja az eliteknek is a krémjébe tartozott. – Nem teljesen mindegy, hogy itt lesz-e vagy sem? Esélyetek sincs, hogy titeket válasszon.

Ez a csaj teljesen úgy viselkedett, és beszélt, mint Olivia, vagy talán még nála is gőgösebb. Ez a felsőbbrendűségi képzet nagyon irritált, ezért nem bírtam ki, muszáj volt beleszólnom.

- Miért, neked van? – szegeztem neki a kérdést, és még se próbáltam leplezni a hangommal az iránta érzett ellenszenvemet.

Mindenki megdermedt egy pillanatra, ami bizonyította a vörös ruhás származásával kapcsolatos elméletemet.

- A királynéval folytatott ma délutáni beszélgetésemet tekintve több mint valószínű – rázta le magáról az az iránti döbbenetét, hogy valaki vissza mert szólni neki. – Még a bál vége előtt meglátod – tette még hozzá magabiztosan egy kis hatásszünet után.

Oké, a válasza hallatán már nem igazán értettem, miről is van szó, mivel ahogy Mattet ismertem, nem szívesen beszélt az ilyen lányokkal, ráadásul velem járt, bár ez utóbbit ez a hárpia nem tudhatta. A fonál elvesztése nem akadályozott meg abban, hogy visszavágjak. Nem fogok szócsatát veszteni egy ilyen csitrivel szemben.

- A királyné nem azonos a fiával.

Őbeképzeltsége magabiztosan felkacagott.

- Valóban, de Matthew herceg hallgat az édesanyjára az ilyen fontos kérdésekben.

Nem tehettem róla, ezen muszáj volt felnevetnem. Ha ez a lány tudná, Matt mennyi dolgot tett, amit az anyja nem helyeselne…

- Ha te mondod – legyintettem, és faképnél hagytam őket érezve, hogy ennél jobb végszóm úgyse lehet.

Ezek után fogalmam sem volt, merre menjek, de szerencsére nem is kellett kitalálnom, ugyanis csak néhány lépésnyire távolodtam el a lánycsoportosulástól, amikor elém lépett egy rendőrruhába öltözött alak.

- Hogy nézek ki? – kérdezte vigyorogva. A hangja alapján azonnal beazonosítottam, hogy ő bizony Felix.

- Ironikusan – vágtam rá, hiszen ő mégiscsak egy több bolygóra kiterjedt illegális szervezet vezetője volt.

- Nem is tudtam, hogy úgyis ki lehet nézni.

- Neked sikerült. Ennyire átlátszó a maszkom? - utaltam arra, hogy felismert.

Felix azonnal vette, hogy mire vagyok kíváncsi.

- Nyugodj meg, senki nem fog tudni beazonosítani. Ha nem tudtam volna, hogy itt leszel, és nem hallottam volna, ahogy vitatkozni kezdesz a Négyes hercegi uralkodócsaládjának egyetlen leányával, nem ismertelek volna fel.

- Ennek örülök! – könnyebbültem meg. – Nem láttad őt?

- Sajnos még nem.

- Akkor mutasd be a barátnődet! – váltottam témát, amikor eszembe jutott az a csillogás a szemében délután, amikor azt mondta, van partnere.

- Gyere velem! – mosolyodott el, de valami nagyon nem tetszett a tekintetében, és az se volt valami megnyugtató, hogy ilyen könnyen belement a bemutatósdiba, amikor délután még egyenes választ se adott a „barátnődet viszed?” kérdésre.

A terem széléhez vezetett, ahol egy rakás felnőtt beszélgetett, és tőlük kissé félrehúzódva, nekem az oldalát mutatva egy barna hajú, sárga ruhás, feltűnően csinos lány állt, akiben még csak az oldalát látva is volt valami nagyon ismerős. Felix egyenesen odament hozzá, megfogta a kezét, és szelíden felém fordította.

Oké, álarcot viselt, de amint összekapcsolódott a tekintetünk, felismertem. Az ő szemében nem villant felismerés, de nem volt kétségem afelől, hogyha megszólalok, azonnal rájön, ki vagyok. Még visszavonulót fújhattam volna, de már úgyis sokszor el akartam mondani neki az igazat, és az is nagyon izgatott, hogy jöttek össze Felixszel, ezért maradtam, és kockáztattam a teljesen jogos haragját.

- Szia, Liz! – köszöntem neki halkan.

- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte döbbenten. Nem hiába voltunk legjobb barátnők már nagyon régóta, neki is elégnek bizonyult ennyi, hogy felismerjen, pedig én vagyok az utolsó ember, akinek a megjelenésére egy ilyen helyen számítani lehet.

- A barátom hívott meg – feleltem őszintén. Azt, hogy csak azért jöttem el, mert a Képességem szerint, amiről Liz nem is tudott Matt veszélyben van inkább nem tettem hozzá. Az azért egyszerre túl sok új információ lett volna.

Liz szeme meglepetten elkerekedett.

- Ezek szerint a te Matted…

- Az a Matt – segített ki Felix.

- Miért nem mondtad el? – kérdezte Liz. A hangjában semmi düh nem volt, csak mélységes megbántottság, és ez sokkal rosszabbul érintett, mintha ordítozni kezdett volna velem.

Igazából ezt én sem tudtam. Liz biztosan nem fecsegte volna ki senkinek. Valószínűleg már annyira hozzászoktam a titkolózáshoz, hogy automatikusan mindent magamban tartottam, és így fokozatosan elszigetelődtem a legjobb barátnőmtől, aki pedig mindig mellettem állt. Csak ekkor döbbentem rá, hogy mekkora egy barom vagyok, de a múltat nem változtathattam meg.

Bűnbánóan lehorgasztottam a fejem.

- Senkinek nem mondtam el.

- Akkor Felix honnan tudja?

- Kitalálta. Apropó, ti mikor és hol jöttetek össze? – mentem át támadásba, mivel nem én voltam az egyetlen, aki nem mondott el mindent a másiknak. Mondjuk nekem meg rá kellett volna jönnöm, hogy az elmúlt időszakban tényleg szerelmes, és nem csak megint egy Leo iránti fellángolást tapasztalok, mert azt azért észrevettem, hogy még a szokottnál is vidámabb.

Liz arcát – már, amit nem takart el az álarc – pír öntötte el. Úgy látszik, érzékeny pontra tapintottam.

- Nálunk egy partin úgy másfél hónapja – válaszolt helyette Felix. – Egyikünk se érezte ott magát valami jól, beszélgetni kezdtünk, és ez lett belőle – szorította meg gyengéden Liz kezét, és vetett rá egy szerelmes pillantást, amit Liz automatikusan viszonzott.

Igazán aranyosak voltak együtt, és tényleg összeillettek, de még megmaradt az a kérdés, hogy Liz mit keresett egy a kulturális miniszter által adott partin.

- Hogy hogy ott voltál? – kérdeztem Liztől.

Ő egy pillanatig habozott, de hamar elhatározásra jutott.

- Az apám és az anyám is grófi családból származik.

Igazából már régóta gyanakodtam valami ilyesmire, szóval nem ért valami nagy meglepetésként a hír, de azért rosszul esett, hogy nem mondta el korábban.

- Akkor miért a mi sulinkba jársz?

- Az apám kiskoromban fontosnak tartotta, hogy megismerjem az átlagos embereket is, aztán meg amikor át akart íratni egy előkelőbb iskolába, nem voltam hajlandó otthagyni a mostanit.

- Miattam?

Oké, ez eléggé egoista kérdés volt, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel.

- Igen.

Ettől iszonyatosan elérzékenyültem, és olyat tettem, amit nem szoktam. Megöleltem.

- Sajnálom, hogy nem árultam el! – mondtam, amikor kibontakoztunk az ölelésből.

- Én is. Nem is tudod, mennyire rossz volt titkolózni előtted.

Egymásra mosolyogtunk, és tudtam, hogy újra szent a béke közöttünk.

- Kezdődik a műsor – mutatott Felix a lépcső felé, aminek a tetején egy karcsú, barna hajú, aranyszínű ruhát viselő nő állt koronával a fején. A kinézete és az alapján, hogy a megjelenése láttán mindenki elhallgatott, nem lehetett más, mint Matt anyja.

A királyné hosszú beszédbe kezdett, mindenkinek megköszönte a megjelenését, majd arról szónokolt, mennyire fontos ez a nap, és hogy milyen régóta is várt arra, hogy a fia nagykorú legyen. Semmi érdekeset nem mondott, ezért a figyelmem nagyon hamar elkalandozott, és inkább Mattet kezdtem el keresni a tekintetemmel, de komolyan kételkedtem abban, hogy ilyen módon megtalálom.

Noelia királyné valószínűleg befejezte a beszédét, mert mindenki tapsolni kezdett, amihez én is bekapcsolódtam. Miután elült a taps, a zenekar újra rákezdte, a királyné lesétált a lépcsőn, majd táncolni kezdett a hozzá legközelebb álló nemessel. Lassanként mások is bekapcsolódtak, és a vendégek figyelme visszatért a félbehagyott beszélgetésekre.

- Menjünk mi is! – kérte Felixet Liz lelkesen, majd rám pillantott. – Ugye nem baj? – kérdezte kissé bűntudatosan, amiért egyedül akart hagyni.

- Persze, hogy nem – nevettem fel. – Elleszek.

Igazából semmi kedvem nem volt egyedül maradni, de nem akartam megakadályozni őket abban, hogy még jobban egymásba szeressenek. Különben is, egy még a fellegek között járó és minden gyönyörű rózsaszín pár nem valami jó társaság.

Elgondolkozva bámultam a szerelmesek távolodó hátát, amikor valaki megérintette a vállamat. Azonnal megpördültem, és reflexből megfeszítettem az izmaimat készen arra, hogy ha szükséges, harcolhassak. Jó, ez elég hülye reakció arra, ha valaki megérinti a vállamat, de a Kék Harcoskodás és anya edzései közben túlzottan felerősödtek a védelmi ösztöneim.

A harckészültségem abban a pillanatban elszállt, amikor megpillantottam azt a szürke szempárt, amit bárhol felismertem volna. Matt fogalmam sincs, milyen kori ruhát viselt, de valószínűleg katonai egyenruha lehetett, hiszen a bal oldalán kard lógott, amin látszott, hogy nem valódi, és nagyon jól nézett ki benne. Kár, hogy nem láthattam a teljes arcát.

- Felkérhetem egy táncra, hölgyem? – hajolt meg előttem játékosan.

- Örömmel, uram – mentem bele a játékba, és megfogtam a felém nyújtott kezét.

Matt a tánctér szélére vezetett, ahol szembe fordult velem, és a kezét a derekamra tette, amibe az egész testem belebizsergett. Miközben a vállára raktam a kezemet jobbnak láttam figyelmeztetni.

- Csak hogy tudd, nem vagyok valami jó táncos.

Csibészesen elmosolyodott.

- Akkor kénytelen leszel rám hagyatkozni.

Nem szerettem másokra támaszkodni, ahogy ezt ő pontosan tudta, de ebben a helyzetben nem tehettem mást. Mindenesetre nem bántam meg, Matt profi táncosnak bizonyult, és mellette még én se tűntem annyira bénának. Vele táncolni sokkal jobb volt, mint három éve a hevesen utált társastánc órákon, ezt még élveztem is, de bármennyire is szórakoztam jól, nem tudtam elfelejteni, amiért valójában idejöttem, és ettől feszült lettem.

Matt észrevette a nyugtalanságomat, de persze rossz dolgot hibáztatott érte.

- Lazíts! Remekül csinálod, és nem is figyelnek minket – mondta, és közben a zene ritmusváltása miatt közelebb húzott magához, amit egy cseppet sem bántam.

- Azért néhány testőr rajtad tartja a szemét, nem? – kérdeztem vissza olyan hangsúllyal, mintha csak szimplán meg akarnám cáfolni az állítását, de igazából csak meg akartam nyugtatni magam, hogy nem csak rajtam múlik Matt testi épsége.

- Rajtad és rajtam kívül csak két ember tudja, hogy mit viselek ma este, szóval senki nem zavarhat meg minket – villantott rám egyet a különleges, teljes fogsorú mosolyaiból, amitől normális esetben mindig az elolvadás veszélye fenyegetett, viszont most túlságosan felkavart a szavai tartalma, így átsiklottam fölötte.

Nem igaz, hogy pont azt a napot választja az inkognitóban romantikázásra, amikor ekkora veszély leselkedik rá. Jó, ő nem tudhatta, mi vár rá, hiszen semmi más nem utalt arra, hogy tényleg történni fog valami a Képesség figyelmeztetésén kívül, amit meg ugyebár csak én kaptam meg.

- Hogy hogy csak három?

- Amennyire csak lehetséges egy vendégekkel teli bálteremben, kettesben akartam lenni veled, és ez csak úgy lehetséges, ha a lehető legkevesebben tudják, mit viselek.

Ez irtó édes tőle, tényleg, de sikerült még nagyobb terhet raknia a vállamra.

- Ki az a két ember?

Halkan sóhajtott egyet, látszott rajta, hogy ő közel sem tartotta annyira fontosnak a témát, mint én, ennek ellenére mégis választott.

- A Választott testőrség parancsnoka és a szabó.

- Az anyád nem is? – csodálkoztam őszintén.

- Ha ő tudná, akkor negyed órán belül mindenki más is könnyen kikövetkeztetné, mit viselek.

A szinte mindig higgadt Matt hangjába most enyhe keserűség vegyült, így jobbnak láttam abbahagyni a téma feszegetését, beletörődni, hogy több múlik rajtam, mint korábban gondoltam, és maximális készültségi fokra helyezkedni, már amennyire ez a Képesség eltitkolása közben lehetséges.

- Nem is mondtam még – váltottam témát -, boldog születésnapot! Ajándékot viszont elfelejtettem hozni.

- Nekem bőven elég, hogy itt vagy – mosolyodott el, és a tekintetéből végtelen gyöngédség és szerelem sugárzott. Egy kicsit megijesztett, hogy valaki, aki nem családtag ennyire kötődhet hozzám, de be kellett valljam magamnak, én is ugyanúgy érzek. Ha nem így lenne, most nem lennék itt.

Ösztönösen közelebb húzódtam hozzá, úgy, hogy a testük már-már összeért, amikor vége lett az aktuális zeneszámnak, és mellőlünk törökköszörülés hallatszott. Kénytelen-kelletlen hátrébb húzódtam Mattől, levettem a kezemet a válláról, és egy gyilkos pillantással karöltve a hang irányába fordultam.

- Elkérhetném egy táncra a hölgyet? – fordult Matthez a tippem szerint középkorú, szmokingos fickó, aki megakadályozott minket a csókolózásban. Már ez a tette is elég nagy ellenszenvet váltott ki belőlem, de a szavai után legszívesebben felképeltem volna. Ha már egyszer táncolni akar velem, bár nem látom be, miért szándékozna ilyet tenni, rajtam kívül még nagyon sok lány volt a teremben, akkor engem kérdezzen, ne a partneremet. Bármennyire is fontos nekem Matt, akkor se vagyok a tulajdona.

- Nem – válaszolta a pasim hűvösen, majd tudomást sem véve a meghökkent férfiról, visszafordult felém.

Megvártam, amíg a fickó eltakarodott, és csak akkor szólaltam meg.

- Ez bunkó volt – jegyeztem meg. – Vigyázz, mert a végén még lesüllyedsz a szintemre!

Matt felnevetett.

- Ne félj, nem vagyok ekkora veszélyben! – Oké, ez azért elég sértő, de ha az általános modorunk és beszédstílusunk közti különbséget vesszük alapul, akkor igaz, szóval nem vettem a szívemre. – Egyszerűen csak senkinek nem akarom átengedni a bál leggyönyörűbb résztvevőjét –lágyult el a hangja.

Nem is voltam tudatában, mennyire érdekelt Matt véleménye arról, hogy nézek ki, annak ellenére, hogy én pocsékul éreztem magam ebben a ruhában, amíg megjegyzést nem tett rá. Már meg kellett volna szoknom, az ösztöneimnek, na jó, nemcsak azoknak, hanem a teljes lényemnek, mennyire számít a véleménye, de mégis meglepetésként ért a testem reakciója. Elpirultam, ami a maszknak hála nem látszott annyira, és igazán szélesen, a fogaimat kivillantva, szívből elmosolyodtam, amit pedig iszonyúan ritkán szoktam csinálni.

Matt közelebb lépett hozzám, miközben abbahagyta a táncot, és így teljesen egymáshoz simultunk. Tökéletesen romantikus pillanat volt, amikor lehajtotta a fejét, és összeért az ajkunk. Igazán elevennek éreztem magam tőle, pont, mint harc vagy deszkázás közben, és már éppen belemerültem volna, amikor a fejemben visító élességgel bekapcsoltak a vészjelző szirénák.

Pillanatnyi habozás nélkül félrerántottam Mattet, és a földre löktem, ami nem bizonyult nehéznek, hiszen éppen átkaroltam, és közben arrafelé fordultam ahonnan a veszélyt érzékeltem. Pont ott álltam, ahol fél másodperccel ezelőtt a barátom, így a hátába szánt döfés felém közeledett, mivel az orvgyilkosnak még nem sikerült lereagálnia az akciómat, de nem is akartam neki alkalmat hagyni rá.

Normálisan félrelépni nem maradt időm, hiszen a penge már akkor nagyon közel járt a célpontjához, amikor a Képesség jelezte a bajt, ezért ösztönösen hátrahajoltam, reménykedve, hogy elég gyors vagyok, és a tört markoló kéz után kaptam. Sikerült megfognom a csuklóját, így magam felé tudtam rántani a meglepett férfit, és beletérdelni az ágyékába, miközben kicsavartam a kezéből a fegyvert. Már csak a megfelelő helyen rá kellett ütni a halántékára, amit még csak nem is próbált meg távol tartani tőlem, és a merénylő elvesztette az eszméletét.

Mindez körülbelül két másodperc alatt játszódott le, és túl könnyen ment leszerelni a fickót, aki egyébként megegyezett azzal, aki korábban felkért táncolni, valószínűleg így akart Matt közelébe kerülni. Csak a meglepetés előnyére támaszkodott, nem is számított semmi ellenállásra, és a mozdulataiból, valamint a reakciójából sütött az amatőrség.

- Minden rendben van? – léptem oda Matthez, aki még mindig a padlón ült. Nem hibáztattam, amiért még mindig nem állt fel. Végül is éppen az előbb próbálták meggyilkolni.

A többi vendég csak ekkor eszmélt fel, és sikongatni kezdtek, amit elsőre nem tudtam mire vélni, hiszen elintéztem a támadót, de aztán rájöttem, hogy elég félreérthető, ahogy egy tőrrel a kezemben az egyik vendég fölé magasodtam.

- Szorítsd a tőrt a torkomhoz, és tegyél úgy, mintha túszul ejtenél! – sziszegte Matt halkan úgy, hogy csak én halljam.

Fogalmam sem volt, mit akart, de azt biztosan tudtam, hogy ez egy rossz ötlet.

Kiolvashatta a szememből a kételyeimet, ezért sürgető, de egyben kissé parancsoló hangon még hozzátette:

- Csak csináld! Bízz bennem!

Ebből semmi jó nem sülhetett ki, de ő olyan szinten biztos volt a dolgában, hogy úgy döntöttem, teszem, amit mondott, és végigviszem az őrült tervét, bármi is legyen az.

Villámgyorsan a háta mögé kerültem, és a torkához emeltem a tőrt elég közel ahhoz, hogy fenyegetőnek tűnjön, de elég távol, hogy ne vágjam meg véletlenül.

- Szépen lassan állj fel! – súgtam a fülébe, és felkészültem rá, hogy a sikoltozó arisztokraták közül valaki rám vesse magát.

Matt tette, amit mondtam. Amikor már felállt rájöttem, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Az szuper, hogy túszul ejtettem valakit, még ha csak blöffből is, de ez még nem volt elég komoly fenyegetés ahhoz, hogy akár a teremből kijussak, mielőtt a Választott testőrök bepróbálkoznak valamivel. A parancsnokuk ugyan tudta, mit visel a születésnapos, de a többiek nem, és nem akartam megkockáztatni, hogy ne tudatosuljon mindegyikükben, milyen rizikót vállalnak, ha rám támadnak, és megpróbálják kiszabadítani a foglyot.

A bal kezemmel óvatosan leszedtem Mattről az álarcot, és amikor mindenkiben tudatosult, hogy szerény galaxisunk örökösét látják ilyen szorult helyzetben, varázsütésre elnémultak. Ez a hirtelen támadt néma csönd még a sikoltozásnál is idegesítőbben hatott rám, és csak remélni tudtam, hogy Matt tényleg tudja, mit csinál, mert máskülönben akkora bajban voltam, mint amikor beleestünk abba a lyukba, vagy amikor a Viperák vezére majdnem megölt.